Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Törés és ígéret: átmenet                                                                                                                                                     Márton László: Kényszerű szabadulás                                                                                                                                      Egy történelmi regényt forgatva nem épp meglepő, ha úgy véljük, az olvasói tapasztalat formálódásában és az értelmezői munka során különösen nagy súly kerülhet a regény idővonatkozásaira. Többek között a történet korára, a befogadás folyamatára, a mű irodalmi hagyományban elfoglalt helyére. Nincs ez másképp a Kényszerű szabadulással sem, melynek hagyomány-összefüggései az idő mindhárom dimenzióját sajátos módon is egybegyűjtik, a múltat, a jelent és a jövőt egyaránt átmetszik. Márton László már írt kifejezetten történelmi ügyekkel foglalatoskodó - igaz, nem három részletben elgondolt - nagyregényt, a Jacob Wunschwitz igaz történetét. S noha az új írást - nem kis részben azért, mert szintén egy nagyszabásúnak tetsző vállalkozást jelent be - elsősorban talán a Wunschwitzcal érdemes együtt olvasni, nem feledkezhetünk meg A nagyratörőről és az Árnyas főutcáról sem. Ugyanakkor az életműre visszatekintő pillantás magától értetődő várakozással fordul a jövő felé, hiszen felelős kritikusi ítélet csak a trilógia további köteteit megismerve kockáztatható majd meg. Különösképp tekintettel kell hát lennünk arra, hogy e kritika keretei között aligha mehetünk tovább néhány kérdés fölvetésénél, jó esetben kidolgozásánál.Hasonlóképp óvatosságra int a jelen szempontja is: a történelmi regények nemrégiben erőre kapott vonulatának kibontakozása, kezdeti lendülete mintha valamelyest megtorpant volna. Persze nem föltétlenül abban az értelemben, hogy mostanság gyöngébb alkotások születnének; ellenkezőleg, a remekbe szabott Wunschwitz megjelenését követően - megítélésem szerint mindenekelőtt Darvasi László (A könnymutatványosok legendája) és Krasznahorkai László (Háború és háború) regényei nyomán, valamint még kevéssé látható mértékben Esterházy Péter Harmonia caelestise révén - oly széles és belakható látókör nyílt meg, hogy ez zavarba hozhat és elgondolkodásra késztethet. Már nemcsak azt kell megfontolnunk, mennyiben újítják meg ezek a regények irodalmi hagyományainkat, hanem azt is, a tradíció új módon történő élővé tételét hogyan befolyásolhatja, milyen irányba terelheti a sokasodó munkák talán megdöbbentő, ám mindenképp mérlegelendő sokszínűsége. Ha a kortárs irodalmi szemléletformákban csupán apróbb hangsúlyeltolódások következtek be, minden komolyabb módosulás nélkül, akkor szinte megütköztető tapasztalatként adódik, hogy ilyen tág lehetőségek a magyar irodalomban oly sokáig rejtetten, homályban maradhattak. Ha viszont a művészet távlatának átfogóbb változásával számolunk, az alkotásmódok sokfélesége folytán igen fogas kérdésként merül föl, hogy milyen iránya(i) lehet(nek) a valamelyest már tapasztalható, de még töredékesen is csak alig körvonalazható változásnak. Jelen írás célkitűzése eme föltevések megítélésénél természetesen sokkal szerényebb.A trilógia első kötetét olvashatjuk úgy is, melyet fele részben egy hatalmas kitérő foglal el: a hat fejezetre osztott könyvben az elbeszélő tulajdonképpen csak a negyedik rész végén tér vissza oda, ahonnan az első fejezetet követően elkanyarodott. A kitérő - melyből a narrátor alig, végül is "kényszerűen" szabadul - az előzményeket, a Károlyi-család pályafutását hozza az olvasó tudomására, mindenekelőtt Károlyi Sándor halottnak hitt bátyjának, Istvánnak a történetét beszélve el hosszadalmasan és többszöri nekifutással. Miután viszonylag gyorsan túlestünk a legidősebb fiú, Károlyi Mihály korai s véletlen halálát övező bonyodalmas összefüggések ismertetésén, nem nélkülözi a meglepetést, hogy a középső fiú, "akiről még ennyi sem mondható" (47), kis híján a regény főszereplőjévé lép elő (miként a Károlyi Istvánról százharminc évvel ezelőtt meg nem írt elbeszélés sem róla, hanem javarészt Veterani tábornokról szólt volna - 67). Ha pedig már kevéssé értesülhetünk a régebbi múlt eseményeiről és az idő homályába vesző életutakról, hiányos ismereteink pótlására s földúsítására természetes módon lép föl a képzelőerő - olyannyira, hogy több történetváltozattal is szolgálhat. Az elbeszélő hosszasan elmélkedik arról, hogy egy százharminc évvel korábban élt levéltáros miképpen kerekített volna regényt a tudható történelmi események és a cselekmény kitalált elemeinek vegyítésével: leginkább a történet elképzelt menetét ismerteti, a korban kínálkozó elbeszélői megoldásokat, illetve ezekkel kapcsolatos kételyeinek s kétségeinek ad hangot. "Egyszóval tehát, a magunk nézőpontjából nem tudjuk megmutatni Károlyi István haditetteit, sem a velük járó kardvágást, illetve lándzsaszúrást. [...] Ez a vonulás azonban a huszadik század utolsó éveiből nem látható, s a róla szóló fejezet nem írható meg. Amit pedig nem lehet megírni, azt hagyni kell megíratlanul." (61; a világos Wittgenstein-utalás később tompított formában és más narratív szinten, szereplői megnyilatkozásként visszhangzik: "amit kegyelmed megírt, azt megírta; amit nem írt meg, hagyja megíratlanul" - 105.) Mindennek ellenére a következő rész címe: Egy megíratlan fejezet. Nem tudom, mennyiben számít kukacoskodásnak, de a szövegszervezés valójában csöppet sem oly ellentmondásos, mint elsőre gondolhatnánk. Hiszen a harmadik fejezet valójában nem a meg nem írt regényből vett idézet, s nem szól többről, mint hogy a megíratlan és megíratlanul maradó rész miről és hogyan szólt volna, ha megíródik. Továbbá a Budáról Szeged alá történő vonulás tényleg nem kerül látókörünkbe, Károlyi haditetteit pedig Johann Dietz brandenburgi seborvos "háromszáz évszázaddal ezelőtti szemeivel" pillantjuk meg. Mindez azonban mit sem változtat emez egyszerre állító és visszavonó gesztus (vö. 65) nyilvánvaló (ön)iróniáján.A történetmesélés egymással szembesíthető módozatai kölcsönösen megkérdőjelezik egymás igazságát, fényt vetve az elbeszélést eredendően meghatározó rögzítetlenségre. A tizenkilencedik századi regényváltozat távolsága és idegensége a Károlyi István történetét átfedésekkel tárgyazó negyedik fejezetet és közvetetten a mű egészét is könnyen az irónia gyanújába keverheti, hiszen az utóbbi "történeti hitelessége" sem tekinthető magától értetődőbbnek. Más szavakkal, a megíratlan regény révén nemcsak az elbeszélői hagyományban bekövetkezett törés válik nyilvánvalóvá, hanem a jelenbeli történetmondás önmagától való (ironikus) távolsága is. Sőt épp az elbeszélésbe vetett bizalom kérdésessé válása, "sors és jellem egységének" (65) elveszett hite látszik annak, ami sok szempontból (tehát nem minde-nestül) folytathatatlanná teszi a történelmi műfajok tizenkilencedik századi hagyományát. Igaz, a Kényszerű szabadulásban az egymással vetekedő és egymást kizáró történetszálak az életutak korlátozott fölfejthetősége ellenére sem válnak olyan súlyúvá, mint a Wunschwitzban. Miként az igaz történetek végeláthatatlan egymásba fonódásának tapasztalata is éppen csak fölsejlik, például (az elbeszélő feltételezése szerint) Kollonich Lipótban Liszkay Miklós - egyébként regényekhez hasonlított - történetét hallgatva: "aki valóságos vagy vélt érdekei szerint (vagy esetleg csak önmaga gyönyörűségére) hazudni akar, annak legcélszerűbb leírnia egy igaz történetet, vagyis igaz történetek egymásba kulcsolódó sokaságát" (187). Ámde ebben a kérdésben a folytatás még jócskán szolgálhat meglepetésekkel.Annak, hogy a hagyományok ütköztetése ellenére sem válik nyomatékossá az egymást kizáró történetek (szövegszervező) elvének (történelemszemléletet formáló) távlata, többek között az is oka lehet, hogy látszólag az elbeszélhetőség és sokkal kevésbé a tényszerűként adódás mozzanata lesz kérdés(es)sé. Vagyis fönnmaradni látszik tény és történetmondás ellentéte, mivel nem a Károlyi Istvánról szóló ismeretek határai válnak kétségessé, hanem értesüléseink csekély volta folytán az, hogy a nyilvánvalóan kitalált eseményeknek a - könnyen lehet: tévesen - tételezett tényekhez való hozzátoldásával miként tudunk olvasható élettörténetet alkotni. Alátámasztani látszik ezt az értelmezés és a megértés szerepének gyakori kiemelése, mely ugyan aláássa a tények fontosságát illető bizakodást, de nem feltétlenül ingatja meg a tények egyértelmű és tárgyias adottságába vetett hitet: "Nem az a fontos, amit látunk, hanem az, ahogyan értelmezzük." (100, érdekesebb és talán termékenyebb "ismétléseként" vö. 115: "Nem az a fontos, amit elfelejtünk, hanem az, ahogyan értelmezzük.")Természetesen tisztában kell lennünk azzal, hogy némely megállapítások tényszerű adódása a történelmi ügyekkel foglalatoskodó műfajok sajátja, sőt bizonyos keretek között létezésük feltétele. Így az itt említhető művek egyik tétje épp az, hogy ezt milyen elbeszélői-szövegszervezői fogásokkal kezelik; hogy miképp nyúlnak vissza sajátos poétikai feltételrendszerükhöz, és hogyan adnak róla számot. Már-már szőrszálhasogató pontoskodással fogalmazva, elbeszélés és tény elkülönítése nem egyszerűen, sőt nem elsősorban az utóbbi elsőbbségének állítása folytán bírálható, hanem mert a tények előzetességét összetéveszti az értelmezéselőttiséggel, jóllehet az elkülönítés mint olyan már mindig is értelmezést foglal magában. Az elválasztás és szembeállítás tehát nem kérdés nélküli válasz, mely önmagát állító, alap nélküli alappá lehetne. Sokkal inkább a folyékonnyá tett és tárgyiságuktól megfosztott, az élő tapasztalás közegébe visszavezetett fogalmak alkothatják a létmegértés történetiségének nyelvi móduszát - miközben az értelmezés elválasztó művelete szintúgy elengedhetetlen a múlt naiv önmagunkhoz hasonításának elkerüléséhez. Az elvetett, mert önnön kérdezésére felelni képtelen "válasz" fényében pedig ismételhetővé válik a tényszerűség kérdése. Csakhogy a regényre nézve nem vonhatunk le általános következtetéseket egyetlen részlet alapján.A történelmi objektivitás és a fikcionális elbeszélés ellentétét erősíti, hogy a kitalálás művelete nem feltétlenül hágja át az ellenőrizhetetlen, óhatatlanul a múlt ködébe vesző események színterének határát. Ugyanakkor a történetszövés nemritkán parodikus éle a megformálás különféle lehetőségeiben érvényesülő (köznapi) történeti tudat ideológiai-gyakorlati céljaira, szándékaira is ráirányítja figyelmünket. Annak tudatosítása sem véletlen, hogy a százharminc évvel ezelőtti elbeszélő - saját jelene pártján álló - önkénye gond nélkül tette volna lehetővé a cselekmény időrendjének megváltoztatását (66). Azonban az önszemlélő viszonyulás közvetetten ismét úgy tekinti a történelmet vonatkoztatási pontnak, hogy elismeri annak magában való voltát, melyet elbeszélés és értelmezés lényegében nem érinthet. Továbbá a néma, kodifikált történettel nem rendelkező szereplők távlata sem tölt be a regényben nyomatékos, a hivatalos történetírásnak olyan valós alternatívát állító szerepet, amely - kilépvén az elnyomás kitalálttá és tét nélkül kitalálhatóvá nyilvánított idejének és terének korlátai közül - a háttérbe szorítottakat önmaguk jogán képviselhetné. Például Johann Dietz esendő figurájára leginkább csak Károlyi István és Kártigám történetéhez van szükség, miképpen az is kivételesnek mondható, ha Károlyi István nézőpontjából tekinthetünk az eseményekre. Igaz, az idősebb testvér hosszabb önálló történetet kap, ám e gesztust - s vele a képzelőerő teljesítményét - egyúttal (és egyelőre) vissza is vonja, viszonylagosítja és tompítja a fölvillantott sors megíratlan-megírhatatlan és hangsúlyosan kitalált volta. Mégannyira képzeletbeli Kártigám és Ahmed - kötetbeli arányait tekintve egyelőre elenyésző jelentőségű - életútja, hisz nem mások ők, mint (a) Menander(t magyarra ültető Mészáros Ignác) regényszereplői. Kollonich kardinális szerint "története csak annak van, aki méltó rá, vagy aki megérdemelte; a szolgasorban tengődő alacsony tömeg csak díszítmény a világ allegorikus freskójának szegélyén. [...] Menander káprázatos regényében úgy lépnek elénk a szereplők, mint akiknek nincs történetük. Mert hát miféle történettel szolgálhat okulásunkra egy Ahmed nevű szökevény rabszolga és egy Kártigám nevű hűséges rabnő? Rabnők és rabszolgák számunkra némák, mint a halak. Könnyen lehet, hogy a halak sikoltoznak a gyönyörtől ívás közben [...], csakhogy mi ezeket a hangokat nem vagyunk hajlandók meghallani. [...] szereplőink mégsem lehetnek akárkik, [...] egyikük [...] grófi, másikuk [...] hercegnői címet és rangot nyer; ez pedig további regényes bonyodalmak forrása lesz, amennyiben... De nem; ez a fordulat még nincs megírva [...]." (191)Abban, hogy egy regényben éppen íródik egy másik regény, önmagában nem lenne semmi különös, miként abban sem, hogy a Kártigám hősei a Kényszerű szabadulás alakjai között is föltűnnek - mondjuk, mint a még befejezetlen írásművet ihlető szereplők. Az viszont egyáltalán nem magyarázható ilyen könnyedén, hogy a kézirat szinte már az események előtt készen áll, miáltal éppúgy (ha nem jobban) előre meghatározni látszik a hősök regénybeli sorsát (vö. 86-87, különösképp 90 és 192), mint a történeti források. Ahogy Kollonich Lipót fogalmaz: a Kártigám "nem úgy igaz történet ám, ahogy az igaznak mondott históriák és fabulák: hogy valaki szemlélődik és hallgatózik, ismereteket szerez a körülményekről és a szereplőkről; aztán hozzátold, elvesz belőle, csűri-csavarja, ferdít, képzelődik, hazudozik, már ahogy jólesik neki, és ahogy ezt az igaz történetek meg is kívánják. Nem; ugyanis Menander története attól válik igazzá, hogy öntőformája eleve készen áll, és a szereplők, akik ebből az öntőformából hullottak ki az úgynevezett valóságba (amelyben mi magunk, valódi férfiak is élünk), fejezetről fejezetre olvashatják, s így láthatják előre, mi fog történni velük - ha úgy tetszik, mit fognak szükségképpen és elkerülhetetlenül cselekedni. [...] kicsiben olyan, mint az egész teremtett világ: még nincs végigírva, tehát végigolvasva sincs." (190, az utóbbi megjegyzéshez vö. 194-195, 188, 77. Az idézet ironikus megvilágításba állítja a bíboros korábbi kijelentését, visszavonva annak valóságot és regényt/fikciót ellentétezve szembeállító fölfogását: "A regényekben a megkeresztelt rabnő mindjárt grófi rangot is kaphat az uralkodótól [...]. (Ezen jót nevettek mind a ketten [Schallenberg és Kollonich].) Mi azonban úgy képzeljük, hogy hús-vér emberek vagyunk, nem pedig egy regény szereplői. Ezért a mi cselédházainkból nincs átjárás a császári palota kertjébe; a mi szolgálóink és cselédeink pedig némák, már csak azért is, mert életüknek nincs története." - 156)Igaz, a Márton-szövegben íródó Kártigám alig-alig hasonlít Mészáros Ignác - és ha hihetünk Heinrich Gusztávnak, akkor a (talán francia forrásból merítő) német szerző - művéhez: a helyszín Párizs helyett Bécsbe kerül, és így természetesen a föllépő személyek is mások, továbbá Menander-Mészáros Ahmedje még Buda visszavétele előtt kiszabadul fogságából, s már a mű elején ismét testvérére talál. Tetézi, részint magyarázza ezt, hogy az eseményeket - több-kevesebb sikerrel - ellenőrzése alatt tartó Kollonich Lipót mintha szerzői babérokra pályázna. Kiemeli ezt két szövegrésznek az egybecsengése. Az első passzus föltehetőleg attól a küldönctől (részint talán magából az üzenetből) vett jelöletlen idézet, aki Károlyi Sándort testvére ügyében a bíboroshoz hívja; a második Kollonich Károlyihoz intézett magánbeszédéből származik, melyben a bíboros sejtelmesen a Kártigám szerzőjének kilétéről is szól. "Őkimagaslósága oly nagyon szívén viseli a Károlyi-fivérek ügyét, hogy értékes délelőtti perceiből hasít ki erre a célra egy széles negyedórát; pedig ebben a napszakban a Német-Római Szent Birodalom adminisztratív kérdéseivel szokott foglalatoskodni [...]." Majd később: "hogy ki rejtőzik a Menander név mögött, az maradjon titok. Annyit mondhatok uraságodnak, hogy roppant elfoglalt ember, akinek figyelmét legnagyobbrészt az állam ügyei kötik le; ám valahányszor ki tud hasítani értékes délelőtti perceiből egy-egy széles negyedórát, olyankor tüstént nekiül, és papírra veti római fabulájának vagy igaz történetének újabb fejezetét, hogy a szereplők, Ahmed és Kártigám, tehát a valóságban Lipót lakáj és Krisztina komorna (akikről csak az igaz történet legvégén derül ki, hogy mindketten Ibrahim szmirnai pasa gyermekei, azaz testvérek) minél hamarabb értesüljenek róla, mi fog történni velük belátható időn belül." (159 és 192, vö. továbbá 189: a bíboros "végtelen sivatagként húzódó tudása".)A két idézett részlet egybecsengése által ráadásul a "Károlyi-fivérek ügyével" való foglalkozás és a "római fabula" papírra vetése (a sorsok és a sorok fölött gyakorolt hatalom) is egymásra másolódik. Nem arról van persze szó, hogy a Kényszerű szabadulás azonosítható lenne a Kollonich-féle Kártigámmal; sokkal inkább egy olyan hangsúlyosan kölcsönös viszonyról, hogy míg az utóbbi (föltételezett) szövegben a Károlyiak története bizonyul mellékszálnak, addig a trilógia első kötetében épp fordítva, a török szolgálólány sorsa látszik az elbeszélés peremére szorulni. Valójában természetes is, hogy az emberek többsége (többségünk?) nemritkán úgy tekint önmagára, mint saját életének főszereplőjére (ami bizonyosan nem igazság nélkül való); mindazáltal más nézőpontból - s persze vélt önmagunkra is tekinthetünk többféleképp - szinte óhatatlanul csupán mellékszereplő(k)nek bizonyul(unk) mások vagy a világ történetében (vö. 188). Más szavakkal annak elvi megfogalmazhatóságáig jutottunk, hogy egy ember igaz története - a Wunschwitz (!) szerint: "valójában" - "igaz történetek egymásba kulcsolódó sokasága": egy történet minden mellékszereplője - legalábbis lehetőség szerint - egy másik (valós vagy kitalált) történet főszereplője. Elmondhatjuk tehát, hogy a Kényszerű szabadulás nem egyszerűen átveszi a Kártigám némely motívumát, hanem - a szövegköziség egyszerűbb és legáltalánosabb formáin túllépve - az elgondolható történetek között sajátosan kölcsönös viszonyt föltételez: a Kollonich emlegette Menander-mű éppúgy magában látszik foglalni a Márton-regényt, mint fordítva. Ámde azt is mondhatnánk, mindez megmarad pusztán tematizált lehetőségnek, esetleg a regény motívumkapcsolatokból adódó - alapvetően még mindig cselekményszintű - perspektívájának a keretei között. Csakhogy nem feledkezhetünk meg arról, hogy a Kártigám - noha Márton továbbírja, sőt sok ponton módosítja - nem holmi kitalált mű, hanem a hagyomány látókörében (történetileg) is összjátékba lép a későbbi szöveggel. Így talán a tematizált gondolatoknak és a megformáltság értelmezésének naiv összemosása nélkül nyílhat mód átfogóbb érvényű következtetésre. A Kártigám és a Kényszerű szabadulás azonosságának és (önmagukban is fönnálló) különbségének többszörösen megvalósuló játéka akár úgy is elképzelhető, mint mikor egy elbeszélés - egyfajta oldalhajtásként - valamely másik elbeszélésből nő ki, amely ugyanakkor az előbbi határát is képezi; vagyis egyszerre tekinthető a történetmondás szuverén módon alakított részének és előzetesen adódó feltételének. Hogy ennek a (dialektikus jellegű) kölcsönviszonynak az értelmét és jelentőségét alaposabban körvonalazhassam, célszerűnek látszik egy rövid összevetés.A Mészáros Ignác-féle Elöljáró beszédben a regény eleve kész öntőformája még abból eredt, hogy "az ilyetén példákból, mintegy rövidebb úton ki-ki megtanulja, sőt mint egy tükörben nézi, miképpen szokta Isten a világ előtt ugyan elrejtett, de nála tudva lévő dolgokat idővel is kideríteni; a jó erkölcsöt, bár gyakorta ideig tartó üldözésekben próbáltatik is, végtére megjutalmazni; azokat ellenben, akik másoknak kárával vagy veszedelmével szerencséjüket vadásszák, minekutána azt nagyra vihették is, megszégyeníteni és cégérre tenni" (a szöveg eredeti helyesírását nem tartottam meg). Kártigám sorsának morális érvényű példázatossága Mészáros szerint Isten történelem fölött álló tervére, kifürkészhetetlen bölcsességére és sokszor rejtett gondviselésére vezethető vissza - ezen nyugszik és ebből következik. Ezt a tervet - mint egyfajta öntőformát - eleve átfogja az isteni mindentudás, ugyanakkor történelmi valósággá csak "idővel", kegyelem és cselekvés viaskodása vagy találkozása révén válik. (Ebből a nézőpontból az előzetesen létezés versus létrejövés ellentmondása is föloldhatónak látszik.) A Kényszerű szabadulásban ezzel szemben az isteni terv, az eleve kész öntőforma mintegy "átpoetizálódik", illetve helyébe a poétikai hagyomány lép, mindenekelőtt - noha valamelyest a meg nem írt regény is más megvilágításba kerül - a Kártigám. Hisz leginkább a török kisasszony meséje mutatkozik meg (kül)önálló létezőként, egyszersmind éppen történő, így esztétikai tapasztalatban részelteteni képes alkotásként: Mészáros Ignác műve nemcsak mint történeti "dokumentum" olvasható, hanem annyiban a Kényszerű szabadulással egyidejű poétikai "képződménynek" is tekinthető, amennyiben - rámutatva egy korábbi megállapításunk jelentőségére - tovább is íródik Márton szövegében. A történelmi múlt ezáltal mint éppen történő regény (mint még befejezetlen trilógia?) lép elő. Más szavakkal: a történeti tapasztalat elképzelhetetlen a legtágabban értett ír(ód)ás és olvasás egyidejű és egyben időbeli különbséget teremtő-feltételező, egymást korlátozó és ösztönző játéka nélkül. Ami pedig íratik is, az nem lehet mentes a szabadságtól sem. Az írás akként alakíthatja saját jövőjét, hogy kreatív-teremtő természete révén megszakítja az események szükségszerű bekövetkezéséhez vezető (oksági) meghatározottság folytonosságát. Mivel nincs önmaga közvetlenségében, s logikája nem a jelenlét logikája, a betűvetés művészete képes fölmutatni azokat a(z eljövendő mostban) termékennyé tehető lehetőségeket, amelyek a megszilárdulni látszó múlt (elevenséghez visszavezető) értelmezéseiben rejlenek.Írás és olvasás egymásban időzése föltehetőleg kapcsolatba hozható azzal a már említett sajátossággal, hogy az elbeszélő szólamát egyfajta önmagától való távolságtartás jellemzi. Az ironikus hangütés ugyan nem vonja vissza annak tapasztalatát, hogy cselekvéseink öntudatlanul is tágabb összefüggésrendszerbe illeszkednek, de - megkérdőjelezve a történelem egységének elvét - viszonylagosítja ennek érvényét. Vagyis az irónia eme kétirányú teljesítménye szintén úgy tartja fönn a hagyomány tekintélyét, hogy leszámol annak normatív-előíró jellegével: teret nyit a jövőt alakító szabad (poétikai) döntéseknek. Kollonich csak korlátozottan érvényesíti ezt a szemléletet, amikor igencsak osztani látszik az "ész cselének" elgondolását, mely - persze komoly előzmények után - Hegel és Marx nyomán híresült el (és egyszerűsödött gyakorta le): a teremtés könyvében olvasni tudó szereplőknek "arra is rá kell döbbenniük, hogy már javában történik velük az, amiről azt hitték, hogy teszik. Pedig nem teszik, csak tudják. Ezt a lélekemelő kényszerűséget nevezhetjük más kifejezéssel szabadságnak is." (195) "Valóban, úgymondván, csudálatos az egeknek elménket és szíveinket kormányzó hatalma. Sorsainkat mutatják, honnan és mely utakon vezérelnek ők minket lelkünknek nyugodalmára." - állt már a Kártigám végén is. Mészáros Ignác még a sorsunkat rejtetten irányító gondviselést hangsúlyozta. A kardinális ezt ugyan némiképp ironikusan ismétli meg ("a történet menete párhuzamos a szereplők útjával, mert a szereplők éppoly hihetetlen, amennyire hiteles bonyodalmak útvesztőjén keresztül úgy menekülnek beteljesülni kész vágyaik felé, ahogy a mindenkit kielégítő befejezés felé menetel a cselekmény maga" - 187), de ezen az úton éppúgy a Kényszerű szabadulás egésze teheti csak meg a döntő lépést, miként a történeti hagyomány átpoetizálása kapcsán is. Olvasói töprengéseim során arra jutottam, számomra a mű értelmezésnek ez a Kártigám nyomán épp csak fölsejlő, mégis modellszerű ösvénye jelenti a Kényszerű szabadulás legnagyobb ígéretét; miáltal azon való átfogóbb morfondírozásra késztet, hogy a történelmi regények irodalmi-poétikai hagyományainak - a történetírást kezdetben talán érintetlenül hagyó - kérdezése (mintegy kérdőre vonása) mennyiben vezet el mégis az emberi létezés történő történetiségéhez.A regény a regényben szerkezete szoros összefüggésben áll az elbeszélő Mártonnál gyakori szövegmagyarázó, önértelmező törekvéseivel. Az is nyomatékosabbá teszi eme kísérleteket, hogy a jelenünkben élő, az elmondottaktól hangsúlyos időbeli távolságot tartó történetmondó mintegy a szerzői hatókör igényével lép föl, amennyiben önreflexióinak némelyike - a narrátor szöveg fölötti, néha (ön)ironikus fénytörésbe kerülő önkényes hatalmát állítva - a háttérből irányító, de a mindentudás tárgyszerűségének álarca mögé bújó elbeszélőtípus leleplezésére irányul. Persze joggal érvelhetnénk a narrátor és a szerző (de természetesen nem az életrajzi értelemben vett író) távlatának teljes azonossága ellen, ám közelítés és távolítás elbeszéléselméleti dialektikája könnyen kazuisztikus, mondhatni meddő fejtegetésekbe torkollhatna. Föltehetőleg szerencsésebb akként fogalmaznunk kérdésünket, hogy az önértelmező részletek milyen mértékig korlátozzák a befogadás komortalanul komoly játékának szabadságát. Vajon nincs-e másról szó, mint mű és olvasó párbeszédének a kérdések és válaszok, vélemények és ellenérvek körforgásából egy pillanatra kiemelkedő kristályosodási pontjáról? A veszélyt mindenesetre mutatja, hogy Márton László műveinek befogadástörténetében (és a jelen sorok papírra vetője sem vétlen ebben) nemegyszer zavaró gyakorisággal idézik ugyanazokat az önértelmező vagy önértelmezésként olvasott passzusokat. A Wunschwitz ennek ellenére igen összetett és nyitott értelmezéseket hívott elő, az arányaiban még nem átlátható Kényszerű szabadulás néhány helyén viszont fölöslegesnek érezhetjük a kommentárokat. Vegyünk egy példát! Károlyi Sándornak "olyan érzése támadt, mint amikor egy nálunk jóval nagyobb szellem közelében hirtelen teljesen átengedjük magunkat az ő hatásának". E belső nézőpontú, a szereplő érzését közvetítő - bár a hasonlatforma folytán elbeszélői értelmezéstől sem mentes - megjegyzés többek között úgy is olvasható, mint az esztétikum hatása alá került ember tapasztalatának leírása. Az elbeszélő azonban nem késlekedik, és alig kilenc sorral később - immár külső nézőpontból - eloszlatja esetleges kételyeinket: "Pedig semmi csoda nem történt, vagy ha mégis, az mérsékelt csoda volt. A nagyságos vitézlő főispán úr az elbeszélői művészet hatása alá kerülvén, egy pillanatig elfeledkezett a sebekről és a szennyről." (196) Kétségtelen, a szakmabeli olvasó bosszúságára szolgál, hogy nem követelheti magának a fölismerés eredetiségének jogát. Ugyanakkor az is igaz, a nyílt elbeszélői állásfoglalás sem spórolja meg az olvasás folyamatára való visszavonatkoztatás - aligha elkerülhető, mégsem szükségszerű - befogadói munkáját.Az önreflexió gyakorisága, mint eddig is kitűnt, arra sarkallhat, hogy az elbeszélést mint egy metafikcionális teret gondoljuk el, amely mind több állítás önértelmezésként való olvasására csábít. A szerző figurájával rokon Kollonich Lipótnak a jelen (és jövő?) történéseinek tudós-tudatos "olvasását" sejtető művészeti-bölcseleti fejtegetései például a - címében megidézett - Kényszerű szabadulás széljegyzetének is beillenek: "maga az uralom, a politika művészete is mindinkább regényessé válik. [...] a törvényes hatalom, annak fokozatos kiterjesztése és megszilárdítása is mindinkább fejezetről fejezetre íródik, készülő regénnyé változik, amelynek lapjairól a szereplők leolvashatják (ha tudnak olvasni) küszöbön álló tetteiket és szenvedéseiket. [...] Ezt a lélekemelő kényszerűséget nevezhetjük más kifejezéssel szabadságnak is. [...] Az a Magyarország, ami volt, százötven ével ezelőtt elenyészett. Azt a Magyarországot, ami lesz, most kell kitalálni [...]." (194-195, vö. 187-196; saját kiemeléseim.) Az utolsó lapokról vett idézet a fölütéssel, a regény több szintjét egybegyűjtő, netán szántszándékkal egybemosó első mondattal is rokonságot tart: "Ez a történet egy perről szól; harcokról és viszontagságokról szól; fogságról, szabadulásról, kétségekről és gyanújelekről; pusztulásról, újjáépítésről, fondorlatokról, egymásnak és önmaguknak ellentmondó vallomásokról, a régi Magyarország átalakulásáról, még inkább annak elenyészéséről szól; szabadságról és rendről, még inkább e kettő ellentétéről, leginkább azonban egyiknek hiányáról, másiknak zülléséről szól; az emberi hatalom megosztottságáról, a hatalomba kerített táj szétszaggatottságáról, a kimerült idő töréseiről szól; arról szól, hogy sok vermet ás nekünk a sors, de a legmélyebbet saját szívünkben ássa." (5) Ha a megnyilatkozásokat egyszerre tekinthetjük a regényvilágot megalkotó nyelvi eseményeknek és e világalkotást értelmező kijelentéseknek, akkor a "táj szétszaggatottsága" nemcsak a földfelszín formáinak leírásaként olvasható, de arra is utal, hogy magát a szövegformálást, az elbeszélés menetét is egyfajta szakadozottság jellemzi. A megszólalás módjának és perspektívájának változása olyan skálát rajzol ki, amely a jelölt idézettől és a grammatikailag átadott beszédtől (például 9, 37, 41-42, 43-44, 72, 91, 108-109, 113-114, 126-127, 147, 155-157, 160, 171-183, 187-196) a szabad függő beszéd töredékein és Dietz halott szemén át (vö. 63-64) a nyomatékosan korunkbeli elbeszélői nézőpontig terjed. S ha a perspektívák közti átmenetek gyakorta alig észrevehetőek, "lekerekítettek" is, a narráció szólamának folytonos (ironikus!) eltérülése-elkülönböződése a nézőpontok közt lévő törésekre vet fényt. (Vö. 64: "Úgy kell tudomást vennünk észleléseink és vélekedéseink mindenkori tárgyáról, ahogy a huszadik századi utas pillantja meg a látnivalókat a vonat vagy a busz ablakán keresztül: egy tört másodpercre nagyon közel kerülhet hozzájuk, de nincs módja elvegyülni közöttük." Saját kiemelésem.) A látókörök megsokszorozódása így nem egy teljes kép kirajzolását szolgálja, sokkal inkább a történetszálak szétágazását eredményezi, az ellentétek paradox, kiasztikus átfordulását ("kétségekről és gyanújelekről szól; [...] fondorlatokról, egymásnak és önmaguknak ellentmondó vallomásokról, [...] az emberi hatalom megosztottságáról [...] szól"; ártatlanság és bűnösség, rend és fölfordulás, hatalom és alávetettség, szó szerinti és átvitt jelentés, élet és halál, létezés és hiányzás stb. - "történetképző" alakzattá is váló - egymásba fordulásához lásd például 10, 19, 24-25, 65-66, 79, 177).Kísértetiesen hasonló tapasztalathoz vezethet "az események feltorlódása" (5) is: ahogy a cselekményelemek zártnak tetsző formációi túlzott közelségbe tömörülve széttöredeznek, valamint a történetszálak törésvonalaik mentén egymásra torlódnak, úgy válik hangsúlyossá az összefüggések követhetetlensége és fölszámolódása, a történet szakadozottsága és szétszaggatottsága. A töredezettség egyben a regény történelmi idejére, a Kollonich bíboros leírta átmeneti korra is jellemző, hiszen az újjáépítés, az átalakulás a pusztulást vagy a rom(bo)lást, a korábban volttól való távolságot és eltérést is feltételezi ("pusztulásról, újjáépítésről, [...] a régi Magyarország átalakulásáról, még inkább elenyészéséről szól"). Nem véletlen, hogy egy átmeneti korban megingani látszik a történelem egységes-egyetemes szabályaiba vetett hit: szabadság és rend egyensúlya fölbomlik, a dolgok menete kizökken a megszokott kerékvágásból ("szabadságról és rendről, még inkább e kettő ellentétéről, leginkább azonban egyiknek hiánya, másiknak zülléséről szól", vö. 20: "fenekestül felfordult a világ"). A korban történő átalakulás jelentette szétszaggatottság és újjáépítés emlékezetünkbe idézheti a regényként fölfogott történelem olvasása és ír(ód)ása kapcsán mondottakat. Talán nem túlzás azt állítani, a történelmi átmenet kora allegorikusan is olvashatóvá válik, mégpedig a hagyomány olvasói-írói átformálásának, allegorikus elsajátíthatóságának allegóriájaként (vö. 54: "egy alvilágban játszódó szomorújáték", 191: Kollonich szerint "a szolgasorban tengődő alacsony tömeg csak díszítmény a világ allegorikus freskóján").Ha a regény Károlyi Sándornak kényszerű testvérre találásával és Kollonich bíborostól való szabadulásával érne véget, nos, meg kell vallanom, beváltatlan ígéretről szólnék - arról, hogy az épp csak önmaga lendületére találó Kényszerű szabadulás első pillantásra alatta marad a Wunschwitz kiegyensúlyozott történetvezetésének és - könnyen lehet - újító erejű történetiségének. Ámde szerencsére több okból is ódzkodnunk kell az elhamarkodott ítéletektől. Egyfelől az előző nagyregényről sem feltétlenül vált egy csapásra világossá, hogy akár az eddigi életmű csúcsát is jelentheti; másrészről azt is észben kell tartanunk, hogy a trilógia még nem, csak első kötete ért a végéhez. Bizakodnunk érdemes tehát, s meggyőződésem szerint bőséggel van rá okunk. (Jelenkor)Bengi László