stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



JUHÁSZ FERENC versciklusa: Vérhárfa, a rejtelem fénypontjai

1.

Én, a bonyolult fénybetű,
szövedékláz embertest-szerkezet
a forró jégüveg híg mélyén lebegek,
mint a könnyű kocsonya-levelek,
hitem a mindenség szívébe vezet.
És őrzi nappalom és estém.
Vágy-lebegésem amőba, egysejtű.
Kinövéseim vonaglás-takonyhorgok,
Bajszok, kacsok örvényeként forgok.
S a láng-lét lapos vízcsöpp-testén
pöfögő zselé-kráterek.
Mézviasz-anyagában lüktető buborék-szívek.
Látás-nélküli hólyag-szemek.
Atom-milliárd örvényhús élő bélyegek.

2.

A gyászból az ének kivirágzik,
a végtelenből az ének kivirágzik,
a sejtelemből az ének kivirágzik,
a hűségből az ének kivirágzik,
a sárból az ének kivirágzik,
a bűn-korsóból az ének kivirágzik,
az űr –sötétből a fénypók kimászik,
mert hite van az üdvözülésben.
Tudják, akik érik:
a hűség-éjből az ének kivérzik
a vértűz verőérből a megmaradás kivérzik.
Tudja az idő, hogy neki még kalászként érni kell.
S vacog a csöndtől,
az éhségtől az ember, mintha csecsemő bömböl.
Mert gyötrelem-ágyából izzadtan kikel,
hisz lenni, élni, tenni, vágyni, ölni kell,
s kábultan támolyog a hajnali vérben
az ébredés-télben,
hogy könnyítsen magán
a halállal-telt magány,
mint a reggeli vizelésben, ürítésben.

3.

Szél, szél, kicsi szél:
a lomblevél mit beszél
ahogy rajta átcsobog
az a lökdöső dolog.

4.

Ha elmondanám amit szerettem:
lehajtaná fejét az Isten,
akit sietve eltemettem,
mint front után a katonákat.
Miféle tövisfa ez itt benn:
utálat, ítélet, cseppkő-kaktusz, bánat?

5.

Egy, kettő, három,
mindig csak azt várom
mikor jön a párom.
A magány nyakamnál nyom,
mint ökröt a járom.
Mint vén tulkot az iga.
Nem baj öreg!: facsiga!

6.

Az éjszaka így szól:
hogyha rosszul éltél
legalább halj meg jól
ha eljön az éjfél.

7.

Virágzó galaxis-ágon ülök
Istentől-átvilágított óriás-csáptollas aggyal,
mint piros-szemű, fekete-szemgyűrűs angyal.
Még nem fehér hajjal.
Ember-harang
harang-galamb, őszi lomb-hang.
Nem menekülök!

8.

Lánc, lánc, eszterlánc,
eszterlánci cérna.
Szívemben a tengertánc,
mint egy halom cérna:
tajtékvonalakból,
hullám-hattyúdalból,
a mélyvízben tonnás lények
szemből, nyálból, hajból.

9.

Szégyenből a részvét.
Fölveszem a szégyen nehéz halálsúly-keresztjét!

10.

Engem úgy szeress,
magadban keress,
mint csöndet a csigaház-tekercsben,
a mészkürt-pogácsa üresben.
Belőle az élet kirohadt,
mint halott szájából a véres sűrű nyál,
s bent a sötétség-spirál:
a görbe csőfalakra ragadt
test-töltelék
maradék,
a csöndhártya levegő-homály,
meg a ráragadt
ércafat,
redőszilánk húscafat,
a belső szirom
lét-korom.
Csak az ég
ami a létből kiáll.
Akár az ág,
amin az ég
az istenkék virág,
a kékrongy ifjúság,
a volt-tavaly
akár a gally
virágfürt tavaszi nyüzsgése: halál!

11.

És mégis ős-kő-súly vállamon,
a mohás, füves, világ-vak öreg,
mint a holt Krisztus hajnal-ajakon.
És gennyeztek a kéz, a lábfejek.

A Mindenséget vinni oly nehéz!
Roskadoztam a test-hurcolásban.
Csak az, aki föltámasztani merész,
az robban hitté az elmúlásban.

12.

Az idő zöld márvány.
Könnyű a sármány,
páncél-ing a sárkány,
lángokból a sármány,
kő-kakas-szirt a sárkány.
Szemük pici, óriás:
légypete és strucctojás,
gyöngypont, darázs-far-fullánkszúrás,
csőrük, szájuk, fogsoruk,
mint villám-nyál háborúk.
Merednek, mint szelíd páfrány
zöld csipke-esernyőkből bálvány.
Szem-húsukban nincs szivárvány.
Ajkamon epe, vér, sáfrány.

13.

Az éj nehéz márvány.
Elrohadtak a színek.
Itt már a szivárvány
nem kell senkinek.

Mintha lenne érted.
Jó, hogyha megérted.
Pedig sose kérted:
sóhajtsanak érted.

14.

Ne gyűlöljék,
újra meg ne öljék.
Ne szeressék.
El ne eresszék,
ha már rászögezték
a halhatatlanság halál-keresztjét.

15.

Mintha az üveges
ablakot üvegez:
betöltöd az üres
időt, hisz üreges.
A tél köd-süveges,
varjú dögöt keres,
lábain jég-bilincs.
Azt őrzi ami nincs.

16.

„Ujjé a Ligetben nagyszerű!”
És meghalni se egyszerű!

17.

Jó volt a Vurstli:
a málnaszörp, a virsli,
a ringlispil keringő falován ülni
a barnapettyes, sárgasörényű
piros orrlikú küllő-pörgés parázs-varázson.
Az volt a gyerek-álom,
tántorogni a tükörpalotában
légyfej-csattanással a tükörszobákban
a varázskastély szellem-nyihogásban,
ördögfingban, boszorkányvihogásban,
ami pokolfényű, ami lidérc-lényű.
És jó volt az ajkak közé szorított fűszállal
rigóként fütyülni, szöcskeként hegedülni,
bodzapuskát csinálni,
fűzfasípot bicskábal kalalpálni,
békacombot enni,
a hóvihar-csipkehullás-tengerében menni.
De fájt a halállal inni, enni:
halott sárga márvány-apámat lábainál fogva,
vacogva, árnyékká fogyva
koporsóba tenni.

18.

Én magamat hoztam.
Nem kalapoztam.
Nem is kapaszkodtam.
Égtem a titokban.

Gazdag vagyok, amit hoztam
még több lesz az kifosztottan.
Mindenségem szétosztottam.
Tenyerem mért üres mostan?

19.

Kigondoltam ezt, meg azt.
Magzatom volt a tavasz.
Nőtt bennem, mint a világ
tágulása sokaság.
Zöld súly, szár-súly, virág-súly
elég, mint a Kozmosz-súly,
amiben az izom-mozgás
működés-csöndje nehéz.
S rajta a Föld-tömegvonzás
győzelme nem szenvedés.
Szenvedély-láz akarat.
Boldogtalan virradat.

Attól nehéz a halott,
hogy megáll a gépezet,
a biológiai gond,
ellenállás-szerkezet.
Benne már az entrópia
győz, s vesztes az ember fia.

20.

Írom a levelem Hantai Simonnak.
Sorsom a szekere világsúly-kínomnak. 21.

Vicsorgásod csiszolt gyémánt
fénysejt-fogsora közé ránt.

Hisz magad se tudod:
nyálas a mosolyod.
Nyál-pina a mosolyod.

22.

Szél rázza az ablakot,
akár az a sok halott,
aki betörni akar
transzcendens-ujjaival,
hogy rád omoljanak
vakon vitorlázva,
becsomagoljanak
vadul vitorlázva,
mint bőr-ősháromszög
csőr-torony sík felhők,
suhogás ősmadarak,
természet-zászló szavak,
tengervihar-szívedbe,
teremtés-lágy hitedbe,
szárny-fátylukba temetve
szálló temetők az égen,
a víz-magány sors-kevélyen
szélre támaszkodó fényben,
mint gyémánt-hasábok kazla
Kozmosz-kalapba havazva..

23.

Legyen minden ember boldog!
Bennem a parázsló dolgok,
mint a szélfújt máglya-halom.
Bent gőg-füst, izzó szánalom.

24.

A hálós barna szél,
mint koszos és rusnya
nagyujjon kiszakadt,
bokánál kiszakadt,
fölfújt selyemharisnya.

25.

Szívemben fölolvadt ifjúság.
Szívemben mész-gyöngy kárhozat.
Hűség-szívem vak áldozat:
kopog, topog, botjával fehéren ütöget
földet, időt, utca-járdát és út-követ.
Húz, mint a szíjon-vezetett
mindent-tudó kutyák.

És vonít a túlvilág,
mint a láncra-kötött falusi kutyák,
a kút-kocsikerék küllőire láncolt
kan-lángok és emse-táncok.

Vonít az éber magány.
Ráng, hörög az éjjel-cigány,
mint havazásban a kutya-szomorúság
behavazott-testű fény-szomjúság.

26.

Nekem sem köd-ing, sem aranypalást
nem ad vigasztalást!

27.

Lázas szemeim ne feledd,
a pupillás vízgolyó-tüzet,
a csillagtéboly fekete-seb
fényóriás vulkán-hegyeket.

A látás mohó csomóit,
a nézés éhes lángjait,
az arcba-rakott falánk hitet,
a lét-szomjúság szédületet.

Lázas szívemet ne feledd!
Mert meghalnék én nélküled.
Kozmoszként vagyok gyermeked.
Szél görget őszi levelet.

28.

Az ember, ha álmából kitámad
nem győz selymesen, mint az állat.
Csak ül szorongva az óceán korallhegy szívén,
mint a szitakötő-szárnyú, asszony-emlőjű szirén,
aki a sós vízből fütyülve kiköpte magát
és szárogatja a szélben szárnyhálóit, emlői szagát.
Ráragadva
a habzó tengerből kiálló,
fehér púppal kiváló
rózsaláng virágállatokkal pirosan bizseregve virágzó,
fehér mészcsőtekervény óriás korallsziget-agyra,
mint a gyémánt-temető
szitakötő
szivárványosan a mézet-nyálzó virágkalapra,
a méz-enyvet izzadó fehér növénysalakra,
mint a vérpettyes szívburok-bőrű
méreganyagtól halál-sűrű,
ernyős, vagy sipka-hegyes,
láz-heves
gombafej merengés-sisakra.
Az állat farral a földre rogyik, terpeszbe áll,
akár tigris, orrszarvú, zsiráf, elefánt, okapi, sakál
amikor hosszan pisál, habosan a megtisztulásban,
hiszen süt a nap, hó esik, növényzöld füst, virág van.
Az ember mezítláb a tisztulás-kőszekrénybe megy
hogy könnyítsen magán, akár az élő vulkán-hegy
a reggeli ürítésben:
a kakálásban, a vizelésben.

29.

Tavasz, tavasz, tavasz, tavasz:
kikelt a mindig-ugyanaz!

Kirobbant az örök sose más
zöld lét-szellem-idő földindulás.

Suhog a növénycső edény-erekben
a víz, a fény, a megszületett szellem.

Suhog szép vérem a hálós-szent test-erekben.
Az elmúláshoz semmi kedvem.

Hol vagy ifjúság: lázadás-tűztest?
Hol vagy ifjúság: gyönyörű dac-kereszt?

Hol vagy ifjúság: szenvedés-bűn álom?
Jaj ifjúságom, szenvedély-köd ifjúságom!

30.

Amit kértem
mind megkaptam.
Mit nem kértem
azt is kaptam.
Páncél-vértem
sorsom rajtam.
Üdvösségem másra hagytam.
Köldökzsinórom magam haraptam.
Mindig vetettem, mindig arattam.
A bánat elől el nem szaladtam.
Tudjátok-e mit akartam?
Térd-sebeim letépve nyaltam
A barna sebkéreg-hátsó mézét leszoptam.
Anyámtól egyszer két pengőt loptam.
Félheti mosónő-bért
a fölgyújtott erdőért:
téli fenyőerdőben
krumplit sütöttünk szarvasgödörben,
a szarvasbika-test nagy hóvödörben.
Aztán a füstgömbök,
aztán a csendőrök.
Kamasz-létem lánggá dobtam.
Ellopták tőlem, amit hoztam.
A könnyűséget kővé átkoztam.
Szenvedéseim verssé szoroztam.
De mért véres az ajkam?
Miért véresek fogaim:
rózsa-harmonika harapó-csontjaim?

31.

Írom a sorokat.
Azt hiszem: nem sokat.
Azt mondják: de sokat!
Az veszít, aki ad.

Veszít?
Veszett
kárhozat marja lelkedet,
ha bezárod életed.

Mint az ajtót.
S rád okádja félelmét a sajtód.

32.

Szkopje, Belgrád, Moszkva
szívembe beosztva,
mint az Ördög vitte,
mint az Isten hozta.

33.

Lom,
alom,
cirkalom,
erjedő vers-alkalom,
mint lóhúgyos istálló-trágya,
tehénszaros szalma-gané.
Az ember a gyász tárgya.
A közöny az Istené.
A szív-árny az Ördögé.
Ha van.
Ha nincs.
Csak a halál öröklét-bilincs.
Megdöglünk mindannyian! 34.

Lom,
alom,
cirkalom,
erjedő vers-alkalom:
rózsafából cimbalom,
enyv-lemezből nagybőgő,
húr-kévékkel hömpölygő,
akárcsak az akarat,
fény-öröm, tapasztalat.
Az Idő lábad alatt,
versíráskor forró lomb-halom:
fekvő kutya lábadon,
nyelve lóg, mert úgy liheg,
mint vert piros hadsereg,
szőrből lemez-kővirág
forró, szuszogó kis láng,
habzó kupac, hódomb lihegő kenyér,
szájfüstje szívembe ráng,
mint égbe most-nőtt virág.
Benne nincs gyász, ámulat,
lét-vesztő haláltudat:
csak a testben odabent
nagy árnykockákból a csend
árny-idom vak csöndesség,
meg a kinti dühösség,
meg a kinti őrület
habzására felelet.
Nyüzsgés-térből vigalom:
kis táj, nagy sokadalom.
Bent élet-tűz, szív-dallam diadalom.
Kint halál a hatalom.

35.

Mit csinálsz most? Homlokodon a bőrrák fehér foltjai,
mit virágméh-arcon a sárga foltok:
a finom nyergek aranylemezből,
májfoltok barna kitinpáncél-lemezén
virágzó sárga hínárszigetek, vízen-lebegő zöldlencse-békalepények.
Ó, barátom mi is voltunk fiatalok, gőgös legények.
Úgy fürödtünk egymás szívében,
mint a feltámadás vízében,
mint boldog kutyák a boldog tiszta hóban,
a rosszban, a nyomorban, a jóban.
Mint a gyűlölet-kalásszal,
szódásüvegtörmelék lánggal,
tört kék szódásüveg-szilánkkal
beszórt nádas, kákicsos, sáros,
fényháló-futásus,
iszapos, esti békakuruttyolás-tűzözön fényes,
kócsagos, gémes,
ezüstlapon cukordinnyehéj-bőrkérges,
piócás, férges
biai tóban.

36.

Repülök, mint a szárnyas állatok!
Szabad vagyok.
Csak a boldogtalan halálkész halandó megy gyalog,
mint a túlvilágban az árny-vakok,
mint az égitestek közt az éghetetlen angyalok.

Tudod-e mi az ember lelkű sár?
Tudod-e ki az ember fényű sár?
Hogy az Univerzum az ember nélkül kopár.
Akár egy legyőzött bokor-vad nemzéssel benőtt ősi vár?

Az alvó madár
szárnyaiba csomagolva a pirkadatra vár.
Fején csillag-morzsákból kötött sugárzó éj-süveg
szikrázik, mint egy holdfénybe-dobott borosüveg.
Fönt nyüzsög a fényrajzás darázshorda,
a halhatatlanul halandó tűz-hullámcsorda.
S az üveg-magányon nyomtatott papírtekercs-borda.

Nem tudom: előbb ki fog
meghalni: te vagy én.
A két kristálytest árnytalan
sugárarany
tiszta fény.
S hova lesz majd a varangy-dülledt izzadt titok.
Szabad vagyok,
mint a börtönből kiengedett ártatlan rabok.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret