Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Mi mennyi?

(hozzászólás)

 

"Nem tudom, tényleg nem tudom."

(Mészöly Miklós)

 A kapitány lekiabál a hajógépházba a fűtőnek, hogy: "mennyi?".
"Harminc", hangzik a válasz.

"Mi harminc", kérdi a kapitány.
"Mi mennyi", kérdi a fűtő.  

Nem tudom, mi a posztmodern, ezt mondom, és akkor ez a posztmodern?

 

Az ismert anekdota szerint, a harmincas években Bartókot megkérdezték egy koncert, egy ismert modern zeneszerző művének elhangzása után, hogy hogy tetszett, tanár úr? Bartók szigorúan rázta a fejét. Romantika, mondta.

És azt nem lehet?

Nem, és az ellenkezőjét sem. Ma már nem.

Hát akkor hogyan lehet ma komponálni, tanár úr, kérdeztek vissza.

Sehogy, felelte Bartók. De azért az ember dolgozik.

Minél közelebb van, azaz volt ez a konferencia, annál kevésbé tudtam, hogy mit fogok én itt felkérthozzászólni, mit és miről?  S ahogy fogytak a napok, szépen beláttam, hogy ez az egész posztmodern vanás avagy nincsés létében is, múltában is oly beláthatatlan, hogy a tárgyon belül kellene keresnem egy hasonlóan elasztikus, mégis létező kisebb tárgyat, egy altárgyat,  ami a lehető legjobban kézreáll, mert személyesen érint, s ez mégis az a csekély fontosságú kérdés, hogy lehet-e személy szerint posztmodernnek lenni úgy, ahogy nagyfülűnek, szomorúnak vagy romantikusnak. Ezen belül, hogy én, mondjuk, posztmodern vagyok-e? Válasz erre éppúgy nincs, mint a nagy kérdésre (van-e, jön-e, megy-e, elmúlt-e, pláne micsoda?), viszont olykor rákényszerül az ember, hogy praktikusan válaszoljon.

Ha például egészen váratlanul az orra alá dugnak egy mikrofont,  valami olyasmi kérdéssel, hogy mi a viszonya a posztmodernhez, netán hogy milyen posztmodern írónak lenni. Akkor ugyan segédkezik, de nem segít a Mészöly-idézet, és az sem segít, hogy az ember adja az ősösztönöst, írom vers ahogy jön, aranyoskám, aminthogy nem segít a fensőbbséges sóhaj sem, a hezitálás, hogy ez roppant nehéz kérdés, naná, melyik nem.

Jobb tehát, ha különösebb gondolkodás nélkül válaszol a kérdésre, hogy ha már valamilyennek, akkor igen, posztmodernnek, illetve ahhoz tartozónak, netán közelállónak szokták mondani, hogy miért, az számára körülbelül annyira világos, illetve homályos, mint a fogalom maga.

Következésképpen azt sem igazán tudja,  milyen posztmodern írónak lenni. Praktikusan nem lehet nagyon más, mint, teszi azt, nem posztmodernnek. Írónak lenni jó. Rossz. Mindenesetre el nem cserélné.

Azt hiszem, idesorolnak, folytatja az ember a mikrofon előtt,  avagy, de ezt már csak gondolja, a kedves kérdező hiszi ezt, aki tán hallotta, hogy mindenféle furcsa dolgot csinálok, hogy tehát nem vagyok egy hagyományos író, és egy életrevaló gesztussal idesorol. Oda. Az újakhoz, a nem könnyen érthetőkhöz, a lilákhoz, stb.

A ravasz kérdező  a hezitálásból megérzi, hogy itt az alkalom, riportalanyával elmondatni, hogy mért is lehetne ő "esetleg" odasorolandó, s mivel a "kérdezze meg a kritikusokat" típusú válasz noha jogos, meglehetősen ellenszenves és fennhéjázó, illető alany mond ezt-azt. Olyasmiket, hogy,  gondolom, a regiszterkeverő beszédmód, illetve az interpenetráció miatt tűnhetek posztmodernnek, a gyakori idézethasználat, a hagyomány rongálása, kifordítása, átépítése miatt, nevezzük   intertextualitásnak, meg persze a nyelvhez való viszonyom miatt, hogy nem a nyelven keresztül mondok ezt azt a világról, hanem a nyelvben, másként fogalmazva: a nyelv mond el engem, a mód, ahogyan használom.

De hát kit nem?

Vannak aztán némely önreflexiók, igen, kimondva kimondatlanul az írás írásom folytonos tárgya, hisz folytonos probléma a számomra, anélkül, hogy valamely megoldásban reménykednék. Noha én a történetekben nagyon hiszek, az általam való elmesélhetőségük kérdés és kétség, kérdés továbbá, hogy ki beszél és persze kérdés, hogy minek. Ezeket hol láthatóbban, hol rejtettebben kénytelen vagyok feltenni, a "ki vagyok én", illetve a "ki az az én" kérdésével együtt, s ezek bizony olyan hagyományos kérdések, hogy talán nem is vagyok igazi posztmodern író, de ez nem ejt kétségbe.

Miközben ezeket mondja, az ember meglehetős iróniával figyeli magát is, a tárgyat is, ezt a hezitatív odatartozást is. Elmondja, hogy neki az elmúlt évtizedben úgy tűnt, ha egy író kicsit is jó volt, legalábbis ha a szakmában kicsikét is szerették, akkor előbb-utóbb így vagy úgy megpróbálták beemelni a posztmodern kánonba, avagy kielhallgatni belőle, mintha posztmodernnek lenni valamiféle rang lenne, fokozat, kitüntetés, mintha azt el kellene érni.

Persze ez csak az emberi természet, illetve a praxis esendőségét mutatja, s azt a termékeny bizonytalanságot, melyből a dolog állt, illetve mely a dolgot máig körülveszi, márpedig az ember, egyszerűen szólva: én, a maga partikuláris részéről meglehetősen bizonytalanság-hívő, tulajdonképpen ez a kezelt és kiismert bizonytalanság az egyetlen dolog, melyen az írói lábait megvetni képes.

A posztmodern titulusról mostanra eléggé lekopott a titokzatosság és a szitokzatosság máza: bár nevezett én régebben sem gondolta, most se gondolja se szitokszónak, se valamiféle dicséretnek. Nem gondolja azt, hogy "posztmodern vagyok, tehát közénk tartozom", sem azt hogy , "posztmodern vagyok, tehát idegenszívű". Nem érzi semmilyennek, megszokta, sőt kapóra jön, olyan mint egy grandiózus paraván, egy szekérparaván, el lehet bújni mögéje.

És ugyan tudja,  hogy inadekvát, amit az  író gondol a saját helyéről, azért bevallja, nem árt, ha az ember ötven körül, amikorra íróként nagyon is egyedül van, tudja magát hova sorolni. Nem feltétlenül sorolja, de ha mondjuk sorolná, tudná hova. És ez jó. Nem nagyon érdekes, de jó.

Egyébként is jól jön a posztmodern, ha műveket, írói sajátosságokat be kell valahova sorolni, anélkül, hogy meg tudnánk mondani a pontos helyüket, mert hát mi is az, a pontos hely, pláne egy eleven életműnél, ami mozog s ami körül ráadásul fölnőnek és érvénytelenednek elméletek és iskolák, s az irodalomról való beszéd valamely nagy váltásakor, anélkül, hogy ő maga a vélt helyéről elmozdult volna, mármint az életmű, egész máshol találja magát kánonilag, esetleg kívül, netán a közepében és újra elölről.

Még ha az ember posztmodern is, akkor se ezzel kel vagy fekszik, hanem a szorongásaival, a hülye bizonytalanságaival, melyek nélkül, megjegyzem, nem nagyon lehet írni, velük viszont olykor túlságosan is nehéz. Ha már valami emelkedettel, akkor azzal kel és fekszik, hogy csinált-e egyáltalán az életében valami igazán jót, s ha azt gondolja jobb pillanataiban, hogy igen, akkor csinál-e még ebben az életben, s ha nem, mármint ha arra jut hogy nem csinált eddig semmit, csinál-e ezután. Nem mintha feltétlen kéne valami jót csinálni az életben, az se biztos, hogy egyáltalán csinálni kéne valamit, talán épp elég élni, állni a napon, merthogy úgyis meg kell halni botrányosan hamar, bár ez sem igaz, hogy ezzel kel és fekszik az ember, a halállal, inkább az a félfiktív én tesz így, akit az ember a maga helyébe állít, még az ilyesfajta felszólalásokban is, egy föl, jobban mondva lestilizált ént (le vagyunk mi stilizálva magasról).

Nos, az a félfiktív én, aki meglehetősen feloldódik önnön  nyelvében, mely természetesen nem önnön nyelve, hanem kapta, forgatta s mint talált tárgyat visszaadja egy napon, ilyesmiket mondana, illetve mond a mikrofonba, ha az orra elé dugják. Hogy egy posztmodern korban (mert ez a dolog azért inkább kor és kultúra mint stílus, pláne értékítélet) ő ugyan nem nagyon hiszi, de elfogadja, hogy ő posztmodern, magát így titulálni természetesen nem szokta, s ha azt kérdezik, milyen író, azt mondja rá: sültrealista. És ebben  az úgynevezett valósághoz képest alighanem igaza is van. Legföljebb még annyit tud mondani bon módra, hogy szép- illetve magyar. Szépirodalmat művel magyar nyelven az évezredforduló előtt és (legyünk optimisták) után néhány évtizeddel. Az persze igaz, hogy tulajdonképpen már a puszta tevékenységhez, ehhez a különös, bár nagyhagyományú tevékenységhez is kell némi posztmodern fíling.

Végezetül, a Bartók-anekdotára visszautalva: hogyan lehet ma komponálni? Mindenhogy. De azért az ember dolgozik.

Parti Nagy Lajos