stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Földényi F. László: Kertész Imre szavai

 

Apa

A Detektívtörténet egyik hőse, Enrique, miután a tengerparton rendőrök gyorshajtás miatt feltartóztatják autóját, amelyben barátnőjével kirándulgat, odahaza apjához siet, az öreg Salinashoz, hogy beszámoljon neki a történtekről. Az apa, miközben átfogja fia vállát, a dolgozószobájába vezeti Enriquét. "Erő áradt belőle. Erő, fölény és biztonság. Hülyeség, de hirtelen majdnem elbőgtem magam, hogy a karjába vegyen, mint kisgyerek koromban." (in: Az angol lobogó, 121. o.) Elmeséli az igazoltatás történetét, majd apja észrevétlenül másra tereli a szót. Közben föl-le sétálgat a szobában, egy ízben s fia fejére helyezi kezét. Azután vallatóra fogja Enriquét, a jövőjéről beszélget vele - pontosabban tanácsokat osztogat, ellentmondást nem tűrően közli vele, hogyan éljen, miként viselkedjen, hogyan gondolkozzon. Mindeközben a fiú egyre inkább csak arra szorítkozik, hogy hallgassa apját. Nem nagyon tud ellentmondani a nagyhatalmú öregúrnak, aki még fia szexuális életéről is meg-megenged magának egy-egy élcet. Enrique egyre tétovább. "[A]pa fölöttem parázsló szemébe néztem. Furcsa érzésem támadt, elbizonytalanodtam. Mintha ezek a néma szemek átlátnának rajtam, mintha tudnának valamit, amit én nem tudok. És ismét az erejét éreztem, és azt, hogy gyerek vagyok." (uo. 131. o.) Egyre kevésbé találja a megfelelő szavakat, melyekkel apja érveire válaszolhatna. "Mintha csak a hatalmába kerített volna, pusztán a fölöttem tornyosuló súlyával, az erejével és a tekintetével." (uo.) És végül, amikor felugrik, hogy kirohanjon, az apa rászól, hogy üljön vissza. "És én engedelmeskedtem neki." (uo. 133. o.)

Két világirodalmi előképe is van ennek a jelenetnek. Az egyik Heinrich von Kleist tollából való: A németek katekizmusa, 1809-ből, egy spanyol mintára készült Napóleon-ellenes röpirat. A pamfletben egy apa és fia beszélgetését követheti nyomon az olvasó. Egyfelől dialógusban van megírva, amely azonban olyan száraznak hat, hogy látszólag minden drámaiságot nélkülöz. Másfelől azonban a beszélgetés végére a hangnem szárazsága és következetes racionalitása olyan túlfeszítetté válik, hogy a helyzet mégis drámaivá válik. Mintegy a szerző szándéka ellenére. A ráció irracionálissá fajul, az érvelés szárazsága az őrület benyomását kelt. A dialógus úgy nyeri el végső drámaiságát, hogy látszólag minden éppen a drámaiság ellen hat. Az apa és a fia közötti beszélgetés formailag a platóni dialógusokat követi. Ugyanakkor hiányzik belőle az együttgondolkodás minden nyoma. Ehelyett agresszív kérdések záporoznak a fiúra, aki engedelmesen feleli azt, amit az apa eleve elvár tőle. A fiú mindenben aláveti magát apjának, az önálló gondolkodásnak nyoma sincsen benne. Olyan mértékű alárendeltségbe kényszerül, hogy élettelen marionett benyomását kelti. Ám amikor egy-egy pillanatban visszakérdez, akkor kiderül, hogy nagyon is eleven és érző lényről van szó. "Ne zavarj össze", mondja. Vagy "te félre akarsz vezetni". Vagy: "Apám, bocsáss meg, ezt már kérdezted egyszer. - Már kérdeztem egyszer? Mondd még egyszer, azokkal a szavakkal, amikre tanítottalak." (Heinrich von Kleist: A németek katekizmusa, in: Esszék, anekdoták, költemények, Pécs, 2001. 126. o.) Egy sérülékeny lélek halvány árnyképe rajzolódik ki. A fiú időnkénti közbeszólásai vagy megtorpanásai arra engednek következtetni, hogy miközben a felszínen minden gördülékenyen halad előre, a mélyben egy ellenkező irányú mozgás zajlik. Úgy beszélgetnek egy témáról (a hazáról), hogy közben mindketten másról is gondolkoznak: a fiú arról, hogy miként szabadulhatna már az apjától, az apa pedig arról, hogy lélekben miként köthetné gúzsba a fiát. Két történet halad párhuzamosan: a felvilágosításnak, illetve a leigázásnak és meghódításnak a története. A dialógus ettől a kettősségtől válik drámaivá. E dráma kimenetele pedig nyitott. (Két évvel később, 1811 nyarán A lelenc című elbeszélésében Kleist felvázolja az aránytalan emberi kapcsolat lehetséges megoldását: a fiútól még felnőttkorában is abszolút engedelmességet vár el az apa, s miután az megtagadja ezt - más szavakkal önállósulni próbál -, az apa meggyilkolja.)

      A másik előkép száz évvel későbbről való: Kafka Az ítélet című elbeszélése 1913-ból, amely ugyancsak egy apa és fia közötti dráma történetéről szól. Ennek vége már nem annyira nyitott, mint Kleist pamfletjéé. Az apa itt halálra ítéli fiát, aki engedelmesen végre is hajtja magán az ítéletet. Kafka elbeszélésének helyszíne, körülményei sokban emlékeztetnek a Detektívtörténet idézett jelenetére. A dolgozószobában kezdődő beszélgetés elején az apa viselkedik gyermekként - fia úgy veszi őt karjába, ahogyan Enrique szeretné, hogy őt vegye apja ölbe -, de a Kleistre emlékeztető dinamika eredményeként hamarosan ellentmondás nem tűrő zsarnokká vedlik át, s végül úgy pusztítja el fiát, hogy az még halála pillanatában is csak azt képes elsuttogni, hogy mennyire szereti a szüleit.

      Kleistnél apa is, fia is életben marad - bár a fiú nemigen ússza meg e beszélgetést lelki sérülés nélkül. Kafkánál a fiú elpusztul. Kertész elbeszélésében viszont, erőfölény ide vagy oda, apa és fia egyformán végzi. Mindketten végigjárnak egy tökéletesen ›ABSZURD procedúrát, ami erőszakos és borzalmas halált hoz mindkettejüknek. Ugyanúgy végzik: az apa és a fia, a nevelő és a nevelt, a családfenntartó és a kitartott, a tapasztalt és a tapasztalatlan, a harcban megedzett és a kezdő. Vagyis az, aki a társadalom teljes jogú tagja és a kultúra mindmegannyi gyümölcsének élvezője, valamint az, aki még mindennek az elején tart, sőt még lázadni is próbál mindaz ellen, ami apja képvisel.

      Az apa: az autoritás, az Értelem képviselője. A fiú: az alávetettség és kiszolgáltatottság megtestesítője. "Sosem tudnék egy másik ember apja lenni", írja Kertész a Gályanaplóban (21. o.), önálló bejegyzésként minden előzmény vagy folytatás nélkül. Úgy szakad ki belőle ez a mondat, mint egy kiáltás - mint az a  ›NEM, amely a Kaddisnak lesz majd vezérszólama. A Kaddisban e mondat így bővül ki: "'Nem!' - sosem tudnék egy másik ember apja, sorsa, istene lenni." (126. o.) Az apa: nemcsak biológiai nemző, hanem sors és isten is. Az uralom, idézi a Kaddis elbeszélője Thomas Bernhardot, minden esetben rémuralmat jelent. Az elbeszélő a maga részéről ehhez ezt fűzi hozzá: "és a rémuralom minden esetben apauralmat jelent". (131. o.) Az apauralom helyszíne ebben a regényben a nevelőintézet, amelybe a Kaddis elbeszélőjét bedugják, és amely olyan, mint valamennyi papnevelde, konviktus és katonaiskola. Ebben az intézetben az igazgató, a Diri játssza el az apa szerepét. ő a "korábbi kultúrának", az "apakultúrának", a "világméretű apakomplexusnak" (141. o.) a helytartója és megtestesítője. Végül azonban ő is éppúgy ›AUSCHWITZban végzi, mint a neki kiszolgáltatott gyerekek.

Miért kerül Auschwitzba? Kertész ítélete rettenetesnek hangzik, de nem alaptalan. Nem egyszerűen azért, mert zsidó származású, hanem mert Auschwitz ugyanannak a kultúrának az egyik lehetséges beteljesülése, amelynek fenntartására a Diri is föltette az életét. "Auschwitz - mondja az elbeszélő -… csupán azon erények túlhajtásának tűnt nekem, melyekre már kora gyerekkorom óta neveltek." (155. o.). Maga a Diri pedig annak a kultúrának az áldozata, "amiben hitt, és amelyre pedagógiailag felkészített." (150. o.) A ›NEVELÉS, a pedagógia (szószerint: paida gógosz, gyermekvezető) nem az életre, hanem a halálra készíti fel a gyermekeket.

A ›HÓHÉRt és az áldozatot nem sok választja el egymástól. Az apát és a fiút sem. Auschwitz és az apa Kertésznél észrevétlenül simul egymásra: "Auschwitz, mondtam a feleségemnek, nekem az apa képében jelenik meg, igen, az apa és az Auschwitz szavak bennem egyforma visszhangot vernek, mondtam a feleségemnek. És ha igaz az az állítás, hogy isten felmagasztalt apa, akkor isten nekem Auschwitz képében nyilatkozott meg, mondtam a feleségemnek." (Kaddis, 155. o.) Érthető, hogy aki így gondolkodik, az nem akar magának gyereket. Nem egyszerűen a szülő vagy apa-szereptől retten vissza, hanem ›ISTEN szerepétől. A Valaki más című kötetben Krisztus figuráján töprengve ezért írhatja azt Kertész, hogy Krisztus mindenek előtt nem Istennek, hanem az apának a fia: Isten úgy ítélte őt halálra, ahogyan Kafka elbeszélésében az apa a fiát.

      "Némi freudizmus: az életben kétségkívül a fiú szerepét játszom", írja Kertész a Gályanaplóban (168. o.). Lehetséges. Ám az apa szerepéről korántsem csak freudi alapon ítélkezik. Persze, nem kell elhanyagolni azokat a gyermekkori sérelmeket, amelyek a szülők tisztázatlan viszonyából fakadnak és amelyekről a Sorstalanságban vagy a Kaddisban lehet olvasni. Az elbeszélő mindkét regényben részben saját szülei áldozata is. Ám ezekben a gyermekkori eredetű problémákban Kertész olyan nem pusztán lelki eredetű problémákat észlel, amelyek a polgári kultúra megroppanását készítették elő (a II. világháború kitöréséig), majd Auschwitz-cal ezt a kultúrát végleg meg is fojtották.

      Kleistnél még életben maradt apa és fia. Kafkánál már meghal a fiú. Kertésznél viszont nemcsak a fiúknak, hanem az apáknak is meg kell halniuk (Diri, idősebb Salinas). Nemcsak Krisztust feszítik keresztre, hanem vele együtt Istent is. S ha ez így van, akkor nemcsak a polgári, hanem vele együtt a keresztény kultúra is végleg kimúlt, hogy a helyét valami olyasmi vegye át, amit ›ABSZURDnak vagy ›KATASZTRÓFÁnak lehet nevezni.

Boldogság

"[M]ég ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a 'borzalmakról' kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik." (Sorstalanság, 333. o.)

Botrányosnak számított sokáig ez a mondat. A Nobel-díj ezen mit sem változtatott. Magam sem értem igazán, és elhinni sem akarom; hajlok rá, hogy kizárólag a retorikai túlzást halljam ki belőle.1

Mégis megpróbálom megérteni. S ehhez hadd hívjam segítségül Hegelt, aki egyébként Kertész szerint "bízvást szolgálhatott volna a nácizmus ideológiai alapjául", ha nem éppen Marx sajátította volna ki őt. (Gályanapló, 107. o.) Hegel szerint a boldogság időszakai a történelemben üres lapok, mivel a boldogság a Paradicsomból való kiűzetéssel ért véget. Káin valójában nem az első gyilkos, hanem a boldogtalan világ első nagy képviselője. A történelembe belépve a boldogságot hiába is keresni: a világtörténelem ugyanis "vágóhíd, amelyen a népek boldogságát, az állam bölcsességét és az egyének erényeit feláldozzák". (G.W.F. Hegel: Philosophie der Geschichte, Werke 2., Stuttgart 1927, 49. o.)

A boldogság ezek szerint, ha minden józan megfontolás dacára mégis utoléri az embert, visszaemlékezés is. Emlékezés a kiűzetés előtti állapotra, a Paradicsom fölidézése. Vagy ennek néhány pillanatig tartó újjáéledése. Bárhogyan legyen is, mindenképpen a körülmények közül való kiszakadás, azok összezilálása, a létezés erővonalainak megzavarása.

A boldogság: szembeszegülés, ›ÁTTÖRÉS. Egy olyan magasabb rendűnek tetsző állapot beköszönte, amelyben az ember nem a körülmények ›SKIZOFRÉN foglya többé, hanem önnön ›IDENTITÁSára rátaláló lény. A boldogságra való törekvés ennyiben etikai kényszernek is tekinthető, úgy, ahogyan azt a Kaddis elbeszélője megfogalmazza: "egy regény terve foglalkoztatott, a regény tárgya, mellőzve itt a részleteket, egy lélek útja, a sötétségből a fényre feltörekvés útja lett volna, az öröm kiküzdése, e küzdelem megvívása mint feladat, a boldogság, kötelességként szemlélve." (Kaddis, 115. o.)

A boldogság ezek szerint olyan kötelesség, amellyel szemben az embernek föl kell adnia egyedi szempontjait, sőt, még a boldogtalanságra való önző jogáról is le kell mondania. (A boldogtalanságban is visszacseng a Paradicsom, még ha negatív kicsengéssel is.) Olyan ›MISZTÉRIUM a boldogság, amely bárhol és bármikor utolérheti az embert. A Kaddis elbeszélője tudja ezt, hiszen ezért akar olyan regényt írni, amelyben a boldogság a ›MEGVILÁGOSODÁSsal rokon: "egészen világosan éreztem, hogy ez a szenvedő tudat valójában mégsem boldogtalan tudat, és ha én, de csak mintegy e tudat tárgyaként, ebben a pillanatban boldogtalan lennék is, az inkább csak a saját tehetetlenségem tudata e tudattal szemben, e könyörtelen, örök, kínzó és, mondom, mindamellett egyáltalán nem boldogtalan tudattal szemben. Teljesen fölébredve… lehetetlen volt nem a misztériumra következtetnem, illetve lehetetlen volt legalább nem azon elmélkednem, hogy ez a tudat része valaminek, ami engem is magában foglal, hogy nem a testemé, de nem is teljesen az értelmemé…, hogy ez a tudat a legvégső magja talán a létemnek, amely ezt az egészet, mármint a létemet, létrehozta és kifejlesztette." (Kaddis, 92-3. o.)

Nem könnyű az ilyen boldogság. Nem idegen az ›ÖNMEGTAGADÁStól, hiszen elősegíti a világtól, annak körülményeitől való elfordulást. Akár sztoikus belenyugvást is mondanék, ha nem tudnám, hogy a boldogság ugyanakkor minden józan megfontolásnak is fittyet hány, úgy "csapja agyon" az embert, hogy közben rendkívüli aktivitással is felruházza. Felfokozott állapot, amelyben az, aki boldog, mintegy túl is lép önmagán.

De akkor hogyan vonatkoztatható mindez a ›KONCENTRÁCIÓS TÁBORból hazatért fiú közlésére? Érteni vélem a logikáját; mégis, változatlanul tanácstalan vagyok.

Film

Nem a Sorstalanság megfilmesítéséről van szó, nem is a forgatókönyvről, amely lazábban kapcsolódik a regényhez, mint első pillantásra látszik, hanem arról a filmszerűnek mondható látásmódról, amely örökös távolságtartást eredményez. Az elbeszélők és a szereplők egyformán filmként nézik saját életüket, s magukat is egy film szereplőiként azonosítják. "Azt a fiatalembert (húszéves lehetett), akit, az érzékcsalódás folytán, amelynek mindannyian ki vagyunk szolgáltatva, akkor a legsajátabb énemnek hittem és érzékeltem, ma úgy látom, mint egy filmen; s ebben alighanem befolyásol, hogy ő maga - vagy én magam - is valahogy úgy látta (láttam) magát (magam), mint egy filmen", mondja Az angol lobogó elbeszélője (9. o.). Filmen látja magát, azaz megkettőződve. De nem úgy, ahogyan az Amphitryon-történetet feldolgozó színdarabok szereplői, akiket egy hasonmás szed rá és téveszt meg. Kertésznél maguk a szereplők - mindenek előtt az elbeszélők - távolodnak el önmaguktól. Úgy nézik magukat, mint egy vastag üveglap mögül, s végül nemcsak az bizonytalan, hogy melyik az igazi én (ha ugyan van), hanem az is, hogy egyáltalán ›KI BESZÉL, noha az elbeszélő rendszerint egyes szám első személyben szólal meg.

A filmszerű látás: az ›ÉNbe vetett bizalom megrendülése, az ›IDENTITÁS garanciájának a hiánya. A Kaddis elbeszélője beszámol arról, mennyire szenvedett attól, amit saját használatra "idegenségérzésnek" nevezett el, és ami korántsem képzelődés csupán, hanem "valóságon, emberi helyzetünk valóságán alapul… az élet hirtelen a legteljesebb bizonytalanság képét és formáját, helyesebben formátlanságát ölti bennem." (Kaddis, 87. o.) A kudarcban hasonlóképpen érez Köves is, és amíg nem talál rá élete értelmére és az ›L alakú folyosón nincsen ›MEGVILÁGOSODÁSban része, addig semmilyen helyzettel sem tud azonosulni. Még az ›ÚGYNEVEZETT szerelem pillanataiban is kívülről figyeli magát. Bármi történik vele, az voltaképpen nem ővele történik, hanem egy idegennel, egy üres, lélek nélkül maradt tartállyal, aki üressége miatt tűnik olyan kísértetiesnek, mint egy filmvászonról lelépett figura.2 Olyan, mint egy élő holttest. Legalábbis ilyennek érzi magát a Jegyzőkönyv elbeszélője: "Elvesztem. Látszólag a vonaton utazom, de a vonat már csak egy holttestet szállít." (Jegyzőkönyv, in: Az angol lobogó, 308. o.) Ezt azonban az Én kifosztása előzi meg, ami azzal veszi kezdetét, hogy a ›VÁMosok faggatni kezdik: "Kezd elönteni az a biztonságos érzés, amit - legalábbis e tekintetben - oly gazdag élettapasztalataimból annyira pontosan ismerek: hogy egy bizonyos értelemben elhagytam a színteret, ami most zajlik, az már nem velem történik meg." (uo. 290. o.)

Elhagyni a színteret (az életet), miközben számára éppen ez az egyedüli fenntartott hely. A halál eleven megtapasztalása ez. Ekkor szembesül az ember azzal, hogy amit a legsajátabbjának vél, az élete, az nem az ővé, hiszen nemcsak megkérdezése nélkül kapta, hanem beleegyezése nélkül bármikor el is vehetik tőle. A kudarc elbeszélője, az Öreg saját tapasztalatából ismeri ezt az érzést: "tizennégy és fél éves koromban, mértéktelenül bárgyú körülmények összetalálkozása révén körülbelül fél óra hosszat néztem szembe egy élesre töltött golyószóró rám meredő csövével." (A kudarc, 24. o.) Mintha egy igazi filmforgatásba csöppent volna bele: "A golyószóró egy filmfelvevőgép gólyalábaihoz hasonló állványzaton nyugodott. Valami emelvényfélén tárgyilagosan összehunyorított szemű, turáni bajuszos csendőr állt mögötte. A cső végéhez nevetséges, tölcsér formájú alkatrész illeszkedett, akár nagyanyám mákdarálóján. Várakoztunk.." (25. o.) Éppoly értelmetlenül várakozik, mint a statiszták a forgatáson. Érthető, hogy ›ABSZURD derű lesz úrrá rajta: "Csupán a tét csekélységét kellett felismernem ahhoz, hogy bizonyos módon én is élvezni tudjam a játékot. Megértettem a számomra adott világegyetem egyszerű titkát: bárhol, bármikor agyonlőhető vagyok." (uo.)

Kiszolgáltatottnak, agyonlőhetőnek, kisemmizettnek lenni, az én-tudat hiányában szenvedni. Egyetlen szóval: filmben szerepelni. Úgy, hogy közben a filmbeli én is filmszerűnek látja a nézőtéren ülő, önmagát figyelő és magát valóságosnak vélő ént.

Fókusz

Helyesebben a fókusz hiánya. Ami állandó elmosódottságot okoz, s a végén az ember szédülni kezd.

A Sorstalanságban ilyesmitől szenved Köves Gyuri. Már a történet legelején megjegyzi, hogy nem emlékszik semmire. Sem arra, hogy mit mondott az apja, sem arra, hogy egyáltalán kinek mondta, de még arra sem, hogy ő maga mit mondott az anyjának. (Sorstalanság, 5-6. o.) Pedig nem volt közömbös ez a reggel: ekkor tudta meg, hogy apját behívták munkaszolgálatba.

Később lemegy a műhelybe, ahol szülei Sütő úrral tárgyalnak. Nem közömbös ez a beszélgetés sem. Ellenkezőleg: ami most történik, az a család egész sorsára hatással lesz. Mégis, a fiú nem nagyon tud odafigyelni. "Először nem is értettem, miről beszélnek. Egy pillanatra a szemem is lehunytam, mert kissé még káprázott az odafönti napsütéstől." (uo. 8. o.)

Később, már a ›VÁMhatáron történt letartóztatást követően a rendőrök terelik őket vissza a városba. "Szép, tiszta nyári délután volt, az utcák telve tarka sokasággal, mint ezen az órán mindig; de én mindezt csak egy kicsit elmosódottan láttam. A tájékozódás fonalait is hamar elveszítettem, mivel többnyire oly utcákon s utakon vágtunk keresztül, amelyeket nem nagyon ismerek. S aztán az utcák mindegyre növekvő sokadalma, a forgalom, s főképp az a fajta nehézkesség, ami már ily körülmények közt egy zárt menetnek az előrehaladásával jár együtt, meglehetősen elfoglalta, s hamar ki is fárasztotta a figyelmemet." (uo. 70. o.)

E "fáradt figyelem" később sem hagyja cserben. ›AUSCHWITZban is úrrá lesz rajta.  Már megérkezésekor szinte elszédül a sok benyomástól: "Mindezek a képek, hangok, események meg is zavartak, el is szédítettek kissé ebben a végezetül már egyetlen furcsa, színes, mondhatnám, bolondos benyomássá összekeveredő forgatagban; más, meglehet, fontosabb dolgokat ezért is voltam csak kevésbé képes figyelemmel kísérni." (uo. 104. o.) És ugyanez történik röviddel később is, miután kilépnek a fürdőből: "Nem tudom, ki intézkedett, azt se, hogy mi történt - arra emlékszem csak, hogy valamilyen nyomás nehezedett rám, valamilyen lendület vitt, taszított, az új cipőmben még botladozva kissé, porfelleg s mögülem olyféleképp hangzó fura puffanások közt, mintha valakinek netán a hátát csapkodták volna, egyre előre, újabb udvarok, újabb drótkapuk, drótsövények, kerítések kitáruló, bezáruló, szemem előtt végül már egymásba mosódó és zavarosan összekeveredő szövevénye felé." (uo. 126. o.) Érthető, hogy ez a bágyadt figyelem lesz végül a legmaradandóbb emléke erről az első napról: "A következő napokról aztán - ugyanúgy körülbelül, akár a téglagyáriakról - már kevesebb részlet, inkább csak a színezetük, egy érzés, mondhatnám, egy általános benyomás maradt meg bennem. Csak hát ezt nehéz volna meghatároznom." (uo. 148.) A fáradtság és bágyadtság soha többé nem hagyja el; s végül Buchenwaldban tetőzik, amikor a teherautó platóján hever, s miközben minden összemosódik a ›TEKINTETe előtt, úgy véli, eljött a halála órája.

A Sorstalanság filmforgatókönyvében annál a jelenetnél, amikor a rendőrök a pesti utcákon terelik a fiúkat, az elbeszélő megjegyzi: "mindezt kissé elmosódottan látjuk, a Fiú fáradt tekintetével." (Sorstalanság. Filmforgatókönyv, 55. o.) Az igazság azonban az, hogy a fiú korántsem a fáradtság miatt lát így. Pontosabban ha fáradt, akkor ez nem testi fáradtság. ő maga mondja azt a regényben, amikor a csendőrök terelik őket a lóistállókba: "mindeközben nevethetnékem volt kissé…, a csodálkozástól meg a zavartól, attól az érzéstől, mintha valami esztelen színjátéknak csöppentem volna váratlanul a közepébe, melyben nem egész pontosan ismerem a szerepemet." (Sorstalanság, 73. o.) A fókusz elmosódottságának igazi oka nem a fáradtság, hanem az, hogy a fiú kiesett a szerepéből - s közben arról sincsen fogalma, hogy egyáltalán miféle színjátékba került. A látása ettől olyan életlen. Semmilyen "szemüveg" sem segítene rajta (még az a nagyítólencse vastagságú szemüveg sem, amit a nagyanyja visel), mert a "tárgy", amit látnia kellene, maga is elmosódott. A látás és a látás tárgyra nincsen összhangban. És a kettő - legalábbis a regényen belül - nem is hozható összhangba, hiszen ha az egyik élesedik, a másik lesz elmosódottabb, és viszont.3

Ez is hozzátartozik a sorstalansághoz. A ›TEKINTET hiánya, ami nem engedi a dolgokat a maguk tiszta valójában megpillantani. A Sorstalanság hőse ettől a hiánytól szenved. De nem az elbeszélője. Annak tekintete nagyon is éles és pontos; élesen mutatja be az életlenséget, kristálytisztán az elmosódottságot. Hasonlít e tekintet ahhoz, amelyet Kertész érzett magára szegeződni, miközben Stockholmba repült: "Amióta repülőgépre szálltam, hogy itt, Stockholmban átvegyem az ez évi irodalmi Nobel-díjat, szakadatlanul egy szenvtelen megfigyelő szúrós tekintetét érzem a hátamon; s ebben az ünnepi pillanatban, amely hirtelen a közfigyelem fókuszába állít, inkább e hűvös megfigyelővel, semmint az egyszeriben világszerte olvasott íróval érzem magam azonosnak." (A stockholmi beszéd, 5. o.)

K

"Én, a hóhér…" Ezzel a címmel írja meg Berg az elbeszélését a K betűvel kezdődő című regényben (A kudarc). A világ kudarcnak látja a ›HÓHÉR életét. ő maga viszont a ›KEGYELEM sajátos megnyilvánulásának értelmezi ezt.

Kudarc és kegyelem. A hóhér a K betűk zárójelébe van bezárva.

Amikor a K betűs Köves megkérdezi Berget, mit jelent számára az írás, az ezt feleli: "Késlekedés. Kibúvó. Kerülgetés." (A kudarc, 345. o.) Amikor viszont Köves álmodni kezd s álma inti őt a rá váró regény megírására, akkor egy szót vesz ki az álombeli örvényben, "amelyben e szó mintegy fuldokol: 'követelés'?, 'kötelesség'" (367. o.). K - K, sőt, Köves neve is ott cseng bennük: Kö - Kö. Később azután, amikor belekezd regényébe, kiderül, mit is jelent valójában az írás: k-üzdelmet (400. o.)

Az ugyancsak K betűvel kezdődő című Kaddisban az elbeszélő töpreng, milyen is lenne a soha meg nem született gyermeke. Ezt mondja: "konok fiú? Vidám és kemény szemed, akár szürkéskék kavics?" (Kaddis, 21. o.) Megannyi K betű - aligha véletlenül, hiszen például lehet-e egy szem kemény? Csakis akkor, ha szükség van egy K betűs jelzőre.

És ott van a többi K betűs szó: ›KORBÁCS és ›KUTYA és ›KŐ, ›KATASZTRÓFA és ›KEGYELEM

És a K betűs szereplők, Köves és Köves Gyuri, Keserű és Kürti, és Káin. És Kertész Imre mint szereplő a Jegyzőkönyvből.

És Krisztus, meg Ilse Koch.

És a K betűs címnek: Kaddis, A kudarc, K. dosszié.

És más szerzők K betűs szereplői, akiket a K betűs Kertész folyton megidéz: K. és Josef K. Kafkától, vagy Kappus úr Rilkétől. És a Karamazov fivérek Dosztojevszkijtől. Meg persze a Koldus és királyfi története a Sorstalanságban.

És a K betűs szerzők, a kedvencek: Kant és Kierkegaard, Kafka és Ka-Tzetnik 135633, Karl Kraus és Kleist. És Persze Krúdy. Nietzsche neve sajnos nem K-val kezdődik. De Camus-é majdnem.

És vajon van mindennek valami jelentősége?

Kerékpár

Följegyzés 1964-ből: "Július Két hét Németországban. Jártam Buchenwaldban és Zeitzban, a gyárnál. Felismertem a homokos utat. Egy kamasz kerékpározott rajta, munkászubbonyban; alaposan megnézett." (Gályanapló, 13. o.)

1975. A nyomkereső: "a küldött nekivágott. A gyárat nem kerítés: fal határolta; mögé látni - eltekintve a fölébe emelkedő tornyoktól, kéményektől, épületektől - nem lehetett… ahol a fal véget ér, és az országút helyett oldalát most már nyílt mezőknek fordítja a gyár, sárga sáv, valami dűlőféle ered a tövében: igen, a homokút. Keskeny kissé: szélesebbnek kellene lennie, jóval szélesebbnek; mégis az, kétség hozzá nem férhet - állapította meg az utas. Kerékpározó legény közelgett rajta; üdvözletül egyik ujját sapkája ellenzőjéhez érintette." (A nyomkereső, in: Az angol lobogó, 265-9. o.)

Miért lehetett olyan emlékezetes a kerékpározó fiú figurája, hogy több mint egy évtized után újra fölbukkant az alakja? Olyan, akár egy apró, alig észrevehető ecsetnyom egy festményen. Szinte nem is látszik; akkor tűnne csak fel, ha váratlanul kitörölnénk a képről.

Lehetséges, hogy ez a gyanútlanul kerékpározó fiú arra a rendőrre emlékeztetett, aki a Sorstalanságban a ›VÁMházban ücsörgő fiúk őrzőjét, a rendőrt látogatja meg, s mielőtt belépne cimborájához, biciklijét a falnak támasztja? (Sorstalanság, 67. o.)

Ki beszél?

Mindig más. Az angol lobogóban olyasvalaki, aki a tanítványaihoz szól (tanár lenne? Vagy inkább a Kaddisban megidézet Tanító úr reinkarnációja?). A Detektívtörténetben egy védőügyvéd, illetve Antonio R. Martens, aki átveszi az ügyvédtől a szót, anélkül, hogy a történet végén visszaadná neki. A Kaddisban egy narrátor beszél, akiről azonban kiderül, hogy nem azonos az elbeszélővel, hanem a regény figuráinak egyike (név szerint B. foglalkozására nézve író, aki azután - egyes szám harmadik személyben - a Felszámolásban tűnik fel ismét, hogy újfent Obláth doktorral sétáljon egy alkotóház erdejében - noha a Felszámolás B.-je › AUSCHWITZban született, a Kaddis B.-je viszont Auschwitzban már kamaszkorú fiú volt). A Felszámolásban viszont már nem B. beszél, noha ő a főszereplő, hanem hol Keserű, egyes szám első személyben, hol a narrátor, aki nem azonos Keserűvel, hol ›JUDIT, hol pedig egy színpadi szerző, akinek darabtöredékében a szereplők viszont a "saját" nyelvükön szólalnak meg. A nyomkeresőben a narrátor beszél, de mégis mindent a főszereplő szemével látunk, akinek ›IDENTITÁSa viszont nehezen behatárolható: feladata változóan szemleút, szemle, megbízatás, ő maga pedig hol vendég, hol küldött, hol megbízott, sőt vendéglátója, Hermann szerint: "Ön nem ember! Nem. Ön nem ember." (A nyomkereső, in: Az angol lobogó, 199. o.) A kudarcban hol a narrátor beszél, hol pedig az Öreg, akit belülről is, kívülről is látunk. Ráadásul e kétféle látásmód döntő eltéréseket mutat: kívülről szemlélve, egyes szám harmadik személyben ábrázolva kellemetlen, érdes, pokróctermészetű, néha kifejezetten tapintatlan ember benyomását kelti (ahogyan pl. az anyjával vagy a feleségével beszél); feljegyzéseiből azonban, amikor egyes szám első személyben szól, érzékeny, töprengő, kifejezetten tapintatos ember portréja kerekedik ki. A Gályanapló címe szerint személyes napló; de amikor azzal kezdi a könyvet, hogy "Egy éve kezdtem a regényíráshoz. Mindent el kell dobni" (Gályanapló, 9. o.), akkor némi zavar támad: egy könyv elején baljós egy ilyen kezdet - még ha a megjegyzés egy másik könyvre vonatkozik is -, hiszen olyasvalaki szólal meg itt, aki úgy cselekszik valamit (eldob egy kéziratot), hogy ennek rögzítésével (leírásával) egy másik kéziratba kezd bele - olyasmit cselekszik, amit ugyanakkor nem is tesz meg. A Valaki más című könyvben, amely naplót ígér, az elbeszélő úgy azonos Kertésszel, a szerzővel, hogy közben nem óhajt vele azonosulni: "egy K. I. nevű író egzisztenciáját élem", írja (Valaki más, 56. o.), és előfordul, hogy - mintegy a brechti elidegenítést alkalmazva - az elbeszélő a szerzőről egyes szám harmadik személyben kezd beszélni: "K. az író a következőket mondja…" (uo. 133. o.)

A Jegyzőkönyv elbeszélője önéletrajzi történetet mesél el; a ›VÁMos ráadásul "Kertész úrnak" szólítja. Maga az elbeszélő viszont Kertész Imre író helyett sokkal inkább Kövessel azonosul A kudarcból - vagyis egy "halmozott" regényhőssel (hiszen A kudarcban Kövest egy másik regényhős, az Öreg találta ki). A Jegyzőkönyv Kertésze ily módon egy regényhős regénybeli hősére emlékeztet - hogy ily módon az identitása is bizonytalanná váljon. A szereplők és motívumok egyébként is ide-oda vándorolnak Kertész írásaiban. Az ›L. alakú folyosó rendre föltűnik, miként a ›MEGVILÁGOSODÁS is, hogy egy regényt kell írni. A kudarcból Berg sok tekintetben emlékeztet B.-re az öngyilkos szerzőre a Felszámolásban, de B.-re, az író-műfordító elbeszélőre is a Kaddisban. (Ráadásul ez utóbbi két regényben B. felesége mindkét esetben bőrgyógyász, s a válás után mindkét B. egy józsefvárosi panelházban lakik - noha jelentős köztük a korkülönbség, hiszen a Felszámolás B.-je ›AUSCHWITZban született, a Kaddis B.-je ezzel szemben jóval korábban.) A Valaki más elbeszélője egy színművön töpreng, amely emlékeztet majd a Felszámolásban olvasható töredékes színdarabra: "az öngyilkos főszereplőben a magam alkotói létét fogom gyászolni - a lényt, aki harminc éves titkos, termékeny és tulajdonképpen gyanútlan munkája során, gubóból a selyemhernyót, létrehozta ezt a másikat, aki most vagyok. Ám ő, az igazi alkotó - halott. Szerettem, most is szeretem még ezt a korábbi, szenvedő, felstilizált énemet, akiben oly sokáig laktam, ezt a nagy halottat, akit a színdarabomban eltemetek." (Valaki más, 64. o.)

Esszéi német kiadásának előszavában ezt írta Kertész: "ismétlődések, más munkáimból származó vendégszövegek fognak felbukkanni itt-ott, akár vezérmotívumok, melyek egy tágabb egységre, egy gondolkodás-, beszéd-, sőt létmód, olykor számomra is titokzatos koherenciájára utalnak." (A száműzött nyelv, in: A száműzött nyelv, 10. o.) De nemcsak esszéiről mondható ez el, hanem regényeiről is. Mi az oka az ismétlődéseknek? Az, hogy írásaiban Kertész más és más oldalról, de mindig ugyanazt közelíti - saját szavát idézve: "a megközelíthetetlent" (uo. 10. o.) Mi ez a megközelíthetetlen? Első pillantásra a saját élete - hiszen nyilvánvaló az írások önéletrajzi háttere. "Mi egyéb az életem, ha nem egy … elbeszélés", olvasható a Valaki másban, majd így folytatja: "Hogyan lehetne ezt az elbeszélést szóra bírni? Csakis elbeszélhető valóságként; tehát - valóságként sehogy, csak ha megtalálom rejtett tartalmát, a bábjáték mozgatórugóit." (Valaki más, 106-7. o.)

Az önéletrajzi elemek önmagukban, "valóságként" nem működnek, hanem csak az elbeszélés révén. Az elbeszélés teszi őket valósággá, az változtatja őket történetté. Paradox módon az elbeszélés, a történetalkotás hozza létre az önéletrajzot, mintegy visszamenőlegesen. Úgy, hogy ehhez közben mégis egy elbeszélés "előtti" életrajz elemeit használja építőkövekként. Ezért kell óvatosan bánni az "önéletrajzzal", amit sokan kiolvasni vélnek Kertész regényeiből. Érdemes magát Kertészt idézni az önéletrajzi elemek kapcsán: "A Sorstalanság mint önéletrajzi regény. Életrajzomban az a legönéletrajzibb, hogy a S.-talanságban semmi önéletrajzi nincs. Ami önéletrajzi benne, az az, hogy hogyan hagytam el belőle minden önéletrajzit a magasabb hűség kedvéért. És hogy e kiküzdött személytelenség hogyan lesz végül mégis a partikularitásában néma személyiség áttörésévé és foglalatává." (Gályanapló, 209. o.) Ezzel magyarázható, amire a Sorstalanság több kritikusa is fölfigyelt, hogy Köves Gyuri hol jelen időben ír (pontosabban az éppen megtörtént dolgokról ír csupán, úgy, mintha naplót vezetne), hol pedig múlt időben (mint aki a jövőből emlékezik vissza a múltra). Ezzel a módszerrel az elbeszélő "a lineáris emlékezet felőli magyarázhatóság" elvét teszi kérdésessé (vö. Molnár Gábor Tamás: Fikcióalkotás és történelemszemlélet, in: Alföld, 1996/8. 66. o.) Ebből táplálkozik a regény sajátos ›ATONALITÁSa, ami azt eredményezi, hogy a fiú hol "többet" tud, mint amiről éppen beszél (azaz nagyon is pontosan tudja, mi ›AUSCHWITZ, hogyan működik a halálgyár és mi vár rá), hol kevesebbet (és ilyenkor egy gyanútlan félkegyelmű benyomását kelti).

Miközben az olvasó hajlamos az epizódokat Kertész Imre civil életének elemeire rávetíteni (sőt erre késztetést is érez), addig maga Kertész olyan elbeszélőket teremt (köztük egy "Kertész Imre" nevű szerzőt is), akiket mintha ›FILMvásznon látnák, többszörösen elidegenítve, üveglapok mögé helyezve. Az ›ÉN és a Maga (Jaspers kifejezésével: a létezés [Dasein] és az egzisztencia [Existenz]) kettőssége, Möbius-szalagra emlékeztető összefonódása és mégis egymás kölcsönös kizárása nyilvánul meg ebben. A Kertész által említett magasabb hűség a személyiség azon megszólíthatatlan magjának szól, amely különös módon mégis meg tud nyilvánulni. Ezért nehéz eldönteni sokszor, ki beszél Keretész műveinek lapjain: a hang éppolyan töredezett, mint a személyiség, amelynek van is ›IDENTITÁSa, meg nincs is. Nemcsak a szépíró és az esszéista hangja keveredik gyakran, hanem magának az elbeszélőnek a lénye is behatárolhatatlan és nehezen rögzíthető. Ez az eldönthetetlenség és időnkénti zavar a világ megfogalmazhatatlanságára utal vissza - arra, hogy egységes talán egyedül Isten hangja tud lenne. A 19. századi realista irodalmat még ennek bizonyossága jellemezte. Isten háttérbe vonulását követően a hang elveszítette egységességét, ›ATONÁLIS lett. Miként "atonális" az elbeszélő figurája is, aki hol a szereplők, hol a szerző álarcát öltve magára rendre elbizonytalanítja az olvasót.

Kissé

"Másnap egy kissé furcsa esetem volt." (Sorstalanság, 51. o.)

Köves Gyurit ugyanis leszedik a csepeli buszról, letartóztatják, s ezzel kezdetét veszi a kálváriája.

Kissé furcsa? Nem. Nagyon furcsa. Ha egyáltalán furcsának mondható, és nem inkább rettenetesnek.

Később a csendőrök a lóistállókba terelik be a fiúkat. "[N]evethetnékem volt kissé…, a csodálkozástól meg a zavartól, attól az érzéstől, mintha valami esztelen színjátéknak csöppentem volna a közepébe, melyben nem egészen pontosan ismerem a szerepemet." (uo. 73. o.)

Nevetséges a jelenet? Nézőpont kérdése. Annak, aki tudja, hogy ez még csak a kezdet, s a végállomás ›AUSCHWITZ, aligha. Annak sem, aki szorong, hogy mi lesz az otthon maradottakkal, mi történik a későbbiekben, hogy mi vár rá. Egyedül annak nevetséges, akinek fogalma sincsen róla, mi Auschwitz,4 aki nem foglalkozik azzal, hogy mi történik az otthon maradottakkal, aki nem töpreng azon, hogy mi lesz vele másnap. Vagyis aki nem néz előre, a jövőbe (nincsen jövőképe), és aki ugyanezért hátra, a múltba sem tekint.

Kissé. Az alulfogalmazás célja ez esetben: úgy látni (és láttatni) a jelent, hogy nem látom bele a jövőt, és nem terhelem a múlttal sem. Vagyis az abszolút jelent látni. A maradéktalant ›JELENLÉTet megmutatni, Georges Bataille kifejezésével azt, "ami van".

De lehet-e ezt látni? Képes-e bárki is kiiktatni minden előzetes tudását, lehántani magáról az előrelátás képességét, megszabadítani magát minden múltba mutató emléktől és jövőt rajzoló reménytől? Rilke szerint csupán az állatok, a csecsemők, a szerelmesek és a haldoklók képesek erre (Nyolcadik duinói elégia). És Köves Gyuri is valami ilyesmivel kísérletezik - pontosabban az Elbeszélő állítja őt ilyen helyzetbe. A tökéletesen elfogulatlan és ártatlan ›TEKINTET birtokában néz körül a világban, aminek eredményeként sok olyasmit nem lát ugyan, ami nyilvánvaló, de közben sok olyasmit észrevesz, ami egyáltalán nem magától értetődő. A fiú képes lesz arra, hogy a bogarak tekintetével figyelje a világot. A "kissé" használatával az elbeszélő abba a néma magányba rekeszti be, amelyben a teremtmény már kizárólag a teremtőjének tartozik elszámolással - ha ugyan van egyáltalán kinek elszámolnia. Egyedül ekkor vallhatja be, hogy a ›HÓHÉR szeme is lehet világos és jóságos, hogy a katonák szépek és vonzóak, hogy a ›FEGYENCek visszataszítóak. Ettől a különös látásmódtól hat úgy a regény, mintha elbeszélője egy vastag, áthatolhatatlan üveglap mögül mesélné el a történetet - egy olyan üveglap mögül, amely még őt magát is elválasztja saját magától.

Köves Gyuri olyan benyomást kelt, mintha mindvégig egy ismeretlen ›FILMrendező által irányított játék közepébe csöppent volna. Mindenre odafigyel, semmi sem kerüli el a figyelmét, ugyanakkor nem érti, miféle erők szeszélyének lett kiszolgáltatva (hiszen csak azt látja, ami van, lemondva arról, hogy kombináljon, értelmezzen). Emiatt végül egy ›OPTIKAI CSAPDA alakul ki: minden elmosódott, de úgy, hogy végül a fiúnak fogalma sincsen róla, milyen lenne a világ, ha éles látással nézné. Az auschwitzi forgatagban már-már elszédül a sok benyomástól: "Mindezek a képek, hangok, események meg is zavartak, el is szédítettek kissé ebben a végezetül már egyetlen furcsa, színes, mondhatnám, bolondos benyomássá összekeveredő forgatagban; más, meglehet, fontosabb dolgokat ezért is voltam csak kevésbé képes figyelemmel kísérni." (104. o.)

Aki csak a jelent érzékeli, azt, ami van, elfordulva a múlttól és a jövőtől, az olyan perspektívában látja a dolgokat, amely ezeket végtelenül felnagyítja, de közben kimondhatatlanul távolivá is teszi őket. Mintha Gulliver egyszerre kerülne a lilliputiak és az óriások földjére.5 Mindezek eredményeként végül nem a láger lesz borzasztó, nem a kiszolgáltatottság és a fegyenclét elrettentő, hanem maga a létezés válik ›ABSZURDdá. Az erkölcsi aranymérleg helyett az angyalok és a bábuk elfogulatlan, már-már állati tekintete érvényesül. Ez az "objektivitás" nem ad teret a humanizmusnak; helyette a szenvtelenséget teljesíti be. S mert ›KONCENTRÁCIÓS TÁBORban vagyunk, ez a szenvtelenség tűnik a halál egyedül hiteles megfelelőjének.

Kissé. Magának a teremtésnek az elhibázottsága nyilvánul meg ebben. De közben nem tudni, mihez képest lett elhibázva. A kicsi így lesz egyre nagyobb, a kevés egyre több. És ami semmiségnek tűnt, az magának a létnek a terhe lesz. "Csökkent a kedvem, csökkent a lendület, egy kicsit mindennap nehezebben keltem, egy kicsit mindennap fáradtabban tértem nyugovóra. Egy kicsit éhesebb voltam, egy kicsit kényszeredettebben mozogtam, valahogy kezdett minden nehezebbé, még én magam is a magam terhére válni." (188. o.)

Nyelv

"Akkor, aznap is tapasztaltam, hogy ugyanaz a feszélyezettség, ugyanaz a bőrviszketegség, ügyetlenség fogott köztük némelykor el, amit még odahazulról ismerek, mintha valami nem egész volna rajtam rendjén, mintha nem egész egyeznék a rendes eszménnyel, egyszóval: némiképp valahogy, mintha zsidó volnék, s ez mégis, fura dolog kissé, utóvégre is zsidók körében, egy koncentrációs táborban, úgy találtam." (Sorstalanság, 177. o.) Egy írót ismerek, aki hasonlóan "szabálytalanul", rendhagyóan bánt igekötőkkel, mellékmondatokkal, szórenddel: Heinrich von Kleist. ő is éppolyan reménytelenül kereste a maga igazát, mint Kertész, és elsőként ő is a nyelv falaiba ütközött. [Egy "ellen-Kolhász Mihály - írja róla Esterházy más összefüggésben az Élet és irodalom című elbeszélésében -, aki nem keresi az igazságát, mert az igazsága már megtalálta őt."(in: Kertész-Esterházy: Jegyzőkönyv - Élet és irodalom, Budapest, 1993. 66. o.)

A Sorstalanság hőse végig atonálisan beszél. A regénynek nemcsak a szerkezete › ATONÁLIS, hanem a nyelvhasználata is. Mintha mutálna a hős (vagyis az elbeszélő). Keresi a szavakat, de nem mindig tudja őket logikusan elrendezni, s emiatt gyakran dadogni kényszerül. A nyelv ilyenkor cserbenhagyja, s ›ABSZURD helyzetekbe kényszeríti bele. A szituációk nyelvi képtelenségként lepleződnek le. Olyannyira, hogy végül a nyelv maga is cserbenhagyja azt, aki használja őt. Köves Gyurit is. Hiszen aligha van olvasó, aki elhinné, hogy létezik olyan tizenéves fiú, aki úgy beszélne, mint Köves Gyuri.

Más regényekben is előfordul ez a rendhagyó, gyakran már fülsértő nyelvhasználat. "Nincsek", mondja A kudarcban az Öreg, amikor azon töpreng, hogy nem mondhatja magáról, hogy létezik, de azt sem, hogy nem létezik. "Elvesztettem az igémet", vonja le a következtetést. (A kudarc, 87. o.) De nemcsak ő, hanem vele együtt az elbeszélő is elvesztette a nyelvben való pontos tájékozódás képességét.

Mit jelent ez esetben a tájékozódás? A meglévő utak, csapások ismeretét, az igazodást, a készséget, hogy nem lép le a kitaposott ösvényről. Vagyis hogy követi az irányt, amelyet kijelöltek. Már korábban, méghozzá mások. Tehát: alkalmazkodás, a szabályok elfogadása, azonosulás. Vagyis alárendelem magam az elvárásoknak, amelyeket a névtelen többség hozott létre. S mivel névtelen, ezért végső soron magam is része vagyok ennek a többségnek. Az ilyesfajta tájékozódás során saját legbelsőbb ›ÉNem úgy viselkedik, mintha egy idegen lenne - miközben megkülönböztethetetlenül azonos is velem. Ez a velem azonos idegen használja a nyelvet, amit a sajátoménak vélek. Nem mondhatom persze, hogy kisemmiz, hiszen azonos velem; de azt sem, hogy kizárólagosan az én nyelvemet beszélné, hiszen nem azonos velem. Ezt a paradox állapotot minden modern nyelvfilozófus jól ismeri. Kertész is. "[A] totális nyelv, vagy ahogyan Orwell nevezi, a 'Newspeak', az erőszak és a rettegés jól adagolt dinamikájának segítségével ellenállhatatlanul behatol az egyes ember tudatába, és őt magát lassacskán kirekeszti onnan, kirekeszti a saját belső életéből." (A száműzött nyelv, in: A száműzött nyelv, 279. o.) Nemcsak a totalitárius rezsimek nyelvhasználatára érvényes ez, hanem minden egyéb nyelvhasználatra is. De amíg a "normális" (békés, kölcsönös megegyezésen, konszenzuson alapuló) nyelvhasználat nem feltétlenül semmizi ki az embert, addig a ›TOTALITÁS nyelve ezt teszi. A régi vezetők, akik hittek a Pártban (s ezúttal mindegy, hogy kommunista vagy fasiszta jelzőt illesztünk hozzá), a közhelyeket a saját gondolataikkal tévesztették össze: "ezek az emberek a rossz nyelvhasználatra tették fel az életüket." (Valaki más, 10. o.) Nemcsak feltették rá az életüket, hanem azt megkülönböztethetetlenné is tették tőle. És mi történt? "A rossz nyelvhasználatot érvényes konszenzussá avatták. És a távozásukkal maguk mögött hagyták a rossz nyelvhasználat rokkantjait." (uo. 10-11. o.)

›TÚLÉLŐk vagyunk tehát valamennyien. Nemcsak fizikai, hanem lingvisztikai vonatkozásban is. A rossz nyelvhasználat túlélői. Az ilyen túlélőt egyebek között az jellemzi, hogy még mindig rosszul használja a nyelvet, noha ezt a külső körülmények már nem indokolják. "A túlélő, az európai történelemnek ez az új embertípusa… vagy beilleszkedik 'az itt érvényes nyelvbe' és elfogadja a neki felkínált nyelvi konvenciókat, az 'áldozat', az 'üldözött', a 'túlélő' stb. szavakat, a velük járó szerepet és tudatot, vagy lassanként ráébred elszigeteltségére, s egy napon feladja a harcot." (A száműzött nyelv, in: A száműzött nyelv, 281. o.)

Harmadik út nincs? De van. Maga Kertész mutatja be, hogyan lehet ebből a csapdából kiszabadulni. Nevezetesen: nem fogadni el a felkínált nyelvhasználatot - még akkor sem, ha ezen a nyelvhasználaton kívül nincsen semmi egyéb, amit használni lehetne. És hogyan lehetséges ez? A nyelv aláaknázásával és "felrobbantásával", gondoskodva arról, hogy ami marad, vagyis a "törmelék", az még érthető és közölhető maradjon. "Íróvá talán nem valamiféle tehetség teszi az embert, hanem hogy nem fogadja el a nyelvet és a kész fogalmakat", írja Kertész (Gályanapló, 20. o.). Nem fogadja el - noha nincsen más, ami ezen kívül rendelkezésére állna. Az eredmény: sajátos mondatszerkezetek, amelyek talán sértik a fület. De vajon nem ez a "fülsértő" nyelvalkotás jellemzi a modern költészetet is?6

A helyes nyelvhasználat során ami atonálisnak hangzik, azt magasabbrendű harmónia is. Ami sérti a fület, az tökéletes összhang is. "A zenei érzék az ember életmegnyilvánulása", idézi Kertész Wittgensteint (Valaki más, 19. o.) akit éppúgy misztikusnak nevez, mint Kafkát. Hiszen a ›MISZTÉRIUM is nyelvi probléma. "Isten nem személy és nem is tárgy, attól kell tartani, hogy itt nyelvtani problémával állunk szemben. Amiről beszélek, az, hogy bizonyos állapotban az embernek Istent kell gondolnia, illetve Istenről kell gondolkodnia - puszta tanúságtétel tehát, emberi dokumentum, semmi több, semmi más." (Valaki más, 75-6. o.)

Istent kell gondolni, Istenről kell gondolkozni. És ehhez még hozzá lehet tenni: Istenből kell gondolkodni. Hogy úgy hangozzék a nyelv, mintha maga Isten nyilvánulna meg. És mi más lenne ez, mint az, hogy a bennem lévő, tőlem végtelenül távoli idegen, akit eddig megközelíthetetlennek tartottam, váratlanul legbelsőbb, legsajátabb énemként nyilvánul meg?

Nyom

"Mindenki valami nyomot akar hagyni az életen, az életben. Én inkább nyomtalanul eltűnni." (Gályanapló, 89. o.)

De akkor mit csinál A nyomkeresőben a küldött? Saját nyomait igyekszik fölszámolni? Vagy saját nyomtalanságára ráeszmélve a nyomok hiányában látni meg élete egyedüli bizonyítékát?

Az létezik a leginkább, ami - nincs?

Tekintet

      "Mindenekelőtt egy vallomással tartozom, egy, talán különös de őszinte vallomással - kezdte Kertész Imre Heuréka! című beszédét. - Amióta repülőgépre szálltam, hogy itt, Stockholmban átvegyem az ez évi irodalmi Nobel-díjat, szakadatlanul egy szenvtelen megfigyelő szúrós tekintetét érzem a hátamon; s ebben az ünnepi pillanatban, amely hirtelen a közfigyelem fókuszába állít, inkább e hűvös megfigyelővel, semmint az egyszeriben világszerte olvasott íróval érzem magam azonosnak." (A stockholmi beszéd, 5. o.)

      Miféle tekintet ez? Kié? És honnan, milyen irányból néz?

      Ha már a repülőgépet említi Kertész, akkor talán nem kizárt, hogy a magasból figyeli őt ez a szenvtelen tekintet. Fentről, az égből, a felhők közül, vagy még azokon is túlról.

      Néztek egyszer már így le rá - pontosabban egy regénybeli hősére, Köves Gyurira, a Sorstalanságban. Amikor a buchenwaldi táborban betegen felhajítják egy teherautóra, akár egy élettelen fadarabot, sokáig hever ott, ahogyan az elbeszélő írja, "békésen, szelíden, kíváncsiság nélkül, türelemmel." (Sorstalanság, 236. o.) Mint aki már nem érez semmi közösséget az élők világával. És így heverve szemléli a fölé boruló ›SZÜRKE eget, akár Andrej Bolkonszkij a csatatéren, a Háború és békében. "El-eltűnődtem egy s máson, el-elnéztem, ami már így, minden fölös mozdulat, fáradság nélkül a szemembe ötlött: például arcom fölött az alacsony, szürke és átlátszatlan eget, pontosabban az ólmos, lomha járású, téli felhőzetet, amely szemem elől eltakarta. Mindamellett hellyel-közzel meg-meghasadozott, itt-ott váratlan rés, fényesebb lyuk is keletkezett egy-egy futó pillanatra benne, s ez olyan volt, mint valami mélység hirtelen sejtelme, amelyből ilyenkor mintha egy sugár vetülne odaföntről rám, egy gyors, fürkész tekintet, egy meghatározhatatlan színű, de mindenesetre kétségkívül világos szem" (uo.). És azután, még ugyanezzel a lélegzetvétellel hozzáteszi: " - némiképp egy kissé az orvoséhoz hasonló, aki elébe egykor, még Auschwitzban kerültem." (uo.)7

      Milyen volt annak az orvosnak a tekintete, aki Auschwitzba érkezésekor a foglyokat szétválasztotta? "Az orvoshoz is mindjárt bizalmat éreztem, mivel igen jó megjelenése s rokonszenves, hosszas, borotvált arca volt, inkább keskeny ajkakkal, kék vagy szürke, mindenesetre világos, jóságos tekintetű szemmel." (109-10. o.) Próbáljunk meg előítélet nélkül olvasni, úgy, ahogyan a fiú is előítélet nélkül figyelt mindent. A fiúnak minden oka megvan rá, hogy bizalmat érezzen. Nemcsak azért, mert az orvos valóban figyelemmel hajol le hozzá, hanem azért is, mert azok közé küldi, akik életben maradnak. Az orvos a láger kapujában olyan, mint aki utolsó ítéletet tart: a jók életben maradnak, a gonoszok elkárhoznak. Nem csoda, hogy percekkel később a fiúk már nevetnek és elégtételt éreznek: sikeresnek tartják magukat. Az orvosnak köszönheti életüket, sikerérzésüket, és egyáltalán: a megváltásukat.

      Csak mi, olvasók tudjuk, ki ez az orvos és mit csinál. Köves Gyuri viszont, ha szigorúan ragaszkodunk az ő látásmódjához, egyvalamit köszönhet az orvosnak: az életét. Ez nem kevés. És ha az ő szemével látunk, akkor minden előítélet dacára nehéz gonoszt látni abban, aki életet ad. Van benne valami isteni.

      Ez a furcsa isteni tekintet pillant le a teherautón heverő fiúra. És a csoda megint bekövetkezik: bár minden amellett szól, hogy a fiú percei meg vannak számlálva, ő újra életben marad és ›TÚLÉLi saját halálát. És ezt részben az újra felvillanó szelektáló tekintetnek köszönheti.

      Túlzásnak tűnhet az orvos tekintetét isten tekintetéhez hasonlítani. A hasonlóságot azonban maga az elbeszélő hangsúlyozza - s a hangnem akkor válna hamissá, ha (mint a regény elemzői tenni szokták) leleplezné a hasonlóságot, ironikussá tenné, vagyis szentimentálisan moralizálna. Ha szigorúan követjük az elbeszélőt, akkor csupán azt állapíthatjuk meg, hogy a fiú előtt valami túlvilági tekintet rémlik fel, ami a fénynek, ›MEGVÁLTÁSnak, a ›TRANSZCENDENCIÁnak, vagyis az isteni jelenlétének a sejtelmét ülteti el benne. S ha valami, akkor csak az elgondolkodtató, hogy miféle isten az, akinek a tekintete az auschwitzi szelektáló orvos tekintetére emlékeztet?

      Van isteni és van emberi tekintet. Az emberi tekintettel akkor szembesül a fiú, amikor Annamária nővére egy gondjáról kíván beszélni vele, "egy kérdésről, amely mostanában igen foglalkoztatja: a sárga csillagja okoz tudniillik egy bizonyos fejtörést néki. Tulajdonképpen 'az emberek tekintete' ébresztette rá a változásra - mert úgy találja, hogy az emberek megváltoztak az irányában, és azt látja a tekintetükben, hogy 'gyűlölik' őt." (uo. 44-5. o.) Az ilyen tekintet fennakad a tárgyakon (sárga csillagon), és azt tapasztalja, amit A nyomkereső főhőse, akinek tekintete a zeitzi gyár megmaradt tárgyaira irányul: "éreznie kellett, hogy mint csúszik szét, enyészik el és törik meg rajtuk a tekintete, hogy mint akad el e felületeken az ereje" (A nyomkereső, in: Az angol lobogó, 267. o.)

      A másik, "isteni" tekintet ezzel szemben áthatol a tárgyakon, nem akad meg a felszínükön. Ilyen A nyomkeresőben a ›DÜRERre emlékeztető fiatalember tekintete, amely engedi látni azt, amit egyébként senki nem venne észre: a békés felszín mögötti poklot, amely azt is bizonyítja, hogy Buchenwald csak tetszhalálát éli. Akárha túlvilági lenne ez a tekintet: nem horgonyoz le a látszatnál, hanem azt látja, "ami van". "Objektív" tekintet - ami azonban nem tényszerű bizonyosságot jelent. "Objektivitás pedig - amióta Isten kivonult a világból - nincsen -, írja Kertész a Gályanaplóban. - Ugyan kié is lehetne az objektív tekintet? A technokratáké? Abból hiányzik a bensőség, alkatrésszé változtatja az embert, amelynek (akinek) semmi köze többé a saját létezéséhez, és bevonul a statisztikába, adatainak temetőjébe." (Gályanapló, 87. o.)

      Mi az objektív tekintet? Nem a műszerek pontosságával vetekedő látás - a műszer mindig pontosabb, mint a szem. Nem a precizitás és a mérhetőség a kritériuma. Sőt: nem is korlátozható a fizikai értelemben vett látásra. Amit Köves érez A kudarcban a ›MEGVILÁGOSODÁS után, nevezetesen hogy mostantól kezdve a "létezésre szegezett tekintettel" kell élnie (A kudarc, 394. o.), arra figyelmeztet, hogy az "objektív tekintetet" az ember nem mondhatja kizárólagos tulajdonának. Az "objektív tekintet" részesedés is: én látok ugyan, de úgy, hogy látásomat, tekintetemet valaki más irányítja. A látásom úgy enyém, hogy egyszersmind részesedik is egy nála tágasabb, átfogóbb látásból. Ez az "objektív" tekintet csak részben az övé; de nem személytelen, hanem, ha lehet, a lehető legszemélyesebb. Önmaga legbelső, idegennek vélt magjával egyesíti az embert. Az objektív tekintet: az ›IDENTITÁS megszerzésének élménye. Ilyen lehet az isteni tekintet.

      A Táborok maradandósága című előadásában Kertész ezt mondta: "amióta Nietzschétől megtudtuk, hogy meghalt az isten, igen súlyos probléma lett, hogy - természetesen a számítógépesített hatósági nyilvántartáson kívül - ki tartja számon az embert; magyarán szólva, hogy kinek a tekintete előtt élünk, kinek tartozik az ember számadással, a szó etikai, már bocsássanak meg nekem, de igenis: a szó transzcendentális értelmében." (Táborok maradandósága, in: A száműzött nyelv, 47. o.) Az "objektív tekintet" a ›TRANSZCENDENCIA visszanyerését jelenti. Az "isteni tekintet" kifejezésnek nincsen köze sem az egyházakhoz, sem az istenhithez. Metafora, amely, mint általában a metaforák, azt a mély hasadást hivatott érzékeltetni, amely az embert a saját legbelsőbbnek vélt énjétől elválasztja, és amelynek áthidalására születésétől haláláig törekszik.8 

      A Stockholm felé tartó repülőgépen ezt a tekintetet érezhette magára szegeződni Kertész. Az "objektív tekintetet", amely úgy vette őt célba, akár egy ›FILM szereplőjét. De közben gondoskodott arról is, hogy ő maga lássa úgy önmagát, ahogyan egyébként az embernek nem szokása.

Úgymond

Vagy "úgynevezett".

"Keserű számára a valóság problematikus fogalommá, de ami még súlyosabb: problematikus állapottá vált. Olyan állapottá, amelyből - Keserű legintimebb érzései szerint - leginkább a valóság hiányzott. Ha valahogyan rákényszerítették a szó használatára, Keserű mindig nyomban hozzátette: 'az úgynevezett valóság'. Ez azonban igencsak szegényes elégtétel volt, ami Keserűt nem is elégítette ki." (Felszámolás, 10. o.)

      Keserűnek már az apja is hasonló gondban volt: "úgynevezett jogi előadója volt egy úgynevezett állami vállalatnak", s "szellemi tengődésnek" nevezte ezt az állapotot. (uo. 47. o.).

Élni is, meg nem is élni. Látszatéletet folytatni. Aminek vannak kritikusabb megnyilvánulásai is. A kudarcban az Öreg visszaemlékszik arra teljes bizonytalanságra, amikor a csendőrök agyonlövéssel fenyegették őket. Ha az angol repülők "bombát találnak pottyantani a kaszárnyára vagy környékére, a csendőrök - úgymond - halomra lőnek minket." (A kudarc, 24-5. o.)

Milyen lehet "úgymond" meghalni? Tényleg meghal az ember? Vagy közben életben marad?

Úgymond. De ki mondja? És úgynevezett. De ki nevezi úgy?

Valaki, aki nyilvánvalóan nem azonos velem, de közben olyasmit mond, ami mégis érint, vagy akár még a sorsom is függ tőle. Első hallásra udvarias elhatárolódást sugall e szó; hasonlít az ›IDÉZŐJELre, ami úgy utal valaminek az igazságára, hogy ugyanazzal a gesztussal ezt az igazságot fel is függeszti. Úgymond: közvetett megnyilvánulás, elhatárolódás, felfüggesztés, anélkül azonban, hogy az ily módon gyanúba kevert igazság teljes mértékben eltörlődne. Inkább egyfajta szkepszis kíséri az alkalmazását. Amit az egyik igazságnak kíván beállítani (az általános alany, aki mond, nevez), attól a másik (én) elhatárolja magát. Úgy, ahogyan az ember az ideológiától is elhatárolódik. Még akkor is, ha közben az ideológia már őt magát is megfertőzte. A fölösleges értelmiségi című esszéjében Kertész a szónak erre a mélyen ideologikus átitatottságára hívja fel a figyelmeztet: "Végül is az úgynevezett 'tőlünk függetlenül létező, objektív valóság' olyan kábítószer, amely hamar feledteti velünk, hogy életünket nem a diktatúrától nyertük, s hogy nem a titkosrendőrségnek tartozunk vele számadással, hanem legalábbis önmagunknak." (in: A száműzött nyelv, 195. o.)

Az "úgymond", miként az "úgynevezett" is: kábítószer. Más adagolja, de én élek vele. Ki adagolja? A többiek. Azok, akik a ›TOTALITÁS pártján állnak. A totalitás azonban személytelen; a "többiek" rendszerint nem nevesíthetők. És ráadásul gyaníthatóan én is közéjük tartozom. Miközben megfosztanak a ›NÉVtől, elvész az ›IDENTITÁSom is. Nem kell feltétlenül ›KONCENTRÁCIÓS TÁBOR lakójának lennem, hogy elvegyék a nevemet. Ez bármikor bekövetkezhet - gyakran csak átmenetileg, egy-egy órára. De mindenkivel megtörténik. A többiek veszik el a nevemet - de ebben én is cinkosuk vagyok. Saját magammal kerülök viszályba ilyenkor. A totalitás és az ›ÉN közötti harc végül is a lélekben zajlik. S a politikának mi sem jön inkább kapóra, mint az ilyesfajta meghasonulás. Az ember, ahelyett tisztán látná körvonalazódni az ellenséget, önmagával kerül viszályba, s a baj legfőbb forrását önmagában keresi, noha az nyilvánvalóan nem ott van.

Úgymond. Udvarias reakció arra a helyzetre, amikor még a ›NYELV megfelelő használatából is ki akarnak semmizni. Az éles fül meg is hallja mögötte a türelmetlenséget: nekem aztán ne mondja meg senki!

Részletek egy Kertész Imréről készülő szótár-könyvből.

2 Az úgynevezett KZ-szindróma kapcsán a lengyel pszichológus, Antoni Kepinski ezt írta: "Kiderült, hogy ezek az első pillantásra normális emberek [ti. az egykori auschwitzi rabok] valójában másmilyenek. E 'másság' akkor mutatkozik meg, ha a táborról kezdenek beszélni; ilyenkor élettel telítődnek meg, szemük ragyog, annyi évet fiatalodnak, amennyi a tábortól elválasztja őket, hirtelen minden friss, eleven lesz, s képtelenek kiszakadni a tábor bűvköréből. Voltak ott szörnyű dolgok, de szépek is, feneketlen megaláztatások, de volt jóság és jószívűség is, s megtapasztalták, mi is az ember." (id. Rahel Villinger: Imre Kertész' Roman eines Schicksallosen. Literarische Erkenntnis unter der Folie von Kants Kritik der Urteilskraft, Magisterarbeit 2006. Freie Universität Berlin, 71. o.)

3 Előfordulnak igazi filmszerű betétek is. Például A kudarcban, amikor az elbeszélő hosszasan leír két öregembert, amint a domboldalról ereszkednek lefelé. E leírás Mészöly Miklós Film című kisregényét idézi meg.

4 "Megemlítendő majd súlyos gyerekkorom és fiatalságom. Mi volt az alapbaj? Undor, nem, inkább iszony, valamint teljes fenntartás, irónia és kritika és ennek az irtózatnak, az ösztönös kritikai intellektualizmusnak (tehát a védekezés egyetlen módjának) a rémült elfojtása, az emiatti szüntelen rossz lelkiismeret. A környezetem értékeit elfogadni, a magaméit ocsmányságoknak látni. Ebből következett minden csőd. Hogy feladataimnak nem tudtam (vajon akartam-e?) eleget tenni. Állandó álmosság, tompaság, figyelmetlenség, külső-belső meggyőződéshiány, szakadatlan hazugság, menekülés, nem is: bujdosás. Totális alkalmatlanságérzet. Mindez soká, igen soká, mígnem, úgy 26-27 évesen elkezdődött bennem 'az érctáblák szétzúzása'." (Gályanapló, 41-2. o.)

5 "'Auschwitz-Birkenau' - ezt olvastam, a németek hegybogas, cirkalmas betűivel írva, a duplán hullámos választójelükkel összekötve. De hát, magam részéről, hasztalan próbáltam kutatni a földrajzi ismereteim közt, s mások se bizonyultak tájékozottabbnak nálam." (Sorstalanság, 93. o.)

6 Mielőtt átlépnék a magyar határt, egy csendőr megpróbálja kifosztani őket. A fiú beszámolója szerint: "A csendőr se okozott végül nagyobb kellemetlenséget. Először megrémültem tőle kissé:… De hamar kitűnt, jó szándék hozta." (94. o. Az én kiemelésem. F. F. L.)

7 A költő Marno János így jellemezte Kertész nyelvhasználatát: "A figyelmes fülnek bizonyára feltűnik, hogy a rendkívül intenzív csavarszólam  imitt-amotti jelzésszerű kétfelé ágaztatása voltaképpen egyszerre, szétválaszthatatlan-egy-hangon kontrázza az intellektuális és az affektív 'menetet'; lényegileg pontosan úgy, mint a (modern) versbeszédben…. A szöveg nem csupán megállapít, hanem e megállapítás(okkal) egyúttal visszakérdez az állapot(ok)ra, elvégre önmagára a szövegre, tehát a stílusra (vagy) szemléletmódra." (Marno János: Regénysirató, in: Jelenkor, 1990/11. 882. o.)

8 A Sorstalanságból készült forgatókönyvben az orvosnak a felhőkből kirajzolódó tekintete egyértelműbben van jelezve: "a szempár határozottabb körvonalakat ölt, majd lassan kibontakozik odafönt az Auschwitzban szelektáló SS-orvos arca, halálfejes sapkájával, szemaforszerűen jobbra és balra integető karjával." (Sorstalanság. Filmforgatókönyv, 156. o.) Azzal, hogy a sejtés bizonyossággá válik, a jelenet ereje csökken: a fenti tekintet sokértelműsége allegóriává szűkül.

9 "Mindnyájan egy Tekintet előtt élünk. A Tekintet, amely számon tart. Aki nincs számon tartva, elveszettnek érzi magát - legyen ez a számtartó akárki, akármi, a mennyország portása vagy börtönhatóság, mindegy; de a teljes elveszettség sötétsége a Tekintet hiányánál, a számontartás hiányérzetével kezdődik. Ez Káin lelkiállapota." (Gályanapló, 106. o.)


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret