stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



VAJDA MIHÁLY: Szókratészi huzatban

NAPLÓRÉSZLETEK 8.

Október 23.

Amúgy nem szeretem az ünnepeket, pontosabban az ünnepléseket. Mindig jelen van valami hamis felhang. De azért ugyancsak fontos a számomra, hogy okt. 23. nemzeti ünnep lett. Csakhogy ez az állatkerti népség teljesen tönkretesz mindent. Persze 56-ban is sok volt az ilyen. Nem hiszem, hogy a corvinköziek között jól éreztem volna magam. (Lásd Mecsik a partizánok között. Meg hát ne tagadjam: Nagy Imre felhívására elmentem egy barátommal nemzetőrnek. Egy éjszaka elég volt közöttük ahhoz, hogy valahol a Liszt Ferenc téren egy kapualjban letegyük a puskát, zsebrevágjuk a karszalagot és usgyi… elslisszoljunk. A hátralévő napokat az Egyetemi Forradalmi Bizottság körül nyüzsögtem. Ott sem volt egyértelműen jó. Már akkor sem bírtam a fanatikusokat. De hát mindenütt vannak!) Szóval én már megint valami lehetetlent akarok: hogy csupán az unsereiner ügye legyen valami, ami mindenkié volt, és mindenkié szükségképpen másképpen.

Október 24., Debrecen

Ez a ma esti vita (Filozófus és politológus hallgatók közös teaestje) nem volt valami fényes. Maradjak ennyiben. A részletes véleményemet nem szeretném publikussá tenni. Jó, hogy a Nóri jól moderált. Csodapofa lány. 

Egyre szebb Az évek. Az estély leírása jobb mint Proustnál. Proust valahogy jól érzi magát az arisztokrácia körében. Virginia olyan távolságtartóan irónikus… S olyan jól el tudja képzelni, hogy talán nem is fenékig tejfel grófnének lenni, már ha persze a grófnénak normális emberi esze van. De miért ne lehetne? Az évek – 1914. Béke, St. Paul’s, a parkok, fogadás, vidéki kastély. „Akkor, ahogy így nézte ezt, megmocorgott a fény, megmocorgott a sötét; fény s árny vándorolni kezdett, dombon át, völgyön át. Fülében mély mormolás – maga a vidék, mely magának énekelgetett, kórus, magányos. Feküdt és fülelt. Boldog volt teljességgel. Megszűnt létezni az idő.”

Az idő a boldogtalanság. Az időtlen nem-lét a boldogság? Megeshet.

Október 27., Síkfőkút

Madárcsicsergés, kutyaugatás – erre ébredtem. Meg arra, hogy mindenem fáj, hogy fájok. Undok.

Tegnap előtt az interjú a Politika.hu főszerkesztőjével. Lehet, hogy nem is sikerült rosszul. S a legfontosabb nekem az volt, hogy az illető egy magát jobboldalinak tekintő fiatal, aki nem is tudja elképzelni, hogy ne dolgozna együtt baloldaliakkal. Talán jön egy újabb, toleránsabb nemzedék.

Tegnap reggel a három órás buszozás rémes volt. Kicsit untam a levelezőket, abba is hagytam fél négykor. Aztán majd’ hétig vártam Bujalosékra, hogy felhozzanak ide.

Lilla mindig jókedvű derekassága csodálatos. Most is főzi a gulyáslevest, míg mi többiek csak támolygunk jobbra-balra. De ez sem zavarja.

Október 29., Budapest

Cukrom – romlott. Csak diabetikus bort fogok inni Tübingenben. Itt is tudok már egy diabetikus boltot. Persze azért, hogy ökör ne legyek, és provokáljam az érszűkületemet, ma ittam: Áginál egy kis vörösbort, Licskónál meg whiskyt és sört.

Két Virginia W. idézet: „Megint a kor, gondolta Peggy. Széllökés taszított be egy ajtót: egyikét Eleanor több mint hetven évének milliónyi ajtajából; s bejött egy fájdalmas gondolat, melyet ő nyomban el is rejtett – az íróasztalához ment, papirosai között kotorászott –, azzal az alázatos nagyvonalúsággal, öreg emberek fájdalmas alázatával.”

Na, második nem is érdekes. Vagy nem tudom, melyik lett volna a szöveg, melyet ki akartam másolni az oldalról.

Öregség? Alig tudom megjegyezni a regény szereplőit. Pontosabban családi viszonyaikat. A Sara-t például biztosan keverem a Rose-zal. Mindegy. Lehet, hogy szándékosan így van megírva a szöveg.

Ja: érdekes, ahogy javult a viszonyom olvasás közben a Tizenkilencen-hez meg a Volokalamszki országúthoz. Aki elolvassa a Naplót is, meg a konferencia-előadásomat is, nem fogja tudni, hogy végezetülis mit gondolok ezekről a regényekről. Mintha én tudnám!

Október 30.

Már tegnap hallottam a rádióban, hogy az SPD elnöke a marxizmushoz és a demokratikus szocializmus gondolatához való visszatérést követeli. Senki semmit nem tanul a történelemből. (Már miért is tenné, csak kifinomult értelmiségiek ismerik a történelmet. De persze azok sem tanul/nak/unk belőle) Fasisztoid alakulatok egyrészről, visszatérés a „szocialista társadalom” gondolatához másrészről (Gazsi is, pedig ő kifinomult értelmiségi is képes lenni, de az a szerep nem elégíti ki) – szegény gyerekeim, unokáim, ükunokáim: megint át kell majd éljenek (ha sikerül nekik átélni) totalitárius diktatúrákat? S én már azt mertem hinni, hogy a liberális tömegdemokráciák feltalálták a totalitárius tömegdemokráciák ellenszerét: két korrupt politikai elit sakkban tartja egymást, s ezzel megteremti bizonyos szabad intermundiumok lehetőségét is. – Azt hiszem nincsen megoldás. De mi az, hogy megoldás? A történelem vége? Hacsak nem egy olyan karizmatikus egyéniség, aki nem az ellenség elleni harcot, hanem az emberszeretetet prédikálja. (Lásd Spiró Fogság: torzonborz Jézus és a nazarénusok.) Na ja, elég ebből az apokaliptikus hangulatból. De jókedvűen sem tudok mást mondani.

A napló azért is fontos, mert ebben nemcsak intim dolgokat, másokkal való elégedetlenségemet lehet leírni (amit aztán persze nem publikálok), hanem az irracionális pillanatokat is. Így például – már megint a fürdőkád! –, a csap alatt valami kék folyadék befestette már hetekkel vagy hónapokkal korábban a kádat, nem tudom lemosni. No, o. k. Valakinek kidőlt valami flakon, azt kidobta, de lemosni már ő sem tudta a kékséget. S ma reggel megjelent a régi mellett egy új kék folyás. Semmi flakon, semmi, ahonnan a kék folyadék kifolyhatott volna. Na, ez micsoda? De miért is fontos ez?

Október 31.

Tegnap Julinál. Jó volt. Maga is mondta, hogy mennyire használt a Kassa: még az is megeshet, hogy könnyebben jár, de főként lelkileg. Ott is dolgozott, sokat, és mégis nyugodt volt.

Előtte Zoltánnal a Pasaréti téri presszóban. Olyan mint mindig. H. hazudott Áginak: semmi Ahmedinedzsád szeretet, semmi Izrael ellenesség, csak a sémákat nem bírja, éppúgy, ahogy én. A „Jól van, ahogy van, s a békefolyamat halad előre.”, meg hasonlók.

Nem beszéltem még Pató Pálékról, az elmúlt kedden, éppen 23-án találkoztam velük Kevesen voltak. Más és más pártállásúak, de tartozzanak bárhová is: mindannyiukban van distancia. Hát hogyne, ki jelenik meg a Pató Pál Társaság környékén, aki nem képes distanciálni magát önmagától is? Az egy fából faragottak szemében ez komolytalan dolog. Hát persze, hogy komolytalan! De nem lesz jobb világ, amíg az emberek komolyan veszik önmagukat, és mindazt, amihez tartoznak. – „Ilyenek ezek a zsidók! Nekik semmi sem szent!” Csakhogy ez nem áll „a” zsidókra, ha talán nagy átlagban distanciáltabbak is – lásd Bibó Zsidókérdés Magyarországon 1944 után –, s nem hiszem, hogy a Pató Páléknál rajtam kívül egyetlen zsidó is lenne.

November 1.

Álom: matematika-verseny a Parlament összes termeiben. Három gyereket (?) tartanak esélyesnek, harmadikként engem. Óriási közönség. A baj csak az, hogy senkinek sincs papírja. Szalvéták, csomagolópapír darabkák meg ilyesmi. Húzódik a kezdés, de semmi. S ahányszor felébredvén az álomból, visszaaludtam, kezdődött a zűrzavar újból. S már az első alkalommal megjegyeztem az álmot.

November 2., Tübingen

No, megjöttem. Ma nekifogok az itteni életnek.

Fáradt vagyok, és félek a cukromtól. Hipochonder sohsem voltam, talán most sem az vagyok, hanem tényleg baj van. [Nincs baj. Mégis hipochonder vagyok. Sebaj! Ezt is ki kell próbálni.]

Ma átnézem az eddigi Heidegger-fordítást, s aztán nekifogok újra a melónak.

November 3.

Hát tegnap szorgalmas… az éppen nem voltam. Inkább csak Dáviddal fecsegtem, és a Dick-et olvastam (Philip K. Dick). Pár oldal Heidegger, ennyi volt az egész. Nem mondhatnám, hogy jó a szövegem.

Dick: olvasmányos, de rossz irodalom. A történet viszi előre a regényt, de alakokat nem tud teremteni: a szereplők nem hús-vér emberek, hanem funkciók a történetben. Ez lenne a midcult? Lehet. Egy valamilyen értelemben művelt rétegnek szól, olyanoknak, akik kiismerik magukat a 20. század történetében és van viszonyuk a történelemhez, de az esztétikum kívül esik a szférájukon. Vagy éppen egész napos hajsza után nagyon fáradtak. Mintha a már divatból kiment krimi funkcióját töltené be.

Fájok továbbra is.

Hogy miért jutott még az ágyban a nov. 3-ról az 51 év előtti november 4. az eszembe? Judittal anyáméknál aludtunk a Nádor utcában. Az egész „OSE” idején. Anyósom kintragadt Csepelen, otthon hideg volt, s nem volt pénzünk kajára. Anyáméknál az én rekamiémon aludtunk ketten. (Ágnes hol volt? Már megint kiesett a képből.) Reggel ágyúszóra ébredtünk, pontosabban ébredt Judit, én aludtam, mint a bunda. Már a háborúban is képes voltam átaludni a bombázásokat. Judit felráz: „Mi ez?” Én nemes egyszerűséggel azt válaszolom: „Világháború. De ettől még hagyhattál volna aludni.” Ilyen naív voltam? Valószínűleg. Vagy csak poénkodtam. Rémes nap volt. Nagy Imre szövege ismétlődik a rádióban. Alig mozdultunk ki. Amennyire emlékszem, én úgy döntöttem, hogy nincsen értelme tovább nyüzsögni. Ezt most már nem fordítja meg senki és semmi. – Elmentem triciklis trógernek. Élni kell valamiből. Már megint egyszer nem volt jövő.

De még az ilyen negatív emlékek is Magyarországhoz kötnek. Azért nem akartam sohasem itt, mármint Németországban, élni, mert innen nem voltak személyes élményeim. Pontosabban: egyre inkább voltak a szó másik értelmében személyes élményeim, de a történelmet személyesen nem itt éltem meg. Igaz, 1977 óta, amióta részben Németországban (eleinte Nyugat-Németországban) élek, itt nem is volt többé történelem. Hogy az NDK felvétetett a Bundesrepublik-ba? Ennek örültem, pontot tett az egész kommunista korszak végére, de ez engem személyesen mégsem érintett: nemcsak nekem, nekünk (Barbara és pereputtya) sem voltak rokonaink, ismerőseink az NDK-ban, s hogy most már oda is utazhatunk, ez csak az ő élményük volt: én voltam ott többször, s mennyire nem szerettem ott lenni! Ott mindenről csak a náci korszak jutott az eszembe. Itt lényegében soha.

Persze még ezer más szál is köt Magyarországhoz. Budapesthez leginkább.

Holnap mindenek előtt Heidegger Nietzsche elemzéséről írni!

November 4.

Nem, most nem írok a Nietzsche-elemzésről. Majd ha már kicsit előbbre jutott. Itt ugyanis világossá lesz – talán – miért Nietzsche az utolsó metafizikus. S ez tényleg nem lekicsinylés, tényleg nem félredobás. Eddig ugyanis mindenki metafizikus volt, s marad szükségképpen az. Még nem tanultunk meg gondolkodni.

Különben korrumpál a Napló publikációja. Alig-alig írok meg olyasmit, ami nem tartozik a nyilvánosságra. Kényszerítenem kell magam, hogy pl. írjak olyan konfliktusaimról, melyeket nem akarok nyilvánossá tenni (s ez nemcsak – a végezetül is érdektelen – családi veszekedéseket jelenti), szexualitásról, nevetséges frusztrációkról stb.

November 5.

Rosszak a reggelek: valamiféle értelmetlen kötelességtudat arra kényszerít, hogy felkeljek, de még épp hogy rendet raktam magam körül, máris feküdnék vissza. Próbálom lebeszélni magamat arról, hogy betegnek tekintsem magam, de nem megy mindig. Pedig végül is azt hiszem, csak arról van szó, hogy már megint hiányzik a számomra adekvát feladat. A Heideggert fordítani nem rossz, de most éppen egy olyan résznél vagyok, amely nem dob fel igazán. A Zarathustra tisztán elméleti elemzése, valami hasonló a Nietzsches Wort: Gott ist tot-hoz. Átmenet az utolsó embertől az Übermenschhez. Mesterkélt. S míg olvasom, kételyeim támadnak az egész Így szólott Zarathustrát illetően is. Lehet, hogy most éppen a Nietzschéből kiábrándulás fázisában vagyok? Megtanultam tőle, amit belső szükségletemnek megfelelően meg kellett tanulnom, s vissza szeretnék állni a huzatba?

Kinézek az ablakon, s ennek a tényleg nagyon szép Tübingennek egyik legsemmitmondóbb, legkevésbé jellegzetes részét látom: … Most aztán odamentem az ablakhoz, félrehúztam a tüllfüggönyt, nem biztos, hogy tüll, vékony, kinéztem, s megállapítottam, hogy nem igaz, amit mondok. Ha a Krumme Brücke vendéglő konyhája, egy jellegtelen földszintes, a házhoz ragasztott házikó nem lógna bele a képbe, azzal együtt sem lenne rémes, hogy egy modern betonépítményt is látok balfelé, de az szolíd, s nem takarja a mögötte lévő házakat. Azok közül az egyik különben posztmodern, de beleillik a környezetbe. Ahhoz, hogy az egyetlen igazán érdekes fachwerkes házat lássam, kicsit el kell fordulnom jobbra. A másik oldalról a betekintés a Süßes Löchle-be csak akkor szép, ha kihajolok jobbra. Szóval ez a legsemmitmondóbb, legkevésbé jellegzetes azért nem stimmel. Ez a sivárságot látás is belőlem jön, nem kívülről. „Ott belül a magyarázat…” Néhány ilyen gondolat is elegendő ahhoz, hogy világossá váljék: miért is olyan fontosak a számomra az Ilisszoszban ötször is idézett szókratészi szavak:

„Nekem bizony nincs időm az ilyesmire, s ennek oka, barátom, a következő: még arra sem vagyok képes, hogy – a delphoi felirat értelmében – ’megismerjem önmagamat’, s nevetségesnek tartom, hogy amíg ebben tudatlan vagyok, tőlem idegen dolgokat vizsgáljak. Ezért tehát búcsút mondva nekik, elhiszem, amit a hagyomány tart róluk, és – mint az imént említettem – nem az ilyesmit, hanem önmagamat vizsgálom: vajon valami szörnyeteg vagyok-e, aki Tüphónnál is bonyolultabb és jobban okádja a tüzet, vagy pedig szelídebb és egyszerűbb lény, akinek természeténél fogva valami isteni és minden elvakultságtól mentes jelleg jutott osztályrészéül.”

Most talán mindegy is, hogy mi az az „ilyesmi”.

Volt valami álom. Valamelyik régi konyhánkban sürgölődünk. Összes halottaim életben vannak. Békések, nem kísértenek.

A heideggeri Übermensch értelmezés egy „antropológiai fordulatról” szól, azzal a különbséggel, hogy ez, mondjuk Feri értelmezésében az emberi nem egészének, mint olyannak az átalakulását jelentette, Heidegger-Nietzschénél meg egy olyan elit létrejöttét, amely képes magára vállalni olyan döntéseket, amelyek radikálisan eltérnek az eddigi u.n. elitek döntéseitől. A Gorgiasz visszaköszön, különös formában. Hosszan kéne mélázni ezen.

November 6.

Mindjárt jön a rabbi. Kíváncsi vagyok rá. Jó álmosan fogadom: éjjel kettőig voltunk fent, előbb veszekedve-kötözködve egymással, majd egyetértve, de reggel fél hétkor már gyakorlatilag ébren voltam, attól kezdve csak alvásom tudatában aludtam, fantáziáltam, álmodtam, valami jó vicceset is, de azonnal elfelejtettem. Mostanában nem szorongok, néha rossz kedvem van, néha kevésbé, de nem szorongok. Ettől is vagyok képes olyan sokat aludni. Nietzsche talán úgy viszonyul a Gorgiasz két szereplőjéhez, Szókratészhez és Kalliklészhez, hogy természetesen elutasítja, talán egyszerűen nevetségesnek is tartja Szókratésznek nemcsak a halál utáni létezésről szóló elképzelését, hanem azt is, ami ezzel összefügg: elvonulását a világtól, s a legfőbb absztrakt értékeken való kotlását. De az Übermenschben olyan figurát lát, aki azért elfogadná Szókratésznak a politikusokkal szemben támasztott igényét: teremtsenek új értékeket, s kényszerítsék rá a csőcseléket, hogy elfogadja azokat. De ha ez igaz, akkor mi baja volt a kereszténységgel? Persze mindez iszonytatóan bonyolult. Jön a torzomborz Jézus, és a nazarénus mozgalom átalakítja a világot. Baj lenne Heidegger értelmezésével?

November 7.

NOSZF kilencvenedik évfordulója. Csak azért jutott az eszembe, mert itt beszéltek róla a rádióban, pontosabban arról, hogy vita van Oroszországban, mi legyen Lenin múmiájával. S nem azért – ez fel sem merült –, hogy véget vessenek az ázsiai állapotoknak, hanem mert Lenin a maga buta utópiáival mára, úgy ahogy van, érdektelen. Érdekes csak Sztálin, aki megnyerte a háborút és naggyá, erőssé, félelmetessé tette Oroszországot – akárcsak Putyin. Hogy a mauzóleum tönkreteszi a szép Vörös Teret, arról szó volt – de mégiscsak műemlék. Éjjel többször is gyakoroltam egy álmot, melyből aztán mostanra csak foszlányok maradtak – de azok is tökéletesen érdektelenek. S mégis mennyire fontosaknak tűntek éjszaka!

Tegnap este megnéztem egy Greeneway filmet: 8 1/2 Frauen. Ez tényleg posztmodern: utalások mindenre, filmre (elsősorban persze Fellini, de más is), festményekre, Greeneway mindig festményeket visz a filmvászonra, irodalomra stb. Az utalások többségét, amilyen bunkó vagyok, észre sem vettem, a kísérőfüzet árulta el. Mindennek ellenére végülis nézhető volt. Hogy miért? Tudja az ördög.

Csak már jutnék túl a fordításban az Übermenschen! Unom. Érdektelen a számomra. Mintha az eredeti kiadásban kihagytak volna viszonylag sokat. Lehet, hogy nem így van, de ez esetben az én emlékezetem hagyta ki: akkor sem érdekelt.

Ja, még nem említettem a Dick-et, mármint azt, hogy kiolvastam: esti olvasmány fáradtság idején. Olvasmányos, izgalmas, de tökéletesen érdektelen. Ha az ember kiolvasta, jól tud aludni: nem kísérti többé a szöveg. Hogy J. mit eszik ezen?

Ez most már reménytelenül a késő ősz: a fa, ott szemben, már összes levelét lehullatta. (Le kell fényképezni. Pár nappal ezelőtt lefényképeztem még levelesen.) Régen is mindig azt mondogattam: néha még nov. 7-ig is szép idő van. Emlékszem egy pilisi kirándulásra, november 4-én (hogy miért emlékszem a dátumra? Hisz ez még 56 előtt volt!) feküdtünk délben kint a réten. Hogy Kádár Iván és Sági Ági ott voltak, az biztos. Ki még? Valószínűleg Kendéék, de rájuk nem emlékszem.

Rabbi kellemes embernek tűnik. Utálja a magyarokat, de azért nem mondhatni, hogy ne érdekelné Magyarország. Minden magyar könyvet olvas! Nagyon sok rokonát hurcolták el Nagyváradról. Ha mondjuk aradiak lettek volna, vígan túlélik a holokausztot. (Vígan? Hát az azért nem biztos). ő csak 68-ban jött el Magyarországról, ért-beszél magyarul, mégis németül beszélgettünk.

Akartam írni: a sejtésem, hogy talán megint divatba jövök, mintha bejönne. A napokban kerestek a miniszerelnökségről: menjek valami zártkörű konferenciára dec. 1-én. Azt visszautasítottam. Öt perc múlva újabb telefon: dec. 15-én lesz egy Bibó konferencia. Arra már nem tudtam mit mondani. De minek ülök én együtt egy zártkörű konferencián Huszár Tiborral?

Hogy jutott az eszembe az apám? A mondásai csengenek máig is a fülemben. Anyám hangját mintha nem hallanám. Apám, a „Miért?” kérdésekre: „Hogy a rák a vetésbe ne menjen.” – „Ez büdös”. Apám: „A segged büdös.” De mesélni alig-alig mesélt: Milyen izgalmas lett volna, ha elmeséli kétéves hajóútját Vlagyivosztokból Fiuméig. ’16-ban esett fogságba, a fehérek hurcolták magukkal egészen a Csendes-óceánig („És a Csendes Óceánnál, véget értek a csaták…” Miért emlékszem még erre? El is tudom énekelni: „Völgyvidéken és hegygerincen át…” Amikor először megláttam a Csendes-óceánt, akkor is felcsengett bennem a dallam. Nov. 7? Tizenkilencen?), ott szállt valami teherhajóra. Ennyit tudok. De miért nem mesélt arról a két évről? Miért nem meséltél! – ordítok vele, de a sisakrostély mögül nem jön semmi hang. Ha-ha! Apám mint páncélos lovag! Ennél képtelenebb képet elkép-zelni sem tudok. Katonaruhában vannak róla fényképek. Egész snájdig hadnagy volt. Ja. A tegnapi film is. Apa és fiú rendezik be a kastélyban háremüket, bordélyukat vagy mi a fenéjüket. És egyfolytában a faszukról beszélnek egymással. No, hát ilyesmi nálunk szóba sem jöhetett. Az ötven év? Bizonyára. Elképzelem Greeneway filmjét az ötvenes években a mozikban!

Valamit még akartam, valamit még akartam, valamit még akartam… Ja, megvan. Megjött a Nádasom keféje. Újra a régi műsor: most nagyon nem tetszett az írás. Nyakatekertek a mondatok. Pedig van benne egy jó ötlet, s az majdnem végig is van víve: Az öreg Kristóf ül Klárával gyerekeik körében, és mondja, mondja… Ahogy az én apám nem mondta…

 

Az a rettenetesen furcsa, hogy az átvezetések tényleg nincsenek benne a maguk teljes terjedelmében az eredeti kiadásban. Vajon miért? Azt még Heidegger állította össze! De mindaz, ami benne van, ugyancsak közel áll hozzám. A vén disznó nem akarta megmutatni, mennyire beszippantotta a nietzschei örvény.

Birkózom ezzel az Übermensch-csel. Nem önmagában érdekel, hanem mint ellenpólusa az utolsó embernek, a tömegtársadalom átlagemberének. Honnan jön? Mit akar? Minthogy azonban – s itt értek egyet Heideggerrel – az ember lényegben bennerejlik a lét lényege és vice versa, csak együtt és egyszerre következhet be az ember és világ átalakulása. S akkor tényleg nincs erről mit beszélni: felesleges ezen gondolkodni. Heidegger persze nem ezt teszi.

November 8.

Barbara ma elment, holnap megyek utána. Szerencsére csak két napra, sok a dolgom, s hogy Barbara vagy 10 napig nem lesz itt, többet is fogok tudni dolgozni. Igaz, Dáviddal többet leszek.

Álmok: az egyik: valami megbeszélés Gyurcsánnyal. Megígéri, hogy másnap vesz nekünk nagyon finom kenyeret. Találkozunk is a 6-os villamoson, akkor mondom neki, hogy mondja csak meg hol, majd én megveszem a kenyeret.

Na tessék, hát ez meg mi? Értelmezd, ahogy akarod. Volt utána még az álomban egy beszélgetés valakivel Gyurcsány politikájáról. Csak az államháztartást akarja rendbehozni. Hogy az ország tényleg átalakuljon – amit ő is szeretne, „kurva ország” –, azért nem tesz semmit.

Másik álom: valami tanóra: fent a hátsó sarokban lánykák. Lentről magyarázom nekik a különbséget a totalitarizmusok és a demokráciák között.

Az univerzum keletkezése, a csillagok keletkezése, szimulálás computeren. A jó fene tudja. Itt merül fel igazán a kérdés, hogy mit is közöl velünk a tudomány.

Jó spanyol dal vagy mi a rádióban: vonz. S soha nem jártam még Spanyolországban. Azt hiszem nem is fogok már. Különben is: tudni kéne spanyolul, s kéne ott egy kicsit élni. A többi csak turizmus.

Jaj, nem szabadul az ember a sisakrostélyban fellépő Heideggertől. Micsoda erő, ahogy Nietzschét elemzi! De a kérdés marad: az utolsó ember vajon nem minden társadalom tömegembere? S a modernitás nem abban különbözik-e vajon mondjuk a középkortól, hogy a tömegember került hatalomra? Össze kell-e keverni az ontológia-antropológiát a demokrácia-kritikával?

November 12.

Megjöttem Bonnból. Engem még nem érintett a vasutassztrájk, de hogy Barbara hogy fogja végigutazni a magáét? Ez a vasutassztrájk olyan, mint a modern terrorizmus. Nem azok ellen van, akik hibásak-felelősek valamiért, hanem olyanok ellen, akik semmiről sem tehetnek, s mindkét oldalnak teljesen ki vannak szolgáltatva. Közszolgáltatásoknak nem szabadna megengedni a sztrájkot? A sztrájk a munkavállalók harca a munkaadó ellen, ez teljesen ok., de ne érintsen ártatlan tömegeket.

Álom, még itthon álmodtam, mielőtt elutaztam volna. Hiába jegyeztem fel, az elejére nem emlékszem. Onnan kezdve tudom, hogy visszamegyek a Lipótvárosba, az Alkotmány utcán gyalogolok éppen, jobboldalt egy valaha szép neoreneszánsz palota, benőve csipkerózsával. Mintha már dolgoznának a helyreállításán. Hogy ebbe megyünk-e be, vagy egy másik házba, azt nem tudom, de ahová bemegyünk, abban van Neumann Laci új lakása, rémes állapotban, sok szoba, de valami társbérlet, Lacit nagyon idegesíti a társbérlő, aki a konyha melletti szobában alszik, csak valami furnérlemezzel leválasztott helységben. Aztán az emeletről szép kilátás a Vértanúk terére.

Akartam még írni az ámokfutókról (Van már ám olyan, hogy Amokforschung!!). Állítólag a totális depresszió vezet ide, újabb bizonyíték arra, hogy depresszió és agresszivitás összefüggenek.

A táj, ellentétben a szomorú kis fácskával, még mindig gyönyörű, már amennyit ebből az ámokfutó vonatból látni lehet. A vöröstől a sötét zöldig, mindenféle színekben ragyog. Később már autóztunk, ott többet lehetett látni a természetből, csakhogy akkor meg az idő volt pocsék. A ház, ahol Christiane Rohleder lakik, egy Hillesheim nevű településhez tartozik, az meg Muchhoz. Kellemes, nyugis hely. A házból a Landesrat kocsiján vittek Windeck-Rosbachba, ahol a Gedenkstätte van. Landjuden – egy életforma, amely végérvényesen a múlté. Kis falukban élő zsidók, többnyire marhakereskedők. A Kreisben tíz zsinagóga volt, ebből kilencet teljesen elpusztítottak a nácik, egyet tudtak valamennyire rendbehozni. Kis falvakban kis zsinagógák, néhány száz ember élt békében együtt, biztos, hogy nem utálták egymást, s mégis… Ki tett bármit is a rombolás, a zsidók elhurcolása ellen? Röviden és szépen beszélt erről a Kreisrat is, meg a Förderverein elnöke is. De vajon tényleg mások lettek-e az emberek? A ház szépen van berendezve (egy szoba pészachra terített asztallal, azon kívül mindenütt fényképek és dokumentumok). Egy zsidó családé volt a ház, a többségüket megölték, egy fiatalnak sikerült még idejében valahová Amerikába menekülnie, az adta a házat a Gedenkstätte céljaira a Kreisnek. Szép volt a Gedenkstunde: rövid, nem patetikus beszédek, Christiane vezette be Barbara felolvasását, beszélt Barbaráról meg az apjáról, jó zene – egy igen tehetséges fiatal hegedűs, még gimnazista, de már több díjat nyert, itt az anyja kísérte – és Barbara nagyon szép felolvasása: főleg az Auschwitz-Celan-versekből olvasott, nagyon jól. Nagyon tetszett a közönségnek.

Utána vacsora: őzet ettem. Barbara, a Kreisrat, Christiane, meg egy nő a Fördervereintől: valamelyik Abteilungot vezeti a Kreisben. Vicces volt a történet, melyet előadtak: a Kreis fotósa egyszercsak megjelent a Kreisratnál, s közölte, hogy megnősül. S ki lesz a menyasszony? Kiderült, hogy a velünk vacsorázó ifjú hölgyről volt szó. Hogy ezt megelőzően nem volt-e valami liaison dr. Kühn és dr. Arndt között, arra nem merném letenni a főesküt. Beszerzünk egy férjet, s akkor senkit semmi baj nem érhet. A Kreisrat kifejezetten szimpatikus, józan és kultúrált ember.

Másnap Bonnba, Johannesékhez. Villamossal Siegburgból Bonnba, aztán Johannes értünk jött a pályaudvarra. Így azért jobb a család, mint a soesti „tömeggyűlések” idején. Sógornőm, aki Soestban mindig teljesen fádnak és érdektelennek tűnt, itt a saját házában ugyancsak vonzó, csinos, kicsit kacér nővé változott át, kifejezetten örültem, amikor ránéztem. S a kutya sem csúnya. (Kiment már ez a divatból?: Jaj, de jó dög! S a kutya sem csúnya!). Tényleg nagyon helyes a Timi-kutya.

Ma reggelre álom: csak arra emlékszem, hogy egy erkélyről lehülyéztem a jobboldali őrjöngőket, de hosszú beszédem egyre inkább lenyűgözte őket, a végén nagy taps, s engem akarnak miniszterelnöknek. Én viszont Dávid Ibolyát javasoltam: Gyurcsányt és Viktort meg két helyettesének. Én majd csak tanácsadó leszek. Milyen jól megoldom a dolgokat! (Életem első jó beszéde Berlinben. Ott tényleg megnyertem a baloldali őrjöngőket. Előttem a vörös grófnő beszélt: nem érti a keleti polgárjogi harcosokat, hiszen nincsen lényegi különbség a két rendszer között, mindkettő lényege, hogy kizsákmányolják a munkásokat. Ez engem mérhetetlenül feldühített, erre reagáltam.)

November 13.

Álom: rohanunk fel biciklivel a Hármashatárhegyre. Egy fiatal csaj elől, utána a pasija, aztán én. A többiek csak mintegy két órával utánunk érkeznek a lakásba. Addig a pár (láthatóan övék a lakás) a többi között már a víz-automatához szükséges víz átvételét is elintézte. S most jött volna a legizgalmasabb, amit viszont láthatóan elfelejtettem.

Álmomban megírtam nagyjából a stuttgari előadást is. Remek volt. Ha festenék álmomban, a képek messze izgalmasabbak lennének mint Van Gogh-éi. De sajnos nem festek. S sajnos csak álmomban írok ilyen remekeket.

Amúgy lesz valami az előadásból. Magától alakult így, de a Mesék ismertetésével kezdtem.

November 14.

Dög fáradt vagyok. Mitől? Ma nem írok naplót. Semmi egetrengető nem jut az eszembe. A szöveg viszont halad.

November 15.

Halad, de néha közhelygyűjteménynek érzem. Macht nichts! Ma reggel már kicsit havas volt a világ.

Ortopédnél kaptam fűzőfélét, új betétet, pakolást és gyógytornát. Meglátjuk.

Most dolgozom, s így megint lecsökkent a naplós tevékenység. De van már úgyis elég szöveg. A stuttgarti előadás viszont pocsék rossz. Se füle, se farka. Pedig azt hittem, hogy képes vagyok valamilyen értelemben a filozófiámat előadni. Ez azonban nem megy, hiszen lényegéhez tartozik a beszélgetés. A viaskodás a kísértetekkel is tulajdonképpen beszélgetés, de ezt nem tudom igazán egy előadásban ábrázolni.

Kint fehérség. Legalábbis azt hiszem. Amikor sötétedett, már meglehetősen fehér volt a világ. Megnéztem: hogy a világ fehér-e, azt nem látom. De Barbara kertjében, a növényeken vastagon ül a hó. Ha megmarad, szép lesz a reggel.

November 16.

A világ nem fehér, itt-ott fehér tetők, de a talajon nincsen hó. S nem is ragyog a nap. Barbara kertje azonban most reggel is vastagon be van terítve fehérséggel. Vajon a fehérség miatt nem hallok harangszót? Mert hogy ma reggel egyáltalán nem hallok. Fél nyolckor sem hallottam, most háromnegyedkor sem. Egyetlen templom, sem a tanácsháza, teljes csend. Furcsa, nagyon furcsa. Csend a világban. Csak ha a rádiót kinyitom, ömlik a süket duma. Teljesen elviselhetetlen a politika. Semmi másról nincsen szó, csakis a pénzről, kinek, meddig fizessen az állam stb. Meg hát a sztrájkok, mindenütt, de ott is a pénzről van szó. Persze mi másról lehetne még szó? Jobb is így talán, persze, hogy jobb, de mintha valamire várna az ember. Már nem olyan nagyon, mint régen. Újságra nem vagyok kíváncsi.

Többféle álom is volt, egy maradt meg. Nem tudom, milyen ügyet intéztem valami ablaknál. A negyvenes, kövérkés csajnak kinyílt felül a ruhája, csúszik lefele. Elmegy valamit intézni, eközben teljesen lecsúszik róla a ruha, látszik a szép segge. Mire visszajön, már teljesen meztelen. Nem zavarja.

November 17.

Sötétség, kedvtelenség, Dávid is mísz, alig lehet szóra bírni.

Tegnap este még több dologról akartam írni, hogy most aztán menni fog-e? Mindenek előtt a stuttgarti szöveg. Egyrészt valahogy zavar, hogy a saját könyveimet ismertetem. Másrészt ez a leíró szöveg messze nem olyan jó – a német miatt van? –, mint a könyvben a preambulumok. De azokat mégsem lett volna kedvem lefordítani. A beszélgető hangnem hiányzik belőle, mint már írtam. Már megint okoskodás? Mikor lesz ennek vége? Ez márcsak azért is az eszembe jutott, mert végre elolvastam a JM írását; hát az a baj vele, hogy míg a tudóskodás ellen hadakozik, maga is egyfajta stílust használ, aminek semmi irodalmihoz semmi köze nincsen. Hétköznapian lapos. S míg szeretné a feminista elméletet valahogyan megértetni másokkal – na, mindegy, ezt unom. Akár ide is másolhatom a neki írt levelet. Az alapjában őszinte. Na, tessék:

Kedves …,

ígéretemhez híven stuttgarti szövegem befejezése után rögvest elolvastalak. Írásoddal teljes mértékben egyetértek: bárki, aki azt gondolja, hogy a feminista elmélet jelenlegi ezoterikus formájában változtathat a magyar (vagy bármilyen) közgondolkodáson, az semmit sem ért a világból. Márpedig a közgondolkodáson változtatni kellene legalább annyiban, hogy a nem a tömegemberhez tartozó egyének (mert az utóbbiakon a kutya sem segít, azok nemcsak a feminizmuson nem hajlandók elgondolkodni, hanem az égvilágon semmin sem. Ide tartoznak természetesen az analitikus filozófusok is.) végre felfogják, hogy a kontinentális filozófia miről beszél (legyen feminista vagy sem). Nagyon örülök, hogy a közeljövőben megjelentetjük egyrészt Heidegger Was heißt Denken?-jét, másrészt Arendt-től Az elme életé-t, ugyanis mindkettőnek a lényege – számomra legalábbis – a tudomány (megismerés) és gondolkodás szembeállítása. Hogy ezt ezzel a merevséggel kell-e tenni, az kérdés, feltettem magamnak is a kérdést Foucault tanulmányomban (l. legújabb könyvemben, amely azt hiszem az utolsó filozófiai kötetem is, bármilyen hosszan is éljek: Sisakrostély-hatás [Kísérteteim]).

Van azonban egy problémám, melyre persze én sem tudok megoldást. Kezdődik a dolog már Lacan-nal, Irigaray-vel, Kristevával, Butlerrel. Vajon ők – s az összes többi – miért ragaszkodtak/nak … ehhez az elviselhetetlen tolvajnyelvhez? (Némelykor Derrida se kutya.) Szerintem azért, mert attól félnek, hogy ha nem újítják meg a nyelvet, akkor radikálisan új diszkurzusukat mégiscsak lenyeli a már elfogadott – tudományos? – közbeszéd. (Ez más filozófusoknál is így van, talán mindig is így volt. Az, aki rögtön közérthető, az vagy nem radikális (azaz semmi újat nem mond?!), vagy a közérthetőség oltárán feláldozza radikalitását. Nézd meg Heidegger mennyit kínlódik ezzel. A közbeszéd, a tudományos közbeszéd is, a das Man nyelve! Ne haragudj, ha magamról is beszélek: amióta kinőttem a lukácsizmusból, mást sem csinálok, mint azzal kísérletezem, hogy létrehozzak egy stílust (stílusokat), melyek olvasható szöveget hoznak létre, mégis radikálisan szembefordulnak a „természetessel”.

Nos, mi ebből a tanulság? Én tennék a Te helyedben is egy kísérletet, de talán majd magam is próbálkozni fogok (félre ne érts, nem értek a feminista filozófiához, de a tavasszal talán belekontárkodom). Használni a fentnevezettek nyelvét, de minden „érthetetlen” fogalmukat és mondatukat azonnal „lefordítani”. Quasi játszani a nyelvvel. Ha csak közérthetően írunk, félreértenek: Mondhat a csaj akármit, a végén úgyis csak az derül ki belőle, hogy frusztrált, mert nő (pénisz-irigység). Nem szabad, hogy ez történjen. (Mármint nálunk: akkor sohasem lesz áttörés.) Ha annak idején Debrecenben nem lettem volna a kelleténél kicsit italosabb, talán érthető lett volna a számodra is, hogy valami ilyesmit akarok mondani. Arról vagyok ugyanis meggyőződve, s már néhány éve, hogy a filozófiának azt a fordulatát, amit a 19. század közepe óta Husserlt leszámítva mindenki végre szeretne hajtani – bár tudja, hogy „képtelenség” –, csakis egy feminista ontológiára alapozottan lehetne végbevinni. Hiszen az európai kultúra alaptrendjéről van szó: test és lélek, anyag és szellem stb. radikális szembeállásának felszámolásáról, a „metafizika” dekonstrukciójáról, amit csak akkor hajthatunk végre, ha leszámolunk a Szellem magasabbrendűségével. Márpedig csakis a nőknek van a mi civilizációnkban más viszonyuk a testhez, őket azonban, mondván, hogy nem a Szellem emberei (ha egyáltalán emberek) nem engedték szóhoz jutni. Írhattak éppenséggel filozófiát, de ki vette azt komolyan, ha nem alkalmazkodtak a filozófiai közbeszédhez? Ahhoz meg nem volt kedvük. Nem érdekelte őket, hogy mit beszélnek ezek a mácsók.

Lehetne erről a végtelenségig beszélni.
Köszönöm, hogy elküldted az írást.

Ölellek

Misu

Na, ez volt. S most a saját viszonyomról a feminizmushoz. Amit a feminista ontológiáról M…nek írtam, azt tényleg így gondolom. A nőknek kényszerűen más a viszonyuk a testhez, mint a férfiaknak. Ha a különbségek területén maradunk – mert az éhségről, a betegségekről, a testi fájdalmakról nem érdemes beszélni, ott nincs vagy nem látszik lenni különbség –, akkor a szexualitásról kell szólnunk. Arról, hogy a férfinak feláll a fasza, majd igyekszik kielégülni (lehetőleg egy nő valamely nyílásában: de ez már a hatalom kérdése, ne feledkezzem meg a homoszexuálisokról!), s ha kielégült, akkor annyi. Mehet a Szellemhez. A nő holdhavonta egyszer észre kell vegye a testét. Ha meg teherbe esett, kilenc hónapon át más-állapotban van, nagyon jó ez a szó. Aztán szülés, szoptatás… Összes érzékein keresztül hozzá van kötözve testéhez. S ha igazán nő, nem nézheti le a testet. Talán a nő érzései, érzésvilága tenné lehetővé test és lélek elválasztásának tényleges megszüntetését (azaz átérzését). Ebbe az irányba kéne gondolkoznunk. Gondolkoz-nunk? Nem inkább gondolkozniuk? Na, majd máskor többet. Talán mégis el kell mennem a tavaszi melegedőre.

Beszélgetés A…val, telefonon. Meghalt R…, az a nálánál sokkal fiatalabb volt barátnője, aki talán azért hagyta ott, mert… 50 körül volt. Mint A… mondja, évente 2-3 szor váltottak e-mailt egymással, ennél több nem maradt. Tudta, hogy beteg, de amikor néhány hete többször sem kapott választ az emailekre, felhívta. És beszélgettek. Ha tudta volna, hogy utoljára, megjegyezte volna az utolsó szavakat. Nem tudta, vagy nem akarta tudni. Aztán elment a temetésére. A kísértet kínozza. Megbeszéltük.

Még az Ire`ne Némirovsky könyvéről néhány szót: fantasztikus tehetséggel vannak leírva a Párizs eleste körüli napok emberi szörnyűségei. A menekülő, egyre embertelenebbé váló horda. A kivetkőzés a kultúrából fent és lent. (Angolul olvasom, ez így is átjön.) És a „mégis” emberi vonások. Csak egy orosz, még zsidó is – hagyták a kedves franciák Auschwitzban elpusztulni az akkor már híres írónőt – tud így írni a gloire nemzetéről.

Megnéztem egy Al Capone-filmet Robert de Niroval meg Sean Conneryvel – rendesen nézhető hollywoodi giccs…


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret