Dobos István:
Az értelmezés lezárhatatlansága
- Mediális játékterek az önéletírásban -
Esterházy Péter: Javított kiadás. Bp., Magvető, 2002.

 Az újraírás kényszere

   A könyvborítón látható lovas képe szakadozott, negatív változata a Harmonia caelestis fedőlapjáról ismert barokk főúr alakjának. E megrepedt (széttépett?) kép egyszerre vetíthet előre folytonosságot, s megszakítottságot. Az alcím "- melléklet a Harmonia caelestishez - s az előszó a maga intéseivel és óvásaival együtt - "Szeretném, ha ezt a könyvet kizárólag az olvasná, aki már a Harmoniát olvasta" (5.) - a Javított kiadást bizonyos értelemben az előző könyv rontott változatának tünteti föl. A Harmonia caelestis több lehetséges regénykezdést képzelt el, s eldöntetlenül hagyta, melyik tekinthető elsődlegesnek; a Javított kiadás elbeszélője több lehetséges folytatást vázol fel. A Harmonia caelestis teremtett elbeszélője az elképzelt apák alakjával együtt önmagát is folyton újralétesítette. Az önéletrajzi én így, a szöveg mediális játéktereibe helyezve, létrejövő és eltűnő, beíródó és kitörlődő, de mindenképpen szüntelenül alakot váltó, elillanó nyelvi képződménynek mutatkozott. Az én nyelvi megjelenítésének lehetőségeit sokoldalúan mérlegelő regény újraértelmezte az önéletírás hagyományát azáltal, hogy az "édesapám fiaként" megszólaló szinte kényszeresen igyekezett kivonni magát a személyiség közvetlen feltárulkozásának kötelme alól. A Javított kiadás önéletrajzi elbeszélője új regényforma teremtésével kísérel meg választ keresni az elbeszélt önéletrajzi történetben feltáruló saját kérdéseire, s ennyiben a korábbi könyv szerves folytatásának tekinthető: "Legyünk irgalmasak, ez igaz. De az nem irgalom, hogy a bűnöst bűntelennek mondjuk. Annak hazugság a neve. [Hogy mondani kell-e, az más kérdés. Magunkat kell mondani.]" (122.) Véleményem szerint az ügynöki tevékenység írásos tanújeleinek értelmezőjeként rá váró megértési feladat aligha írható le a lélektan vagy az erkölcs hagyományos emberközpontú fogalmaival, noha a könyvről készített alapos elemzések döntő része efféle szempontokat próbált az eddigiek során érvényesíteni.

   A gondolkodás, a megértés, a reflexió megváltozott keretfeltételeit jelzi az a szövegmozgás, amely az önéletírásban nyíló mediális játékterekben minduntalan eltéríti, mérsékeli, mégsem oltja ki teljesen az elsődlegesen erkölcsi megfontolásokat mérlegelő olvasó figyelmét. Példaként a többes szám első személy használata említhető, amely ebben az összefüggésben már nem feltétlenül az apjával sorsközösséget vállaló fiú azonosulásának a kifejeződése. "Feladatul Dr. S. O. megfigyelését kaptuk." (63.) - a Javított kiadás elbeszélője apja soron következő jelentésének lejegyzéséhez készülődve fogalmaz így. Szövegeket másolva az elbeszélő figyelme elsődlegesen azoknak a mediális - materiális - kulturális előfeltételeknek a tanulmányozására irányul, amelyek saját idegenségének s az idegenben felismert sajátnak a képzeteit egyáltalán lehetővé teszik. A Javított kiadás metaforaként az életben állandóan elvégzendő javítások szükségességét sugalmazza, mely a folyamatos értelmezés lezárhatatlanságából következik. Ebből a távlatból már a Harmonia caelestis elbeszélőjének tevékenysége is állandó javításként fogható föl, mivel teremtett apaképek sorozatára vetíti ki az én s a másik élet jelentésének megismerhetetlenségét. Így a regényben elképzelt apaszerű alakok megalkotója, aki fikcióképzésében szabadon felhasználja a kulturális emlékezetben megőrzött családtörténeti hagyomány elemeit, folytonos javításra van ítélve.

Regény és önéletírás

  Amint az köztudomású a fikciót nem lehet cáfolni vagy helyesbíteni, s így joggal vetődik fel a kérdés milyen értelemben tekinthető Esterházy könyve a Harmonia caelestis javított kiadásának. E naprakész megjelenési forma általában a legújabb kutatások eredményinek közvetítését szolgálja, s elsősorban az alapvető természettudományi szakmunkák sajátja. Esterházy új könyvének az elbeszélőjétől nem teljesen idegen a kutató szerepköre, hisz tárgyszerűen meg akarja ismerni az elmúlt félszázadban róla és családjáról készített ügynöki jelentéseket, ezért először történészekhez fordul szakmai tanácsért, majd tudományos célú kutatásokhoz kér engedélyt, hogy hozzáférhessen a Történeti Hivatalban őrzött anyagokhoz. Az előző könyv javított kiadásához elvezető folyamat bemutatása az oknyomozó regények mintázatát követi. Az elbeszélő feltűnően sok műfaj - meghatározást kínál föl az olvasónak a cím értelmezéséhez. Valamilyen rejtély megfejtése iránt kelt várakozást az Előszó a krimi műfajának önironikus megidézésével. Szerkezetét tekintve a Javított kiadás a titkot mindjárt a regény nyitányában felfedő bűnügyi történet válfajához kapcsolódik. Az elkövetett bűn mibenlétéről, s a gyilkos kilétéről azonban korántsem győződhet meg teljes bizonyossággal az olvasó. A titkos történetet közreadó elbeszélő apja elárulójának képzeli magát - a könyv mítosz-értelmezésének távlatából nem teljesen alaptalanul -, az apa önfeladása viszont a választás fennálló szabadsága felől tűnik fel (ön)gyilkosságként. Az Előszó az önéletírás, a regényről szóló regény és az értekezés határterületei felé irányítja a befogadó figyelmét.

    Az önéletrajz teremtett szerzőjének az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy formát kell adnia a fikció szerint valóban megtörtént események elbeszélésének: "alkalmazkodnom kell a valósághoz. Eddig a szavakhoz kellett." (6.) Első pillantásra érzékelhető, hogy különböző szerepkörök határozzák meg a regény távlatainak játékát: az elbeszélő egyszerre másoló, naplóíró, értekező és tanúságtevő. Az önéletrajzi elbeszélő miután szembesül apja jelentéseivel, "naplófélét" kezd el írni, s ezt adja közre: "az ügynöki jelentéseket, azt, amit kimásoltam belőlük, valamint a közben keletkezett jegyzeteimet." (11.) A könyv négy fejezetre tagolódik, s az egyes fejezetek címét egy-egy sorszámmal ellátott dosszié alkotja: "<Az iratok másolása és a közvetlen jegyzetek (füzetekbe, cédulákra, eléggé összevissza) 2000 nyarára készültek el, ezt újra leírtam, kicsit már rendezve és új megjegyzéseket fűzve, ez lényegében 2001, ezeket írtam a szögletes zárójelbe[]. És akkor harmadszor is leírtam, leírom, most, 2002-ben, ha lesz szöveg, azt ebbe a hegyes zárójelbe teszem.>". (13.) A könyv döntő részét a jelöletlen és a szögletes zárójelbe tett szövegrészek alkotják, tehát a 2000 nyarára elkészített és ezeknek a 2001-ig újra leírt változatához fűzött megjegyzések.

   Különösen fontosnak látszik az időbeliségre irányuló figyelem a könyvben. Az elbeszélő az előszóban bevezetett egyezményes jelekkel különíti el a különböző időben lejegyzett szövegrészeket, hogy változó időviszonyok függvényében tegye az olvasó számára hozzáférhetővé a másik általi önmegértés tapasztalatát. A dátummal ellátott naplóbejegyzések között viszont folytonosságot teremt a beszédhelyzet hasonlósága. Az önéletrajz teremtett szerzője a Történeti Hivatal kutatótermében apja jelentéseit másolja, s közben próbálja titokban tartani pontosan milyen iratokat tanulmányoz, igyekszik észrevétlen maradni, ezzel magyarázható, hogy a jegyzetelés során feltoluló kérdéseit, indulatkitöréseit belső magánbeszéd adja vissza a regényben. A beszédhelyzet hasonlósága a naplóbejegyzésekben lehetővé teszi az elbeszélő számára, hogy a folytatásos regényekre emlékeztető várakozást keltsen az iratok megjelenített olvasójában: "Irány a dossziék, nézzem, hogyan alakul apám sorsa". (63.) Másfelől az önéletrajzi elbeszélő a jelentések újraírásából kibomló családregény szereplőjeként saját élettörténetének a mesélőjévé válik: "1958-at írunk, én másodikos vagyok a Kevében. Viola néni az osztályfőnököm." (63.) Az iratok keletkezési idejét követve eleveníti fel jelen időben személyes életrajzának a mozzanatait, s így apa és fiú párhuzamos története bontakozik ki az önéletrajzi regényben.

   A jelentések újraírásában előre haladva az elbeszélő fokozatosan ébred rá, hogy kezdeti, eleve kudarcra ítélt védekezési kísérletei után apja menthetetlenül, "lépésről lépésre csúszik bele" az örvénybe. A Javított kiadás a fejlődésregény fordított értelmű válfajának tekinthető lélektani szempontból. Az önéletrajzi elbeszélő nézőpontjából viszont nem értékelhető egyértelmű hanyatlásként a veszendő sorsú apa élettörténete. Az értekező szerepkörében az árulás mítoszainak segítségével keres magyarázatokat apja tettének sorsszerűségére, de cselekedetét nem képes kivonni a személyes döntés erkölcsi felelősségének hatálya alól. Nem szűnő küzdelmet folytat azért, hogy a történelem terhével ne igazolja az árulás szükségszerűségét, ugyanakkor vonakodik attól, hogy a keresztény szeretet tanítása szerint megbocsásson apjának. 

   A Javított kiadás előszavának írója "önéletrajzi szerződést" (Philippe Lejeune) köt az olvasóval. Ennek értelmében a szerző vállalja a nevek azonosságából következő felelősséget az általa elmondandó személyes történet hitelességéért, s ezt ad absurdum személyi adatainak a közzétételével erősíti meg. Itt fel kell figyelnie az olvasónak a személyazonosság igazolásának szabálytalanságaira, s a tényközléstől idegen iróniára:

" Mindegy, mondom, ahogy van, hiszi, aki hiszi, nem tudok mit tenni: én, Esterházy Péter beszélek itt, születtem 1950. április 14-én, anyám neve Mányoki Lili (a személyiben: Irén, de utálta az Irént), apám neve Mátyás, személyi igazolványom száma: AU-V. 877825. Ez tehát az "én" (amúgy a részletekbe nem mennék bele, no details, please)." 19. Döntően befolyásolhatja a regény értelmezését, ha ezek után felismeri az olvasó, hogy az önéletrajzi szubjektum alakzatai közötti folytonosságot mégsem állítja feltétlenül az elbeszélés: "Volt bennem egy ťmiŤ, bekebeleztem mindent, apámat is, és ha akkor jó volt és támaszkodtam rá, akkor most nem vehetem ezt a ťmiŤ-t semmibe. Vagy vehetem, de az az igazi nyomorúság. ... Mi nem akarjuk: apám és én." (17.) Annak ellenére, hogy a Javított kiadás esetében az önéletrajzi hitelesség alapja a szó szoros értelmében vett eredeti forrás, az önéletrajzi szerződés által megpecsételt olvasásnak mégsem kell szerző, elbeszélő és elbeszélt önéletrajzi én között hiánytalan azonosságot feltételeznie. Az előbb idézett szövegrészlet így folytatódik:" Na ez a rossz mondat. Ez lett rossz. Nem választhatom el magamat tőle, de nincs is ez a közösség." (18.) Az elbeszélő számára mégis megkerülhetetlen tapasztalat, hogy a tulajdonnevek azonosságából következően részesül apja kiszolgáltatottságából: "Mindazonáltal, hogy apám neve - életemben először mondom most fordítva - azonos az én jó nevemmel, kap az ügy valami metaforikusat." (25.) Figyelmét teljességgel leköti az idővel való versenyfutás, hogy formát adjon apja történetének, tehát hozzáférhetővé tegye mások számára, mielőtt még illetéktelenek hírként hoznák nyilvánosságra, s a medializált környezetben megfosztanák megértésének lehetőségétől. Bonyolítja az önéletrajz olvasását, hogy minden külsődleges elbeszéléspoétikai tulajdonsága ellenére a Javított kiadás nem teremt szükségszerű megfelelést hitelesség és tényszerűség között. A dokumentum önmagában nem bizonyul érvényes közlés hordozójának a regény világában, ezért is viszi színre az elbeszélő a tényekhez való hozzáférés értelmező műveleteit. Az ügynöki jelentések mutatják meg, hogy a kézírásos feljegyzés nem pusztán az információ rögzítésének eszköze, hanem mediális technika, amely meghatározza az adatfeldolgozás, az értelemadás, sőt, az "újra hasznosítás", jelesül a lemásolás föltételeit. 

Mediális játékterek. Az önéletírás nyelvi közege.

   Az ügynöki jelentés többféle értelemben is médiumként viselkedik a közvetítő elbeszélésbe áthelyezve. A másodlagos lejegyzés azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy ezek az iratok - bár "nem elhanyagolható mértékben rontják a világot" - mindenekelőtt a diktatúra indexei, magyarán okozati kapcsolaton alapuló jelei, s csak másodsorban a történelem alakítói. A Javított kiadás elbeszélőjének figyelmét szinte teljesen leköti a nyelv működésének tanulmányozása. Közvetítőként, a jelentések közreadójaként és kommentátoraként  szembesül a medialitás tapasztalatával. Az ügynöki jelentés mint materiális képződmény és mediális termék magát a jelentésképződés tanulmányozását kínálja fel az olvasás számára elsődleges tapasztalatként. A kézírásos ügynöki jelentés - Kittler Aufschreibesystem fogalmát áthelyezve - felfogható a diktatúra sajátlagos lejegyzőrendszerének, amelynek három funkciója van: az információ rögzítése, az értelem közvetítése és a jelentések felhasználása.   Ezek közül egyiknek a működése sem magától értetődő: "NINCS JÓ (RENDES) JELENTÉS" - összegzi az elbeszélő a tanulságot, aki a jelentéseket írásműként közelíti meg, s megállapítása magára a műfajra értendő. Való igaz, hogy az idézett jelentések döntő részben nem tekinthetők magától értetődően ellenőrizhető adatok, tények, események írott nyelvi reprezentációinak. A közvetítésükre vállalkozó elbeszélőt ezért sem foglalkoztatja a megfeleltetés, a referenciális jelentés keresése, hanem elsődlegesen az ügynöki jelentés medialitására és materialitására irányul a figyelme. Aligha kétséges, hogy a négy dossziéban összegyűjtött írás kézzelfogható anyagszerűségre tesz szert. Másfelől a szövegfelület érzékelhető materialitása, például az átütőpapír esetében elsődleges feltételévé válik az írás olvashatóságának. Anyagszerűségen harmadrészt az írás térbeliségét, hézagait, köztes tereit, törléseit és felülírásait, széleit érthetjük. Negyedszer említhető, hogy az idézett ügynöki jelentés rozsdabarna színével kiemelkedik a szöveg textúrájából.

   Az ügynöki jelentésekben éktelenkedő nyelvtani hibák, a pongyola fogalmazás, a hanyag betűvetés, egyszóval az írásmű minősége, a szövegfelület anyagszerűsége, a megsárgult papírok gyűrődései, a sorok elrendezése, a betűformák, az írás képszerű alakzatai különösen érzékelhetővé válnak a Javított kiadásban megjelenített olvasó számára, aki azonos a könyv elbeszélőjével, s leginkább maga is azzal foglalatoskodik hivatásszerűen, hogy kézírással szövegeket állít elő: "csak mutatni akarom, hogy közben látom a szöveget mint szöveget, és annak állapota is fáj, bármennyire röhejes is ez, figyelembe véve, hogy miről is van szó ..." (40.) A szöveg anyagszerűségének ékes bizonyítéka, hogy az iménti részlet nem idézhető tovább, mivel az elbeszélésbe illesztett jelentés rozsdabarnája feketén nyomtatva egybeolvad a közbevetett megjegyzéssel. Általában is elmondható, hogy a regény textúrájában láthatóvá tett materiális különbség idézett és idéző szöveg között eltűnik, amint más lejegyző rendszerbe, jelesül folyóirat közleménybe kerül át. Nem a szubjektum akaratától függ tehát, hogy az apa és a fiú szövege az olvasó újramondásában egymásba szövődik, hanem magának a nyelvi "anyagnak" a tulajdonságaiból következik.

  Az ügynöki jelentés olvashatóvá tétele az elbeszélő részéről áthelyezések sorozatát igényli, mely elsődlegesen fordításként nyilvánul meg különböző nyelvi világok között. E köztes értelmezői helyzet példájaként a tartótisztek értékeléseit kísérő elbeszélő magyarázatai említhetők. A Javított kiadásban rozsdabarnával nyomtatott szövegrészeket, a tartótiszt megjegyzéseit az alábbi idézetben azért különíthetem el egyszerűen másik betűtípussal a közbeékelt elbeszélői kommentároktól, mert - ritka kivételként - ez utóbbiakban a szövegválogató egyetlen betűtípust használ:" Július 17-én jellemeztünk egy bizonyos Sz.-t. Megjegyzés: Szóbelileg elmondotta, hogy nevezett nem ellenség, hanem rendes elvtárs. Rendes elvtárs?!, ezt mondta volna? Értékelés: Jelentése értéktelen, nem lehet felhasználni. Megmagyaráztam, hogy egy ilyen elvtársról nem kell jelenteni. Ezek meg vannak hibbanva! Hát ők maguk bízták meg evvel! Intézkedést nem igényel. Tollal még ez van odaírva: Igen furcsának tartom, hogy egy ilyen ťelvtársŤ ennyire ragaszkodik egy grófhoz! Azért ez eléggé félelmetes: ráküldik a grófot, akit ezért lebarmolnak, amazt meg gyanúsnak találják - ezért. Két legyet - csapás nélkül. Szépen múlatják az időt." (65.) A Javított kiadásban a szó szoros értelmében látnivaló, hogy korántsem ugyanúgy fejti ki hatását az ügynöki jelentés, mondhatni másként jelent az olvasás eltérő távlatainak függvényében. Jelen értelmezés feltevése szerint valójában az önéletírásba helyezett szövegek mediális működésének vezérlésében érvényesül másik szabályrendszer, ha a jelentést a tartó tiszt, a megfigyelt személy, a történeti értekezésre vállalkozó vagy az önéletrajzi elbeszélő hasznosítja, akit az írás lejegyzése olykor arra indít, hogy visszanyerje apja hangját.

   Mi a szöveg mediális átalakulásának mélyebb jelentősége a Javított kiadásban? A regény kétféle írásképének látható különbsége eltörlődik az új materiális játéktérben, s ennek következtében hozzáférhetetlenné válnak az ügynöki jelentések. Eltűnnek az olvasó szeme elől a szó betű szerinti értelmében. Az elbeszélő játékosan elképzeli azt is, bár rögtön vissza is vonja a gondolatot, hogy apjával együtt fokozatosan a nyelvét is elveszíti. Az ügynöki jelentések lemásolása közben létrejövő mediális játéktérben ugyanis az önéletírást is ennek a lejegyző rendszernek a szabályai vezérlik. Az uralkodó kód szerint rejtjeleződnek az elbeszélő vallomásai, s a nyelvhasonulás nyomai is láthatóvá lesznek:" ezt is rövidítenem kell, e, ezek is csak úgy jönnek, a képek. ö, k, j.e., e: " (94.) A szubjektumról leváló nyelv ellenőrizhetetlen automatizmusai - mint amilyen a "jut is eszembe", j.e. az elbeszélő kiszolgáltatottságának különböző fokozataira mutatnak rá.

   Jelentés és nyelvi közeg azonosságára figyelmeztetheti az olvasót az a körülmény, hogy az önéletrajzi elbeszélő a Harmonia caelestis levonatából visszakeresi a prófétikus részleteket, s a Javított kiadás számára készített jegyzeteit ugyanavval a megkülönböztető tollal írja, mint az ügynöki jelentéseket. Ezek az idézetek a könyvben rozsdabarnával szedve jelennek meg, akárcsak az aktákból kimásolt iratok: "Egyébiránt éppenséggel édesapám a jó példa az ún. áruló édesapámra." (101.) Az önéletrajzi elbeszélő azt reméli a regénybe rejtett szövegektől, hogy azok árulkodni, "jelenteni" fognak az apjáról, ezzel magyarázható, hogy eltűnteti a kétféle titkos írás látható különbségét. Az értelem megszilárdításától, a jelentés rögzítésének lehetőségétől viszont érzékelhetően egyre távolabb kerül az önéletírás, mivel az elbeszélő időközben módosítja saját jelrendszerét. Ennek következtében a jelölő azonossága is kétségessé válik. Az önéletrajzi elbeszélő kénytelen felülírni  rövidítéseit, mert azok alkalmatlanok személyes megnyilatkozásainak a közvetítésére:" Most jut eszembe (ez nem j.e.), hogy azt hiszem elfelejtettem, pedig akartam, ezt a mondatot a második részbe is beleépíteni." (102.) Az önéletírás mediális játékterében a Harmonia caelestisből merített jelöletlen idézet is található: "Akkor ez most mit jelent?" (106.) A Harmonia caelestisben ismételten felhangzó kérdés önértelmezésként fogható fel, amennyiben azt sugalmazza, hogy az elbeszélő, aki képzeletben megalkotott életek személyes jelentését keresi szüntelen, valójában saját önéletírásának a lehetőségét firtatja. A Javított kiadásba jelöletlenül beépítve nemcsak a másik, de saját életének a jelentése is hozzáférhetetlennek tűnik fel a találkozó szövegek mediális játékterében: " Akkor ez most mit jelent? Hogy de jó nekem, vigyáznak rám az istenek, vagy hogy még mindig nincs minden elmondva?(Mintha a könyvben előttem is rejtett tudások volnának, úgy olvasom. Ha ez nem fennhéj, nem tudom, mi.)" (106.) Annyi bizonyos, hogy a Javított kiadás nyelvi közege aligha jöhetne létre a Harmonia caelestis szövegvilága nélkül, amely egyszerre feltétele és korlátja az önéletírásnak, mivel az elbeszélőt az értelmezés lezárhatatlanságának tapasztalatával szembesíti.

Regény és önértelmezés

   Hogyan olvassa saját szövegét a Javított kiadás elbeszélője? Visszatérő félelmének megfogalmazását megannyi változatban az olvasó elé tárja: "Ez a realista próza nem fekszik nekem. Azt kéne leírnom, ami történt, se hozzá tenni, se elvenni ... Mondathoz szoktam mérni a mondataimat, nem a "valósághoz"; így most nagyon látom a csenevészségüket." (27.) Elképzelhető, hogy a Harmonia caelestis e szemlélet meghaladásának jegyében fogható fel, amennyiben érvényteleníti e kételemű szembeállítás létjogosultságát, sőt, szinte azt sugalmazza, hogy csakis a nyelv közegében érdemes az olvasónak keresnie azt, amit a regényben valóságnak lehet tekinteni. Az önéletrajzi elbeszélő több helyütt is megfogalmazza a valóság hű leképezésének igényét, s e cél elérését a látószöget és az elbeszélői hangot helyettesítő kamerától és magnótól reméli. A könyv művészi gyakorlatának nem teljesen feleltethető meg e kijelentés médiára vonatkoztatott előfeltevése.

     Mennyiben fogadható el az elbeszélő önértelmezése a Javított kiadás elbeszéléspoétikai megalkotottságának érvényes magyarázataként? Hogyan érvényesül tény és szöveg, valóság és fikció kizáró ellentétének a rehabilitálása az elbeszélő tevékenységében? A kényszerűen vállalt új írói eszmény megfogalmazásának számos változatában az önéletrajzi elbeszélő a dokumentum és a beszámoló elsőbbségét hangoztatja a nyelvteremtéssel, illetőleg együtt alkotással, s a vallomással szemben: "A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát: eddig azt csináltam a tényekkel, dokumentumokkal, iratokkal, amit akartam. Amit a szöveg akart. Most nem lehet. Mindent le kell nyelnem. Eddig én nyomtam le az olvasó torkán azt, amit akartam, én voltam az úr, a valóság csak cifra szolga." (22.); "Nem vallomás ez: beszámoló. Ez történt." (23.) Ady költői hitvallását:" Én voltam Úr, a vers csak cifra szolga" a könyv eltorzítva idézi, s az is nyilvánvaló, hogy a maga tevékenységét "mindhalálig intertextuális"- ként meghatározó elbeszélő nem tekintheti az irodalmat a szubjektum hatalmában álló önkifejezésnek, a nyelvet pedig tökéletesen alakítható eszköznek.

    Az elbeszélő önértelmező gondolatmenetei mintha mérsékeltebbek volnának írói tevékenységéhez viszonyítva: a Javított kiadás szövegének készítése során megfogalmazott elvi állásfoglalásai nem olyan kihívóak, mint a könyvben alkalmazott radikális elbeszéléspoétikai eljárásai.

A regény amint olvassa az önéletrajzot 

   A Javított kiadás első jelölt hivatkozása visszautal a Harmonia caelestis befejezésének (686.) az elképzelt megváltástörténetére, amelyben a kisfiú, hogy apját megszabadítsa szenvedéseitől magára veszi a bűnt, aláírja helyette a besúgói nyilatkozatot. Ez a történet viszont hangsúlyozottan a képzelet teremtménye a Harmonia caelestis második részében, amely végső soron az önéletrajzi regény fikcióját valósítja meg. E visszatekintés a Harmonia caelestisre előreutalássá válik, amennyiben a Javított kiadás első jelölt hivatkozásában az apját árulással megmentő fiú története előrevetíti a besúgóvá lett apa tényleges sorsát, amelyben viszont a családért hozott áldozat kap elsődleges szerepet.

A Javított kiadás elbeszélője a családregény-forma szétszedésének jegyében értelmezi a Harmonia caelestis első kötetét, s ezzel nyitva hagyja a kérdést, hogyan viszonyul ez a magyarázata írói célkitűzésének korábbi megfogalmazásához: "Ezt szerettem volna: apám segítségével egy nagy apa-alakot, igen, adni." (18.) A mondat tagolása bizonyos emelkedettséget kölcsönöz a megfogalmazásnak. A Harmonia caelestist újraolvasó Javított kiadás elbeszélője úgy látja, hogy a család, s az apa mintha kívül tudott volna kerülni a romboló erejű történelmen. A családregény végét bejelentve viszont küzdelmet kell folytatnia, hogy az apa ne a történelem áldozataként magasztosuljon fel: "Nem kellett ügynöknek lenni. Nincs fölmentés." (91.) A jelentések "biztos, hogy ártottak, nem tudtak nem ártani." (97.) 

   A Harmonia caelestis elbeszélője elvileg végtelen imaginárius létező viszonylatában határozhatta meg önmagát folyton másként, s így nem zárhatta le önéletrajzi vállalkozását.  A Javított kiadás a Harmonia caelestis folytatásaként fogható fel, amennyiben elbeszélője saját fiktív önéletrajzainak történészeként sem képes egységes jelentésű metaforikus képlethez rendelni apja sorsát. Hangsúlyozottan autobiografikus, első személyű elbeszélése  pedig, mely úgy látszik egyaránt képes kifejezni az élet faktikusan helytálló eseményeit és morális igazságait, nem létesít szimbolikus viszonyt a feltáruló élettörténettel. Magyarán az önéletírás elbeszéléspoétikai megalkotottságából arra lehet következtetni, hogy a dokumentumok változatlan közreadására és kommentálására vállalkozó  elbeszélő az empirikus hitelesség és a kifejezésben lakozó igazság között nem lát szükségszerű  összefüggést. Ebből a távlatból nincs művészi értelemben jelentősége annak vajon az önéletírás szerzője tudott-e a Harmonia caelestis írása közben apja nyomorúságáról.

Visszaemlékezvén a kézirat lezárásának időszakára először 1999. december 16-án írja be a noteszába, hogy elkészült a Harmonia caelestis, de ezek után mégis felforgatja az első tíz mondat sorrendjét. A megbomlott szerkezet helyreállításért folytatott küzdelme során döbben rá arra, "hogy az egészet át kell gondolni." (8.) Január 15-én fejezi be a regényt, s a fikció szerint az elbeszélő ekkor még nem tudja, hogy apja besúgó volt, tehát az újraírás kényszerét nem a szövegen kívüli világ felől érkező esemény váltja ki, hanem az elbeszélés belső rendezetlensége. A könyv teremtett elbeszélőjét viszont állandóan a feltételes múlt foglalkoztatja, amennyiben elképzeli ezt a lehetőséget, s azt mérlegeli mi történt volna akkor, ha kezdő íróként megismeri apja életének sötét titkát. A Javított kiadás elbeszélője számára nem kétséges, hogy soha nem tudta volna megírni a könyveit.

 Az elbeszélő változatlanul idézi a Harmonia caelestis némely részletét a Javított kiadásban, s ekkor érti meg mit jelentenek a regényben az apja magányáról és szenvedéséről szóló szövegrészek. A Harmonia caelestis  történetmondását a Javított kiadás elbeszélője ironikus kedéllyel minősítheti előrelátónak -"A fenébe, de nevetséges, most jut eszembe: hisz ez benne van már a könyvben" (20.) - hisz nyilvánvaló, hogy a korábbi regény próféciája újraolvasás eredménye. Általában elmondható, hogy az ismétlés révén a forrásszövegek elvesztik azonosságukat. Előfordul, hogy a Harmonia caelestis harmadik személyben szól az apáról, de a Javított kiadásban az idézett szöveg elbeszélőjének szavai átalakulnak az apa egyes szám első személyű megnyilatkozásává. ("édesapám se előre nem bírt nézni, se hátra. Hát-ra." Harmonia caelestis 341., "Se előre nem bírok nézni, se hátra. Hátr-a." Javított kiadás 20.) Ebben az esetben a formálisan szó szerinti, jelölt idézet valójában átirat, amelyre az elválasztás szándékolt elrontása is felhívja a figyelmet. Ugyanakkor az idéző szöveg, a Javított kiadás fikciója szerint az apja jelentéseit lejegyző és kommentárokkal közreadó elbeszélő mintegy magára veszi apja bűnét, amikor újra leírja jelentéseit, s valójában ebben az esetben is ez történik. A Harmonia caelestisben a fent idézett szavak akkor hangzanak el, amikor az apai nagyapa halálhírét jelenteni akaró fiú belép apja dolgozószobájába, nem várva meg a szokásos engedélyét, miközben apja éppen az idézett mondatot írja. A Javított kiadás távlatából valószínűleg ügynöki jelentés írása közben lepi meg apját az elbeszélő, ám a jelentés az átiratban egy sokat szenvedett, apját elvesztő ember önéletírásává válik.

   Szövegek és személyek egymást helyettesítő cseréjének körforgásában a jelentés vallomássá, a tanúságtevő helyettes áldozattá lesz. Nyilvánvaló, hogy a könyv saját nyelvi közegében többszörösen felülírja az elbeszélő visszatérő önértelmezését: "Amiként a Bevezetés idézethasználata a Danilo Kiš-novellában éri el a végét (a szöveg mint totális idézet), azonképp itt ez a vég, a maszktalanság mint maszk. Ennek az ťén vagyok - nem én vagyok - de mégisŤ - játéknak vége." (108.) Ám ez a kijelentés csakis ironikus kiegészítésével együtt tekinthető a Javított kiadásban létesülő önéletírás érvényes poétikai magyarázatának: "Úgy kell eztán viselkednem, mint hát majd ez kiadja magát. Ha ki tudja, ki tudja. Bíztató, hogy nincsenek (bíztató) jelek." (108.)

    Ha a Harmonia caelestis apaképeit a megosztott önéletrajzi szubjektum metaforikus helyettesítőinek tekintjük, akkor a regény az önmagunkkal való szembenézést viszi színre. Ezt az eredendő tapasztalatot írja újra a Javított kiadás.