stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



JUHÁSZ FERENC verse

 

A kétágú háromszög

 

 

Nem láttalak a koporsóban. Flóra nem engedte, Flórika, ahogy
te mondtad mindig. „Ne nézze meg Feri, olyan sárga és kicsi lett
a feje, mint egy citrom” mondta Flóra, Flórika a koporsó mellett
fekete muszlinfátyol-rejtésű arccal. Így hát nem láttalak a koporsóban,
pedig csak egy kicsit kellett volna fölemelni a koporsófödőt, mint a
szarvasbogárhím páncélos vaskék fedőszárnyát a röpítő-propeller barna
hártyaszárnyak fölött, csak éppen alig, mintha résnyire nyitjuk az ajtót
a gázszámlásnak, villanyszámlásnak, pénzbehajtónak, tíz centiméterrel
odébb tolni jobbra a koporsófedőt, hogy lássam a fény-háromszög hullaszagú
aranyékben piheszőrös birsalma-arcodat, villanyfénnyel bearanyozott
koponyád, vagy arcod egy szeletét legalább, mint egy sárgadinnyekaréjt. Aztán
már nálatok otthon, a temetés után, írószobádban, ahol annyiszor ültünk
mosolyogva, töprengve, civakodva, a mindenséget-befödő csipkehab-
alkony-szemfödőt ráncigálva, hajtogatva, mint indigópapír gyűrt lepedőt,
ültünk a mindenre várakozva, ami a Minden és a Semmi, ropogó szélben
lobogó tavaszi-nyári-őszi falevélként kaszáló és villámgyásszal villogó
tenyerünkön a vallomás-vágy Jézus-sebei, a durva vasszögek ütötte
tenyér-lukakból ömlött a vér, csorgott a vértűz-ostyafélkaréj naplemente
és véres volt a homályszoba, mint az alkonyat-ablak, és kezünkön ragadozó
költő-szívek és csápszemes, buzogányfej-szemrózsás, szelvényes, horgony-ollós
igék lógtak, megváltásra-vágyódó igék, mint óriás rózsalila homárok,
kékpettyes narancsszínű languszták, kezünkben a mélyvilági tengerlét lényei,
mint celofán-sarlócsokor kakasfarok, dagadt jelző-reménnyé fújva, kicsit
begyűrve, bekampósodva önmagával hullva, mint repülőtéri szélzsák. A
repülés szél-jajgatása, zsákhurka-iránya. Szóval kérdésemre újra, Barátom,
Flóra válaszolt gyászfehéren, Flórika, ahogy mondani szoktad, Barátom:
„Igen fölboncolták, de a fejét nem engedtem!” Még most is siratlak. És
fáj nagyon, hogy élő testeddel nem vagy itt, Teremtő, Temető Teremtő, Teremtő
Föld, magokat kinövesztő, holtakat befogadó, Cselédek Halhatatlan Pásztora,
Te, az árva, sárga világ-hökkenet fehér hab-kalapját és húgyszínű
folyadékát fölhörbölő meseszép férfi-alak, Holdig-magasodó Gigászi Szénaboglya,
aranyszálakból font űrig, az űr-körülmények tűz és fény-végzetéig fölpúposodó
Világjuhász! Siratlak, ahogy korhadó tüdőláz-apját siratja a gyermek. Szívemmel
tartozom neked, pedig nem voltam adósod. Neked nekem nem volt tartozásom!
Megölelnélek holtan is, pedig nem voltál apám. Pedig nem belőled nőttek ki
szárnyaim, sem a csikószárnyak, sem a gyémántköd-üstökös szitakötőszárnyai.
Pedig szemgolyóim, a látás-rügyek nem szívedből nyíltak a
Kozmosz-Végtelen szívüregeibe, nem belőled nőttek ki szemeim,
mint pirosfekete faágból a rügy, meg az ifjúság, ami virággá bomlik
majd, mint zöldrózsaszín fiatal faágból a rügy, az élő látcső, ami
világgá örvényesedik majd, zölddé, fehérré, rózsaszínűvé, pirossá, nem
látásod folytatása, amit nézek, szemeim nem a te szemgolyóidból
nőttek ki, mint a sárga krumplicsíra viasznövényi korall-agancsa
a nyirkos, dohos, varangyos, penészes, sötét pincemély hűvösében,
a piros fémöves hordók mellett a vak sarokban, nem nedv-kemény
ágadból nőttek ki szemeim, a növényi láng-golyók, az emberi, biológiai
látás-rügyek a tavaszi kertben. És mit tudok én? Csak azt tudom én,
hogy a nyári teliholdban, a roppant, nap-kölcsönfényű űr-pupillában
ül a Hegedülő Öreg és szívében együtt a róka, meg a sivatag. És
roppant, szigorú és csöndes barna árnyad a Földgolyó szélességi és hosszúsági
fokainak hálózatát félig betakarja, mert fölötted az Isten és alattad
az Isten és előtted az Isten és mögötted az Isten és szögletes és sík és
szilánkos és gyűrt és lapos gyászlobogóként az Emberiség-gömbre hull
barnán és feketén és mégis szikrázik, mint a hó, a hó, a hó a gyüredék
szántóföldeken és feketén is Isten-fehér árnyad alatt földrészek,
tengerek, óceánok, városok, falvak, tanyák, cselédházsorok, istállók,
ménesek, gulyák, nyájak, kondák, növénydzsungelek és állatdzsungelek,
földiek, földalattiak, tengerben-tenyészők, a vízrengeteg hús-
pikkely-uszony-kopoltyú, szemgolyó, fogsor és kocsonya-ekhós-szekér
szerkezet-mértana, és fönt madarak, madarak, madarak, énekesek,
rablók, csalók, ragadozók, hegyek, jégbércek, jéghegyek, alföldek,
dombságok, fókák, rozmárok, pingvinek, fehér és barna medvék, árva
sziki virágok zsúfolt és boldog, vagy boldogtalan nyüzsgő, hörgő, sípoló, ásító
tenyészet-állománya, pókok, világvitorla pókhálók, kígyók, húszkilós békák
és kétgrammos gyöngykupac-békák pislogása, csöndje, és ördögszívben főzött
pokoli kuruttyolása, égitestek vijjogása titán-léted árnya alatt, mert fölötted
az Isten és mögötted az Isten és könnyekkel-bejárhatatlan végtelen titok-tér
pupillájában sasok, keselyűk keringenek és a pupilla fényfeketében
csönd-körözésük, mint a galaxisok Isten vérköpete csillagtűzkoszorúi, a tüdővészes,
és rettenetesen dübörög a csönd-csillagkeringés és láz-világossággal csönddé
átkristályosított fekete vége-nincs ürességben. Ó, a Fekete Végtelen
Időtérben, a megfoghatatlan Örök Téridőben hömpölygő, robbanó és
göndören tolongó Égitest-Nyájak terelő-angyala, te, mint a Rend
szigorú terelője és csaholója és futkosója, öreg Fehér Puli, halott
Ferkó pulikutyám gyönyörű előhangja és utóhangja, szárnyas a szőrtoll-
csápos, nyáj-hömpölygető, őszfehér tarkóhéj-sisakos Hűség-ideoda-rohanás!
Mert nekem is volt egy fehér pulikutyám: Ferkó. De már Ferkó is halott.
Elhamvasztották. És nincs sírja sehol. Sírja csak a szívemben, a vörös
lobogásban. És ha fekszem a kutyátlan, ugatástalan éjszakában, a
párnára szorított fülemben hallom a vastag, ólomnehéz, egyenletes vad
vérsuhogást, dobhártyámon a kemény és izzó szív-suhogást, a
vér korbácsütését dobhártyámban, mintha öreg, szekérhúzó lóhátat
ver a bakon-ülő bajszos, ráncos, holdszikla-sivatag arcú öreg kocsis.
Hiányzol, te Óceán-Terelő! S ágaskodik végtelen tajték-kagyló egymásra-torlódás
márványfoszladék barlangjaival a kimeríthetetlen golyó-tűz szelídség, mint
a viharszél lökdöste és kavarta óceán, amely a titok-lények rejtőző,
nyüzsgő, ragadozó, virágzó, nemzés-közöny és nemzés-őrület egyik önmaga,
könny a mindenség szemhéjcsücskében, a piros bőrcsónak vize, anyaméh
és temető, derengő végtelen szerelem, mámor-Húsvét föltámadás élet-
selyme és két sugárzó fehér óriás-angyal áll az üres rothadás-asztal,
bomlás-márványheverő zárt-fagyémelyű jobb és bal oldalán, a forgó világkerekek
két függőleges kristálytengelye Isten, s a Túlvilág, s az Ember, a Világ-Magány
Hiány-Sötétjében. A Hajnal Rózsaszirom-Piroskeményben. Hiányzol. Mint
a hűséges adományozó. Pedig nem tartozom neked. Nem kértem tőled semmit
soha kölcsön. Hiányzol! És fáj, hogy nem mondhatom csak a temetőben
a földnek, a csontvázadig leszopogató földnek, amelyben úgy olvadtál el, mint
fogatlan, szőrcsengő-szakállú öregasszony szájában a mézes cukorka, s helyetted
már csak egy ős-költészet-földkori titáni sárkánygyík-csontváz hever, hullik
szét a földben, vízszintesen hanyatt. Hiányzol!: mintha apámnak mondanám
a temetőben, pedig nemző-apám nem te voltál, se asszony-petét beoltó, se
a szívbe jövőt-szúró, mint gubacs-darázs a gubacsba szent pontömlés-gyöngyű
jövő-fullánkját, s a gubacs-töltelék pót-anyaméh héjával tüskésen bezárva
szikrázik, mint a tószéli vízsekélybe félig elsüllyedt öreg ladik rozsdás bordái
közt a puhaüreg őselem-ragyogás a dicsőséges naptól. Ó, zöldtüske-bőrköpenyes
kihordó kölcsön-anyaméh, benned-növekedve táplálkozom, hogy éljek s a szikrafátyol
csillagháló alá kiszálljak! Hiányzol!: múltadból kiszállva rácsosan úgy látlak, mint
a légy: cellák összetett félgömbjével, kazetta-dobozok látó rózsacsokrával, hisz te
vagy a cellák rácsa látóidegkutak összege magány, érzékelés-üvegtrombiták prizma-halom
kehely-sisakja! Te vagy a Látás Gyomra: mint a csillagtér ősüregmélybe fúródó
űrszonda: petesejt-égitestek csapkodó rizsmag-fejű, ebihal-farkú atombomba!
Nincs jajom, csak lángom! Állok az éjszakában. Szívemnek súgom: ne félj!
Talán hiába mégsem éltél az Emberiség Korában. És vastag felhőkkel becsukódik
fölöttem a csillagköd barna éj, mint kövér barna húslángos bálna-szemhéj.
Mint egy óriás deszka-üstfödő a szappanfőző üst habos, protuberancia-csipkés,
forró enyvére borítva. És nincs csillagfényszőrt levágó borotva, űrfény-ködöt
lekaparó kés. Mert nem embermentő a Teremtő! És évmilliók óta milliárd
csecsemőt, halál-emberidőt hordó pipabéka-nőstény asszonyháton vitt eleven
batyukendő a Temető. Úgy állok itt a fekete-szikraüresség magányban, az öröksüveg
gyémánt-térháló talányban, mint az ősmagány pávagyík-sárkánymadár, a színes
zománc-penész az őspáfrányfa ágán, a pikkely-virágon és rajta kívül nincs
semmi értelem a világon, évmilliókkal ezelőtt, az emberjővőnél korábban, akár a
piros láng-pénz a sárga lángban. Akár a Kisérlet kristály-angyalmadara Isten mosolyában.
Nem félek. Nézek a kerti őszbe. A telet megelőzve. Az Időt megelőzve.
Megöregedtem. Nyolcvan éves vagyok. Csak egy lét-atommal kevesebb,
mint ahogy te meghaltál Barátom. S a hiradófilm szikrázó szeleteiként
villódzanak előttem a régmúlt élet-csodák, a fekete-fehér-filmkocka-
események. Egyszer tűzifát vettem a Déli pályaudvar fatelepén, öreg
lovas-szekér hozta föl a fát a Szemlőhegy-utcába, a Rózsadombra. A kocsis
letúrta a fát a vénség ló-vonatról házunk utcai vaskapuja előtt. Mert vén
volt a ló, vén volt a bordás-lőcsös szekér, vén volt a kocsis, zsíros Berda József-
kalapban, s az őszesti köd akkora, zsíroskenyér-szagú és gyapot-puha, fehér
és feledhetetlen, mint vak szemgolyóban a látástalanság, mint az Ördög
szájában a pokolhab-nyál, és vinni kezdtem öreg, fakéregbarna búzás-zsákban
a fát az emeletre, az első emeleti társbérlet vadszőlőleveles teraszára. S akkor
te váratlanul kijöttél a zsírsűrű ködből, térdig-érő sárga viharkabátban,
födetlen fővel, mint egy növényzet-kalap nélküli szikla, s azt mondtad:
„Nem való ez neked.” S a zsákot hátamról levéve fölcipelted a húsz mázsa tűzifát
lakásunkba, az emeletre, aztán eltűntél, mint a halál az angyal szívéből,
köd-ette, köd-itta vaskos éj-csönd-alak. Csoda-Jelenés. Aztán filmpergés-sokkal-
később, Esztert az újszülöttet hatalmas kezeiddel, a piros csillag-tenyerekkel
fejed fölé emelted, föl a levegőbe könyvtár-szobámban, s azt mondtad: „De
gyönyörű gyerek, de gyönyörű gyerek”, s feleségem megintve, hogy a gyöngyvirág-fürt emlőjű
szoptatást meztelen emlő-rózsabokorral lefényképeztetni nem szabad, visszatetted a gyöngyvirág-szagú rácsos gyerekágyba. Az anyatej-illatú csöndbe. És Flóra szemei:
mint a virágzó rózsahajnal harmata ibolyásdombon. Aztán halálos, szikrakék
film-előrepörgés. Átmentem hozzátok egy alkonyba domborodó vörös délutánon:
te ott álltál a szoba közepén mezítláb, fehér ingben, fekete ruhában, zokni
nélkül és cipő nélkül mezítláb. Flóra új ruhát vett neked, Párizsba készültetek.
Ott álltál mezítláb, hosszú lábujjaid, az ízelt csillagvonalak, mint sárga saskarmok
a virágos szőnyegen, nem ragadozók, de sárgarózsaszín kiszolgáltatottságban,
úgy ültek a szőnyeg-lapályon, mint virágszirom-ágyon két ikon-freskó gyönyörű
lepke, te a magyar nyelvszövedék csöndje és lángszővődmény ragyogása
teljesség, világfényű remény-szűzesség, világ-fénytudat szerkezet! Búcsúzóul
átöleltelek és megcsókoltalak, s éreztem a fekete ruha-anyag ropogásban és
páncélöltözet-gyászban már a közeljövőt: leheletednek ánizs-kapor-petrezselyem
és ecetszaga volt, mint tüdőbeteg apámnak. Otthon azt mondtam feleségemnek:
„Gyulával baj van. Most az ámori mort. Ó, te a szegény-nép, a mezítlábas világ
szerelmese kasza-vihar, akár az őszi őrjöngő vízözön rázta, törte, hajlított és
zöldbarna kard-habbá gyötörte és csavarta tavi nádas, a lent-virágzók illat-
mámora, akár egy roppant rózsakert. Babits Mihály hatholdas rózsakertje. Ó, Csillag!
Lehetetlen, hogy te itt vagy a Farkasréti Temetőben, 180 centiméterre a föld alatt,
s összetört koporsód, a szemfödő szappanhabbá olvadt selyme fölött, fekete ruhád és fekete zoknid, fehér-inged foszladék-tajtékja fölött, Flóra, Flórika koporsója,
mint korall-zátony vízmélyi tenger-telepén fönnakadt tengeralattjáró, mint az
Éjszakán az Éjszaka, mint a várakozáson a hazatalálás: Flóra rádrohadt szerelme.
Ó, te Kétágú Háromszög! S a Háromszög két ága egymásra hajtva itt a
sírban. Míg a Feszültség-Háromszög, a Vonzás-Háromszög, Taszítás-Háromszög
harmadik lándzsaszára, a városon átnyúló vonalegyenes, és kő-lóherelevél
lándzsahegye a Kerepesi Temetőben, mint egy szárnyas, kitinszemgödrű
óriás lopótök, s már ez a temető se bronzban és márványban cifrább és
gazdagsággal-átitatottan áhítatosan és ájtatosan szemérmetlenebb, mint
az a másik régi volt, ahol a tobzódó önfelmentés és tündöklőre csiszolt
halálfélelem és bánatközöny, dülledt légyszemű, kapzsi mohóság, fekete hab,
nyirkos dögszag, ez a temető sem a gazdag, önimádat és pénzzel-kiváltott
penészköd feledékenység gazos és kórószáradék hullámvígaszú virágoskertje:
bronzban, fémben, márványban, kőben, fában agyalágyulttá gyász-bocsánatos
valaha-bűnben és kotonhuzatú szemérmetlenségben dicsőséges önimádat
földalatti Túlvilág-kertje, ahol égre-nyitott óriás bronz-szárnyai bronz-toll-
legyezőivel, dilettáns, barna, hosszú jatagán-csőrével a zöld temető-erdő-lombok
fénymozaik-kristály kötegébe szúrva: röpülni ágaskodik a többméteres bronz-
pelikán. Az önevő halál. Nem angyal, de pelikán! Ó, jaj, ti itt a földben,
a nekünk örökben! Ó, e kétszárúvá összehajtott háromszög, mert két szárra
hajtva, mint fekete-számozott, piros-fekete milliméter-vonalas colstok, mint
egy fél négyszög, ami mégis kétszög, a láthatatlan halál-vonallal mégis háromszöggé
hegyes csúcsokkal összezárva, egymással egymáshoz lakatolva. Ki tudna ilyet
kitalálni és ki tudná ezt megmagyarázni: kiszámítva a szétfutó vonal-
egyenesek mégis összenövő háromszögét? Ó, ez a Szenvedés-Geometria, ez
a halhatatlanul egyszeri és örökös volt élet, két vonalból egy vonallá hajtott
bomlás, erjedés, ami mégis vonal!, kétszög, ami háromszög, háromszög, ami
kétszög, a csöndbe ágyazódó folyékony egyenes, hosszú, végtelen-zöld fűszál,
más, ami új, s nem más ami egyenes, ez a Költészet-Nem-Euklédeszi
Geometria, ez az Abszolút Geometria a szorongás-sűrűség Appendixében,
nem tud ilyet föltalálni, fölfedezni egy új, vagy az a régi fiatal Bólyai János,
a Farkas fia erdélyi magányos, vagy a német Gauss, vagy az orosz Lobacsevszkij,
új világtörvényt az eddigi világtörvények között. Ó, e kétágúvá hajtott háromszög
sugárzás-legyező terében, a halálos atomsugárzás, elemi részecskék ütközés-robbanás-
erjedés-terjedés, anyaggá atomosodás kvadrillió-kiló súlyú életláz-örömtérben
az elképzelhetetlen, mert nekünk megvalósíthatatlan halhatatlanság feszül,
mint egy fehér vitorla és benne a látó szél-daganat, az Isten-lehelet gömbölyödik
páratlan gyémánt vulkánhegy-ragyogással, ami a kvadrilliószor kvadrillió
mázsa súlyú, világmagány-szemű ősteremtő Egyik Szemgolyója! Mert billiárdszor
billiárd szemgolyó a Világösszeg rügyeiként a világösszeg Mindenségen, bőrön és a
héjon, a csöndön és a dübörgésen, és belül is az Istenlét teljességet erjedő végtelen
puttonyként hordozó és fenntartó Fekete Zsákban. Az űr iszonyat-hidegében.
Ó, Kétágú Háromszög! Ó, a Halál-Háromszög, a Halottak Háromszöge harmadik
vonal-ága messzire tőletek, a város másik végiben, a Kerepesi Temetőben.
És e Háromszögvégtelen tiszta mezőterében az egész világegyetem, s benne
az egyszeri, vagy ki tudja hányszori emberiség. Mert Emberiség voltál Te is,
meg Emberiség volt az a Másik is, meg az a messzi harmadik is, a jáde-
szoborként és viaszba kevert mézből és mészből gyúrt liliomként mereven,
háttal rádfektetett Asszony is, és én egyik temetőből a másikba megyek, egyik
sírtól a másik sírig futok, a hidakon át, a városon át, az utakon végig, az
utcákon hosszan loholva, és itt is, ott is a sírokra hajtva fejem, fülem a
sírföldre, sírkőre szorítva füllel-figyelek, mint a nomád lovasok a földre
szorított füllel figyelve, hallgatózva, hogy hallják-e a lovas-seregek földkéregben
visszhangzó patakopogását: hátha dobognak még a szívek, a dobogástalan halott
szívek, hátha sírnak a szív-néma halottak, hátha szól és reszket, reped a föld,
mint földrengésben, vulkán-kitörés-dübörgésben ha hintázva inog a város és az
omlás-összeg pusztaság-zokogása. És a föld-rianásból a sírok fölött, a halál-
szakadékból fölbugyog az eleven vér, föllobban a vér és zuhog és sír és piros hátát
pengetve énekel, mint a vad szökőár. Hátha rubint-fésűként kiszúr a földből
a halottá dermedt drága vér, mint a hal-hátuszony, a függőleges vörös tüskelegyezőtoll.
Képzeletben alászállok, ahol csonttal vagytok: az Alvilágba, dacommal leszállok,
legyőzve a Földmágnes-erőt, leszállok az Emberárny erdő Örök Némaságba és
énekelek és húromat pengetem, hátha körém-tolongva élő emberré változtok vissza,
eleven testté a halál gyűlölet Költő-szeretet szóra, a nem-mítikus valóra: Attila, Gyula, Flóra!
Így válaszolva a Semmi-Alvilágba leszállt fölvilági Orfeusz-líravalóra: Attila Gyula, Flóra!
Pedig itt, ahol most élek: minden fordítva van! A földi iszonyban mégis a kavargó
Menny a csillagtérháló gömbvégtelenen, a pókháló-térrács gömbragyogás űrre, a fagyos
csönd-zűrzavarra ragadva háttal a Pokol, mint egy tízmillió-tonnás zöld döglégy,
érmozaik-hártyatoll szárnyaival a ragyogó méz-csöndre ragadva, a méz-iszony
lángmagasság dübörgés-tűzhalom-csigaházaira, mint egy neutroncsillag-nehéz
titáni szarvasbogár kékfekete páncél-fedőszárnyaival a mézgyüjtemény ikra-petéire
ragasztva, függ háttal a Földnek a fekete vákuum fagyos csönd-hártyájára
tapadva, vastag fekete haspáncél-övekkel, vas-dongákkal, fémlemez hashordó-
dongákkal, fekete páncélmellény mellkassal, a lenti emberiségre lógó, rángatódzó,
ízelt, bütykös lábakkal, térdekkel, csuklókkal, csapokkal, lábdugattyúi, mint
egy titáni fekete mozdonyé pirosak, a lábvégeken nehéz karmocska-koronás
habszivacs-karfiol talpaival, mágnespihe-négylevelű-lóhere zsákocska-mirigyvánkos
talpakkal. És fénylő űrmézbe ragadt rebegő szárnyai eres világhártya-szemfödő-
vitorlák, hártyaevező mindenség-lapátok és csak Istennek látható pázsitpatkó
zöld szemei, mint a tűz-gyomrú látás-bolygók és a szem cellák rács-gomb moha-
almái sikolyában a prizma-cső szögletgubák karéjában fekete láng ropog s szívóka-
szakálla ránk lóg a pokolból: mint dupla-vesés lóhere-fallosz és potrohszelvényei zöld
zománca büdös, mint a dögkút, mint a holttal megágyazott többnapos koporsó.
Így lóg boldogtalan, fortyogó létünk fölött a Vigaszt-Nem-Adó. A füstölgő Eleven Állati
Ganéjdomb!
Én pedig sírotok csókolgatom. És nem érdekelnek már a Túlvilágfények, Ördöghalmazok.
Angyalseregek!


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret