Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Tartsd a szemed a nívón!
Bónus Tibor: Garaczi László

Garaczi László a kortárs magyar irodalom egyik méltán közkedvelt alakja, mondhatni örök fiatal író, ifjú szívekben él, a fiatatalok többsége kedveli, az idősebbek pedig egymást ijesztgetik vele. Egy vagy több nemzedék exponense, egy vagy több irányzat motorja, egy afféle kilencvenes évekbeli kultuszfigura, a vita tárgya, a csetepaték nem véletlenszerű ürügye. (Kis túlzással: ő egy bizonyos irodalmi rendszerváltás, miáltal tudjuk barátságok erősödtek és halványodtak, azaz miatta volt a kilencvenes évek). Garaczi a világos körvonalak összezavarója, a szubkultúrák kreatív átszerelője, aki nem a mogorva magyar irodalmi örökség szürke nagy köpönyegéből bújt elő, aki a jól ismert, s unalmasan ismétlődő tragikus hősszerepek helyett a lemúrét, a koboldét játssza, pontosabban, akinek végül is se biztos ideológiája, se állandó szerepe nincs, akit egy jól beállított, de még így is félelmetesen önjáró nyelvgép beszéltet. Legyen róla egy olyan könyv, amelyik mondjuk nem ismer se kultuszt, se embert, amelyik a nemzedéki életérzés és bennfentes értetlenség helyett a nyelvteremtés nehéz munkájára figyel, amelyik a deklaratív semmitmondás helyett végre bekíséri az olvasót a nyelv sűrűjébe.Bónus Tibor a kilencvenes években a hazai irodalomtudományban és kritikaírásban fellépő, kiterjedt elméleti érdeklődésű, bizonyos értelemben nyelvújító nemzedék egyik legfelkészültebb és legkreatívabb tagja. Az egyesek szerint kietlen, de legalábbis ellentmondásos Debrecenből indult (keletről jött, nagy akaratú ember), s hamar a megújuló irodalmi értekező próza kezdeményező erejű alakjává vált: lényegében egy kicsit miatta voltak a kilencvenes évek. A tavaly megjelent tanulmánykötete (Diskurzusok összjátéka) messzemenőleg igazolta állhatatosan megalapozott és széles körben méltányolt rátermettségét. Az elméleti igazodással szorosan és átgondoltan összekapcsolódó történeti érdeklődés, kreatív olvasási képesség az irodalmi hermeneutika, a naratológia, a szemiológia, a diskurzus-elmélet és a dekonstrukció értelmező távlatainak kiaknázására épült. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján az orientációs zavarokkal küzdő hazai irodalomértésben az irodalomelméleti és bölcseleti recepció megsokasodása, torlódott struktúrája nyomán nem egyszer teret nyert a többnyire csak részlegesen áthasonított és ideologikusan félreértett beszédformák tetszőleges összeszövésének és önkényes applikációjának gyakorlata, s ez a legigényesebb értekezőknél jószerével kikényszerítette a különböző, meghonosított diskurzusok közötti viszonylatok, legitim csereáramlások folytonos újraértelmezését. Bónus legjellemzőbb literátori attitüdjei közé tartozik az értelmezés keretfeltételeinek és érvényességi határainak állandó ellenőrzése, s az olvasás önkényének, eldönthetetlenségének és szükségképpen nyitott távlatainak vonatkozásában valószínűleg ő volt az egyike azoknak, akik a legtöbb ködgomolyt oszlatták el amúgy is megosztott irodalmi égboltunkról. Bónus az interpretációs szisztémák összjátékából értelmezői gyakorlatára nézve azt a fontos következtetést vonta le, hogy az irodalmi szöveg ideologikus befagyasztását ("megdermesztését"), könnyed kihasználását csak egy olyan olvasási attitüd kerülheti el hatékonyan, amelyik képes az irodalom nyelviségének komolyan vételére, nem emberi mechanizmusainak kalandos, s egyszersmind szükségképpen csak részleges, mert sohasem totalizálható kifürkészésére. Bónus Tibor úgy gondolta, hogy kell egy olyan könyv, amelyik mondjuk nem ismer se kultuszt, se embert, amelyik a nemzedéki életérzés és bennfentes értetlenség helyett a nyelvteremtés nehéz munkájára figyel, amelyik a deklaratív semmitmondás helyett végre egyszer bekíséri az olvasót a nyelv sűrűjébe.A Kalligram Kiadó a magyar anyanyelvi kultúra közelmúltjának és jelenének egyik legfontosabb intézménye, irodalomlétesítő helye. A sokáig a szellemi kietlenséggel heroikusan küzdő szlovákiai magyar irodalomnak egyszer csak támadt egy olyan kiadója, amelyik magyar és szlovák műveket ad ki, olyan könyveket, amelyek Közép-Európa interkulturális viszonylatait vizslatják igényesen, s olyanokat, amelyek a magyar irodalom fontos írói pályáinak mérlegét vonják meg tüzetesen. Részben tehát a Kalligram miatt voltak a kilencvenes évek, tőle is függött, hogy nemcsak rossz dolgok történtek e nevezetes évtizedben. S a Kalligram úgy gondolta, kell egy olyan könyv... Ami mondjuk nem pispeklila, de tűzpiros, s rajta van a borítón Garaczi portréja, hogy aztán visszaszövődjön ez az alak a szövegbe, eltűnjön ebben a könyvben, amelyik mondjuk nem ismer se kultuszt, se embert, amelyik a nemzedéki életérzés és bennfentes értetlenség helyett a nyelvteremtés nehéz munkájára figyel, amelyik a deklaratív semmitmondás helyett ez alkalommal bekíséri az olvasót a nyelv sűrűjébe.A monográfia nyitó nagy fejezete (Kijátszott kontextusok) Garaczi első három, egyidejűleg meglehetősen gyér recepcióval bíró, mondhatni kanonizáltság előtti kötetének (Plasztik, A terület visszafoglalása a madaraktól, Tartsd a szemed a kígyón) értelmezési lehetőségeit kutatja. A fejezet középpontjában a korábban elhanyagolt releváns elméleti és történeti kontextusképzés munkája áll. Amit itt Bónus a három kötet vers és prózaszövegeinek, művészetközi jeláramlásának kontextualizásához a klasszikus avantgárd, a neoavantgárd (deszemiotizáció, montázs, vizuális költészet), az "új szenzibilitás" és a posztmodern hatásfunkcióinak interkulturális összehasonlító metódusával elvégez, az a Garaczi-korpuszon messze túlható mestermunka. Nagy szakmai biztonsággal konstruálja meg a jelentésképzés elengedhetetlen történeti kontextusait, majd az irányzati és műfaji interpretánsok korlátozott érvényességét bizonyítja, amikor a kötet egészére jellemző municiózus elemzések (pl. Makk király, Szmrty vagy amit akartok) révén szembesíti azokat a szövegek szemiózisával, textuális dinamikájával. A kontextusképzés és az azok határait viszonylagosító szövegmozgások állandó feszültséget keltő játékba hozása mutatja meg, hogy Garaczi alkotásainak kezdettől meghatározó jegye, hogy hatásmechanizmusaikat a kontextusok nyitottságára és össze nem illésére építik.A második és harmadik fejezet Garaczi kilencvenes évekbeli rövidprózáira (a legendás Nincs alvás!) és önéletrajzi jellegű regényeire (Mintha élnél, Pompásan buszozunk!) összpontosít. Az előző fejezetben kontextualizált olvasási tapasztalat itt az irodalmi nyelv mibenlétét, a jelviszonyok aporetikus természetét megvilágító, s rendkívüli gondossággal tárgyalt további teoretikus belátások játékba hozásával válik még elmélyültebbé. A narratív és diszkurzív sémák jelentésalkotó potenciáljának radikális felszabadítása a parodikus újraírás, a nem identikus ismétlés, a bricolage, a nonszensz fikciógeneráló technikáinak, valamint a metafiktív alakzatok kontingenciájának kiaknázásával kapcsolódik össze (Fogak, Intés az oszlókhoz, Azóta zuhan). A regények elemzésénél az önéletrajzi diskurzus tüzetes vizsgálata és kreatív felhasználása révén válik bizonyíthatóvá, hogy Garaczi műveiben a vallomás személyességének mimetikus illúzióját a szövegválogató mechanikus közbejötte, a preformált nyelvi sémák retorikai és modális működ(tet)ése, a szöveg materiális dimenziójának önmozgása váltja fel. Bónus jelentékeny interpretatív leleményességgel és körültekintéssel mutatja be a Garaczi-féle "önéletrajzok" jellemző hatásmechanizmusait, így a nyelvi tudatok kontaminációját, a diskurzusok összjátéka által létesülő polivokalitást, a szöveg önértelmező struktúráit, valamint a textualitás egyéb dezintegráló műveleteit (Név, aláírás, figuráció), miközben a teoretikus tisztázás mindig együtt munkál a szövegmozgás állhatatos és rigorózus követésével.Az utolsó két, grandiózus fejezet (Maszkok diszkurzív játéka; A travesztia mint újraolvasás) Garaczi drámáinak többtávlatú és sokoldalú elemzését nyújtja. Bónus az eleddig igénybe vett és a taníthatóságig pontosan és tagoltan körvonalazott elméleti és történeti diskurzusokon túl ezúttal a kortárs színházi szemiózis kontextusát aknázza ki gazdagon (hozzáteszem: a színháztudomány legjobb magyarországi értőinek megbízható vitapartnerévé válva). Ahogy az elbeszélő prózai műveknél visszatérően a narratív "makrostruktúrák" dekonstruálódásának sematikája határozza meg az interpretáció menetét, úgy a drámáknál a hagyományos dramaturgiai szerkezetek tulajdonítását, így például a műfajok és a karakterek zárt konstitúcióját a legtöbb esetben narratív sémák és diszkurzív klisék szinkretikus összeszerelése, s az így mozgásba hozott textuális dinamika hiúsítja meg. Bónus precízen, s ugyanakkor kiemelkedő ötletességgel elemzi Garaczi egyes darabjainak magas fokú poétikai szervezettségét. A nyelv lehetőségeinek így értett produktív kihasználása egyébként értékelő rendszerének meghatározó eleme, s Bónus, miközben egyáltalán nem kezeli doktriner módon ezt az olvasásmódbeli távlatot, ugyanakkor nem is igyekszik a kommentáló szerepébe bújni az értékelés kényelmetlensége elől: a Prédalest például elmarasztalja azért, mert a poétikai megalkotottság te-kintetében elmarad a többi mű keltette várakozástól. Nehéz választani, de a kötet talán egyik legösszetettebb elemzését a magisztrális utolsó fejezet hozta, amelyben a Mizantróp teljesítménye módszer- és nyelvközi konstellációban kerül mérlegre. E komplex vizsgálódás magába foglalja a Moliére-darab értelmezési képleteinek és ismertebb átiratainak tanulmányozását, a Le Misanthrope és a magyar travesztia lehetséges intertextuális relációit, a Moliére-mű egyes passzusainak elemzéseit, Garaczi transzformációs eljárásainak összehasonlító távlatait, ideértve a francia eredeti, a Mészöly Dezső-, illetve a Petri György-féle magyar fordítás, illetve átköltés relációit. Az elemzés egy olyan passzussal zárul, amely talán az egész kötet önértelmezésének is tekinthető: "A Mizantróp, mely a francia szöveg egyik magyar fordításának parodikus, vagyis nem identikus ismétlésére épülő újraírása, azért nevezhető az eredeti darab eddigi "leghűbb" fordításának, mert a szöveg több aspektusának összjátékában képes rámutatni közvetett pretextusának fordíthatatlan voltára, miközben saját fordítását s annak lehetetlenségét sem csupán interlingvális, de egy adott nyelven belüli relációként, azaz az olvasás allegóriájaként képes értelmezni." (308.)Bónus könyve egy rendkvül igényes, s egy cseppet sem népszerűsítő monográfia Garaczi László eddigi életművéről, szigorú és roppant izgalmas szakmunka, publicisztikus engedmények nemigen érhetők benne tetten. Ezen kívül a tudományos diskurzusok szerteágazó összjátékának szabályrendszerébe is beavat, az irodalmi hermeneutikától, a recepcióesztétikától a szemiológián és a dekonstrukción át a színháztudományig, szól az irodalmiság ezredfordulós mibenlétéről, s más mellett egy lehetséges Moliére-újraértelmezést is magában rejt. Bónus könyve nem azért jó könyv, mert van eleje és vége, mert nem nagyon van eleje és vége, van viszont közepe, veleje, nehézkedése, huzata, tömege, sűrűje, távlata, mértéke és hitele. Nem jöhetett volna létre, ha Garaczi nem lenne ilyen jó író. Bónus pedig szerintem egy őrült jó irodalmár a sok józan ideológus közt. Sekélyek közt egy teorétikus. (Kalligram)
Szirák Péter