stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



TARJÁN TAMÁS: Citius, altius, fortius

A NYUGAT ÉS A SPORT

 

Aligha kétséges: a 20. század legjelentősebb magyar sportlapja a Nyugat.

Eleve e tény mellett érvel az irodalomtörténet-írás által eddig sajnálatosan figyelemre nem méltatott tény, hogy a kiadvány 1908-ban: olimpiai évben indult (Londonban rendezték az olimpiát). Nem csoda, hiszen a folyóirat első nemzedékének klubjába nagyobbrészt kiváló sportemberek tömörültek. Egyes feltételezések szerint (a bizonyító dokumentumok egyelőre lappanganak – ám miért ne kerülhetnének elő?!) Osvát Ernő már 1896-ban, az első (athéni) újkori olimpia idején szerette volna rajthoz állítani a Nyugatot a hazai irodalmi nyomdatermékek versenyében, de számos majdani munkatársa és ő maga is ekkor még serdülő vagy ifi korú volt. Az olimpizmus a modernitás egyik fokmérője, a 20(–21.) század ciklikusan működő sajátságos kronométere. Tapasztaljuk majd, a Nyugat foglalkozott is az olimpia eszméjével, egy-egy olimpiai eseménnyel.

Mely sportágakban tűntek ki az első nemzedék nyugatosai? Örömmel mondhatjuk: mind a fizikai, mind a szellemi sportokban jeleskedtek. Fennmaradt hangulatos fénykép őrzi a csapatvezér, előtornász Tersánszky Józsi Jenő és csíkos trikós, ellenzős fehér sapkás csapata (Nagybányai Állami Főgymnasium) győzelmét az országos (középiskolai) tornaversenyen. Az író érdeklődött a kerékpársport iránt is, nevéhez technikai újítás fűződik (vö. regényével: Egy biciklifék története). A hórihorgas Tersánszky idős koráig megőrizte kisportolt, ruganyos tornászalkatát, számos anekdota idézi fel, miként cigánykerekezett az utcán még hatvanadik életévén túl is. Több sporttárgyú novellája és regényrészlete közül A bajnok című elbeszélést említjük: „…ez akkoriban történt, amikor annak híre-pora sem volt, hogy az amatőr sport fejlesztésére és kiaknázásra egész vállalatok alakuljanak. Gombos Jankó saját maga menedzselte magát a viadalain, és sáp nélkül vágta zsebre a kitűzött díjakat. Veretlen állott ki a profi atléták egész sorával. ő maga több erőművészt szorított le szabályosan két vállra. Vele legfeljebb eldöntetlenig vitték ellenfelei”. Az író a klasszikus sporterkölcs, a sportélet tisztasága mellett tör lándzsát. Az anekdotikus szöveg középpontjába helyezett szikladarab-emelés a mai erősember- (Natural Strongest Man) sport látványos erőművészeti viadalait előlegezi (e sportág egyik legjobbja magyar: Fekete László). A Gombos (kéményseprősegéd)–Hantossi (kútásósegéd) küzdelemben az egyik fél által elszenvedett, végzetes sportsérülés fizikai okain kívül a lelkieket is kidomborítja a sportpszichológia iránt fogékonyságot eláruló szerző. (Írásunk a Nyugat centenáriuma alkalmából – a pekingi olimpia esztendejében – természetesen csak az igazoltan a Nyugat táborába tartozók első, második és harmadik generációjából veszi példáit. Ugyancsak természetes azonban, hogy nem minden textus a Nyugatban jelent meg. A bajnok sem. Amennyiben a Nyugat a közreadó orgánum, azt az esetek nagy részében jelöljük.)

Tersánszky maga tudatja kései memoárja, a Nagy árnyakról bizalmasan apjain, hogy – hozzá hasonlóan – Nagy Lajos is „nyugodt, jókötésű fiatalember” volt. Első, 1910-es találkozásukkor rokonszenv alakult ki közöttük: „…így nyilvánította véleményét: – Maga nem buta gyerek!

Hallgattunk és figyeltünk megint. Egyszerre szomszédom tisztára összeesküvésszerű mozdulattal hajolt közel fülemhez, és ezt kérdezte tőlem: – Mondja? Maga kedveli a sportot? Vagy lenézi?

Kicsikét elhűlve válaszoltam: – A sportot? Hát miért ne szeretném? Maga talán sportoló?

– Birkózom! – felelte a szomszédom. – Hát persze, csak műkedvelek. Ez nem pálya. De azért már lebonyolítottam néhány rendes mérkőzést.

– Ez igen! – súgtam vissza. – Én ugyan nem űzök már rég semmiféle testgyakorlatot, de előtornász voltam, végig az egész gimnáziumon. Szertornász! Itt a Millenáris pályán is megcsináltam egy tornaversenyen az óriáskört a nyújtón!” Csak sajnálhatjuk, hogy Tersánszky oly korán búcsút vett az (él)sporttól, Nagy Lajos pedig bizonyos lenézéssel fordult el a versenysporttól. (Egyébként ő hivatásos operaénekes szeretett volna lenni inkább, de az sem lett.) A két újdonsült barát, hamarosan megunva az irodalmi vitát, amelybe belecseppentek, eltávozott az Apolló moziba, mondván: „ma vetítik a Johnson és Jeffries mérkőzését” – erről az ökölvívómeccsről még ejtünk szót. Nagy Lajos Tornázó diákok című ifjúkori elbeszélése a sporttéma klasszikus alkalmazása és mesteri kiterjesztése, átvitele a sporttal már nem definiálható szférába.

Sajnálatos tény, hogy az eltérő külsejű, de egyként kiváló testfelépítésű unokatestvérek, Kosztolányi Dezső és Csáth Géza elvesztek a sport számára. Kosztolányit eredendő macskás kényelmessége, Csáthot sportszerűtlen életmódja zárta ki a sportpályákról. Az idősebbik, Dezső a játék általánosító, uralkodó képzetében villantotta fel nosztalgiáit („A játék. / Az különös. / Gömbölyű és gyönyörű, / csodaszép és csodajó, / nyitható és csukható, / gomb és gömb és gyöngy, gyűrű…” – A szegény kisgyermek panaszaiból). A szellemi sportok közül vonzódott a sakkhoz, erre megfelelő helyen még szintén sort kerítünk. A fiatalabb unokatestvér, Géza (akit nem árnyékolhatott a Kosztolányi II. megnevezés, hiszen Brenner József néven született) erősebben kötődött íróként a sportmotivikához. Az 1938-as Tersánszky-novellánál évtizedekkel korábban, az 1910-es években ő is írt egy A bajnok című novellát. Jelezve (másoktól is hozhatunk példákat): a bajnok mint új imázs szerepelt az irodalmi érdeklődés homlokterében, és ez sokáig így is maradt (Ambrus Zoltán: Bajnokok stb. Később, a lap szellemiségétől nem idegen, de nem is a körébe sorolódó íróknál: Örley István: A bajnok vidéken; Örkény István: A Hunnia Csöködön stb. – hogy csupán az ironikus hangfekvésnél időzzünk). A nyugatosok közül számosan, így Csáth is az atlétikát és a tornát (valamint a birkózást, az úszást és a vívást) tekintette a legnemesebb sportnak. Említett elbeszélésében sportolói ars poeticát adott hőse, az all round versenyző Olt Barnabás ajkára: „– Atléta vagyok, barátaim, hagyjatok békében. Atlétának nem szabad inni, sőt esküt tesz rá, mint Angliában, hogy egy csepp szeszt soha le nem nyel. Igazi sportszerű testi kiképzés, izomfejlesztés nem képzelhető másképp!” Barnabás – és a sporttelep – átmeneti tündöklése ellenére a novella ironikusan rezignált bukástörténet. Csáth – mint majd oly sok nyugatos és nem nyugatos író mind a mai napig – a sportsikereket múlékony dicsőségként jeleníti meg. Hervadó a babér. A küzdelmeket, versenyeket intrikával, kisebb merénylettel, anyagi ellehetetlenüléssel övezi. A fővárosi vívómesterré és sportújságíróvá avanzsáló bajnok cikkeiben a lovagi tornák kultikus hagyományát propagálja, a „múzsa” szerepét osztva a nőkre. ő – és életre hívója, Csáth – múltba, jövőbe lát: [Olt cikke] „Arról szólt, hogy a nyilvános lovagi tornákat újra be kellene hozni. A hölgyek követeljék lovagjaiktól, hogy azok atléták legyenek, és hogy riválisaikkal vívásban és a sport különböző ágaiban megmérkőzzenek, ily módon bizonyítva be azt, hogy méltók kegyeikre. »Ily módon mozdíthatnák elő világszerte a nők – hangzott a cikk – a sportnak egy olyan hatalmas kultuszát, amelyre a spártaiak maradnak örök és elérhetetlen példaképeink, s amely kultuszra a mai enervált korban olyan égető szükség van!«”

Az ötletet jónak találtam, és mégis… eszembe jutott a magasugrás bajnokságának eszméje… a sporttelep csődje… tisztán láttam az összefüggést. Barnabás az utolsó nagy, nagy idealisták egyike…” Csáth tollán az Úszóverseny is nosztalgikus múlástörténet, a mulandóság példázata. Itt „az óriási bassin” bajnoka Corinthy Artúr (ki tudja, Karinthy Frigyes nevének bejátszatásával-e). A gyors- és műúszás, a (búvár)mutatvány, a sport csak hordozóanyagul szolgál. Ez a sajátszerű másodlagosság sem ritka a sport korai irodalmában, mely a pályákon, a medencékben jobbára a kuriózumot kereste. Ráadásul ez literarizált téma: a bajnok az „írónő őnagyságának” történő bemutatást és a pikáns vizitmeghívást nyeri el (az alighanem felszarvazott önmagán is gúnyolódó kaján-kujon férj tudósítása szerint), noha „trénere, aki jelen volt a meghívásnál, eleve bejelentette tiltakozását a vizitelés ellen”.

Karinthyt őszintén izgatták a sportviadalok. Némiképp úgy, mint a technikai újdonságok. Újságíróként (is) papírra vetett ezt-azt a sportról (a sakkról, a kártyáról, a párbajról). Ötletei javát szatirikusként pergette ki. A Sport és testészet – különös tekintettel a nyavalyatörésre bevezetése szerint „Sport alatt mindazokat a mozgásokat és görcsöket értjük, amiket evégből felheccelt emberek egyes testrészeikkel külön és egész testükkel oly célból végeznek, hogy egyetlen rész se maradjon azon a helyen, ahova az isten teremtette, hanem lehetőleg oly helyzetet foglaljon el, amire az illető testrész egyáltalán nincsen berendezve. Ehhez a művészethez a test összes részeit fel lehet használni: kivéve az agyvelőt, melynek működése zavarólag hat, mert a görcsöket és ficamodásokat marhaságnak minősíti”. Ez a mulatságosságában részint igaz szemlélet nem mentes a sportliteratúrát kísérő gyanakvástól: a sport (futás, úszás, ökölvívás, birkózás stb.) mint antiintellektuális (merőben testi, fizikai) elfoglaltság képződik meg, élesen szembeállítva a szellemi sportok (olykor az „úri sportok”: a vitorlázás, a golf stb.) szürke agysejteket tornáztató eleganciájával. A futballnak, a vízi sportoknak és az atlétikának külön „címszavakat” szentelő Karinthy befejezésül felvázolja a jövő sportjait. A dzsiu-dzsicut („a/ Kartörés keresztbe”, b/ „Ellenfelünk sarkára sót hintünk…”, illetve: „Leghelyesebb előre agyonütni egy doronggal”), a kerekes korcsolyát (a sporteszközt „jobb mindjárt a hasára kötni az embernek”) és a vitustáncot: „Mindeme sportok végső magaslata és befejezése. Ide fogják vinni az emberiséget a sportok”. A versenysportok, a sztársportolók a század első harmadában gyakorta váltottak ki romantizáló szólamokat az írókból – és legalább ennyiszer a bizalmatlanság, az értetlen szkepszis, a féltés hangjait.

Vívókról még nem emlékeztünk meg. Pedig egyes szakforrások a jól megtermett Krúdy Gyula dicsőséges (szerelmi, becsületbeli) párbajait szám szerint nyilvántartják. Krúdy maga is rengeteget írt a párbajról (részint mint a férfias virtus, edzettség hagyományos eleméről). A tárgy (novellában) megjelenik Csáthnál (Az első párbaj), Kosztolányinál (Párbaj), a második nemzedék íróira térve: Hunyady Sándornál (Lovagias ügy), Illés Endrénél (A párbaj) stb. – ezernyi a példa. Bizonyára jó fegyverforgató lehetett Osvát Ernő és Hatvany Lajos is, hiszen 1912 vízkeresztjét irodalomtörténeti nevezetességű – legtömörebben Láng József egyik tanulmányában megokolt – párbajukkal tették emlékezetessé. Az A Jövendő két hónap múlva „kultúrkarikatúrával” kommentálta, figurázta ki, hogy e komoly urak komolytalanul „szablyát rántottak”. (A szerző: Satyr – valószínűleg nem Haáz István, nem Stádler József, hanem az álnév valamely más használója.)

A Nyugat-hőskor vélhetően leggyakrabban idézett sporttoposzú verse Ady Endrétől az 1911-es évfolyamban közreadott Dalok a labdatérről. A finom fájdalommal, legyintő fölöslegességérzettel szóló költemény inverz megszemélyesítése („Repülsz, miként a labda…”) a II. -vel jelölt részben kapott helyet, ahol az archaizáló labdatér (sportpálya/élethelyszín) és a nagy Labdaverő („Én titkos, nagy Jehovám”/Isten) kifejezés is. Az utóbbi szó az I. tételben még csak az ütővel és/vagy kézzel játszott labdázás boldogságára vonatkozó jelző – ebből emelkedik tipikus adys tulajdonnévvé. Akad-e (fiú)gyerek, aki a (kitáguló) nyitó emlékkép (a választás)  szorongását (általában futballozásra készen) legalább egyszer ne érezte volna: „Valamikor labdatéren / Hét fiúk ha összekaptunk sorshúzáson, / Ki az az egy nem osztozó / Labdaverő boldogságon, / Ki az az egy, ki ne játsszon, / Engem dobott ki a sors, / Mindig engem, mindig engem. // Kövér könnyel, sóvár vággyal / Víg hat körül leskelődtem, ténferegtem. / Most is, most is víg hat körül, / Kik nem hatan: százan, ezren / Labdát vernek víg-feledten, / Csak úgy kussoltat a sors, / Mindig engem, mindig engem”.

Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Babits Mihály sport iránti érdeklődését és „sportirodalmát” nehezebb becserkészni, bár – kevésbé ismert és a jelen kereteket szétfeszítő – szövegekkel megoldható lenne. A törékeny Babits (illetve: Babits Bihály) kivételes testi erejéről Karinthytól (az Így írtok ti 1912-es első kiadásából) nyerünk adatot: „az iskolában fél kézzel harmincezer olyan magyar szót tudott fölemelni, ami »B«-vel kezdődik, míg iskolatársainak a fáradtságtól már kilógott a nyelvezete”. (A sportirodalom összetett szót a Nyugattal enyhén szólva is ambivalens viszonyban álló József Attila ilyen című 1937-es epigrammájából kölcsönözzük: „Sportirodalma, Takács, kedvessé tette a sportot / Méla szememben, amely csak a sakk kockáin öregbült / Már evezőt ragadok, gerelyem zug, röppen a diszkosz / Holnapután kihuzom magamat; – s: milyen egy dali fickó – / Igy sóhajtnak utánam a lányok, még a Takács is”. Takácsról a kritikai kiadás közzétevőjének, Stoll Bélanak sem sikerült kiderítenie semmit. Vajon a sporttól és egymástól idegenkedő két lírikus közül Babits Mihály nagyobb respektussal tekintett volna József Attilára, ha tudja: költőtársának volt sógora – József Jolán első férje –, Pászti Elemér 1913 és 1925 között négyszer – egyszer ellenfél nélkül – megnyerte a férfiak összetett egyéni magyar tornászbajnokságát, szerzett aranyérmet korláton, nyújtón, 1912 és 1922 között a BTC-vel nemegyszer aranyérmes lett csapatban is? Az I. világháború előtt és jócskán utána is győzni képes sportemberről, érdekes figuráról Valachi Anna ír József Jolán, az édes mostoha című könyvében.)

A hazai sportirodalom még a 19. században pályát kezdő úttörőit (a gyenge elbeszélő Kőhalmy Józsefet, a szintén szerény képességű Porzsolt Kálmánt, az elfogadhatón mintázott – „néger” – Boksz-novella szerzőjét, Moly Tamást) a Nyugat nem invitálta soraiba. Lapszámaiban nem sűrűn bukkant fel az 1908-as dátumhoz képest túl korán, 1892-ben debütáló – tehát már öregnek számító – derűs dal- és sanzonpoéta, Heltai Jenő, aki a metropolisz-jelenségekre fogékonyan a sportban is hamar észlelte a világvárosi, nemzetközi jelleg fontosságát, a kulturális – sőt a politikai – meghatározó erőt.

 

A Nyugat indulásának esztendejében, 1908-ban jelentette meg Heltai Jenő Olimpiád című párbeszédes humoreszkjét. A versenyek akkoriban még igen hosszan elhúzódtak: Londonban április 27-től – szakaszosan – október 29-ig tartottak a küzdelmek. (A franciás olimpiád – olympiade – szó inkább olimpiászt, vagyis két olimpia között eltelő időt, négyéves ciklust jelöl, de olimpia jelentésben is elfogadja a legtöbb szótár.) Az írás a viszonylagos magyar sikertelenségen élcelődik, „kentaur” sportágakkal hozakodik elő „Branyiczka magyar gerelyugróbajnok”, „Partacsek magyar súlylövőbajnok” kitalált figurái kapcsán. A Hacsek és Sajó-kabarészámokat előlegező, Két úr a kávéházban alcímű tréfálkozás éle a túlhabzó magyar öntudat ellen irányul: „…mi lovagias nemzet vagyunk és nagyon jól tudjuk, hogy velünk senki sem mérkőzhetik. Valami fórt kellett tehát adnunk a többieknek, ha azt akartuk, hogy ők is vigyenek el egypár díjat, ne csak mi. Tehát mi azt a fórt adtuk, hogy ők tréningben voltak, mi pedig nem voltunk tréningben. Ezért nevetek szánakozóan, amikor ön a száraz versenyeredményeket konstatálja. Igen, a díjakat idegenek viszik el. De kinek köszönhetik ezt? Nekünk, a mi nagylelkűségünknek. Minden a külföldé, de az erkölcsi diadal a miénk”.

Az olimpia mint az antikvitás nyomán újraélesztett, újraformált globális kultúrkincs (kultúrjav, mondotta volt Dömötör Tekla néprajzos professzor) állandó alkalom lehetett a megszólalásra (az olimpiászok idején is). Motívummá, mércévé, bizonyos közös érzetté és ismeretté vált, az érdeklődés gyújtópontjába került. Karinthy az Így írtok ti-ben Füst Milán parodizálására alkalmazta az olimpiai versengést: „Hosszú ideig a Nyugat körül lebegett, mígnem a szerkesztő feltalálta a Füst nélküli Nyugatot, azóta csak gyéren jelentkezik. Az 1905-ik olimpiai versenyen egy 35.04 méteres verssorával ő nyerte meg a távköltés világbajnokságát”. A különlegesen hosszú verssor kipellengérezése utóbb a spulni- és az előbányászás-fricska segítségével válik teljessé. (1905-ben nem rendeztek olimpiát. Az 1906-os, athéni „rendkívüli” olimpia – mely a tíz évvel korábbi elsőre emlékeztetett – hivatalosan nem része az olimpiatörténetnek. Az olimpiai bajnokok nem „világbajnokságot”, hanem olimpiai aranyérmet nyernek, ám a világbajnokságok sportbeli rendszere jobbára csak később, sőt nagyobbrészt csupán a II. világháború után szerveződött meg. Egyes sportágakban az olimpiai vetélkedés az abban az esztendőben meg nem tartott világbajnoksággal is felérhet, azaz a nyertesek egyazon eredménnyel automatikusan az év világbajnokai is. Karinthy mindezt nyilván nem latolgatta, előre nem is láthatta. A korai olimpizmus alkalmi, szabályozatlan vonatkozásai hagytak nyomot az alakulóban levő sportnyelvhasználat ma már kezdetlegesnek, pontatlannak tetsző kifejezésein. Nála is, másoknál is.)

Az 1912-es évfolyamban Halász Gyula ugyancsak a Világbajnokság címet illesztette írása fölé, voltaképp helyesen. Ugyanis „a stockholmi csodafutókról és birkózókról” érkező, túl terjedelmesnek talált („tízhasábos”) tudósítások árnyékában egy „nem négy esztendőre szóló” magyar dicsőségről kíván megemlékezni jegyzete: Stein Aurél kutatási eredményeiről és kitüntetéséről. Alig két lappal odébb Nádas Sándor is „világbajnoknak”, „olimpiai világbajnoknak” tiszteli az addigra már négyszeres aranyérmes Fuchs Jenő kardvívót (1908-ban és 1912-ben is megnyerte az egyénit s tagja volt mindkét győztes csapatnak). Az „alacsony, jelentéktelen fiú”, a „kis kezdő pesti fiskális” – mint megtudjuk – nem hajlandó kikeresztelkedni a zsidó vallásból, s nem hajlandó beiratkozni semmiféle sportegyletbe. Rosszak a tapasztalatai: már a londoni olimpián is „a magyar vívók és zsűrorok voltak legnagyobb ellenségei”. (Részben az egyleten kívüliség az oka, hogy a négyszeres olimpiai első Fuchs soha nem nyert magyar bajnokságot sem egyéniben, sem csapatban, pedig a 20. század elején sokáig még a férfi tőrvívást is általában a legjobb kardozók uralták.) Hiába a négy diadal, Fuchstól megtagadták az erkölcsi és anyagi elismerést is. Az itt-ott epés kis cikk nyilvánvalóan az antiszemitizmus ellen íródott.

A stockholmi olimpiáról helyszíni tudósítást is kapott a folyóirat. A versenysorozat május 5-től – több részben – július 22-ig tartott. Pásztor Árpád július 7-én keltezte A futball lelke című írását, mely jellegében, hangvételében – a kissé túlméretezett és túlirodalmiaskodott nyitó bekezdések ellenére – alig üt el egy mai, igényes helyzetelemzéstől. Nem a labdarúgás a főszereplő, bár a szurkolótoborzás sem elhanyagolható: „Ki mondja, hogy a futball csak egy levegővel megtelített bőrgömb? Hogy üres, érzéketlen? Aki ezt állítja, soha nem látott még futballmecscset, soha nem látta még, milyen művészi, milyen ravasz, milyen vad, milyen okos, milyen brutális és milyen úri tud lenni ez a labda”. A nemzetkarakterológiai körkép, a nemzetek futball-lelkét analizáló beszámoló a magyar futball „lelkénél” landol. Az önostorozó hangulatot azonban már nem a foci, hanem az 1908 után ismét kísértő hosszas eredménytelenség váltja ki: „A magyar sport, főképpen a magyar atlétika teljes vereséget szenvedett. Sprintereink (így hívják a rövid távolságú futókat) az előfutamokban még csak bejöttek helyre, a középfutamokban már kiestek, stafétánkat megverték még a svédek is, hosszútávfutóink pedig kivétel nélkül mind a legutolsók lettek. Magasugrónk csúnyán kikapott, vízipólócsapatunkat leverte az osztrák is…” (Ez utóbbi különösen nagy sérelem, mivel az olimpia játékok megnyitóján, a nemzeti csapatok felvonulásánál ugyan külön országjelző tábla és nemzeti zászló alatt, de az osztrákok mögött kellett a Magyarországot – az Osztrák–Magyar Monarchia részét – képviselő sportolóknak elhelyezkedniük. Mindezt „bécsi intrika” folytán.)

„Odahaza ez a nagy sportvereség bizonyára meglepetést, csodálatot fog kelteni” – véli a szakkifejezéseket még keresgélő (olykor alkotó) Pásztor Árpád (író, költő, akkoriban Az Est -lapok munkatársa, a riportműfaj egyik hazai úttörője. Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényének egyik ihletője, modellalakja is ő – aki maga szintén megírta a Múzeum-kert, a Muzi prózai hőskölteményét. A mű az idei könyvhéttől új kiadásban is kézbe vehető). „Nem volt rend, komolyság, nem volt szervezkedés. Mint ahogy a vadvirág nő a réten, összevissza, tarkán, sokszor színesen és üdítő képet adva, úgy burjánzik nálunk a sport. De abban a pillanatban, mikor termésről, ésszerű gazdálkodásról, haszonról, eredményről van szó, ez a tarka kép elveszti jelentőségét. A világ piacán semmit sem érünk. Mindenütt másutt rendszerek vannak, vagy legalábbis rend, nyugodt, gondos előképzés, komoly és reális versenyek – nálunk csak hangos szavak, humbuggal teli reklámok, de valódi akció és tudás kevés, majdnem semmi. […] Csak egyes sporttehetségeink vannak, de azoknak már nincsenek trénereik, vezetőik, az egyesületi órák konganak az ürességtől, csak egy keret, hangzatosság van meg, de belső tartalom nincs. […] Nálunk például a »Műegyetemi« csónakázó egyletbe nem vesznek fel zsidót, holott az egyetemi, állami felügyelet alatt álló intézmény; nálunk a magyar versenyeken csak akkor indulnak az emberek, ha jobb nem konkurál velük, nálunk túl hamar dobták ki a tornát, a testi nevelés teljes egészét, s igen mohón tértek rá az atlétikára, amiért is a mi atlétáink fejletlenek és vagy »csak« a kezük jó, vagy »csak« a lábuk, de az egész izomzatuk soha”. Még a sikerben sem teljes az öröm: „Eddig véletlenül nyertünk egy világbajnokságot. A civil, katonáéktól kitett Prokopp Sándor, kit a magyar céllövők ki se akartak hozni – első lett”.

E három közleménnyel az 1912-es év feltűnően „sportcentrikus” a Nyugatban. A lap publikációival, reklámanyagaival néha szerzett meglepetést olvasóinak, a modern magyar irodalom híveinek. Például a hirdetéseivel: egyes évfolyamok nagy felületen, a folyóirat esztétikai ideáira fittyet hányva népszerűsítettek – megkérve a szolgáltatás árát – olyan műveket, melyek idegenek a Nyugat-szellemiségtől. Mintha a szerkesztők rátapintottak volna, hogy a sport nagyszabású térhódítása megy végbe (az olimpiák révén különösen), s e jelenségkörön belül más társadalmi vonatkozások is felvethetők, a nyílt politizálás kötelme nélkül.

 

„A Nyugat megindulása körüli években nagy szereposztás folyt felénk – írta 1933-ban Németh László, Kaffka Margitról szólva –; akiben volt kedv és mondanivaló, rögtön elsőrangú szerephez jutott. Ady lett a Forradalom, Móricz a Nép, Babits a Hagyomány, Karinthy a Humor, Kosztolányi a Finomság, Ignotus a Szellem, Szép Ernő a Gyermekesség és így tovább, sokszor úgy tetszett, nem is az írók kerestek maguknak szerepet, hanem a szerephez kerestek írót; egyik kiváló költőnknek legalább máig is az a gyanúja, hogy őt meggyőződése ellenére fedezte fel a Nyugat, csak azért, mert szükség volt olyanféle íróra, mint ő s jobb híján őt ugrasztották be a halhatatlanságba”.

X. Y. (volt) a Sport: ilyképp nem folytatható a játszi-komoly sor (mely oda fut ki, hogy valamennyi szerep között legnehezebb a Nő – „arra nem volt recept” –, s ez jutott Kaffkának). Németh, az 1925-ös Nyugat-novellapályázat győztese, aki a folyóiratnál a második nemzedék vezéregyénisége lehetne, de nem lesz, mert többet vétózza az elődöket, a lapszerkesztőket, a társakat, mint ahányszor egyetért velük –, Németh persze a második hullámba tartozó fiatal opponálásával némiképp gúnyosan ír a „nagy generáció” szerepszínházáról. Mégis pontosan körvonalazta, hogy a magyar glóbusz „klasszikus” szerepei (Forradalom, Nép) és egy-két jellegzetesen századfordulós új szerep (Gyermekesség) kereste gazdáját. Az 1900 körüli évek gyermekkultusza lecsapódott a művészetben, irodalomban – a kiépülni kezdő modern sportmitológia még nem (illetve csupán nyomokban, „mellékszerepekben”).

Gyermekesség és sport között a játék az egyik kapcsoló elem. A törékeny Szép Ernő alkatilag a gyereket, nem a „nagybetűs” sportolót testesítette meg, de érdeklődött a sport, a sportágak űzői és nézői iránt, s írt is eleget a sportról (még akár a táncról is). Jobbára alkalmi versekben, tréfás rögtönzésekben számos sporttémát megverselt. A londoni olimpiát („Színünk-lángunk, / Sportvilágunk / Elment úszni, / Rúgni, kúszni, / Csúszni-mászni, / Ázni-rázni, / Szertornázni”; „Nemzetemnek szent ugrálása / London szemében semmi, semmi…” – Olympia), A női birkózókat („Szende, édes birkózó nő, / Nézem és megdobban szívem: / Hogyha engem átölelne, / Szörnyet halnék a helyszínen”; „Alsó fogás, / Felső fogás, / Mind a kettő / Olyan csodás, / Kulcs, Nelson, híd: / Hogyha nézem, / Oda vagyok / Én egészen”). Fabrikált Sport című szösszenetet – a villamos utasát 1:0-ra „legyőző” kalauzról.

E kedves semmiségeket látva nem csoda, hogy Szép, a Nyugat szerzője A football  című zöngeményével sem a lap ajtaján kopogtatott: „A football az, ami a földön / Mindenkit őrülten érdekel. / Hát az F. T. C. Budapestről / Az ő lábával útra kel. // Megy az F. T. C. a lábával, / Megy Bécsbe és Berlinbe megy, / Az eredmény a mi javunkra / Hol 2:1, hol 3:1. // Megy az F. T. C. a lábával / Hamburgon át, Londonba ki, / És itt is, ott is nagyokat rúg, / Isten fizesse meg neki. // Istenem, áldd meg az F. T. C.-t, / Mivel ott tartunk már manap, / Hogy a külföldön legalább / Lábunkkal szóbaállanak”.

A jól megtermett Szabó Lőrinc nem maga lett élsportoló, hanem a fia, a nevezetes gyermekversekből Lóciként ismert G. Szabó Lőrinc filmrendező: válogatott röplabdázó, a Csepeli Munkás Testedző Kör, majd a Csepeli Vasas Sport Kör színeiben 1949 és 1953 között szinte minden szezonban bajnok. Az édesapa két remek futballverset is papírra vetett. A Futballversenyen (mára szokatlan a cím szóösszetétele) 1927 szeptemberében jelent meg s „A 61. magyar–osztrák mérkőzés győztes Tizenegyének, taps helyett” íródott. A labdaittasság szép strófáiban üdvözül „a tornakerülő évek sportja”, a futball. A szó szoros értelmében publicisztikai zárlat (az újságszerkesztőség kiragasztja a távirati úton kapott eredményt) némileg „leülteti” a verset, amely előtte magasan járt, az egyik elfogadott értelmezés szerint harci játékot látva a fociösszecsapásban: „Óh, szennyes, nagyszerű izgalom! háború! hősiesség! / Óh, hogy rohanok s rohanunk, amikor nekilendül a front s a csatár! / Óh, hogy remeg a régi fiú, hogy az ellenfélt leszereljék! / Óh, hogy remegek, ha kavarodás van a másik kapunál! // Remegés az egész, jó s rossz, ahogy a játék áll, hősi, brutális / izgalom… – óh, tudom én, a tömeg csak ilyenre kapható! / De tömeg vagyok én is és gyerek: alig jöttem ki, máris / a régi gimnazista vagyok, könyvmoly és jótanuló, // a medvestestű, lomha fiú, aki utálta a tornát, / de a futball érdekelte, s aki maga is / volt center a nagyerdei tisztásokon… Óh, ha sodorják / vissza az évek, az a fiú úgy látja, hogy ma is // ott rúgja a labdát, ő maga, vagy utódja, az erdei pályán…” Az erős keresztrímű költemény időmértékes-hangsúlyos kevertsége kiválóan alkalmas a játék és a szurkolás hullámzásának érzékeltetésére. A Futballversenyen akaratlan minta is nem egy későbbi foci- és sportvers nosztalgikus és testáló (kettős) időszerkezetéhez.

A Vereség után I-III. tétele 1954. július 25. és augusztus 12. között keletkezett, s az NSZK ellen elvesztett labdarúgó világbajnoki döntőt siratta, illetve értelmezte. A III. tétel a magyar ódaköltészet páratlan darabja. „A futball-versem – rögzítette Szabó Lőrinc a magyarázott életmű, a Vers és valóság  számára a vershármasról. – Ma sem értem és ma is fáj, miért nem közölték?” A kommentár sebzett személyessége a versben is jelen van: az I. tételbe, „a mámoros ország”, „Bernben a küzdő Tizenegy” mellé/után a teljes Szabó Lőrinc tulajdonnévvel írja be magát a beszélő. (A régebbi és az újabb futballvers is nagybetűvel, Tizenegynek mondja a csapatot.)

A Nyugat harmadik nemzedékéből Jékely Zoltán nevéhez fűződik a legnevezetesebb foci-versvallomás, a Futballisták. 1946-ban, öt évvel a folyóirat megszűnte után íródott. Utolsó nyolc sorát mottóként veszi át a leghíresebb magyar futballregényt (A pálya szélén, 1963) megalkotó Mándy Iván, a Nyugat egyik szellemi örököse („– Mindig lesz a nagyvárosok határán / egy-egy letarolt gyepű rét, / hol hűvös alkonyati órán / hallani e mély dobzenét, // mely mérföldekről mágnesez magához / labdaéhes diákot és inast / s egy-egy bolyongó, dérütött pasast, / ki eltűnődve dől a kapufához”. A pálya szélén alapján forgatott 1973-as Sándor Pál-film, a Régi idők focija röppentette fel a közelmúlt évtizedek egyik hazai alap-szállóigéjét („Kell egy csapat”), nyomokban ez a hangulat él tovább Esterházy Péter (Utazás a tizenhatos mélyére, 2006; Semmi művészet, 2008 stb.) és Darvasi László (A titokzatos világválogatott, 2006 stb.) futballmotivikát is érvényesítő könyveiben. A focinak és a gombfocinak (valamint a kártyának és a sakknak) kötetek sorában elkötelezett Tandori Dezső Szép Ernő tántoríthatatlan híve, Jékely Zoltán egyik legjobb értője, az atletikus testfelépítésű (és a bridzsben világklasszis) Ottlik Gézának „tanítványként” elsőrangú ismerője (nemegyszer egy „4x100-as [irodalmi] váltóban” látja stafétázni magukat). Ottlik – A Nyugatról: a folyóirat jelentőségéről, specifikumairól, megszűntéről, virtuális megmaradásáról szóló, talán legszebb írás szerzője – az 1989-es A Valencia-rejtély egyik fejezetének a Pályákon címet adta (benne A Budapesti [Budai] Torna Egylet című elragadó emlékezéssel), a sport régebbi, meghittebbnek vélt tereit idézve.

Nem a Nyugatban kezdődik és nem a Nyugatban zárul a magyar sportpálya- és futballirodalom, de a Nyugat  és szerzői nélkül nem kerülhetne egyik kézből a másikba a váltóbot.

 

Nem feledtük még? Az összebarátkozó Tersánszky és Nagy Lajos az irodalmi, filozófiai szócséplés helyett a mozit választotta: elment az Apollóba végigizgulni a Jack Johnson és Jim Jeffries világbajnoki címmérkőzéséről készült – kiegészítő (magánéleti) dokumentumfelvételekkel gazdagított – filmet. A „4 J”-csata „a világ legerősebb embere” rangért folytatott párharcok sorában az első volt, melyet „Az évszázad mérkőzése” elnevezéssel illettek (később aztán még nem egy profi nehézsúlyú világbajnoki összecsapást). A labdarúgó világbajnokságok története csak mintegy két évtizeddel később kezdődött, a legősibb vagy legnépszerűbb sportok „világbajnokságai” sokáig valóban az olimpiák voltak, az egyes kontinensek nagy népszerűségű versenysportjai pedig más földrészeken esetleg kisebb lelkesedést váltottak ki (vagy szinte semmilyet – gondoljunk Észak-Amerika uralkodó sportágainak egyikére-másikára, az ázsiai birkózás változataira stb.). Az 1900-as évek elején a sport iránti széles körű érdeklődést talán még az olimpiáknál is jobban felcsigázta a profi boksz, illetve ez az – 1910. július 4-én, a nevadai Renóban, negyvenhárom fokos hőségben megtartott – álomdöntő.

A címmérkőzés megszervezésében egy halhatatlan íróé, az ökölvívásért rajongó Jack Londoné az oroszlánrész. (Érte, írásaiért Tersánszky lelkesedett, többször nevezte legkedvesebb „kartársának”.) Az 1904-ben veretlen világbajnokként viszszavonult, 1875-ös születésű, fehér bőrű Jim Jeffriest kellett reaktiválni az uralkodó champion, az 1878-ban született, fekete bőrű Jack Johnson ellen. A Johnson elsöprő, már-már kegyetlen győzelmével végződött összecsapás előkészületeit, esélyeit, társadalmi hullámverését, illetve lefolyását itt nem reprodukálhatjuk.

Nagy Lajos a Tersánszkyval közös mozizásból cikket írt a Nyugat számára. A The Boxing Match az 1911-es évfolyam 4. számában jelent meg. A rövid bekezdések pattogón követik a különféle, az író-nézőt érő impulzusokat. Éljenzi a mozgóképben rejlő lehetőségeket, melyekkel szerinte az írás nem versenyezhet (nyilván annyira külön terület a kettő). Vallatóra fogja magát, miért izgul, miközben tudja előre az eredményt. Illúziója, hogy esetleg még visszakozásra bírhatná Jeffriest. Közhelyszinten elmélkedik az élet kifürkészhetetlenségéről: „…ismét elcsudálkozom az életen, az életnek éppen most látott jelenségén; – milyen csodálatos is az, hogy az emberek nem tudják előre minden ténykedésük eredményét. Milyen csodálatos is az élet: a tökéletes bizonytalanság”.

A szerző sajnálkozik, hogy „nagyon csökkenti az élmény intenzitását a természetes színek és a hang hiánya. Nem hallani a csapásokat, az ütések zuhanó hangját, a lábak dobogását, a lihegést, a küzdők felordítását. Nem látjuk a pírt, az elsápadást. Mindez nagyban lefokozza a küzdelem fő jellemző tulajdonságát, azt, hogy iszonyatos”. Várakozásunk ellenére a mindig „szegénypárti” Nagy Lajos nem tér ki a küzdő felek bőrének színére, a Johnson elleni indulatokra. Nem hozza szóba, hogy az akkor az intenzív faji megkülönböztetéstől szennyezett Amerikai Egyesült Államok polgárainak nem csekély része a fekete „faj” feletti győzelmet várta a „felsőbbrendű” fehér embertől, az addig verhetetlen bálvány Jeffriestől: a respektált, de idegenkedve szemlélt Johnson vesztét kívánták. Viszont Nagy ismeretesen érzékeny idegrendszere borzad a vesztes számára egyre kilátástalanabb próbálkozások bódító, megalázó valóságától és a gladiátorokat körülüvöltő tömeg felajzottságától – de érzi, hogy ő maga is le van nyűgözve az erő és küzdés e formájától. „…gyűlölöm a tömeget, amely végignézi azt az egész őrült viaskodást, és nagy, gonosz bűnben marasztalom el valamennyi tagját. […] …a testi erőnek mindig szerepe lesz, a küzdelem ember és ember közt, mindenféle fajtában, így a testi küzdelem is, örök. Az ember küzd az élettel, a meleggel, a hideggel, a széllel, a tárgyakkal; emelni, feszíteni, tolni, húzni – ezek örök dolgok; örök dolog embernek a másik emberrel testileg küzdeni. Tehát a bokszolás is praktikus és szükséges lehet az egyénnek. Így keletkezik azután a bokszoló sport, tovább a bokszoló verseny. Tény, hogy a bokszverseny fölött nem lehet lenge kézlegyintéssel napirendre térni azzal, hogy barbárság, antikulturális valami. Sőt egy ilyen nagyszabású bokszmérkőzés, mint ez a Johnson–Jeffries-féle, határozottan a kultúra produktuma”.

A Johnson–Jeffries meccsről sokan írtak. Karinthy Frigyes is közzétette Johnson–Jeffries bokszmérkőzés című humoreszk-dialógusát. ő is a kultúra – csakhogy a (zsidó) kispolgári kultúra felől közelíti meg az eseményt. A beszélőket csak közvetve megnevező, mazsolázó párbeszédek bizonyára főképp a filmvetítést szemlélő házaspárok tagjai között zajlanak, s ezek a beszólások, összesúgások alkotják a szövegegyveleget. Egy drukker Jonszonnak ejti a győztes nevét, a tudatlanabbak pesties németséggel kérdezősködnek („Elemér, was bedeutet das »elschő forduló«?” – kérdi valaki az első menetről), a pökhendinek „Nem nagy dolog” az egész. A győztes pénzjutalma (hetvenötezer dollár) érdekli a gyakorlatiast, „Van ennek a Jeffriesnek felesége?”, firtatja a józan nő, egy „flekk” („plemm”) után kijelentve: „…nem ajánlanám magamnak az ábrándozást”. Jeffries a vásznon „folyton mozgatja a száját”, nyilván „beszél”: „Előadást tart a bokszolás káros behatásáról a zsigerekre. Füst Milán szimbolikus verseit szavalja a Nyugatból”.

(Mándy Iván az 1960-as években írott lirizált novellaremeke, a Saki ugyancsak a fehér és a sötét bőrű nehézsúlyú ökölvívó címmérkőzését teszi tárgyává. Ez már egy másik felejthetetlen mérkőzése az évszázadnak. A német Max Schmelling 1936. június 19-én kiütötte az amerikai [USA] Joe Louist [nem címmeccsen, hanem eliminátori: a kihívás jogáért folyó összecsapáson], mivel azonban a nemzetközi ökölvívó szervezet és főleg az Amerikai Egyesült Államok kormánya nem szeretett volna Hitler „dicsőségét” közvetve, propagandisztikusan öregbítő [egyébként a fasiszta politikától távolságot tartó] német világelsőt látni a trónon, mégis Louis hívhatta ki – és verhette meg – James J. Braddockot. Louis, a Barna Bombázó sportszerűen bizonyítani akarta jogos világelsőségét Schmellinngel szemben is. 1938. június 22-én jött létre a találkozó, mely mindössze százhuszonnégy másodpercig tartott: most Louis ütötte ki Schmellinget. Mándy telt atmoszférájú magyar kulisszát von a meccs köré [Saki az öreg róka, a dörzsölt bokszmindenes]. Az előkészületek dramatizálásával a Barna Bombázót az emberi méltóság, az önjogát védő humánum oldalán lépteti fel, a németet pedig a nácizmus akaratlan játékszereként. A két perc eseményeit egyetlen ütésbe sűríti. A feladást jelző bedobott törölköző [mely akkoriban még nem számított egyértelműen az alulmaradás elismerésének] a „Vezér”, az embertelen horda vereségét szimbolizálja, a győzelmét ki nem élvező, elillanó Barna Bombázó diadala az eleve vesztesnek tetsző egyén és közösség fájdalmas felülkerekedését.)

 

Plemm: csattan az ökölvívókesztyű. Plem, plem: hangosan gondolkodik a sakkozó. Karinthy Sakkozók jában „P. M. egyetemi tanár és G. N., a híres drámaíró” ül és beszélget a tábla mellett. „Hogy mondta: plem, plem?!”, „Maga ad nekem egy sakkot, egy sakkantyút…”, „…maga nem van meg egy balerina, aki idelépeget, odalépeget, és ezzel megkeresi a kenyerét, hanem igenis maga egy sakkozó, aki csak egyet lépegethet…” – így (végül „És így tovább”, a „végtelenségig”) zrikálja egymást a sakkjáték tolvajnyelvén a két értelmiségi (amatőr) játékos.

A nyugatosok közül sokan sakkoztak – jól és szívesen – mindhárom nemzedékben. A sakk gyakori tárgya műveknek is, ám ehhez nem szükségeltetett nyugatosnak lenni: a konzervatívok, az akadémikus beállítottságúak, a retrográdok is ügyesen elsakkozgattak, s írtak is a sakkról ügyesen. Kosztolányi (versben: Sakkoztunk egyszer három nagydiákok... stb.; prózában: Sakk-matt stb.) és Karinthy nevét illik kiemelnünk. Sok anekdota maradt fenn Nagy Lajos és József Attila sakkrivalizálásáról. A magukat rátermett játékosnak remélő írók néha hivatásos sakkozókkal (például Barcza Gedeonnal) is összemérték erejüket – és (az emlékezések szerint) eléggé csodálkoztak a számukra nem kedvező eredmény állandóságán. A számos sakk-szöveg sorából szisztematikusságával tűnik ki Márai Sándor fiatalkori (1920-as) Sakk-ciklusa (Válogatás egy verses játékból). Kis részlet az alapképlettől, a sakkmotívumtól elrugaszkodó A futó kezdéséből: „Én nem értem az életet: / E táblát. E rendet. E szétesett / Tömeget sem…”

A magát a „sportolók” közt sakkozóként aposztrofáló József Attilának formás bridzs-szonettet is köszönhetünk 1935-ből. A sakkra épített irodalmi alkotásoknak csupán kis hányadában jelenik meg a versenysakk. Inkább e kedvtelés általánosabb életigazságokat sejtető néhány velejárója és a táblás játék ütközetjellege dominál. Az Osztás után kiindulópontja viszont lehetne a versenybridzs is, noha a vers szinte azonnal az átvitt jelentés (a kilicitáló végzet) szféráját keresi: „A kártya ki van osztva. Reszketünk / Észak, Kelet, Nyugat és Dél kezében, / bubik, királyok, dámák jelmezében / s szótlanul várjuk, mit tesz végzetünk”.

A kártyázni szerető nyugatosok és sporttársaik az Otthon Kör (Otthon Írók és Hírlapírók Köre) edzőtáborában fejleszthették képességeiket, kockáztathatták erszényüket, esetleg bankbetétjüket (vö.: Tersánszky J. Jenő: Az Otthon stb.). Meg kell jegyeznünk: e falak között nem annyira a versenyzés keretei közé is beilleszthető kártyajátékok honoltak, hanem a hazárdjátékok (vö.: Karinthy Frigyes: Bakk stb.).

Nem ütközne nehézségbe egy vaskos irodalmi kártyaantológia összeállítása – a Nyugatból sajnálatosan „kifelejtett” Tömörkény Istvánnak a hühüről ejtett szavaitól Ottlik előkelő kártyaszobában űzött bridzséig. Ottliknak a Nyugatban publikált két elbeszélése közül az egyik épp a Hamisjátékosok (a búcsú évében, 1941-ben) – de ebben a képzelt antológiában az időtöltés, a játék, a szenvedély messze előtte járna a (szellemi) sportnak.

 

Levonulva immár a pályáról, megállapítható: a Nyugat indulása éveiben épp úgy nem idegenkedett a közvetett tartalmakkal is bíró sporttárgyú közleményektől, amiként olykor más, látszólag nem az irodalmi modernség folyóiratába illeszkedő témákat is megpendített. Tematikusan nyilván nem szorgalmazta és nem akadályozta a sportról szóló művek létrejöttét, közreadását, hiszen a lap mindig a minőséget preferálta, s nem az anyag valamely tartalmi-tárgyi specifikumát.

Az 1912 utáni évfolyamokat a sport szemszögéből nézve csak véletlenszerűen akadunk igazi argumentumokra. Például Móricz Virág Vitorlázás című novellája (1930) is csak a passzionátus sportot jeleníti meg (lefosztott elegáns külsőségei helyett a sporttal valójában össze nem függő erőszakot domborítva ki). Ha maga a Nyugat nem is lett a sporttal fémjelezhető írások gyűjtőhelye (sem szépirodalmi közléseinek tradicionális karaktere, sem esszé-, vita- és publicisztika-rovatainak társadalmi-művészeti-irodalmi témabősége nem erre predesztinálta), munkatársainak belső és külső köre az évtizedek során sokféleképp mutatott érdeklődést a sportok (sőt az olimpizmus, a világjátékká váló labdarúgás, a sport romantikája, a sportszociológia stb.) iránt. Le sem írtuk például a „gyengéd óriás”, Gelléri Andor Endre nevét, aki ifjúként a magyar nehézatlétika szépreményű tehetsége volt, és több – bár nem a Nyugat hasábjain publikált – elbeszélésére hivatkozhattunk volna a taglalt témakörben.

A Nyugat olimpiája az 1928-as esztendőhöz kötődik. Az amszterdami olimpia megkezdése előtt jelentette meg a folyóiratban Molnár Ferenc Olympia című színművének első felvonását.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret