stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



CZAKÓ GÁBOR: Hosszúalattság

TÜLKÖSKE

A sziklás tengerpartról alig embermagasságú, meredek kaptató után kis olajfás tisztásra jutunk. Itt szoktam olvasgatni és nézelődni két úszás között. A fa1 ma már jobbára egyetlen hatalmas ág, mely a tenger felé nyúlik, nagyjából vízszintesen, akár egy áldó kéz. A legeslegalkalmasabb helyen legörbül, majd vissza, s tökéletes ókori karosszéket formál. Kigondolni sem lehetne ilyent. A fa maga letörött róla – legalább két háborúval ezelőtt. Korhadó maradványai még mindig hatalmasak, s a hangyák kímélte helyeken kőkemények. Svájci bicskám megtapasztalta. Gyökeréről egész gyereksereg szökkent elő a földből; minden hajtás kész arra, hogy ötszáz év múlva ő legyen az igazi törzs. Olajfák között így szokás: az egyágú ős is így kezdte tán ezer éve, és az ő üke is. Lehet, hogy tíz, vagy százezer év óta nő és pusztul, magyarul él-hal ugyanitt, ugyanez a növény, miközben látott velencei gályákat, homéroszi görög hajókat, még tán Atlantiszból érkezetteket is. Hallott hullámveréseket, juhnyájakat, sirály-vijjogást, lövöldözést és emberi sírást eleget. De olyan bődüléseket, morgásokat, berregéseket, bégetéseket, melyektől pár napja hangos az öböl, aligha. Hosszabbak, rövidebbek, vízszintesek, elöl, vagy hátul picit kunkorodók, sietősek, magányosak, néha szomorúak. Mélázók, kiáltók, vidorak?

Középkorú szlovén2 házaspár tanyázik lent a parton, az olajfa reggeli árnyéka alatt. Amúgy föntebb, az üdülőtelepen laknak. Az ő 15-17 éves forma fiuk hallatja a különös hangokat. Végtelen természetességgel keringenek körülötte – nemigen lehet magára hagyni. Egyszer az anya tologatja gumimatracon a pólóban-gatyában fürdő gyereket, locsolgatja, beszél hozzá, az meg visszafelel elefántosan, marhásan, birkásan. Ha ismerősök érkeznek, és az anya szót vált velük, a csemete bele-beleberreg a beszélgetésbe.

Aztán az apa következik. A mélyebb vízbe tolja a matracot, letessékeli róla a srácot, ellebeg tőle, az meg kutyaúszásban követi. Olykor pihenésképpen taponak egy kicsit, majd ismét nekivágnak. Lassan, de biztosan megérkeznek a régi kikötőbástyához, amelynek köveiről más kamaszok esténként fejest ugrálnak.

Megérkezésüket víg trombitaszó hírleli.

Az olajfa zöld-ezüst levelei erre-arra fordulva visszamorzéznak az örökös part menti lengeség fáradhatatlan szárnyán.

Tülköske szemlátomást Dawn-kóros, közismertebb régi megnevezéssel monglidióta. Annak is a súlyosabb esetei közül való, mert nemhogy beszélni, járni sem bír. Végtagjai satnyák, legföljebb négykézláb mászik úgy-ahogy. Nem tudtam a szemébe nézni: folyton az édesanyja, vagy édesapja tekintetét3 keresi. Nekik találta ki a tülöknyelvet. Kisgyerekek meg pajkos szülők szokták a karjukat vagy más testrészüket brumizni a húsosabb helyekre szorított ajakkal, ő a torkából eregeti fura hangjait, melyekkel szemlátomást kér, javasol, jelez, nyugtáz, észrevételez. A szülők nyilvánvalóan értik, hiszen a kisbabák gügyögése-göcögése, cuppogása, nyívása is világos a mamájuk számára.

Micsoda intelligencia! Tülköske agya csenevészebb a lábánál, a szájánál, a nyelvénél, tehát a szívével talált ki egy tiszta, világos, édesei számára érthető és gyöngéd nyelvet, amelyben nincsen durvaság, rágalom, hazugság.

Délre jár. Jön a hőség, az ebéd meg a szundikálás ideje. A lentiek szedelőzkönek. A holmik maradnak, errefelé nem lop senki semmit. Édesapa keblére veszi Tülköskét, akár egy nagy, kajla babát, ő pedig karjával, lábával visszaöleli.

1. Némely lények – állítólag! – belül hordják az időt.
2. Mondják némelyek, hogy ők is olajfa nép.
3. Lelküknek egy közös tükre volna?

FERIKE

Ferikét megoperálták. Agydaganatát kivették, de a gyökerét nem sikerült, mert az mélyen lefurakodott elérhetetlen tartományokba. Ilyenkor ugye gyógyszerek és kivizsgálások, természetgyógyász, meg teák és imádság, ó, persze ima, szokatlanul és zavartan.

Hogy a beteg maga imádkozott-e nem tudjuk. Aludt, vagy nem, egyre ment, mert megvakult: látásközpontját fölette a halál gyökere. Rendszeresen sétáltatták a szobában, máskülönben némán fogyatkozott az ágyában: tizenkét esztendős létére már csak hét-nyolc évesnek látszott, mintha visszafelé haladna élete idejében. Sosem panaszkodott, nem sírt, még csak nem is sóhajtozott. Ha kérdezték, nem válaszolt, és soha meg nem szólalt magától, kivéve a görcsök utáni perceket.

Ha jött a görcs, nyögött, hörgött, érezni lehetett, hogy sikoltását visszafojtja. Vonaglott egész testében, így nem is lehetett tudni, hogy melyik testrészét gyötri a támadás. Előbb még kisebbre húzódott össze, majd tekergett rángva, akárha valamely keskeny résen próbálna átfurakodni.1 Aztán megtorpant, kifeszült, egészen hátrahajolt, két nádszál karját kinyújtotta, majd lassan beleernyedt a párnájába.

Néhány perc múlva megszólalt:

– Mami, de örülök, hogy a kék ruhád2 van rajtad. Ezt szeretem a legjobban; amikor visszafelé jöttem, arra gondoltam, hogy milyen szép volna, ha ebben lennél.

– Hol jártál Ferike?

– Egyiptomban…

– Egyiptomban?

– Igen, a sivatagban. A Nílus éppen áradt, szélesebb volt a Balatonnál, de nem érdekelt, inkább a sivatagba mentem. Szürke volt és sárga, hatalmas hullámokat vetett a homok, mégsem viharzott, hanem szelíd volt és csöndes, icipici szellő fújt, ha lehajoltam és visszafojtottam a lélegzetemet, hallottam, hogyan peregnek a dűnék tarajáról a homokszemek.

– Egyszer csak rettenetes zaj támadt. Emberek mérhetetlen sokaságát láttam, amint menetelt Nyugat felé. Öregek, fiatalok, még csecsemők is, és négerek, fehérek, kínaiak, eszkimók… Minden emberfajta, amilyen csak él a földön. Némelyik meztelenül gyalogolt, a másik estélyi ruhában, a harmadik rongyokban, a negyedik egyenruhát viselt. Sokan sírtak, mások kurjongattak, mulattak, táncoltak, vagy lökdösődtek, hogy megelőzzék a többit. Kiabáltam, hogy ne, ne menjenek arra, de nem hallgattak rám, sőt még jobban tiporták egymást.

– Nem féltél?

– Én már nem félek egyáltalán.

Más alkalommal ezt mondta:

– A Tejúton3 jártam. Milyen gyönyörű a Tejút! A csillagok onnan, közelről nézve még kisebbeknek látszanak. Emlékszel, Mami, amikor tavaly seregélyrajt néztünk? Oly gyönyörűen áramlottak az égen, mintha egyetlen valamit alkotnának, talán egy köpönyeget, amelyet egy láthatatlan torreádor keze lenget a Nap-Bika előtt.

– A csillagok olyan picik, hogy akár meg is foghatnád… talán meg is fogtad őket?

– Ugyan Mami! A csillagokat nem lehet megfogni, a csillagok angyalok!

Utoljára egy jót nevetett.

1. Gyakori misztikus előtapasztalat, hogy az emberben – pl. egy ház láttán – hirtelen fölvillan, hogy egy kis akarat-erőfeszítésbe kerülne, máris láthatná ötven évvel előbbi lakóit, amint éppen kilépnek…
2. Igen, az volt, Máriakék, pirinyó piros pöttyökkel, a gallérján, ujján vékony fehér paszománnyal.
3. Hadak útja, Szalmás út, Szalmaút, Szómásút, Szalmahullató Út, Pelyvaút, Pozdorgyás út, Csillagösvény, Csaba útja, Tündérek Útja, Tündérek Járása, Tündérek Fordulója, Tündérút, Tündérfátyol, Harmatos út, Hajnalszakadék, Hajnali Hasadék, Szépasszony vászna, Ország út, Lelkek útja.

A KÖZÖS NEVEZŐ

A fókaképű ember háromszor nősült. Volt neki egy csibe-felesége, egy ló-formájú, a mostani pedig koloniál állólámpára hasonlít. Három lánya született, mindegyiktől egy-egy. A lányok valamennyien kacsaarcúra sikeredtek.

Gyerekkorában sánta volt és ferdenyakú, de egy ügyes gyógytornásznő helyrehozta. Mozgása szinte rendbe jött, ám ha megzavarták,1 bicegni kezdett, ilyenkor rengeteg hasa jobbra-balra rengett. Amúgy igyekezett sima-hosszúakat lépni, lábát alig emelve, hogy minél nesztelenebbül surranjon át az életen.

Ez nagyjából sikerült neki, ahogy általában senkinek, különösen a szapora házasodóknak és a helyi megváltóknak nem.

S hozzá a fókaarc. Sörtebajusz, orr-száj-áll behízva, malacszemek. Igen megnyugtatóan tudott2 nézni: mindenkire alulról fölfelé, lett légyen az illető fejjel alaonyabb nála.

Hosszúalattságban, egy olyan városkában lakott, ahol a múltkori szocializmusban kisded, haladó lakótelep fejlődött a régi, feudális városfal maradványai mellé, a mostani kapitalizmusban pedig amolyan lakópark-féle, melyben a házak egyike mangalica-rózsaszínűn, másika hupikéken, harmadika égőpirosan rikított: az átutazók rendszerint azt hitték, hogy itt éjnek évadján ki-ki a szomszédjának a házát pingálja valami régi sérelem megtorlásaként.

A fókaképű ember kultuszmunkás volt – ő mondta így – műkő-oroszlánokat készített. Ülőt, fekvőt, ökölnyitől birka nagyságúig, tetszőleges színben. Az emberek kapkodták, akár a cukrot – vallási, politikai, nemi,3 anyagi és egyéb helyzetükre való tekintet nélkül. Vették az óvárosiak, a panellakók, a lakóparkiak, és mindannyian helyet találtak műtárgyuknak a kertjükben, az erkélyükön, a középkori falmélyedésből kipiszkált, avítt Szűz Mária szobor helyén.

Hosszúalattságban hovatovább csak az számított embernek,4 akinek volt műkő oroszlánja. A gazdagok terasza körül persze tizenöt-húsz darab is guggolászott-heverészett, mégpedig a legkomolyabból, az aranyozott birka-méretűből, de ez a kis tarkabarkaság mit sem számított ahhoz képest, hogy N-ben az oroszlánok megteremtették a nemzeti egységet.

1. Mikor, hol, kit nem?
2. A tudás – lám – hatalom.
3. Ki-ki döntse el!
4. Határeset – A. K.

MÁRTONKA

Az ég olykor tenger, máskor vihar, csatatér, vagy szürke sivatag. Néha mező, bárgyú birkatömeggel, vagy üres puszta, idegen erők kondenzcsíkjaival,1 ismét máskor szelíd dombtáj, vagy büszke hegyvidék.

Mártonka a lakótelepi átjáróban alacsonyan repült. Nem térben,2 mert a lakótelepekre ilyesmit nem terveztek, hanem csak valamilyen helyen – jobb híján nevezzük így azt a részt, ami valamilyen oknál fogva kimaradt abból, hogy lakóház legyen, szolgáltatóház, vagy járda. A füvön halad, illetve fölötte egy százezred leheletnyivel: ennél több nem kell. Kitárt kezét finoman emelgeti. Alig.3

Nem akarja fölhívni a figyelmet arra, hogy ő most repül. Aki ilyesmire képes, az nem henceg. Magában teszi, a repülés benső öröméért. Az sem számít, hogy legyőzte a nehézkedést, és elszakadt a föld nyűgétől. Fütyül az örök bámészkodókra, még inkább a sikerre.

Talán csak apa kedvéért.4

Mártonka apukája tudós volt, hatalmas, szikár, irdatlanul tömör ember. Eszmeéhségben szenvedett, s ezért folyton evett, hogy hátha sikerül bekapnia valahogy egy nagy, zsíros gondolat-cubákot, amin az akadémikusságig elélhet.

A lábjegyzetek között élt. Írta őket szaporán, hogy minél több kartársát lekenyerezze, s olvasta mohón, hátha fölbukkan a viszonzás: saját neve.

Éppen ezért nem látta soha5 repülni Mártonkát.

1. „Német meteorológusok szerint csak kevéssel kellene csökkenteni a sugárhajtású gépek repülési magasságát ahhoz, hogy ne keletkezzenek kondenzcsíkok, amelyek hozzájárulnak a globális felmelegedéshez. (MTI, 2005. augusztus 09. 11:09.)
2. Tábor Béla az összefüggést nyelvfilozófiai fejtegetésében egyebek mellett a héber RUAH és REAH, vagyis ’Isten lelke’ és a ’tér’ hasonló betűalakja és ennek megfelelő szinonim jelentése szerint gondolja tovább. Miklóssy Endre: szó, in. Magyar Szemle 2007/9-10 sz. 146. old.
3. „Sokan alig mennek itten egy keveset,” Csokonai Vitéz Mihály: (vagyon egy oly tenger…)
4. „S annak kedvéért,
Az ki igaz bért, vért
Ád hivségért.”
Amade László: Világi énekek XL. Bár az, kit szeret…
5. Keresem soha nem látott Nagypapámat: Kiss Sándort! Nagymamámtól 1967 körül vált el! Mamámat Merengő Margitnak hívják, aki rovarirtóként dolgozott. Akkoriban Budapesten, a füvészkert környékén, bérházban laktak! Papám 60-70 év körüli lehet, valószínű, hogy tolókocsiba került. Több infót sajnos nem tudok! Ha valaki bármilyen információval tud szolgálni, azt nagyon megköszönöm! leillala2012 kukac freemail.hu

ANIKÓ NÉNI

– Nem csak a DDT meg az arzén, szóval nem csupán a mérgek képesek halmozódni az élőlényekben, hanem a tulajdonságok is – fejtegette Anikó néni, amúgy biológia-kémiatanár, aranyhajú unokaöcsének. – Hogy jók-e, vagy a rosszak? Ne ítélkezzünk, hanem nevezzük őket egyszerűen képességeknek, melyek által az ember egyszerűen képes lesz valamire, vagyis az ideát, magyarul képet, közelebbről valamilyen dolognak a képét,1 amelyet örököl, szerez, vagy amely egyszerűen, de annál titokzatosabban kinyílik a lelkében, megvalósít. A valóságossá tétel első foka maga a látás: az ember tisztán és világosan meglátja2 és kész.3

A papsapkás kis barátcinege, amúgy az egész környéken a legbátrabb állat, szívesen meghallgatta volna az utolsó mondatot még egyszer, mert az ablak üvegének túloldaláról nem értette kristálytisztán.

– Te mit látsz, Anikó néni? – kérdezte Mártonka.

– A gyerekkoromat.

– Azt én is látom – nevetett Mártonka, miközben lágyan fölröppent nénikéje ölébe.

– Neked könnyű, mert még gyerek vagy, az volna érdekes, ha a fölnőtt korodat is látnád, például a velem egyidős tenmagadat.

Mártonka beismerő vallomást tett:

– No, azt éppenséggel nem látom.

– Előttem viszont egyre élesebb a csecsemőkorom. Emlékszem, hogy édesanyám mellén fekszem és szopok, a tej lecsorog az arcomon, anyám megtörli, mire én bőgni kezdek, mert bosszant: ne törölje le a tejet! Az a legjobb, ha kívül is folyik, meg belül is, de sajnos, nem tudok beszélni,4 csak bömbölni és ordítani. Egyre haragosabban persze, hogy milyen értetlen az én édesanyám! Neki aztán kiabálhat az ember, holott ő aztán tudhatná, hogy nemrég még őbenne voltam kívül is meg belül!

1. A kapatos (fény)képész gyorsan kapcsolt, s lekapta a kikapós és beképzelt Kapásnét, midőn az kiképzésre (ölbe)kapta a kapzsi képviselőt.
2. A meglátásban az a megkapó, hogy benne képlik meg először a kép, ezért nevezzük így.
3. A platonozás itt ennyi és nem több.
4. Mivel Anikó néni csecsemő korában nem tudott beszélni, nyilvánvaló, hogy akkor nem lehetett tisztában azzal, hogy beszélni nem tud.

NAGYPAPA ÉS JULCSA NÉNI

Mártonka nagypapája nem tudott repülni. Ifjabban, Mártonka-i életkorában, igen? Nem? Talán? Nem emlékezett, pedig ő leginkább emlékezni tudott, mi több, joggal tartotta az emlékezést a legnagyobb erősségének, ám különös módon a legkorábbi idő valamiképpen kiszaladt a hatalmából.1

Például, ha megállt a Garay téren,2 szemben a költő nevét viselő egykori szálloda sarkával, s elnézte az amerikai szemététel-áruda hatalmas akvárium-falát, amely mögött emberhalacskák keringtek az örökké sikált kőaljzaton, kezükben tálcával. Mindegyikük guárgumi szendvicset vásárolt magának, hozzá guárgumi salátát és szénsavas guárgumilevet, hogy a böfögés megakadályozza a gyomorban kialakulandó gumimassza tömbösödését.3 A pult mögötti szépséges, piroskötényes leányzó kétségbeesett arcot vágott, mert a vendégek rendre cserevészni kezdtek vele, amit nem háríthatott el, ugyanakkor, ha nem szolgálta ki őket három perc alatt, akkor a vevő 10 százalék árkedvezményt kapott, amit a cég őrajta vert le. Nagyapó esze úgy számította, hogy a lány hamarosan meg fog csúnyulni a megalázottságtól, hogy szinte ingyen dolgozik, noha miatta járnak ide annyian, de emlékezése később4 jobbat súgott neki. Egy hosszú pislantás után meglátta ugyanis a fényes gyorsétkezde helyén a hajdani lassút, amely szintén önkiszolgálóként működött 1959-ben, épp negyvennyolc évvel ezelőtt. Kopott pultjában hatalmas alumínium-edényekkel, bennük lecsó, gulyás, pecsenye, leves, pörkölt, rizs, galuska, meg krumpli, savanyúság és hasonlók, mögötte fehérkötényes, kendős asszonyság, az egész közönség Juliska nénje, mély tányérjaival és merőkanalaival, széles mosolyával és még terjedelmesebb hangjával, amellyel a derekabb diákgyerekeket félreállította, amíg kifaggatta őket a mai napjukról. A keze közben járt, s különféle méretű adagokat osztott ugyanazért a pénzért. A jó jegyért, vagy a még jobb dumáért úgy megbűvölte a lecsó örvényét, hogy a kolbászok java mind az érdemes srác adagjába szaladt.

Nagyapó efféle kedvezményekben sosem részesült, mert nem tudott5 egyszerre az iskolában is lenni, meg Julcsa néni pultja előtt, mégis szívesebben evett nála.

Ma például töltöttkáposztát. A tányér mögött megjelent édesanyja, majd később Mozolai Janika is, a kosárlabda-edző, megbeszéltek valamit, amíg ő evett. Igen éhes volt. Kenyerével ki is törölte a tányért, s meglátta a porcelán csillanásában a gyönyörű piroskötényest, amint nevetve kilép az akváriumból, hogy soha többé ne térjen oda vissza.

Nagyapó elhatározta, hogy föltétlenül érdeklődni fog utána. Esetleg utána néz…

1. Ellentétben Anikó nénivel!
2. Természetesen most, a hatvanötödik esztendejében, de mégis nagyjából érettségizőként, legföljebb a húszas évei elején, mert az ember általában valahogy innen tekint szét a neki jutott világra – még a halálos ágyán is.
3. Legfőbb érték az egészség!
4. Előbb, utóbb, hamarabb, később stb. szavak nem sokat jelentenek, időt végképpen nem, csupán a fogalmazás nehezékei.
5. Miért ne tudott volna? Nem akart! Ha az ember mohó, és minden emlékét egybeéli, akkor abból nem lecsó lesz, hanem moslék.

ZSIBIBÁL

Mártonka és nagynénje, Anikó néni, valamint nagyapó egyszer betévedt a Verseny utcai ócskapiacra.

Ajaj!

Lett ám ribillió! Pedig nem tettek egyebet, csak amit tudtak: néztek és emlékeztek. Mártonka persze röpködött, de ő keltette a legkisebb föltűnést. Mit számít, hogy egy szőke kisfiú hipp-hopp, átlebben egy hordozható cserépkályha innenső oldaláról a túlsóra, amikor ott1 Laci árus száztíz éves Zsolnay porcelántáljában hirtelen gőzölögni kezdett a fácánleves, amit Mattyasovszky Benő által tegnap2 elejtett madarakból főztek?3 A tál körül körbeálltak a tányérok, csengtek az újra kifényesedett kanalak, a poharak pedig borra szomjasan egymás talpára hágtak. No persze, innen meg onnan: vagy húsz árustól gyülekezett össze a készlet.

A régi tévék megszólaltak, holott még a bátrabb zsibárusok sem állították, hogy működőképesek. Az egyik díszszemlét közvetített a moszkvai Vörös térről4, a másik időjárás-jelentést adott Londonból,5 a harmadikon a müncheni olimpia nehézsúlyú öklözői püfölődtek a ringben. Nápolyban maffiózók mészárolták egymást, Belgrádban török dallamra szerbül énekelt egy bögyös fekete asszonyság, Bagdadban a mullah fölolvasott a Koránból.

A pórázok végén kutyák ugattak, a kalapácsok rozsdás szögeket egyengettek az üllőkön, a Rezek Anyja előtt a régi fogasok rézkampóin kalapok és felöltők jelentek meg, amelyek persze más árusok pultjáról szöktek oda. Az ő angyalszobrai és rézcsapjai ugyanakkor elszeleltek, hogy megkeressék egykori fésülködő-tükrüket, mosdótáljukat, amelyről a történelem jogtalanul6 eltávolította őket.

Akiktől elillantak a holmik,7 üvöltöttek, rohangáltak, visszakövetelték cuccaikat, vagy helyette bármit, ami a kezükbe akadt. Fenyegetőztek, még talán oda is sóztak volna a másik fejére egy elkapott vasalóval, ernyővel, vagy piszkavassal, ha az hagyta volna magát, s nem suttyan tova a helyét keresve.

Különös módon a kínaiak meg a cigányok vadonat újnak mondott videó kazettái, lemezei, zoknijai is bekapcsolódtak a táncba.

– Ezt hogyan csináltuk? – kérdezte ijedten nagyapó.

– Fogalmam sincs – felelte Anikó néni. – Én eddig azt hittem, hogy csak a csecsemőkoromra emlékszem teljes tisztasággal.

– De hogy ezek így! – kiáltotta nagyapó.

Az egész ócskapiac rengett-zengett kavargott. Összegabalyodtak árusok, szőnyegek, bányászlámpák, színházi trónusok, suttogó propagandisták, alabárdok, elefántcsont hátvakarók, zsebtolvajok, szalmakalapok, pornóújságok, valódi Munkácsy-képek, álruhás rendőrök, jobbkezes szekercék, kristálydugók.8

– Húzzunk el! – ajánlotta bölcsen Mártonka.

– Hogyan?

– Hova?

– Gyertek! – Megfogta Anikó néni és nagyapó kezét, és fölröpült velük. Előbb a sportpálya felé vette az irányt, majd a pályaudvar fölé kanyarodott, egyúttal élesen föl a magasba. A tárgyak követték őket. Azóta Hosszúalattság fölött a Tejút helyén, vízforralókat, csorba poharakat, mángorlókat, tőrös botokat, kamáslikat, bőrkanapékat, rendőröket, zsibárusokat és mindenféle lim-lomokat lehet látni. Leginkább persze tévéket, amelyek egymás szavába-képébe vágva harsognak és villognak.

1. A kályha túloldalán.
2. 1907. január 7.
3. Kik, mikor, hogyan, hol? Lehet, hogy sitty és sutty csak főződött?
4. Leonyid Iljics Brezsnyev tátogott a rakétáknak meg a tankoknak, akár a hal!
5. 1957. június 18.
6. Ugyan ki látott valaha jogait fontolgató történelmet?
7. Kitől nem?
8. Ahogy Lehó Laci mondaná, akadt ott még tücsök lába is.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret