Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Tábor Ádám

A kiáltás tornya

Az egzisztenciális áttörése Rába György költészetében

A modern korban, a "legfelső vallási értékek elértéktelenedésével"1 (Nietzsche) azaz "a vallás mint ‘evidencia-hordozó közeg' evidenciájának a megingásával"2 az egzisztencialitás vált a legmagasabbra törő szellemi-emberi erőfeszítés valóban hiteles bázisává.
A hagyományos vallási evidencia visszavonhatatlan megingását Kierkegaard és Nietzsche diagnosztizálták. Az ebből a körülményből fakadó nihilizmus (Nietzsche), illetve a szorongás forrása, a semmi (Kierkegaard, Heidegger) özönvizében a személyes lét, az egzisztencia lett a modern ember Ararátja. A skolasztikában az existentia az essentia, "a lényeg aktualizálása, megvalósítása"3. Kierkegaardnál - a hegeli objektív filozófiával szemben - az egzisztencia az igazság, az essentia, az abszolút felé nyitott, folyton keletkezésben lévő szubjektív szellem. És - Jaspers szavaival - "kizárólag az egzisztencia által lesz a transzcendencia félrevezető babona nélkül jelenvalóvá"4
A lírai költészet par excellence a szubjektív szellem megnyilatkozása. Az a líra pedig, amelyik nem elégszik meg a hangulat vagy egy közvetlen érzelem puszta kifejezésével, az abszolút felé nyitott szubjektív szellemé. Az ilyen költészetben tehát az egzisztenciális tör át a versben. Egy olyan "tengely", amelyik - Jaspers szavait parafrazálva - megkérdőjelezi a tradicionális költőiséget, de nem költészetellenes, hanem - visszavezetve eredetéhez - éppenhogy megújítja, felfrissíti a költészetet. "A homályban meghúzódó eredet"5 a szöveghorizonton át a "transzcendenciába kapaszkodik"6.
"Az egzisztenciális áttörése Rába György költészetében" cím háromféleképpen is értelmezhető. Jelenti Rába pályaívében azt a meghatározott folyamatot és időszakaszt, amikor az egzisztencialitás áttör lírájában. Jelentheti annak bemutatását, hogyan és mely versekben tör át az egzisztenciális Rába György költői oeuvre-jének kronológiailag egymástól akár távol fekvő pontjain. Végül felfogható, mint Rába György egész költészetének specifikuma a magyar líra történetében.
Tanulmányomban a cím első jelentéséből indulok ki. Megkísérlem nyomon követni és bemutatni Rába költői fejlődésén belül az egzisztenciális áttörését. Ebből a periódusból néhány kiemelkedő versén külön is demonstrálom ezt. Így jutok el annak megvizsgálásáig, milyen értelemben tekinthető egzisztenciális áttörésnek Rába költészete a modern magyar líra folyamatán belül.
Rába 19 évesen írott Fakatona monológja című verse - az ugyanebben az évben kiadott Az Úr vadászata című első kötetének egyetlen maradandó darabja - a majdani egzisztenciális költő igazi entrée-ja. Nem véletlenül helyezte Rába maga majd négy évtizeddel később válogatott versei élére. A teremtő képmására teremtettség, a kinyilatkoztatás biblikus rádöbbenésének tüzét a vurstli vándorbábos demiurgoszának és fabábujának kleisti marionett-metaforája hűti a modern ateista, abiblikus korszellem közegében is vállalhatóvá és hitelessé. A költő későbbi líráját is meghatározó két pólus - "a fétisrombolás egy szóba sűrített hagyományába"7 (Tábor Béla) vetett hit és a modern millieu - transzparensen zárt formájú, szívet gyújtó, de az érzelmességet hibátlan, önreflexív distanciával elutasító versben forr egybe. A Fakatona monológja az egész Rába-oeuvre egzisztenciális iniciáléja.
A háború után 1947-ben adja ki Rába a Búvárt. A kötet legjobb darabjai szinte mind ugyancsak - abban és az előző évben született - négysoros strófákban írt kötött versek. A múlt század végi és e század eleji francia költészet (Rába egyébként a modern francia líra kiemelkedő értője és - pályája első felében - fordítója), valamint József Attila és a késői Nyugat-líra hatását mutatják. A háborús és személyes drámai élményt transzponáló, varázslatos és rejtélyes Földi ballada kivételével fő ihletforrásuk a szerelem. A legjobb vers, A tábornok bánata és a szintén kötött, de hatsoros versszakokból álló, konvencionálisabb Mint az eső tragikus, illetve drámai alaptónusát ismét a vurstli-motívum distanciálja. A Szahara és - a későbbi válogatásból már nyílván áthallásai miatt kegyetlenül kirostált - Indián félelem a vurstli helyett a trópusi táj metaforájával distanciálja az élményt. A két első könyvből a Nyílttenger című 1961-es kötetbe felvett anyag végére illesztett 1947-es Utóhang a korai Rábát karakterizáló négysoros formájú egyetlen versszakban foglalja össze ezt a legelső periódust:

A parttalan vizek sodrából visszatértem
Ott lenn az elmerült szerelmek lantja zúg
Szív szív csak énekelj de minden dal hazug
ha nem fürdött meg a fájdalom tengerében

Még néhány vers születik ebben és a rákövetkező két évben. A közülük kiemelkedően legjobb - egyszerre szerelmi és történelmi-politikai témájú - Indián nyár zárja le Rába lírájának első korszakát. Miután itt, égövében "újra zuhog, bár még föl se száradt", a költő 1949-ben elhallgat:

Figyeljük az eső a ház falán
közérthető sorsot kopogtat ősz jön
Aztán a búcsú ég veled talán
találkozunk a nagy vadászmezőkön

A Rákosi-rendszerben a költő egyetlen sort sem ír. 1957-ben, krisztusi életkorban - identitását, szenvedélyének izzását és részben motivikáját is megőrizve - radikálisan új, modern, sőt avantgarde költőként támad fel. Tartalom, forma, verskép együttes megújulása hétéves hallgatás - teljes sejtcsere - után: egy pusztán lélektani szinten nem megmagyarázható belső történés, az egzisztenciális áttörésének következménye.
Több kitűnő vers - egy "bújtatott" (Henri Rousseau) és két klasszikus négysoros strófájú darab (Tizenegyes, Hadifogság) után - születik meg az áttörés verse, az Afrika (később a Kontinens címet kapja). Az egzisztenciális áttörés iránya: lentről fölfelé, "a transzendenciába":

Emelt kézzel fény felé míg mindegyik
nap egy új arc festékeit fölkeni

Rímtelen ütemhangsúlyos sorai, ismétlései a nyugatos és Nyugatos mintákon áttörve ősi-primitív rétegekből, "az eredetből" törnek fel. Az interpunkció apollinaire-i elvetése a mondatkezdő nagybetűk megtartásával - innentől kivétel nélkül minden Rába-versben - a "nyílttenger-szerűen" határtalan, mégis formába foglalt szabadság jegye és kovásza. Így teremti meg az egzisztenciális vers a maga képsíkját és horizontját. A többnyire nyílt és szinte mindig egyedi versformát a születő vers lélegzetvétele által közvetített rejtett törvényszerűség szabja meg.
Az egzisztenciális áttörés a hindu éberséggel (vidya), a "második megszületéssel" analóg: "fölébredni harminc-negyven év után". A mélység és magasság közötti közvetítés életfeladatként való felismerése - "szakadatlan a kútra én elmegyek" - egybeesik a szoborszerű és a vitális, az örök és az "egyszeri", - a költő szavaival - "az egyetemes és a személyes dialektikájával"8:

Mikor egy szál gyékény-rongyom elvetem
s oly meztelen sorsom mint kérő tenyér
felszakítom mosolyodnak ajtaját
és a bálvány békességbe költözöm
bőrömön a kövek rideg lelke ül
útkeresők futnak hozzám én vagyok
mint vödör száll föl-le a vér én vagyok
a szomjúság útjelzője én vagyok

A következő évben Rába már az állandóan saját belső, vertikális útját rovó költőként utazott Csehszlovákiába. Ennek az utazásnak a gyümölcsei olyan versek lettek, mint az Utazás, a Lőcse, a Prágai hétköznapok és a több évig érlelt-alakított, már a következő kötetbe kerülő Fatemplom. A Tátrában felfelé kapaszkodó vonat pályája az extenzív, horizontális és a belső, vertikális irányok evidens képben megjelenő - szimbolizmustól mentes - jelképes eredője. Egyben az emberi egzisztencia küzdelmes mozgásának irányát is plasztikusan kijelöli:

Gyerünk tovább a változásban
két lábra állott szenvedés
fenyvessel szirtet ostromolni
hol a levegő már kevés

Az Utazás igazán modern, huszadik századi tájvers: a robogó vonatablak-kamerán át folyton változó téridőt láttat. A strófaközök állomásai nélkül egyfolytában robogó vers refrénszerűen visszatérő kulcs-sora a folytonos változásban megnyilvánuló örök egység hérakleitoszi bölcsességét tökéletesen szervesen a vers anyagából bontja ki: "utunkat egy folyó kíséri".
A Nyílttenger záróverse, az Üzenet a gyermekkorba átvezet a következő kötetbe. A záróvers első két sorára - "Lobogjatok országutak padok / terek mint keszkenő lobogjatok" - és a múlt veszteségének az egész költeményen végigvonuló témájára rímel a Férfihangra nyitóverse:

Üres kézzel az utakon
mérföldkövek mint kártyapakli
üres szívvel az utakon
nyerni veszteni ujra rakni

A negyedik szakasz alapjában mellérendelő szerkezetű, szabálytalanul és hoszszan rímelő, a folyamatos melléknévi igenevek sorjázásának kulcs-szerepet adó, bartóki szerkesztésű nyíltsága pedig már a következő kötet alaphangját üti le. Ez a néhány sor az új kötet - és a mindenkori magyar erotikus líra - egyik legna-gyobb versének, az Éjszakai találkozásnak az előjátéka. A két kötet közötti kapocs még egyébként a késmárki ihletésű, már említett Fatemplom című vers valamint a Madártávlat ismételt - immár központozás nélküli - jelenléte a Férfihangrában.
A Férfihangra kötetcímben egybecseng a nemi szerepre, az érett, ereje teljének tudatában lévő emberi életkorra, egy önként vállalt költői magányra történő utalás és egy bariton költői hang. Maga az 1969-ben kiadott kötet a század egyik legerősebb és legeredetibb magyar verseskönyve. Ugyanabban az évben jelenik meg a Rábánál 2x7 esztendővel fiatalabb Tandori Dezső korszakmeghatározó verseskötete, a Töredék Hamletnek. Mind a két kötet a Weöres Sándor utáni modern magyar költészet csúcsa. Nyitódarabjaik - a Kontrasztok és az Hommage - idő-problematikája, tömörsége, arspoetica-jellege is párhuzamba állítható. A két kötet versei - egymástól eltérő módon - egyaránt radikálisan megújítják a magyar versnyelvet. A későbbiekben azután Tandori pályája látványosabb, sokszerűbb - egyben egyenetlenebb - ívet ír le. Hosszabb távon azonban a Rába-oeuvre - és az annak nézetem szerint hegygerincét jelentő Férfihangra - nem kevésbé kontúrosan bontakozik majd ki.
A nyitóvers után a kötet elejére emelt Fatemplom első szakaszában a költő - a templomépítő metaforájával - az éppen hogy csak megtört hallgatás történelmi okára utal vissza:

  Ha az egyház törvénye jégeső
kivándorol a reggelek reménye

Egyúttal fénypászmát bocsát a benne lezajlott belső folyamatra. A totális inkvizíció kiprovokálja a belső szellemi költői aktivitást:

Földemül tudjak bár egy deszkaszálat
ujból igék buborékára szállok
pedig a szív lebzselne csak mezőin

A vers zárósorában az önmagát, feladatát és erejét megtalált költő egész életművére kisugárzó érvénnyel jelentheti ki: "Ahol megálltam vár áll székesegyház".
Az Afrikában megtörtént egzisztenciális - vertikális, "közvetítő" - áttörés művé szilárduló bizonyossága ez. A kötet legmagasabb vonulatának, A föld ízeinek legmagasabb pontját jelentő A toronyban azután megtörténik a primordiális-primitív, mágikus-közvetítő szakralitás és a szilárd szakrális tér-építő, európai traszcendencia szintézise. A torony hangsúlyos, kántáló, ősi ritmikája azonos az Afrikáéval, templomszimbolikája a Fatemploméval. "Kőbe dermedt egyetlen kiáltás / ... magasságos eget szarva átszakít": ebbe a metaforába bele van sűrítve Rába lírájának egész egzisztenciális metodikája. A Rába-vers az eredetből a transzcendenciába törő kiáltás artikulált, megszilárdult és eltörölhetetlen nyoma. (Nem véletlen, hogy a kötet másik meghatározó ciklusa a Kiáltás címet kapja.) A vers zárósorai a létezés szilárdnak látszó, ám valójában folyton "szakadozó" alapjának szakadékosságát, a semmit idézik fel. Kierkegaard és Nietzsche "korunk szubsztanciális alapjaként" egyaránt "a semmit pillantják meg, amely közeleg", de "mindketten az elvesztett valóság szubsztanciájának tudásával és azzal az alapállással, hogy nem a semmit akarják"9 - írja Jaspers. Ezt a szakadékot látta megnyílni állandóan Pascal, aki - akárcsak Nietzsche - soha "nem érzett szilárd talajt a lába alatt..., hanem úgy érezte, szakadék fölött áll..., és ha enged a >természetes< nehézkedésnek, feneketlen mélységbe zuhan"10. Az ezt megfogalmazó Sesztov egy másik írásának a címe - Teremtés a semmiből - foglalja össze a Rába-vers utolsó három sorának lényegét:

a semmit így kettőbe hasítva
reccsenti a szakadozó alapot
s a fodros űrt születni tanítja

A "semmi kettőbe hasítása" más környező versekben is megjelenik:

világot félbevágva
előttre és utánra
az egy halálnyi áron
alkotva két világot
a még tegnapi semmi
sarjasztva mára ágat(Karácsonyfa)

A születés pedig a kulcsmotívuma a Hajó születik és az Éjszakai találkozás című remekeknek. A torony Berzsenyi-Vörösmarty-Ady sűrűségű, -súlyú, -gravitációjú, egyben tökéletesen modern és eredeti vers.
Az ugyanebbe a ciklusba illesztett Brummogó sztyeppei medvetánc-szimbolikája a többiektől eltérő, más súlycsoportba tartozó ember kálváriáját demonstrálja. Ugyanezt a konfliktust, de pozitív, diadalmas előjellel helyezi középpontba a ciklus egy másik kiemelkedő darabja, a Beszélgetés. Ezt a verset Rába ars poeticájaként fogom fel. Ebben a költő a föld szellemét szabadítja ki "tetszhalálából", "kést ragadva erre a földdarabra". A "földdarab" szó versbeli jelentésének értelmezése végig oszcillál. Egyaránt lehet a csak transzendens erőfeszítéssel legyőzhető gravitáció forrásának és az ősi erőit, "hőforrásait" elfojtott, provinciává szelídült szülőföldnek a metaforája. Az aktív szellemi pólust képviselő beszélő szemszögéből nézve azonban a két értelmezés egy irányba mutat. Ez a beszélő maga a költő, aki a nyelv vertikális és horizontális rétegeinek újító feltárásával - a provincia konvenciójával és a konvencionális közösséggel szembenállva - megújítja-felfrissíti és ezzel megmenti-megőrzi a valódi, élő lokális közösséget, a magyar nyelvet: az egyetemes egzisztencialitás szellemi horizontjának szintjére emeli.
Ezt a műveletet elsőként és legnagyobb szabásúan a modern magyar költészet alapítója, Ady végezte el. Ebben - mutatis mutandis - leghitelesebb követője József Attila volt. Őt és a legjobb Pilinszkyt leszámítva még az Ady-lírát asszimilálni próbáló igazi költők is mindig belevesztek Ady félreértett, mert provinciálisan értelmezett magyarság-mítoszának mocsarába és pusztán individualisztikusan felfogott "én-mámorának" kábulatába. József Attila óta Rába az első magyar költő, aki szuverénül meri és képes is újra végrehajtani az Ady-féle alkímiai nyelvfrissítő műveletet. Az Adyhoz kapcsolódás Rábánál az archaikus és tájszavak versbe emelésében, valamint a zökkentett ritmikában és a távoli sorok rímeltetésében is megmutatkozik. Az Adyt elkerülő igazi költők pedig - mellesleg éppen Ady egyetemesség-igényének félreértésével - kilúgozták az univerzalitásból a drámát: a konkrét, hic-et-nunc élet- és közösségi probléma egzisztencialitását. A Férfihangra fülszövege tanúsítja, hogy velük szemben Rába pontosan tudja: "A költészet (...) az egyetemes és a személyes dialektikájából születik meg"11.
Ugyanakkor Ady költészetének van egy olyan misztikus dimenziója, amelynek küszöbét a már a nihilizmus kibontakozásának korában alkotó Rába - sacrilegiumtól tartva? - nem lépi át. Ady és Rába között - a lényegében Adyval együtt fellépő korai Babitsot leszámítva - Füst Milán, József Attila és Weöres Sándor teremt "az egyetemes és a személyes dialektikájából" nagy költészetet. Közülük az Adyval konzseniális Weöres lírájának van egyedül szakrális dimenziója. Rába vi-szont - Weörestől eltérően - alanyi költő, aki (ismét kötete fülszövegét idézve) "indulatot közvetít - egyszeri megnyilatkozást". Verse "kiáltás", háborgó belső világ hű kifejezése"12 - akár Adyé, Füst Miláné, József Attiláé.
Az "indulat közvetítésével" Rába expressis verbis Füst Milánhoz kapcsolódik. Ebből az indulati genezisből Füst Milán shakespeare-ien látomásos versvilágot te-remt. Hosszú soraiból és belső monológjaiból a század legjelentősebb magyar prózai és drámai életműve bomlik ki. Rába viszont prózai élet-dokumentumait és belső drámáit is rövid, lírai versbe sűríti.
A versnek és a lírának "kiáltásként" való megélése és felfogása Rábát József Attilához kapcsolja. József Attila belső fejlődése a Füst Milánéval épp ellentétes irányú: sokszálú, gazdag lírai világa fokozatosan egyszerűsödik; a kései József Attila-vers kizárólag költője egzisztenciájának legforróbb kérdéseit fejezi ki kivételes intenzitással és transzparenciával. Az egzisztencialitás mint fölfelé való, transzcendáló közvetítés azonban a lélek pokoli köreibe merülő József Attila számára nem adatott meg.
József Attila élete 33. évében önnön egzisztenciája keresztjére feszíttetett. Rábában pedig éppen 33 évesen tört át az egzisztenciális. (A Férfihangra kötetcím - mint erre már utaltunk - tudatosan reflektál arra, hogy költője az érett férfikorban talál legsajátabb hangjára.)
Summázva: Rába egyfelől Ady, Weöres és Pilinszky misztikus dominanciájú egzisztencialitása, másfelől Füst Milán és József Attila pszichikus meghatározottságú egzisztencialitása között talál egy töretlen keskeny, meredek ösvényt. Az "egzisztencia: a szellem és a lélek találkozási pontja" - mondja Tábor Béla. Rába lírája ebből a pontból indul ki. A szellem és a lélek találkozásának határvonalán kapaszkodik fölfelé. Ady és Weöres Sándor szakrális költészete és zseniális életműve himalájai hegycsúcsokként merednek a kor fölé az öröklétbe. Rába lírájának diffe-rentia specificája viszont az, hogy nála tör át a huszadik századi értelemben vett, par excellence egzisztencialitás a magyar költészetben.
Ennek az áttörésnek a genézise a Nyílttenger újabb verseiben található, tetőpontja pedig a Férfihangra. A költő önreflexiójában ez egyben élet- és pályaívének is a Tetőpontja:

Mielőtt lezuhanna
rendeltetett egén megáll
fölöttünk delel
fölhajított szívem

Az égre fölhajított szív e metaforája az "egyetlen kiáltás" "magasságos eget átszakító" torony-metaforájának ikerpárja. Ahogy egy másik versben írja a költő:

Negyven felé mint kagyló zúg az ember
és ablakából minden metafóra

"Életünk felén" "szemét a sors lecsukta / de tömbökből vájja egyre / történetét a dal" - írja egy harmadik versben. Ez a periódus Rába költészetének - később is újra meg újra elért - delelő pontja, de csúcspontja egyben a par excellence mo-dern magyar egzisztenciális költészetnek is.
Ebben a költészetben a természet (kő, fa, táj, víz, föld), a történelem (a második világháború, a régebbi múlt) és a kultúra (épületek, régészeti leletek, képek, költők) egyaránt a személyes lét(ezés) arcaiként vagy maszkjaiként, tereiként vagy helyszíneként jelenik meg. A költő vagy harcban áll velük saját egzisztenciájáért (Nádi hegedű, Üzenet), vagy ezek a rajta kívüli valóság-elemek saját egzisztenciájának tágasságában a költői személyiség részévé interiorizálódnak. A föld ízei című ciklusban például a természet, az urbánus élet helyszínei (színpad, hajógyár, vurstli, eszpresszó) és a primitív-őskulturális elem (gyerekrajz, népköltés) - olykor egymásba is montírozva - mindig a költői én egy - hol megnevezhetetlen, hol megnevezhető, megnevezett - egzisztenciális metszetét idézik meg.
A Rába-versekben felfelé hangzó "egyetlen kiáltás" fatemplomának tornya olyan ércnél maradandóbb életmű jele, amelyik az idő múlásával, távolabbról egyre jobban kimagaslik. Aki felkeresi a tornyot, felüti a költő verseskönyveit, ahhoz elér az individualitás és általánosság közötti igazi egzisztenciális személy Üzenete: "Kopogtass itt lakom / föld nélküli ezaz / uralkodó / zörgess dörömbölj / olajtűzön perzseld le krónikámat / betűzd ki üzenetem / itt lakom / könny-nehéz ég alatt / e nem-zenélő csontdobozban / mellettem elfut visszatér / a holnap nem hasonlít / de kibetűzheted / itt lakom / első első"

Jegyzetek

1. Friedrich Nietzsche: Az értékek átértékelése, Bp. 1994. 12.
2. Tábor Béla: Utószó a második kiadáshoz. In: Szabó Lajos-Tábor Béla: Vádirat a szellem ellen, Veszprém, 1991. 85.
3. Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése, Budapest. 1977. 433.
4. Karl Jaspers: Ész és egzisztencia. In: Ész, élet, egzisztencia, Szeged, 1992. 372.
5. Uo. 372.
6. Uo. 372.
7. Tábor Béla: Hátrahagyott írások, Kézriat.
8. Rába György: Férfihangra, 1969. Fülszöveg.
9. Karl Jaspers: i.m. 353.
10. Lev Sesztov: A getsemáne-kert (Pascal filozófiája). In: Lev Sesztov: Teremtés a semmiből, Bp. 1998. 223.
11. Rába György: I.m.
12. Uo.