stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



VAJDA MIHÁLY: Szókratészi huzatban

NAPLÓRÉSZLETEK 3.

Július 3.

Olvasom Károlyi Csaba interjúját Nádassal. „Úgy van elképzelve, hogy valamit azért nem lehet befejezni, mert nincs vége. Abban az értelemben nincs vége, ahogy az európai regényirodalomban valaminek mindig vége van.” Továbbá: Csaba megmutatja, hogyan függenek össze mégis a történetek. Erre Nádas: „Igen, és akkor átéled a saját rendteremtési önkényedet. Ez engem boldoggá tesz, ez remek, mert ez nem az én önkényem, hanem az olvasó konfabulációja.” Miért nem adtam ki a szöveget, amely a rendteremtési igényről szól? (Vagy kiadtam?) Megnézem gyorsan. Megnéztem. Hát nem egészen erről van szó. Vagy mégis? Rendteremtési igény? Ott inkább arról beszéltem, hogy miért akarunk kaotikus benyomásainkból történeteket építeni. De a történetek lekerekítésére irányuló igény is ugyanarról a tőről fakad. Ez is, ahogy Nádas mondja, „rendteremtési önkény”.

Július 6.

Rabinovsky: eleinte az volt az érzésem, hogy továbbra sem tudunk semmit sem kezdeni egymással, akárcsak a legutóbbi találkozásunkkor. De aztán valahogy mégis belemelegedtünk, ahogy első hazalátogatásai idején. Istenem! Középső teenager korunkban voltunk a legjobb barátok. Aztán szétsodródtunk. Azzal kezdődött, hogy ő már a vegyipari harmadik osztálya után felvételizett a Sziniakadémiára, s felvették. Nem kellett hozzá érettségi. Ott persze más, és másfajta kapcsolatai alakultak ki. Én aztán három év múlva megnősültem, az is akadályává lett a régi barátságnak. De hát 56-ban amúgyis elment.

Nagyon helyes nő a felesége (Pilar), ami csak most derült ki a számomra, holott legutóbb is ezzel a csajjal volt már: míg Máté pisilni ment, elkezdtünk angolul beszélni, s ez elég jól ment, de Máté aztán szétzúzta az angol kommunikációt. Miért? Nyilván ő sem tudta. Nem tud elég jól angolul? Feleslegesnek érezte, hogy Pilárral is kialakuljon valamilyen kapcsolatom? Az meg hogy megpróbáljak belejönni a franciába, azért nem megy, mert legalább egy-két napra lenne szükség, hogy ki tudjam magam annyira fejezni, hogy tényleges kommunikáció jöhessen létre.

Gergővel jó volt. Délután találkoztunk, így nem ittunk. Az ivás egy idő után lehetetlenné teszi a beszélgetést. Bár nem muszáj mindig beszélni. Beborozva talán még mélyebben érezzük, hogy összetartozunk. Már a „fiúkkal” is 25 éves a bartáság. Örültem neki, hogy a Napló tetszik Gergőnek. Nem ezt mondta: azt mondta, hogy majd biztos kötet lesz belőle. Ambrus Judit, Sándor Andris…

Tegnap estére befejeztem a Lenke-szöveget. A kérdés az, hogy Lenke tényleg „filozófus fotográsfus”-e? Lencséje „látja” a transzcendenciát az érzéki adottban – én így éreztem, amikor 2004-es kiállításának albumát lapozgattam.

Fantasztikus tüzijáték a dombon. Augusztus 20. sem különb. Ilyenkor már nekem is eszembe jut: kinek van erre pénze? Ahelyett, hogy az jutna eszembe, hogy hál’Istennek már ez sem állami privilégium.

Mostanában megint tudom élvezni az életet. De ennek is, mint mindennek, megvan a hátulütője: már megint túlvállaltam magam.

Július 8., Kékkút

Nagyon örülök, hogy megint összejött egy pár napos közös nyaralás Juliékkal. Nem mintha így ötösben igazán beszélgetni lehetne, de nem is ez a fontos: jól érezzük magunkat és időnként jól szórakozunk. Tegnap reggel Sárához, oda rendeltem a taxit, taxival ki a Keletibe, majd a világ leglassúb vonatával (IC!) Keszthelyre. Első osztályra vettünk jegyet, féltünk (mármint én féltem) a tömegtől, feleslegesen, de a hosszú út kettesben egy légkondicionált fülkében egész kellemes volt. Juli, Samu, Andi vártak a keszthelyi állomáson. Szegény Samuék egész éjjel nem aludtak: Győrben nem kaptak szállást valami koncert miatt. Kocsival Ábrahámhegy, bevásárlás, majd Kékkút. Hülye, de azért kedves háziasszony, szerencsére nem itt lakik. A szemben lévő házban tanítványaim (… Zoli, na milyen Zoli? Már megint nem jut egy név az eszembe; beletörődtem én ebbe, csak ilyenkor zavar, amikor félek, megbántok valakit. Ha éppen Kant neve nem jut az eszembe – egyszer megtörtént- , azt ott egye meg a fene. Azt mondom helyette, hogy a Tiszta ész kritikájának szerzője), Nagyon helyesek „két egyke” gyerekükkel: az egyik 13, a másik másfél.

Ülök a szaletliban, szemben nagy dió(?)fa (nem látok odáig szemüveg nélkül), balra barackfa (isteni barackot vettünk Ábrahámhegyen), jobbra szőlők, távolabb egy fura alakú kúp, mintha a felét leborotválták volna, meg egy falu. Igazából a fehér templomot látom. („Itt a falu, ott a torony, Pici Mikit hazahozom”.) [Leírtam már, ahogy a Hajdúszoboszló-debreceni úton, meglátván a távolban egy falut, eszembe jutott ez a gyerekkori blődli? – valami könyv végződött így. S az összes gyerekkori könyvek: a Furulyás Pisti Cukorországban, az Öt kis kínai, a Fúrfaragta… Talán nagyonis szép gyerekkorom volt, s a holocaust elfújta, mint a szél… Újabb magyarázat a gyerekkor-felejtésre. Hogy ugyanis nem úgy van, hogy csak 44 márciusától lettek emlékeim. Ezzel függ össze a matematika iránti kizárólagos vonzalmam is talán.]

Szóval a falu a távolban. Jó benne ülni ebben a tájban. Nem a szokványos fizetővendég-házak vesznek körül kicsicsázott kertjükkel. - A többiek még alszanak.

Az este belekezdtem a Nádas-kritikák kötetbe. Egyelőre csak a Párhuzamos történetekről szólókat olvasom, mindjárt az elsőt, Béláét kihagytam, azt már olvastam. … „Mennyiben teremt ez a regény új formát?” (Győrffy Miklós) Igen, számomra is ez az alapkérdés. S ő is csak odáig jutott, hogy lezárt és lezáratlan történetek egymás mellett. Nem „Ilyen a világ – tessék!”, mert ki tudja azt? Különben ő is problemásnak érzi a nmet szálakat, különösen a Döhringet. Én is: hacsak nem igaz az, hogy a hulla: valamelyik eltűnt szereplőnk; valaki ugyanis ezt állítja.

Július 9.

Nem tudok írni ebben a fényben. (Megint kint ülök a szaletliben). Teljes a nyugalom, hál’Istennek egy perccel előbb az ásványvízüzem zörgése is leállt.

Tegnap le- és felvezettem Ábrahámhegyre (a biztonság kedvéért magammal vittem Samut). Teljesen természetes volt a számomra: nem lehet a vezetést elfelejteni. És néha kell vezetni. Nem jó, hogy az ember fokozatosan mindenről lemond.

Délután Andival és Samuval felsétáltunk a közeli kilátóba. Fantasztikus körkép az összes (?, sok) vulkáni kúppal. Keleten csak a Hegyestűig látni, délre itt-ott kikandikál a Balaton, közelebb a Salföldi bányatavak. Nyugatra aztán a kúpok, Tótihegy, Badacsony, Szentgyörgyhegy, a többit nem tudom. Tudom a neveket, de nem tudom melyik, melyik. Lefelé jövet egy bácsi (?kiderült, hogy 5 évvel fiatalabb nálam!) beinvitált egy pohár borra, három is lett belőle. Fantasztikus ember: ha tanítványaim valaha is ennyit tudtak volna a történelemről! Mert persze „helytörténetet” mesél, de belehelyezve a világtörténelembe. Theodóra császárnő, hogy mennyi rom fekszik itt betemetve a római korból, meg az ókeresztény korból is (valami ókeresztény bazilika alapjai), aztán már a saját gyerekkora élményei, II. világháború, ruszkik, erőszakoskodnak a nőkkel: valaki lepuffant hármat, soha nem derült fény rá – az egyiknek a koponyája az ő sufnijában van. Meg is mutatta. Sokkal kultúráltabb lény, mint az „új értlemiség” tagjai. S a Cézi kutyáról meg ne feledkezzem. Van az „öregnek” egy tablója néhány olyan fontos tárgyról, melyeket ő talált meg. Ha az Alföld képes egyáltalán képeket közölni, erről a találkozásról bevennék néhányat a naplóba.

Este bűnöztem, ettem két barackosgombócot. Kicsik voltak: félbarackosak. Nagyon jól sikerült: Matern receptje. 26-ot akkor sem tudnék megenni, ha szabadna. És azok mekkora nagyok voltak!

Olvasom tovább a Nádas-kritikákat. Volt egy-kettő, melyet élvezettel olvastam.

Július 10.

Eddig Sándor tanulmánya a legalaposabb, a legkerekebb, s nem a ki tudja honnan eredő sémákkal él. „Káosz” – ezt maga Nádas mondta egy interjújában, de nem sok értelme van. Meg a „mindentudó elbeszélő”. Ezt nem is értem. Sándor csak egy sémát használ és fejt ki, ami nyilvánvaló: a „test”. Szóval érdeklődéssel olvastam, befejezéséig egyet is értettem vele – mínusz a vége: a szerinte nagyszerű regény szerzőjének világnézetét elutasítja. S itt megint arra a pasasra hivatkozik, akire egyszer már hivatkozott, aki azt mondta, hogy Wagner és Rilke művészetét csodálja, de világnézetüket elutasítja. Ez nekem nem megy: a realizmus diadala, az engelsi-lukácsi marhaság. Sándornál még értelmetlenebb: ő szépen megírja, hogy a regényt Nádas világnézete formálja, akkor meg hogyan utasíthatja el ezt a világnézetet anélkül, hogy a műalkotást is elutasítaná? Meg mi az, hogy a szerző világnézete? Mi közöm hozzá? Legföljebb a műalkotás világnézetéről beszélhetünk. Arról, ami állítólag formálja a művet. A fene tudja. Valaha én is így gondolkodtam, lásd a festészetről szóló tanulmányomat. Már megint elárultam egy ifjúkori meggyőződésemet.

Szóval test. Mely inkább kínoz, minthogy örömet okozna, de melynek ösztönműködéseit el nem nyomhatom. Végig kéne mindezt gondolni. Hogy a kultúra ösztöntörekvéseink szublimálása, ezzel egyetértek. Hogy az individuumon csak valami máz (vagy ez a máz az individuum?, valaki lényegében ezt fejtegeti: Nádasnál mindannyian egyformák vagyunk, ami a lényeget illeti. Ez nem igaz!!), amely mögött ott forrnak, kínoznak (kit kínoznak? Az mégiscsak individuum.) … Az ördög tudja, mit akartam mondani. Ha minden további nélkül megvalósíthatnánk ösztöntörekvéseinket, akkor lennénk csak egyformák. Ahogy az egy fajtához tartozó állatok egyformának tűnnek. Hogy az embernek már elkorcsosultak vagy mit csináltak az ösztönei, az marxista bla-bla. De hogy miként bánunk el az ösztöneinkkel, az nagyonis különbözővé tesz bennünket. S Nádasnál is. (De mitől függ, hogy így vagy amúgy bánunk el velük?) Nem az emberek egyformák, még ha talán az ösztöneik egyformák is, a „máz” (Honnan a máz?) határozottan alakít rajtuk, ezért a kín. Annak is a kínja, aki a körülmények ellehetetlenülésének eredményeként kénytelen az ösztöneinek megfelelően cselekedni.

Hm... Én mindig rosszban voltam a testemmel, a testtel. Ezért is volt a szexualitásom mindig quasi erotika nélküli. A testi funkciók nem kapcsolhatók ki, de minél hamarabb túljutni az ösztönkielégítésen. Mindenre ez vonatkozik. Zabálni is csak látszólag szeretek: ott is a gyors bekebelezés a lényeg (örömforrás), aztán megfeledkezem róla. „Már azt sem tudom, mit ettem ott, arra emlékszem csak, hogy jó volt.” Sok esetben arra sem.

Szóval a legnagyobb baj a kritikákkal az, hogy nem a szereplőknek – megeshet hasonló – ösztöntörekvéseikhez való igen eltérő viszonyát elemzik. Mert hát annak – talán megint csak Sándornak – van igaza, aki szerint a „mindenki egyforma” ellenére (hogyan ellenére?) fantasztikus emberi tájkép tárul elénk, izgalmas sorsokkal, melyeket követni szeretnénk, s elégedetelenek vagyunk, ha az író nem elégít ki bennünket. Bár ha jól meggondolom, nem is olyan sok az elvarratlan szál, mint ahogy érezzük: mindenek előtt Madzar Alajos: megtalálta-e magát Amerikában?, meg a Döhring a nyomozójával: ki volt a gyilkos, és kit gyilkolt meg? (Hogy a hulla az Ágost lenne? – Nem tudom, van-e erre tényleg utalás.) Mindenki más sorsa vagy világos, vagy az illető csak epizódszereplő.

Hogy fogom én ezt megírni tudni? Egyelőre csak kavarog – újra kavarog – bennem az egész. Különben Sándor „világnézeti kifogása”: ő ragaszkodik a „humanizmushoz”. S egyrészről remekül elemzi a nádasi testek rezdüléseit, másrészről mégiscsak a Szellem kell neki? A fenét. Csak nem mer radikálisan szakítani a múltunkkal. Mi az, hogy humanizmus? Az ember a teremtés koronája, nem pedig sárkányfogvetemény?

Bácsi a tájháznál. Tök süket, alig lehet vele kommunkálni. Julinak igaza van: az az izgalmas, hogy ő maga ebben a házban nőtt fel, anyja – valószínűleg haláláig – itt lakott. – Salföldi bányató: jó lett volna önfeledten fürödni, ha szegény Julinak nem kell olyan hősiesen küzdenie.

Július 12., Tübingen

Tegnap a vonaton kiolvastam a Párhuzamos történetekre vonatkozó kritikákat. A Béláé végezetülis kitűnő, a Sándoré azért maradt problematikus, mert a világnézetével együtt tulajdonképpen a regényt is el kellett volna utasítania, amiről aztán szó sincsen. Darabos Enikő A néma test diskurzusa című tanulmánya, amely lacani alapon összehoz mindent, nagyra tartja a regényt, s tulajdonképpen teljesen elutasítja, hogy humanizmus-antihumanizmus alapon közeledjk a dologhoz, remek. Nádas világlátása természetesen nem humanista, ő is elutasítja a humanisták keltette zsivajt, ahogy Heidegger vagy éppen Kertész is. De – s ez az, amit a Darabos Enikő megmutat – Nádas a test rezdülésein keresztül felmutatja az ember egy másik lehetőségét, aminek lényege – ha jól értem a csajt (irodalmár? pszichoanalitikus?) -, hogy az individuum ne a „szellemben való ilyen-olyan részesedése”, s a testiség totális elnyomása alapján alkossa meg önmagát, hanem a test-lélek dualizmust meghaladva. Idézetek: „És hogyan beszélhetünk egyéniségről, ha annak végső érve,…

Majd vasárnap. Most a Stuttgart és a Bahr szemináriuma miatt szünet. Kár.

Na de még van egy kis idő. Szóval: … a test maga soha nem juthat szóhoz, hiszen megszólalásával rögtön a nagy általános semmitmondó, homogén tömege nyeli el az egyént?” „… nem a humanizmussal való leszámolás következik, hanem annak folyamatos kérdőre vonása: ha egyszer küszködés van, …” de hagyom is most. Majd ha megírom a kritikát. Holnap csak a 346. oldalról másolom ki a végkövetkeztetést. A másik élet lehetőségfeltételei, ez a legfontosabb. S hogy mindaz, ami rémség korunkban megtörtént, a test elnyomására (ebből a legrosszabb: a másféle testek, a másféle biológikum kiikatatására) való törekvés eredménye. Humanizmus és antihumanizmus egy tőről fakadnak. Az, amit a kritikusok Nádas pesszimizmusának, az emberbe vetett bizalom felmondásának tekintenek, nem más mint ennek megmutatása.

Július 14.

Csütörtök este Lenke kiállításának megnyitója. Már délután Stuttgartban voltunk, megnéztük a Magyar Intézetet (nagyon szép, kellemes helyen), benne Lenke kiállított képeit – mintha kicsit kevésbé lennének súlyosak, „gyötrőek”, bár úgyanúgy régi képek is, mint Berlinben és Budapesten, csak nagyrészben mások. Szerencsére az általam kiemelt egyik kép mindenki kedvence Stuttgartban is, ez van az előtérben kiállítva és ez van a meghívón is, a színesek viszont fantasztikusak: ezt nem tudtam elképzelni: valami party-n készültek, a kiüresedést mutatják -, aztán kis borozás Kereszturyval és Lenkével, s kezdődött a vernissage: Tiborék találtak egy három nőből álló remek zenekart, akik magyar és cigány dalokat játszottak és énekeltek (egy hegedű, egy bőgő, egy gitár), remekek és kedves-kellemesek is voltak – csupa német, ill. az egyik osztrák. Ők kezdték, aztán az én szövegem, átvonulás a színes képekhez, ott a német művészettörténész porofesszoré. A közönségnek tetszettek Lenke képei. Este kis körben: az intézet munkatársai, a zenészek és a két szövegelő + persze Barbara.

Másnap elutaztunk Marbachba, megnézni az Ordnung kiállítást, hát nem valami izgalmas, de legalább láttunk a múzeum új épületét, ami viszont érdekes. Mint valami Akropolisz, de két emelete a föld alatt. Jó ötlet, hiszen az itt mindig kiállításra kerülő kéziratokat óvni kell a fénytől. S az épület nem magasodik ki túlságosan.

Az úton valahol és valahogyan – érthetetlen, hogy hogyan – elvesztettem a Nádas első kötetét, melyen dolgoztam, most küldethetek egyet Pestről.

A feketerigók tegnap reggel kirepültek. Fantasztikus gyorsasággal megy feketerigóéknál a felnövekvés (ösztön!).

Tegnap délután Bahr-nál. Harminc éve nem láttam, utoljára Brémában. Valahogy most sem sikerült közelebb kerülnünk egymáshoz. Nem képes felszabadult lenni. Merev mindenben. Ez a beszélgetést is nehezíti: nem igazán a kérdésekre válaszol, inkább hajtogatja és kiegészíti a már elmondottját. A kertje, az viszont fantasztikus: kis ház, van benne minden, kivéve fürdőszobát. Biztosítva van a vízellátás, szolárenergiával az áram, szóval egy modern ház, s az alatt az olasz kert, valami fantasztakis gonddal megcsinálva. Na, itt feneklik meg az íráskészségem. Egy kertet leírni! Teraszok, a melettük felvezető utat tuják szegélyezik. A teraszokon pihenők, virágok, még két kis tó is, gondosan kiválasztott kövek, régi kőpadok, szobrok is – „szóval” gyönyörű. Hosszan ettünk-ittunk-üldögéltünk, semmi izgalom, előtte a szeminárium eleven volt, de számomra érdektelen. Nem tudtam meg semmi izgalmasat a „térről”. Kell-e többet tudnom?

Illetve most kezdek sokkal, de sokkal többet tudni róla. Elolvastam ugyanis a Saját halált. Tegnap arról is beszéltünk, hogy csak a költészet és a filozófia… De annak a filozófiának, melyet tegnap mi műveltünk, mi köze a költészethez?

„Attól kezdve, hogy erőszakosan visszahozzák, semmihez nincs köze az embernek. Se a tárgyakhoz, se a többiekhez, se a tudásához, se az élettörténetéhez, semmihez. Vannak emóciói, ha megböki az ujját, akkor fáj, de semmi köze hozzá.” (267) – Ez volna az életem? Visszajöttem a holocaustból.

Július 16.

A Darabos Enikőt a 345-46. oldalról elfelejtettem aztán idesmásolni, de mindegy is, ne itt írjam meg a tanulmányt. Most csak ennyit: „Ha Ágost és Gyöngyvér esetét a személyes lét alapjainak kutatásaként fogjuk fel [„esetét” kutatásként fogjuk fel, no bazd meg, ez azért így nem jó, főleg nem szép!!!], melynek során individualitásuk végső kritériumainak megismerése lenne a cél [jajajaj] testi érzeteik minél részletesebb tisztázásával, akkor von der Shuer, az eugenetika fanatikus követője az ember biológiai lényegének kidolgozására akar (rémisztően általános) megoldást találni, amikor ’bízott benne, hogy a testben megleli a hiányzó egzakt ősjelet’ (III. 95-96.)” De azért Ágost és Gyöngyvér nemcsak a lét alapjainak kutatásával foglalkoznak individualitásuk végső kritériumainak megismerésével, hanem - basznak. Hogy baszásukban „bennerejlik” ez a „kutatás”? Megeshet, de ezt azért másképpen kellene mondani. … Ősjel… A Saját halál ősállapotról beszél. Nem?

Július 17.

Olvasom a Saját halál-kritikákat, valahogy nehezen rágom át magam rajtuk.

Tegnap este az arte-ban hosszú műsor a maszturbálásról, meg ilyenekről. Csajok is, pasasok is hosszan beszéltek, igen nyíltan, s minden malackodás nélkül. Ezeknek pozitív viszonyuk van a testükhöz.

A szex-műsorhoz még annyit: a csajok meg a pasasok persze nem háziasszonyok és gondoskodó családapák voltak. De nem is kurvák és stricik. Semmit sem tudunk róluk, csak a keresztnevüket és a korukat. Hogy ma lehet ilyen műsort csinálni, s hogy vannak olyanok, akik hajlandók a nyilvánosságnak beszélni erről, ez persze a keresztény kultúra vége, de a hétköznapokat biztosan nem hatja át. Egyetlen öregasszony volt, aki külön, a saját tanyáján, hajlandó volt beszélni arról, hogy egyszer volt valakije, akivel élvezte a szexet. Másik kultúra, ahol talán szintén elkezdődik valami.

Visky András: „Ragyogó, de néma univerzum, hangtalan és visszhangtalan: ’Jó lelkiismerettel nem lehetne térnek nevezni.’” 115.

Július 19.

Valahogy szomorúan ébredtem. Aztán gondolkodtam ezen-azon. Gondolataim visszatértek sokmindenhez, ami az utóbbi időben foglalkoztatott. Fordítom a Lenke-szöveget, s fordítás közben érzem, nagyon határozottan érzem a nyelvekhez való viszony különbségét. A német szöveg mint szöveg nem jó!! Itt-ott nüansznyi átalakítás, s mindjárt más a helyzet. Különben tartalmilag sincs minden rendben, s én ezt a német szöveget olvasván nem vettem észre. (A felolvasáskor meg a jó előadóképességem elfedi a dolgot.)

Július 20.

A születésnap szépen telt.

A PT-t gyakorlatilag megint előlről olvasom, rémes, hogy képtelen vagyok a részleteket megjegyezni, holott itt aztán nagyon fontosak. Márcsak ezért sem lehetek kritikus. Apropos: lassan írni fogok „kritikus” barátaimnak.

Hosszú álom: Hármasban, Andrissal, Ottóval utazunk kocsival Debrecenből Egerbe. Miért, miért nem, Szolnokon át. Szolnok: az egész város egy hatalmas építkezés. Hogy hova tettük egyáltalán a kocsit, nem tudom. Keressük az utat Egerbe, sehol egyetlen tábla. [Most jut eszembe, ez a Szolnok nem is lehetett Szolnok, mert az egyetlen megmaradt tábla azt mutatta, merre kell Szolnokra menni.] Gödrökön át mászkálunk, utak, hidak betonzsaluin, impozáns az egész, egy hatalmas modern város születik. A munkások románok, így kérdezni sem tudunk. Közben szólok Egerbe, hogy el fogok késni, de azt mondják, hogy aznap nem is kell mennem. Ok., akkor Budapestre, de megint nem tudjuk, hogy merre kell menni. (Mivel? Az autó már rég eltűnt.) Ilyen feltúrt terepen való gyaloglás előfordult már jegyzett álmaimban, de sokkal kisebb méretű volt, és egyértelműen Debrecenben.

Július 22.

Írtam Szijj Ferinek. Ne lebegjen közöttünk a meg nem beszélt kézirat. Elég régen (a Beszélő márc. 15-i estjén) beszéltem vele arról, hogy írok valami önéletrajzi ihletésűt, csak nem tudom, mi az. Azután küldtem el. Hogy íly hosszú idő alatt nem válaszolt, az csakis azt jelentheti: nagyon nem tetszik neki. De jószerével már én is lemondtam róla. Ami nem megy, azt ne erőltessük, szoktuk volt mondani.

Persze: „Mentél volna suszternek” – mondta Gyuri bácsi Ferkónak, amikor az bizonytalankodásáról panaszkodott. Ez persze azt is jelentette, hogy, édes fiam, én is bizonytalan vagyok, de csinálom.

De biztos-e, hogy a nyomozás az elfelejtett gyerekkor ügyében nem sikerülhet?

Július 23.

Waldenfels? Elolvastam a levelét, melyett 3 évvel ezelőtt könyvéhez mellékelt. Nagyon kedves és nyitott volt. Mi történt? Nem értem. Hajlamos vagyok magamra venni: megbántottam. De hiszen nem követtem el ellene semmit! Nem értem. Nagyon bánt.

Én nyakig a PT-ben. Szegény Gergő, most majd ezt olvashatja, bár tudtommal útálja a regényt. De miért? A hosszú baszást, mi tagadás, én is unom. Az igazi probléma az, hogy a túl sok technikai részlet feledteti a hozzá kapcsolódó érzések ábrázolását, a múlt előtöréseit stb. De a Szemzőné jelenet csodálatos például. Na, olvasom tovább.

Ja, fantasztikus álmomat ne felejtsem: Belépek Zádorékhoz (a lakás keveréke az ő lakásuknak és valami Holló utca félének): Zádor áll, és beszél. Teljesen rendbejött – nem rendben van, hanem rendbe jött, senki nem is meri emlegetni, vagy éppen megkérdezni, hogy ez hogy történt, mikor történt. Belül érzem: alig várom, hogy Julinak elmondhassam. Vannak még csodák! (Az Elizát a PT-ből aztán csak tegnap este olvastam … akartam írni, valahogy összekeveredett bennem az időrend, hiszen az Eliza olvasása is az álom előtt volt. De mi közöm lenne Elizához?)

Július 24.

Fantasztikus jó a négy öregasszony, ezt eddig is tudtam. A mások szemében egy egyszerű „ötye”. Ezeket a fejezeteket olvasván anyámra gondoltam, különösen a Dobrovánnál. Milyen volt az ő „titkos élete” a házassága előtt? S mi tartotta össze őket a Juci nénivel, meg a Roska nénivel? Milyen primitíven gondolkodtam mindig anyámról! Azonosítottam azzal, amit a felszínen látni lehetett… Talán az Iván (Fuchs Iván [Roska néni fia] ) időnkénti email felbukkanása is belejátszik ezekbe a gondolataimba. S ő sem tud semmit a szüleiről. Szüleiről? Az apját még egyszer sem említette.

Ja… S most megint kiment a fejemből. A Nádas kapcsán gondolkodtam rajta. Mi lehetett az, a kurva életbe! Most sehogysem jut az eszembe, pedig az előbb, míg Lóri levelére válaszoltam, beugrott. Valami nagy és fontos kettősség volt. Sárga és szürke.

Most aztán eszembe jutott, hogy a röhögésről akartam még írni, amit Dáviddal is megbeszéltem. (De akkor mi ez a kettősség?) A röhögésről: ahogy a durva és bárdolatlan társaságok – s ma már az „úri” társaságok is, az értelmiségi társaságok is ilyennek tűnnek – szinte parancsszóra röhögni kezdenek, aminek a nevetés öröméhez és felszabadultságához semmi köze nincsen. És örültem, hogy Dávidnak nem kellett ezt hosszan elemeznem. Az első szónál egyetértett velem, aztán részleteztük csak a dolgot.

Holnap a Szemzőné-Madzsar beszélgetést elemezni. Megtérteni anyámat. Pléd-pokróc, rettenetesen fontos. Az egész regényt innen kiindulva lehet talán megérteni (Már megint meg akarok valamit érteni!). Nem lehet elvonatkoztatni a struktúrától, a testtől. Halál-élmény, ez vezette ide.

Július 25.

Álom: nyaralás a Velencei tónál. Nem hasonlít rá, de tudom, hogy az a Velencei tó. Ha jól megy, Barbarával, mert sokat kell magyaráznom. Elindulunk, hogy megkeressük a tavat, előbb egy Duna-csatornát találunk, annak partján megyünk, már látjuk, hol a tó, amikor találkozunk valakikkel, akikről kiderül, hogy a Dominik Gyusziék. Ő valószínűleg rögtön felismert engem, engem csak valahogy rávezetett, hogy ő az. Feleség, gyerek, ha jól megy. Kölcsönadják a csónakjukat. Nem olyan könnyű eldönteni, hol kell vele hajózni, mert itt a Duna beleömlik, majd kiömlik a tóból, a Dunán meg nem használhatók ezek a tavi csónakok. Visszamegyünk vele a szállásunkhoz, aztán valahogy visszaadjuk a csónakot (itt minden zavaros), másodszor gyalog megyünk tőlük haza, s ekkor részben a tavat is keresgélve, bekeveredünk Székesfehérvárra. Nagy város, mindenütt építkezés. Valahogy kétszintesek az utcák, vagy talán az egész város, mindkét szinten közlekednek a villamosok a teljesen felbontott, emelet-magasan felbontott utcákon. A tó keresése közben ismét megszólít valaki, kiderül, hogy az is ismerős, meg a felesége is, valami szimpoziumon vagy micsodán találkoztunk már a városban. Azt hiszem színházi emberek. –

ádas: a Szemzőné-Madzar fejezet valahogy felkavart. Anyám. Éppúgy tönkretéve a körülmények által, ahogy Szemzőné. Nem éppúgy, egészen másképpen, de a körülmények által. Melyekből nem tudott, nem is akart kitörni. Belerokkant. Fantasztikusan érdekes egyetértő vitájuk Madzarral: az utóbbi elmegy, mert nem akar ezekhez a szűkös körülményekhez alkalmazkodni. Szemzőnének meg az a véleménye, hogy meg kell birkózni velük. A vita persze virágnyelven folyik, de ez a virágnyelven folyó vita az egész regény kulcsa (ha van ilyen). Ezek itt mind… Micsodák is? Lippay Ágost kimondja azt, amivel ezek ketten nem foglalkoznak, de Ágost egy igazi szörnyeteg, amire a gyerekkorában talál magának mentséget. Izgalmas. A másfélék reakciómódjai. De Szemzőné és Madzar, így vagy úgy, szellemi emberek. Madzar kimondja, hogy ő nem óhajtja a körülményeket megváltoztatni. Lippay abba nyomorodik bele, hogy már nem hiszi, hogy lehet, de foglya azoknak, akik eredetileg ezt akarták (vele együtt), s csak szörnyűségeket műveltek. S ha így tekintek a Lukács-fürdőre, akkor ezek a kommunisták nemcsak azért bukkanak fel mindig, mert Nádast gyötri valamiért az egész. Hanem egy Madzarral ellenétes perspektívaválasztást jelentenek. Érdekes, hogy úgy tűnik, én sokkal politikaibbra fogom most az értelmezést, mint bárki más. Sokat fogok még bajlódni.

Tegnap este Hair. Ez a szaros politikai giccs még mindig megfogja az embert. Nosztalgia, a szabadság nosztalgiája. A hamvába holt szabadságé. A kommentár-filmben az eredeti színpadi darab alkotója egyértelműen szembenéz ezzel.

Ne felejtsem. Bolgár ápolónők.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret