Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Kappanyos András

Van-e posztmodern líra?

 

Igen, van. Nem, nincs. Mindkét válasz érvényes, mindkettő koherens érvrendszerrel támasztható alá. Pedig a cím kérdése látszólag semmiféle paradoxont nem tartalmaz. Ez azért lehetséges, mert az "igen" és a "nem" válasz különbözőképpen érti a kérdést. Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy vannak-e a líra műfaji tradícióihoz kötődő írásművek, amelyek posztmodern attribútumokat hordoznak, akkor a válasz egyértelmű igen: mindnyájan számtalan példát hozhatnánk Tandoritól, Kukorellytől, Váradytól, Kovács András Ferenctől, Téreytől, Parti Nagytól és még sokaktól, sőt akár a posztmodernnel perben-haragban álló olyan klasszikusainktól is, mint Petri vagy Orbán Ottó. (Az attribútumokra később még kitérek.) Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy kedvez-e a posztmodern éghajlat (éthosz, episztémé) lírai művek születésének, a válasz egyértelmű nem. (Természetesen ez a nem is további árnyalásra szorul majd.) Posztmodern jegyeket hordozó líra van, de lírai jegyeket hordozó posztmodern nincs. A helyzet tehát a közismert alapviccre emlékeztet, amelynek konklúziója szerint talmud-olvasás közben nem szabad dohányozni, ám talmudot olvasni mindig szabad, akár dohányzás közben is. Sikerült tehát elég rövid úton belekeverednünk egy nehezen kezelhető paradoxonba.

De az eredeti kérdésnek van egy sokkal egyszerűbb és alapvetőbb értelme is: hogy van-e értelme a hagyományos műnemi distinkciónak, hogy megkülönböztethető-e még a líra bármi mástól a posztmodern érában, és hogy érdemes-e megkülönböztetni. Miután elfogadtam ezt az igen megtisztelő felkérést, magam e tekintetben már kényszerpályán vagyok: ha elfogadtam a kérdést, hogy létezik-e posztmodern líra, azzal magam mögött hagytam a kérdést, hogy létezik-e ilyen kérdés.

Térjünk tehát vissza a fenti paradoxonhoz. A talmudolvasásról szóló vicc voltaképpen Bertrand Russell halmazelméleti paradoxonának egy formája, amely az Epimenidész-paradoxonra megy vissza (Minden krétai hazudik; én krétai vagyok.) A megoldáshoz úgy kellene formalizálnunk a kérdést, hogy kiiktassuk a zavaró, rekurzív alárendeléseket, visszacsatolásokat. Például így: kizárja-e egymást a következő két tevékenység: 1. dohányzás; 2. talmudolvasás. Vagy kissé fókuszáltabban: van-e a következő terminusok által leírt halmazoknak közös metszete: 1. posztmodern; 2. líra.

Ez a kérdés így lényegében kezelhetetlen, hiszen a két halmaz tartalma radikálisan eltér. Az egyikben jórészt nyelvi képződmények és rájuk vonatkozó nyelvi szabályrendszerek találhatók, egy háromezer évet átfogó, többé-kevésbé rendezett gyűjtemény; míg a másikban filozófiák, politikák, épületek, információs technológiák, életmódok, fogyasztási szokások, falfirkák, intézmények, környezeti ártalmak, és még ki tudja, miféle lim-lom, jórészt az utóbbi harminc-egynéhány évből. Alma és körte összevetésére megvannak az eszközeink, szezon és fazon összevetésére megvannak a (másfajta) eszközeink, de mondjuk szezon és körte összevetése már igényel némi intuíciót. Kellene találni egy olyan kategóriát, amelynek posztmodern és líra egyaránt eleme lehet.

Javaslatom a következő: tekintsük a lírát és a posztmodernt egyaránt az emberi szubjektum és a külvilág viszonyára vonatkozó hiedelmek rendszerének. Ha nem is a teljesség igényével, de mindkettő leírható ezen az alapon, és ez a közös nevező módot adhat annak megvizsgálására, mely feltételekkel nem zárják ki egymást, illetve milyen feltételekkel egyeztethető össze a két halmaz némely eleme.

E művelet elvégzéséhez elsősorban a lírával kapcsolatos, evidensnek tetsző elgondolások kimozdítására van szükség. A következőkben a lírát nem mint a lírainak tekinthető művek összességét, s nem is mint alkotási, szövegformálási konvenciórendszert vizsgáljuk, hanem mint olvasói, befogadói elvárások rendszerét. A lírainak nevezett alkotások e modell szerint úgy jönnek létre, hogy a költők - a konvenciók ismeretében - alkalmazzák azokat a poétikai, szövegformálási fogásokat, amelyek a befogadóból kiváltják a megfelelő befogadási konvenció alkalmazását. Bizonyos könnyen érzékelhető formaelemek (például terjedelem, tördelés, szakaszolás stb.) előhívnak egy elvárásrendszert, amelyet a szöveg aztán képességei szerint beteljesít. A befogadói szempont azért is előnyös, mert az idők során számtalan szöveg jött létre, amelyek műnemi besorolása igencsak kétséges volna, s ez a taxonómiai kétely korántsem csak posztmodern művekre jellemző. Gondoljunk például Arany balladáira, amelyek bőségesen tartalmaznak epikai, drámai és lírai elemeket is. A befogadói elvárásrendszer azonban szükségszerűen elméleti konstrukció, tehát nem kell megvédenie magát az empíria harcmezején.

A lírára vonatkozó befogadói elvárásrendszert valószínűleg mindenki, legalábbis minden "normálisan", családi körülmények között szocializálódó kisgyermek készen megkapja a különféle részint konvencionális, részint spontán versikék és dalok közvetítésével, amelyeket környezete részint a tanítás, de inkább a közvetlen, érzelmi befolyásolás (például megnyugtatás) céljával nap mint nap előad neki. Ez az élmény minden bizonnyal megelőzi az epikára való ráhangolódást (a mesék révén), s még inkább a drámára (pontosabban a színházra) való ráhangolódást (például bábozás vagy szerepjátékok révén).

Ez a sorrend azért is valószínű, mert az epikára, s különösen a drámára való ráhangolódáshoz absztrakcióra van szükség: meg kell érteni, hogy most egy máshol, máskor, mással megesett, netán csak elképzelt történetet idézünk fel. (Ez különösen a drámánál nehéz, amely zavarba ejtő egyidejűségben és jelenvalóságban prezentál valamit, ami valójában máskor, máshol, mással történik.) A lírai típusú befogadásban nincs ilyen probléma: beszélő és befogadó viszonya valós, személyes, érzelemteli jelenlétre és egyidejűségre épül. Alighanem éppen ez a konkrétság teszi szükségessé (természetesen az evidens kellemesség mellett), hogy a lírai befogadásra szánt szövegek valamilyen ritmikus, eufónikus formát öltsenek: ezáltal emelkednek ki a mindennapi beszéd praktikumából, ez jelzi, hogy végső soron irodalomról van szó. Az epikai vagy a drámai befogadásmodelleknél ilyen külön jelzésre azért nincs szükség, mert feltételezhető, hogy a befogadó már túl van annak belátásán, hogy amit lát, hall, olvas, az valami másnak a reprezentációja, s ilyenformán eleve kívül áll a mindennapok praktikumán.

Idejekorán le kell szögeznem: nem kívánok olyasmit sugallni, hogy a lírabefogadás valamiféle atavisztikus anyaélményhez kötődne. Erről szó sincs, mint ahogyan a járáshoz sem kell felidéznünk első megtett lépéseink emlékét. Az azonban kétségtelennek látszik, hogy a lírabefogadás tanult tevékenység, s mint ilyen, absztrahálható, elemezhető. Jellegzetességei pedig az eddigi tapasztalatok, valamint a rövidesen felidézendő szaktekintélyek alapján két tényezőre redukálhatók: 1. időbeli közvetlenség; 2. személyes közvetlenség.

Időbeli közvetlenségen azt értem, hogy a líraiként perceptuált szövegtől nem várjuk el egy történet elmondását, azaz nem várjuk egy, az olvasás idejétől különböző idő megteremtését. Ehelyett az olvasás idejével megegyezően, illetőleg az olvasás végeztével pillanat-szerűen létrejövő, hangulati, érzelmi színezetű revelációra számítunk. Ez egyben a nyelvi sűrítésre, intenzitásra vonatkozó követelményeket is magában foglalja, s olyan evidens feltételeket is, mint a viszonylag korlátozott terjedelem. Ezt a distinkciót alátámasztja Jakobson, amikor a kiválasztás és összeillesztés nyelvi tevékenysége kapcsán metaforikus és metonimikus tengelyről beszél, előbbit a költészet, utóbbit a próza rendezőelvének nevezve, illetőleg a poétikai funkció meghatározásakor. Vele cseng egybe Lotman elgondolása a paradigmatikus és szintagmatikus tengelyről. Benveniste a nyelvi működés két alrendszeréről, a diszkurzusra és a történetre vonatkozóról beszél, s e képlet műfajelméleti hasznosítására Barthes tesz javaslatot. Álláspontjukat végiggondolva arra juthatunk, hogy a lírai beszédmódnál a diskurzusra irányuló beszéd be van illesztve a kívülről meghatározott történetbe (például "Sorok a tinterni apátság felett"), míg a drámai módnál a helyzet épp fordított, a narratív módnál pedig mind a diskurzusra, mind a történetre vonatkozó rendszer beépül a tulajdonképpeni textusba. Hasonlóképpen Mukařovský is felismeri a sujet meglétének vagy hiányának műfajelméleti jelentőségét, s az is árulkodó, hogy Genette, amikor saját műfajelméletében a történetmondás lehetőségei alapján osztályoz, egyáltalán nem ejt szót a lírai módról.

Nem kétséges, hogy par excellence lírainak tekintett művekben is felbukkannak olykor sujet-elemek, de helyzetük alárendelt. Így például a Befordultam a konyhára című vers, amely a személyes közvetlenség szempontjából eminens lírai költeménynek látszik, kétségkívül történetet mesél el. De képzeljük el, milyen semmitmondó lenne a puszta történetet elmesélő próza-parafrázis. Ráadásul ezt az egyszerű kis szüzsét össze-vissza keveri a visszautalások, helyesbítések meta-narratívája: "azaz rágyújtottam volna", "nem is mentem én avégett". Végső soron nem is a banális történet szervezi ezt sikeres lírai művé, hanem a pipatűz, a leány által rakott tűz, s a szívben gyulladó tűz analógiás-metaforikus sorozata.

A lírának ezt a tulajdonságát a posztmodern lényegében érintetlenül hagyta, mivel a posztmodern poétika - amennyiben foglalkozik az időkezelés problémáival - általában a linearitás felszámolására törekszik, ciklikus, rekurzív, vagy elágazó struktúrákat hozva létre. Így a posztmodern elbeszélő prózában alkalmazott kronotoposzok gyakran emlékeztetnek a lírát jellemző időn kívüliségre. Ezért beszélnek egyes szerzők - nemcsak a posztmodern próza, hanem akár már Joyce kapcsán is - a regény lírizálódásáról. A közelítés természetesen felületes kissé, hiszen egyáltalán nincs szó a lírai alkotásmód megerősödéséről, hatókörének növekedéséről: ezek a változások nem a líra hatásának köszönhetők.

Annál nagyobb változásokat hozott a posztmodern a másik fő ismérv, a személyes közvetlenség területén. Ez az elgondolás Arisztotelész híres, sokat vitatott helyére vezethető vissza. Arisztotelész három módról beszél: "...ugyanazokkal az eszközökkel és ugyanazokat a tárgyakat utánozni lehet olykor elbeszélve, vagy valami mássá válva, mint ahogy Homérosz alkot, vagy mint ugyanaz és nem változva, vagy mindenkit úgy utánozva, amint cselekszik és éppen valamit végrehajt."[1] A lírára ebből a hagyomány azt vonatkoztatja, hogy "mint ugyanaz és nem változva". Vagyis a beszélő nem változik valami tőle különbözővé, s mindvégig ugyanaz marad. Ezt a klasszikus műnemi felosztást Tzvetan Todorov így rögzíti: "lírai = azok a művek, ahol csak a szerző beszél; drámai = ahol csak a szereplők beszélnek; epikus = ahol a szerző és a szereplők egyaránt beszélhetnek."[2] A lírát tehát többé-kevésbé nyilvánosságra szánt szerzői magánbeszédként szokás olvasni. Ehelyütt talán felesleges hangsúlyoznom, hogy a biográfiai szerző és a lírai én azonosságának eszméjét számos különböző szempontból felszámolták már: Eliottól Barthes-ig, Foucault-tól Gadamerig vagy Ecóig sorolhatnánk a neves szerzőket.  Mégis, ha például az előbb idézett versre gondolunk, bizonyosra vehető, hogy az olvasók többsége egy sovány, energikus, csizmás, bajszos fiatalembert képzel el, amint befordul a konyhára. Képzelhetnénk egy vörös szakállú, nagydarab vikinget is, de miért tennénk? Semmi nem utal arra, hogy az elképzelt történet elbeszélője különbözne az olvasó elméjében megformált mintaszerzőtől, ez a mintaszerző pedig - egyéb információ vagy késztetés hiányában - magára ölti az életrajzi szerző sematizált vonásait. Úgy is mondhatnánk, ez a lírai beszélő alapértelmezése, defaultja. Ha visszaidézzük Benveniste két alrendszerét, megkockáztathatjuk, hogy a líránál (legalábbis ennél a 19. századi, romantikus modellnél) a történet alrendszerét - mely magából a textusból hiányzik - mintegy önkéntelenül is a szerzői életrajzról való tudásunkkal igyekszünk pótolni.

Kétségtelen, hogy a lírai beszéd mindig valaki beszéde: a legszemélytelenebb objektív líra is beszélőt konstituál. Lényegében Micimackó igen helytálló deduktív logikája szerint gondolkodunk: "Ez nem stimmel. Valaki csak van bent, ha egyszer azt mondta, hogy senki. Senki nem mondhatja azt, hogy senki, anélkül, hogy valaki lenne. Aki senkit mond, annak valakinek lennie kell." Ez a valaki a líra sine qua non-ja; valaki, aki mondani akar valamit, s üzenetét - posztmodern szempontból naiv, szinte abszurd módon - a nyelv kiszámíthatatlan eszközére bízza.

A reneszánsztól a romantikáig Petrarcától Petőfiig lényegében töretlennek látszik az az illúzió, hogy a szerző által a szavakra bízott érzelmi, gondolati, morális üzenet torzulásmentesen, eredeti mivoltában jut el a befogadóhoz. A líra fogalmát máig is jelentős részben ez az illúzió határozza meg, noha a posztmodern ismeretelméleti és morális szkepszisével nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen. Épp ez az összeférhetetlenség ad eszközt a kezünkbe, hogy megvizsgálhassuk líra és posztmodern viszonyának változatait. A következőkben azt a négy lehetőséget, négy trendet fogom röviden felvázolni, amelyek a magyar lírát ebből a szempontból meghatározzák.

Az első, amelyet romantikus vagy premodern trendnek nevezhetünk, mintegy evidenciának tekinti az életrajzi szerző és a lírai én azonosságát. A költő személye így különleges fontosságra tesz szert, s vagy rendkívüli szenzibilitást, "átélő képességet", vagy különleges morális-mentális erőt tulajdonítanak neki. E programból következhet tehát egyfajta alanyi élménylíra, amelyben költő feladatának lényege az élmények intenzívebb átélése, mintegy az olvasó "helyett"; másfelől következhet a "vátesz-költő" szerep felvállalása, azaz a morális iránymutatás igénye akár egy egész nemzet számára. E tendencia ideális líraolvasója eleve elkötelezett, legalábbis a költő személye iránt: homo politicus vagy homo moralis.

A második trend, amelyet klasszikus modernnek lehetne nevezni, s amely általánosságban a Nyugat örökségeként azonosítható, másban látja a költő feladatát.  A személyiség itt háttérbe vonul, a líra objektívvá válik. A költő alkotói programja a kifejezés pontosságát, az érzelmek, érzetek, képzetek minél hatékonyabb közvetítését, az érzelmi hatás minél elementárisabb kiváltását célozza. A költőt tehát nem az átélés képessége vagy a morális ítélkezésre jogosító "felkentség" különbözteti meg embertársaitól, hanem a kifejezés képessége. A morális tényező azonban megmarad: cél a az örök értékek átmentése az ellenséges, aljas jelenkor utáni jobb időkre. Ennek az irányvonalnak az ideális olvasója maga is részese az értelmiségi összeesküvésnek, tehát értelmiségi is, összeesküvő is: sajátos átmenet a homo politicus és a homo aestheticus között.

A harmadik tendencia az avantgárd volna. A "lírai én" itt általában semmiféle szerepet nem játszik, mert maga a lírai beszédszituáció is megszűnik. A szerzőt inkább feltalálónak láthatjuk, aki a kifejezés lehetőségeinek kiterjesztésén munkálkodik, de nem marad a nyelv lehetőségein belül, hanem a látásra (formabontó tipográfiával, kollázzsal, szöveges plasztikával); a hallásra (fónikus művekkel) illetve a pillanat és a meglepetés varázsára (performanszokkal) építi a hatást, gyakorta teljesen lemondva a nyelvi jelentés lehetőségeiről. Ennek a trendnek az ideális olvasója elsősorban nyitott, fogékony, kreatív - alighanem maga is művészember, homo aestheticus.

Végül a negyedik trenddel jutunk el a posztmodernnek nevezhető lírához. A kiindulópont a világ kiismerhetetlen voltának felismerése, melynek következtében megrendül a nyelv megbízhatóságába, a jelentés közvetíthetőségébe, a szubjektum egységébe vetett hit. A bekövetkezett változás a felszínen közel sem olyan látványos, mint az avantgárd eljárások bevezetésénél: az irodalmi műalkotás nyersanyaga, közege továbbra is a nyelv marad. A mélyben végbemenő változás azonban sokkal nagyobb jelentőségű: az alkotás tárgya többé nem valamilyen, a nyelven kívüli valóságban eleve létező dolog, jelentés; a cél nem valami eleve adottnak a minél intenzívebb közvetítése, az adott tartalom egyetlen lehetséges formájának megteremtése, hanem sokkal inkább a nyelvben rejlő termékeny bizonytalanság, gazdag sokrétűség kiaknázása. A figyelem a signifiéről a signifiantra tevődik át, ami mintegy meghatványozza a poétikai funkció működését. A posztmodern lírikus nem lezárt, egyértelműen dekódolható műveket, hanem nyitott, interakcióra képes szövegeket hoz létre. Minthogy e szövegek anyaga és tárgya egyaránt a nyelv, gyakoriak az önreferenciális gesztusok, az idézések, utalások, és általánosságban az irónia alakzatai. Retorikai műveletek során számolódik fel a személyes közvetlenség, de ha mégsem számolódna fel, akkor az olvasó pótolja a retorikai műveleteket: imitációt, paródiát, hiperbolát érzékel (gondoljunk például Sárbogárdi Jolán munkásságára). Minthogy a posztmodern nyelvszemlélet voltaképpen a lírai műnem alapjait kérdőjelezi meg (amennyiben azt egy lírai szubjektum expresszív megnyilatkozásának tekintjük), a posztmodern lírikus óhatatlanul maga alatt vágja a fát. S bár a lehetőségek kimerüléséről csak mint szubjektív előérzetről vagy belátásról mernék beszélni, mindenesetre feltűnő, hogy a posztmodernnel kapcsolatba hozható lírikusok közül milyen sokan orientálódnak a próza illetve a dráma felé (Parti Nagy, Kukorelly, Garaczi, Márton L. stb.). E tendencia ideális olvasója amolyan elkötelezetlen homo ludens, ha úgy tetszik, amorális hedonista.

Hangsúlyozom, hogy trendekről, irányokról, hangsúlyokról van szó, vegytiszta képletekkel a valóságban nem találkozunk. Sorba állításuk is csak absztrakt logikai konstrukció, amelyre bajosan lehetne irodalomtörténeti elgondolást építeni. Van egy erős irodalomtörténeti konszenzus, amely Tandorit és Petrit tekinti a líra paradigmaváltó ikercsillagának, rájuk osztja azt a szerepet, amit a próza területén Nádasra és Esterházyra. És ez a koncepció egészen addig tartható is, amíg nem akarjuk konkrét szövegekre lebontani. Hiszen ki tudná megmondani, hogy Tandori önreferenciális nyelvi-logikai játékaiban hol kezdődik a posztmodern és hol végződik a neoavantgárd? És ki tudná Petri-értelmezését leválasztani (például az utolsó kötet verseinél) a tolakodó életrajzi ismeretekről? Ez a jelenlét, ez a személyes közvetlenség struktúrájában alig különbözik Petőfiétől. A különbség inkább a jelenlévő személy konstrukciójában kereshető.

A posztmodernnek tehát vannak poétikai attribútumai, de ezek az attribútumok nem a lírára szabottak, és így körvonalaik sem túlságosan élesek. Alkalmazásuk következményekkel jár (elsősorban a közvetlenség-illúzió feladásával), de semmiképpen sem feltétele a fajsúlyos művek létrejöttének. Adottnak vehetjük, hogy a posztmodern alapvető kondíciói és a líra alapvető kondíciói ellentétesek egymással. Van olyan líra, amely ironikusan reflektál erre az ellentétre; van olyan líra, amelyik felveszi a posztmodern által dobott kesztyűt; és van olyan líra, amelyik megpróbál nem tudomást venni a posztmodernről. A posztmodern azonban nem aktív erő, hanem passzív közeg; nem üt vissza, csak nyammog csendesen. Nem annyira poétikai eszközrendszerek eredőjeként érdekes, hanem inkább befogadói elvárásrendszerek összességeként. Egyfelől nyilvánvalónak látszik, hogy bizonyos fajta dolgokat leírni ma már igen kínos: egy iróniamentes helyzetdal vagy tájleírás a bárgyúságig naivnak tűnik. Másfelől meg ha mégis ír ilyet valaki, előfordul, hogy a befogadói közeg hozzáadja a hiányzó iróniát, és esetleg sikerre viszi: nevezhetjük ezt Uhrin Benedek jelenségnek. Ilyen módon azután a posztmodernben sem pusztul el a líra, csak új szerepbe kerül. Hiszen a posztmodern nem pusztít el semmit. Csak a különbségeket.



[1] Poétika 48a21-24.

[2] Oswald Ducrot - Tzvetan Todorov: Dictionnaire encyclopédique des sciences du langage. Paris, 1972, Seuil. 198. p.