Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


TAR SÁNDOR

Zoli gyermekkora

   Az a vers járt a fejében, amit tegnap hallott, Kosó bácsi mondta neki, mikor azt kérdezte tőle, na, pöszörő, hogy hívnak? Bajuszos, nagy, veres ember volt Kosó bácsi és mindig nevetett, hahaha, hehehe, olyankor lökődött a hasa, azt hitte, ő nem fogja tudni megmondani, hogy hívják, pedig tudta, csak nem mondta meg. Úgy gondolta, ha kap valamit, akkor megmondja. A cukrot szerette nagyon, ha meglátta az anyját, mindig azt kérte, úgy mondta, kukor, ha pedig nem kapott, megint kérte, kérte lassan, kérte hangosan, utána meg elkezdte verni a fejét a falba, a homlokát, verte, verte, fájt, de akkor is, míg anyu ijedten elő nem vette a zacskót meg a kanalat vagy a kockásból kettőt, egyet a szájába, egyet a kezébe, közben kiabált, szétvered a fejed, meg a falat, te! Csak úgy zeng a ház! Az apja nem törődött vele, hanem nyakon vágta vagy fejen és azt mondta az anyjának, ez hülye lesz, meglátod, ha elkapattad, akkor adjál neki. Most nem látott semmiféle cukrot Kosó bácsinál, aki mellett ott állt anyu is, nála se volt se zacskó, se kocka, csak mosolygott és bólogatott, na, kisfiam, mondd meg szépen a bácsinak, hogy hívnak! Ő pedig csak szipogott, ha nem kap semmit, minek mondja meg? Inkább lefelé nézett és a kezét maga mellé, a combjához szorította, nem ökölbe, hanem tenyérrel, ahogy az apja tanította, a katonák is úgy csinálják. A szeme előtt, azzal egy magasságban Kosó bácsi csizmája takarta el előle a sparhetet, a csizmába belegyűrve a nadrágja szára, az egyikben a pipa is, amivel büdöseket tud füstölni, fent a nagy has, azt kék kötény tartja. Mondjad hát, szólt le neki Kosó bácsi, ha megmondod, megtanítok neked egy verset! Az ő fejére tette a kezét, simogatta, de ő akkor se.
   Már guggolt le, hogy bebújjon az ágy alá, az volt a kedvenc helye, ott volt jó, mikor kisebb volt és nem tudott még járni, csak négykézláb, útban volt mindig a kis konyhában, ha otthon volt mindenki, az apja, az anyja meg a testvére, Feri is, jöttek, mentek a lábukkal, ő csak azokat látta, ilyenkor az apja a sarkával betolta az ágy alá, hogy rá ne tapossanak. Ő pedig megszokta, onnan is látott mindent. Később már nem kellett volna, mikor megtanult járni, beállhatott a sarokba is, a lavór mellé, néha mégis inkább az ágy alá bújt, ha idegen ember jött a házba vagy ha félt. Félt tegnap is, hogy mit akar Kosó bácsi, mikor nem hozott semmit, az pedig felkapta a levegőbe, nevetett, hoppá! Nevetett az anyja is, Kosó bácsi pedig a szőrös arcával szúrta az övét, csókolni akarta volna, de ő arrébb fordult és azt mondta, Zoli! Jó hangosan, csakhogy tegyék már le, mert le fog esni és megüti magát. Nem tette le Kosó bácsi, hanem eltartotta magától, úgy nézte, ő meg attól félt, hogy onnan fogja elengedni a kezéből, sírni készült, előtte szipogott kettőt-hármat, Kosó bácsi meg azt mondta, na Zoli, ezt tanuld meg! Zoli, Zoli, Zoltán, tököt visz a hátán, ha megunja leteszi, földhöz vágja, megeszi! Na, hogy mondod? Ő nem mondta sehogy, az anyja felé nyúlt, vegyél el! Félek! Ezt se mondta, de anyunak tudni kellett akkor is.
   Félt is. Félt mindentől, embertől, állattól, villámlástól, égzengéstől, a nagy széltől, amitől rezgett az ajtó, mintha be akarna jönni valaki, az ablakot verő, zuhogó esőtől, mert akkor meg azt képzelte, kopognak, a boszorkány vagy a lidérc vagy a kísértet, éjszaka szellemek jönnek ki az erdőből mesélte Sári néni a gyerekeknek meg a felnőtteknek nagy szemeket meresztve, ő látta őket, mikor jött keresztül a sötét erdőn, azoknak a lelke, akik már meghaltak, nagy lepedők voltak mindegyiken, körülfogták, moccanni se mert, nem is tudott, azt mondták síri hangon, hogy te-et-ted-meg-a-tü-de-jem-má-jam, ezt egy hangon, énekelve mondta, aztán megint, hogy te-et-ted-meg-a-tü-de-jem-má-jam, add vissza!! Ezt, hogy add vissza hirtelen, hangosan kiáltotta, amitől mindenki megijedt, aki hallgatta. Ő ezektől a lelkektől félt legjobban, nem tudta, hogy azok micsodák, nem is látott még olyanokat, csak félt tőlük. Félt még álmában is sokszor, és hiába aludt mellette Feri a széles dikón a közös, nagy dunyha alatt, akkor is félt, mert a bátyja is oldalba rúgta, vágta, ha gondolt egyet, pedig ő is aludt, biztos azt álmodta, hogy őt ütni kell. Reggel, korán, mikor még senki nem ébredt, és majdnem sötét volt még az ablak is, gyakran rájött a félés, ilyenkor halkan szólongatta az apját, míg fel nem ébredt, hadd menjek oda, kérte, pedig tőle is félt, az apja nyögve, szuszogva dünnyögött valamit, hallatszott, hogy megfordul a paplan alatt, kifelé, mert utána köhögött, és beleköpte a köpést az ágy mellé tett vederbe, vagy ha az nem volt, akkor az anyja homokot szórt a földre egy kis csomóba, azt mondta, az felszívja.
Még emlékezett rá, mikor először oda akart feküdni az apja kiabált, ő pedig nem értette, mi baj, azt sem értette, mikor anyura kiabált máskor, ő csak szipogott, kicsit sírt és oda akart feküdni, mert félt. A végén az anyja is kijött a szobából, de őmellé nem akart feküdni, mert a szobában mindig hideg van. Akkor, mikor kijött az anyja, az apja vele is kiabált, aztán felkelt, fél kézzel felkapta őt és odadobta az ágya sarkába a fal mellé, mérges volt, egy kukkot se, kiabálta borszagú szájjal, csend legyen itt nekem! Most már nem kiabál, kettőt, hármat köp, aztán azt mondja, na, gyere! Ő pedig gyorsan leszáll a dikóról, átmászik az apján, belülre, a fal mellé, rögtön beszívja azt az ismerős szagot, ami az apjából és az ágyból jön, az apjából dohányszag meg annak a szaga, amit előtte ivott, az büdös, a párnából és a paplanból pedig olyan, mint a nyers fának a szaga, mikor lehúzza róla a haját. Éjszaka nem látszott, de tudta, világosban lehetett látni a párnán azt a nagy, barnás foltot, ahol a feje fekszik az apjának, anyu azt mondja, mert izzad. Az övé alatt még nem látszik semmi, nem is izzad, majd, ha nagy lesz, akkor biztosan. Ilyenkor nagyokat lélegzik, a falnak fordul, annak is van szaga a mésztől, és nyomban elalszik, mert már nem fél.
   Alszik akkor is, ha az apja leszáll mellőle, benyitja a szoba ajtaját, és beszól, anyja! Csak egy kicsit ébred fel, az anyja pedig kijön a szobából, ásítozik és odefekszik ő is, már alig férnek, ő nem is érti, minek jön oda az anyja, neki a szobában van a helye, itt meg csak szuszognak, mocorognak őmellette, de nem baj, az a fontos, hogy neki legalább jó helye van és nem fél, már ketten is vannak mellette, amitől még jobban nem fél és még jobban elalszik. Itt nem húzza teljesen a fejére a paplant sem, mert a dikón, Feri mellett teljesen bebújt a dunyha alá, álmában mindig közelebb, közelebb a másikhoz, Feri néha arrébb rúgta a térdével, férjél már, szólt rá, menj arrébb! Volt olyan, hogy ő annyira lehúzódott, hogy a rúgás az állát, arcát érte, már majdnem keresztben feküdt, a bátyja, ha észre vette, a fejénél fogva húzta vissza a párnára, sokszor mellbe is vágta, nem tudsz rendesen feküdni? Pedig ő is sokszor rátette a lábát álmában vagy a kezét őrá, nehéz volt, de nem mert érte szólni. Volt úgy is, hogy a hátával teljesen ráfeküdt a mellére, akkor már szólt neki, vagy lenyomta magáról, ha a bátyja felébredt, akkor mérges lett, kézzel-lábbal némán civakodtak egy darabig a takaró alatt, ha nagyon hangosan, akkor az apja rájuk kiabált, nyughassatok! Aztán aludtak tovább.
   Az apja mellett jobb volt, még akkor is, ha az anyjával feküdtek, nem húzták le róla a takarót, inkább rányomták, és csak arra kellett megint felébredni, mikor az anyja már nem volt az ágyban, hanem az ajtó melletti székről, nokedliről vagy hokedliről vagy ahogy ők mondják levette a lavórt, mert zajolt vele, letette a földre és belepisilt, aztán visszatette és bement a szobába. Ezt néha látta is, ahogy az anyja a lavór fölé guggol, mert olyankor már világosodott, de még aludhattak egy kicsit. Éjszaka, ha felébredtek, ők is a lavórba vagy egy vederbe pisiltek, neki lehetett kakálni is bele, mert még kicsi volt, de ritkán kellett. Reggel pedig arra ébredt, hogy egyedül fekszik az ágyban, Feri meg az apja ilyenkor már etették a jószágot, mert reggel az az első, ahogy az apjától hallotta mindig, az anyja pedig már tüzelt a sparhetben, tejet forralt a kávéhoz a platon, a kis lábasban tojást sütött. Az apja reggel sült tojást evett, amibe az anyja kenyeret is aprított, úgy szerette az apja, mert úgy több lett, kaptak ők is belőle egy kis falat kóstolót, de ők tejeskávét ettek reggel, abba is kenyeret aprítottak és kanállal ették, ünnepkor kalácsot, az jobb volt. Ritkán volt úgy, hogy reggel kaptak ők is tojást, a kévé is jó volt, de a tojás jobb, Zoli azt gondolta, hogy ha nagy lesz, mindig sült tojást fog enni. Irígyelte az apját, mert ő mindig tojást evett, ő meg nem, pedig ő a kicsi, de az anyja mindig azt mondja, hogy a gyereknek a tej nagyon egészséges és a Manci tehén adja, ingyen, a kerek, hosszú rúdból pedig egy fekete pogácsát vett elő, kávépótló, frank, úgy mondta, finom kávé! Beletette a tejbe, jó szaga volt, cukrot is tett bele.
   Most is arra ébredt, hogy egyedül fekszik a szagos ágyneműben, és eszébe jutott Kosó bácsi, meg a Zoli, Zoli, Zoltán, de a többit már elfelejette, felült, de a sparhetben most nem égett a tűz, nem volt kopp, kopp, meg zörgés, és az anyja sem jött, ment, ahogy szokott, nem volt sehol. Felkelt, benézett a szobába, arra gondolt, lehet, hogy alszik még vagy beteg és fekszik. Azért is gondolt erre, mert az anyja már régóta nem feküdt az apja mellé, mostanában lassan ment, nem sietett, mint máskor, biztos a hasa miatt, nagyobb lett neki, azt mondta hízik, és az apja sem szólt neki éjszaka, hogy anyjuk. Biztos haragusznak egymásra, veszekedtek, gondolta ő, mert sokszor veszekedtek és olyankor az anyja nem jött ki a szobából éjszaka, hanem sokat sírt, panaszkodott, hogy ő elmegy világgá innen, de sose ment el. Most hirtelen megijedt, lehet, hogy most elment, itthagyta őt, ettől pedig sírni fog, de előtte kinéz az ablakon is, hátha meglát valakit. Az ágyra kellett felállni, hogy kilásson az ablakon, egészen közel nyomva az arcát a hideg üveghez, és hirtelen megörült, mert meglátta az apját meg az anyját arrébb, az udvaron és a sütőházon túl, a szőlőben, a kóró-kerítés mellett. Az apja egy gödröt ásott, mellette ott állt az anyja, kezében volt valami, amit beletettek a gödörbe, arra meg egy kis facsemetét, Zoli most jött rá, hogy fát ültetnek, és megnyugodva visszafeküdt az ágy meleg vackába.
   Egy madár vijjogott közben állandóan, azt már tudta, hogy vércse vagy szajkó, ami a kis csirkéket elhordja, és a héja is, de az károg, a kis csirkék pedig még nincsenek kieresztve, a csirkeólban vannak a kotlóval, ezekre a dolgokra gondolt és újra elaludt. Még álmodott is, repült, mint az a madár, a ház, a szőlő felett, de nem látott vércsét se, szajkót se, akkor mi vijjogott? Vagy csak anyu sírt? Mert anyu mindig sir, akkor is ha szomorú, akkor is, ha örül. Ha disznót öltek, azt is siratta, most fát ültettek, most meg azt. Neki nem volt szárnya, csak a kezével repült, Feri meg a földről kövekkel dobálta, hogy essen le, és nevetett, úgyis leütlek, mondogatta, te kis hülye. Mikor egy kő eltalálta a karját, amivel repült, érezte, hogy fáj, és le fog esni, esett is, bele abba a gödörbe, amit az előbb az apja ásott és félt, hogy nem fogják észre venni, betemetik földdel, meg fog halni. Rémülten kiáltva ébredt, és örült, hogy ő nem volt madár mégse, nem vijjogott semmi, álmodta azt is, nem sírt az anyja, nem ütötte meg Feri a kővel, hanem csak meglökte az ágyban és azt kiáltotta a fülébe, hogy felkelni!
   És igen, már besütött az ablakon a nap, de a sparhet hideg volt, mikor hozzáért, Zoli nem tudta, miért, ilyenkor már ott szokott gőzölni az asztalon a két füles csuporban a kávé, mellette a kenyér, a platon pedig a tojás abban a kis lábasban, amiben anyu a rántást is szokta kavarni. Meg akarta kérdezni, hogy máma nem eszünk? De nem volt kitől, mert akkorra már Feri sem volt sehol, ő pedig abban az ingében állt ott, a sparhet mellett, ami nappal is rajta volt, ami alá nem kellett felvenni semmit, amire Feri azt mondta, hogy putina, az apja pedig azt, hogy ha ez van rajta, jó, mert akkor jöhet, aminek jönni kell. Aztán még mindig álmosan, ásítozva kibotorkált a nyitott ajtón a tornácra, jó idő volt, meleg, az udvaron ott állt a szekér, mint mikor piacra szoktak menni apuék, Feri pedig a lovat vezette ki az ólból, apu kiabált vele, igyekezz már! Meddig szarakodsz? Anyu pedig a szekér mellett állt, felöltözve, mint mikor a városba mennek, kosarakat tett fel a szekérre, aztán lassan mászott fel a bakra, leült, az apja meg kiabált, hogy faroltasd! Feri pedig hők, hők kiabálással faroltatta lovat a szekér elé, a többit már apu csinálta, mikor kész volt, felült ő is, Feri meg emelve nyitotta a léckaput, erőlködött, lihegett. Egyetek szalonnát kenyérrel, kiáltotta le anyu, meg tejet! Legyetek jók, rend legyen itthon!
   Hová mennek, anyu, kiáltotta ő a tornácajtóban erőtlen hangon, de nem is hallották, indult a ló bele a világba, ő pedig érezte, hogy mindjárt sírni fog. Bogár, a fekete kutya ugatva szaladt a szekér mellett egy darabig, aztán apu ráütött az ostorral, akkor vinnyogva visszafordult. Feri a léckaput tette vissza a helyére, aztán vigyorgott, ő már azt is tudott, apu nem azt mondta neki, hogy nevet, hanem azt, hogy vigyorog. Szaladt a ház felé, jöttében felkapott valahonnan egy szakadt bicikli-belsőt és mikor Zoli mellé ért, nagyot csapott vele a hátára, nem nagyon fájt, csak pukkant, Zoli mégis sírni akart, de most nem tudott, csak állt és nem értett semmit. Elmentek világgá, mondta Feri vigyorogva, nem jönnek haza soha többé, itthagytak! Nem is, tiltakozott Zoli ijedten, hazudol! És jönnek majd a kísértetek, folytatta a bátyja, huhh, huhh, tette hozzá kitárt karokkal, elrontotta közben az arcát, hogy félni lehessen tőle, és úgy mondta, mint Sári néni, hogy te-et-ted-meg-a-tü-de-jem-má-jam, add vissza! Ő megijedt, de nem nagyon, Feri pedig a fasor felé mutatott, ott jön a rézfaszú bagoly és megesz! Zoli ettől már tényleg megrémült, ne mondjad már, síránkozott, Feri pedig emelte újra a belsőt, de ekkor már ő sem volt rest, elszaladt, Feri utána, meg a kutya is, az azt hitte, játszanak.
   Zolit nem először zavarta a testvére körbe-körbe az udvaron, a végén mindig a szőlőben kötöttek ki, ott ő már nem bírta tovább, inkább elesett, a másik meg rá, a mellére, győztem, kiabálta a fülébe, mondjad, hogy győztem! Győztem, ismételte ő engedelmesen, Feri pedig ütötte a belsővel a fejét, vállát, nem te, hanem én! Hallod? Mondjad, hogy Feri győzött! Győztél, mondta ő, könnyek voltak a szemében, alig látta a másikat maga fölött, de nem sírt, annyit azért látott, hogy a másik is liheg, elfáradt, piros az arca és vigyorog. Egyszer majd így foglak lehugyozni, hallotta most, rá, a fejedre meg a szádba! Ezt sem értette pontosan, mikor, kérdezte kíváncsian, Feri meg röhögött, ezt is apu mondta neki, hogy röhög, mint a fakutya. És úgy mondta, hogy tudni lehetett, az rossz, csúnya dolog, olyan, mint a vigyorog. Meg biztos a hugyozás is, ha ő mondja, gondolta, most már akart sírni, de nem tudott. Most nem, mert már hugyoztam, mondta Feri, majd akkor, ha megint kell és ha rosszalkodsz! Aztán felállt róla, elindult be, a házba, ő pedig egy szőlőkaróba kapaszkodva állt fel, egy kicsit fájt a lába, megütötte, de nem nagyon, csak akkor, ha lépett, mikor ment Feri után.
   Feri már nagyfiú volt, iskolába is járt, másodikba, az öccse meg majd csak jövőre vagy azután fog, nem is tudta pontosan, mikor született ez a kis szerencsétlen, csak arra emlékezett, hogy egyszer csak ott volt, az ágyon. Előtte volt nagy sürgölődés, vizet kellett melegíteni, felseperni a szobát, még az udvart is, mert jött a bába. És jön a baba is, újságolta neki az anyja, mintha valami nagy dolog következne, mint a Karácsony, ugye, örülsz? Minek, kérdezte ő, testvéred lesz, magyarázta az anyja, hozza a gólya nemsoká, hisz' látod, máshol is több gyerek van, testvérek, úgy család a család. Feri nem akart testvért, családot se, duzzogott, ki is ment a házból jó messzire, és mikor szólt neki az apja, hogy te! Hol vagy? Gyere be! Akkor ment be, ott látta a pici babát, ahogy az anyja mondta, látod, kérdezte büszkén, itt a pici baba! És fiú! Olyan, mint egy hernyó, gondolta Feri, ahogy ott feküdt pucéron a fehér pólyán az a valami és bőgött, ha kellett, ha nem, Feri utálta, nem is szerette nézni se.
   Nem is nézed, szólt rá az anyja, ő pedig az anyjára nézett és azt kérdezte, hol fog aludni? Arra gondolt, hogy ha ez a mesterség az ágyon alszik, akkor az apja a dikón. És ő? Majd csinálunk neki helyet, mondta az anyja, és estére már tényleg csináltak, a sütőteknőbe fészkeltek neki, mert annak kerek az alja, könnyű ringatni, lábbal is, le sem kell hajolni. Na, ő aztán ringatta! Ahányszor elment a teknő mellett, jól belerúgott, éjszaka is, akkor a kis pondró sírni kezdett, az anyja meg rohant hozzá, felvette, rázta, dédelgette, csókolta, drága kicsi babámnak nevezte, bezzeg őt nem. Soha. Hátha meghal, gondolta egyszer reménykedve, mikor Zolika, akkor már neve is volt, Zolika beteg lett, hányt, prüszkölt, etették, itatták mindenféle teával, fokhagymával forralt tejjel, de nem javult és állandóan ordított. Az apja orvosért ment, szekérrel, aki tűvel beoltotta, akarta őt is, hogy el ne kapja a másiktól, de ő elszaladt, és nem jött elő, csak akkor, mikor a doktor már a szekéren ült, hogy az apja visszafuvarozza a tanyáról a faluba. Megvárta, míg a szekér túlmegy a kanálison, akkor ment be a házba. Na, mi van ezzel, kérdezte az anyjától, megmarad? Az anyja elnevette magát, hát persze, lelkendezett, miközben azt a taknyos, veresarcú kis vakarcsot csókolgatta, csak megfázott a drágám egy kicsit.
Zoli azonban nehezen gyógyult, az egyik arra járó tanya-szomszéd azt javasolta az apjának, hogy tudod, mit, Mihály? Forralt sört adjatok neki, attól mindent kiizzad! A szomszéd itatni állt meg előttük a kútnál, mert az kint volt a kerítésnél az út mellett, kívülről is lehetett belőle inni, itatni annak, aki arra járt. Az anyja akkor bement sörért a faluba, az apja pedig a dohányban dolgozott, valahol messze, őt pedig ott hagyták a picivel, hogy vigyázzon rá, üljön oda, figyelje, hogy le ne essen, mert akkor már kinőtte a teknőt, két egymásnak fordított székre ágyaztak neki, ott feküdt naphosszat, kétoldalt egy-egy deszka támasztotta, az volt a korlát, hogy ki ne vergődjön, és aludt vagy csak feküdt és érthetetlenül bogyabogyázott, annyit tudott csak mondani, hogy bogya-bogya és folyt a nyál a szájából, utálatos volt.
Ferinek pedig megint csak az járt a fejében, hogy mennyivel jobb lenne, ha ez a kis semmi nem volna, mért nem tudott meghalni? Semmi kedve nem volt ott ülni mellette, még a szagát se bírta, azt a tejszagot, pisi- és szarszagot, amiből állt az egész gyerek. Úgy gondolta, beteszi az ágyba a párnák, dunnák alá, akkor legalább nem látja, olyan lesz, mintha nem lenne egyáltalán, ő pedig mehet játszani, és gyerekésszel bízott benne, hogy mire az anyjáék hazajönnek, ez a pajor, ez a bőgőmasina sehol nem lesz. Eltűnik, elvész. Úgy is tett, üggyel-bajjal szétbontotta a magasra vetett ágyat, begyűrte a gyereket a párnák alá, majd gondosan eligazított rajta mindent, le is takarta, hogy úgy nézzen ki, mintha hozzá se nyúltak volna. Büszkén és elégedetten nézte az eredményt, a vastag ágynemű alól egy ideig még halk nyöszörgés, sírás hallatszott, de nem törődött vele, kiment az udvarra a kutyával játszani.
   Mikor az anyja nemsoká hazajött és nekitámadt, hogy hol a gyerek, ő azt mondta, most már nincs. Az anyja pedig kiabált vele, hol van? Hol van? Hová tetted? Nem mehetett el, nem tud még járni! Mondjad hát, mert agyoncsaplak! Feri csak a vállát vonogatta és vigyorgott, és csak azt hajtogatta, hogy nincs, már mondtam. Az anyja akkor, mint az őrült keresni kezdett, kutatni, ágy alatt, szekrényben, még a kályhába is benézett, amiben soha nem tüzeltek, mert füstölt, aztán az ágy mellett egyszercsak megállt, fülelt, a szájára tett ujjával csendet parancsolt, ha! Nincs ott, mondta ő, mondom, hogy sehol sincs, de az anyja ököllel fenyegette, hallgass! És figyelt tovább, majd eszelősen kezdte szétdobálni az ágyneműt, és most már Feri is hallott valami halk nyávogást az ágyból, az anyja pedig szinte kitépett egy kis csomagot a párnák közül, Zolika volt, egy lepedő teljesen rá volt csavarodva, az anyja az arcát kereste a sok rongyban matatva, kapkodva, idegesen, amitől a gyerek valahogy kigurult a lepedő csomójából pucéron, majdnem leesett a földre, de az anyja elkapta, fel az ölébe, de hiszen már tiszta kék az arca, ó, Istenem! Az arcára fektette az övét, majd a mellére, él! Még él! Én Uram, Istenem!
   Gyorsan helyet csinált neki az ágy tetején, majd dörzsölni kezdte mindenütt, dörzsölte, dörzsölte, Feri padig rosszkedvűen megpróbált kisomfordálni, de az anyja utána ordított: Mit csináltál, teee?! Majdnem megölted! Hát meg akartad ölni?! Ő azt mondta, nem csináltam vele semmit, nem tudom, hogy került oda, biztos bemászott, de az anyja megint kiabált, hazudsz! Nem elég, hogy majdnem megölted, még hazudsz is! Ezt mondta az apjának is, mikor előkerült, és értetlenül azt kérdezte, mi van itt? Zolika akkor már az ágy tetején bogyabogyázott, a díszhelyen, az apja meg az egyik kezével őt verte egy vesszővel, a pucér lába szárát, a fejét, a másikkal pofozta, nesze! Ezt a gyerekért! Ezt meg a hazugságért! Nesze! Nesze! Feri pedig csak sírt és azt hajtogatta, nem, nem is! Próbálta védeni a karjával legalább a fejét, az arcát, nagyon csípte a lábát is a vessző, lekuporodott, hogy ne érje annyira, és jajgatott, rimánkodott, ne bántson már apu! Ne bántson! Ó, apukám, nagyon fáj! Megöllek, te gazember, hörögte rá az apja és csak verte, verte, lihegve vicsorgott rá, mint a kutya, már az anyja is próbálta csitítani, de csak akkor hagyta abba, mikor kifáradt, akkor azt mondta, majd téged raklak oda mindjárt, rádfekszek és akkor megtudod, hogy mi az! Feri akkorra már a dikó alá bújt, menekült az apja elől, sírt kínjában, és szégyenében, mert a félelemtől észre sem vette, hogy bepisilt, na, gondolta a kis tócsára nézve maga alatt, ezért még külön kapok! A sok verés teljesen kifárasztotta, a dikó alatt alig kapott levegőt, a vizelése sem akart elállni, még mindig folyt a rövid, fekete gatyán keresztül, de belül is, a combján, lába szárán, sötét is volt ott bent meg büdös és majd megveszett a dühtől. Gyűlölte most az apját, anyját, de legjobban az a kis pondrót, mert miatta van az egész, és már azt is tudta, hogy egész életében gyűlölni fogja, mert ezt nem lehet elfelejteni. Nem is fogja! És vissza fog kapni mindent, kétszeresen! Hogy dögölne meg! De mind! Mindenki! Csak egyszer legyek nagy! Akkor majd meglátják!