Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Szegedy-Maszák Mihály

Kísérlet az újraértelmezésre: az Akadémiai Irodalomtörténet

A Magyar Tudományos Akadémia irodalomtudományi tevékenységének mindmáig egyik kiemelkedően jelentős megnyilvánulása volt az eredetileg hat kötetes ma-gyar irodalomtörténet. Hogyan jellemezhető e sokszerzős munka a jelenkor távlatából? Melyek tekinthetők nagy hatású eredményeinek és milyen vonatkozásokban mondható, hogy e munka keletkezési idejének szemléletét tükrözi? Hogyan mérlegelhető e nagy teljesítmény a jelenkori irodalomtudomány távlatából?
Egyszerre könnyű és nehéz egy gyökeresen megváltozott helyzetből választ keresni ezekre a kérdésekre. Hálátlan e föladat, mert óhatatlanul is méltánytalan, sőt kifejezetten igazságtalan ítéletek megfogalmazására kényszerít. Csakis az szolgálhat mentségül, hogy idővel szembe kell nézni e nagy súlyú örökséggel.
Hasonló igényű közös teljesítményre azóta sem akadt példa. A hangsúly a második jelzőre esik. Szerzők nevét csak nagyon ritkán hozom szóba értelmezési kísérletem során, mert a hat kötet az akkor még Irodalomtörténeti Intézet néven ismert műhely sok belső és külső vita eredményeként létrehozott közös munkájának tekinthető. Úgy tudom, akad fejezet, melynek csak egy részét készítette az a kutató, akinek kezdőbetűi szerepelnek a tartalomjegyzékben, más esetekben pedig a bírálók lényegi változtatásokat kértek a szerzőtől. Mivel nehéz volna megállapítani, kinek a véleményét is tükrözi némely állítás, szerencsésebb, ha csak kivételes esetben említjük a szerzőket.
Ha már egyszer a legutóbbi évtizedek politikai változásai és a tudomány gyökeres átalakulása megnehezítik a méltányosságot, szeretnék olyan megszorításokkal élni, amelyekkel legalábbis a közvetlenül politikai kérdések egy részét ki lehet kerülni. Nem foglalkozom az 1945 utáni irodalom értelmezésével, mely a hatodik kötet lezárása után, mintegy kiegészítésként készült, és heves vitát váltott ki a nyugati magyar írók körében. Sőt, a hatodik kötetre sem térek ki bővebben, hiszen az is mérlegelt olyan életműveket, amelyek akkor még lezáratlanok voltak. Szakmai illetékességem korlátai indokolják, hogy végülis úgy döntöttem, három kötetre összpontosítom a figyelmet. Miután tevékenységem jórészt a tizenkilencedik s huszadik század irodalmára korlátozódik, elsősorban a harmadik, negyedik s ötödik kötet alapján próbálom keresni a választ a föltett kérdésekre.
A szerkesztők s szerzők egy része már nincs az élők sorában. Legtöbbjüknek sokat köszönhetek, útmutatásaikért s támogatásukért hálával tartozom. Amit itt megfogalmazok, nem egyéb az ő gondolataiknak tétova továbbvitelénél. Ha olykor bírálok, legföljebb az egykori körülményeket kárhoztatom.
Hat kötetes sorozatnál, mely jónéhány évszázad hagyatékát foglalja össze, magától értetődik, hogy nem mindegyik kötetnek ugyanazok a fő erényei. A negyedik kötet alighanem kiemelkedően jelentős, mivel - a harmadikkal, az 1772 és 1849 közötti évtizedek erősen marxizáló, de lényegében pozitivista áttekintésével ellentétben - nem egyszerűen összegezi az addigi szakirodalom eredményeit, de sok tekintetben új anyagot tár föl s rendszerez, különösen a művelődéstörténet vonatkozásában. A köznemesség vidékiességének, az idegen ajkú polgárság magyarosodásának elemzése rendkívül alapos, és az irodalmi élet sokoldalú bemutatása, az intézmények szerepének mérlegelése is részletes. Az Irodalomtörténeti Intézetben végzett munka folytonosságát bizonyítja, hogy jól észrevehetők a későbbi kritika- és sajtótörténet előzményei. Mi sem bizonyítja ékesebben a kezdeményezés határozottságát, mint az, hogy az irodalomtörténet fájdalmas hiányokra is emlékeztetheti az olvasót, amelyeket az elmúlt négy évtizedben sem sikerült pótolni. Különösen érezhető ez az ötödik kötet kritikatörténeti fejezetében, mely azóta is el- végzetlen föladatokat is kijelölt. A Nyugat értekezői ebben a felfogásban még kissé túlzottan is közel kerültek egymáshoz. Egységes mozgalomként értelmezésük csakis némileg meghatározatlan vagy nem igazán sokat mondó közös nevező megadását tette lehetővé: "Megegyeztek (...) a zsíros magyarkodás elutasításában (...). Kritikusi gyakorlatuk egyik elvi alapja (...) a l'art pour l'art volt (...,) kifejeződik benne a magyar polgári törekvések gyengesége is" (V, 58-59).1 Ezek a szavak olyan alapkutatásra ösztönözhettek, amelyekre azóta csak részben került sor.
Az Akadémiai Irodalomtörténet azért is tekinthető a szó szoros értelmében nagy kezdeményezésnek, mert kijelölte a szakma további föladatait. Ezek közé tartozott a kritikatörténet, melynek megírását ugyancsak az Intézet vállalta. Kötetek sora jelent meg e tárgykörből az elmúlt évtizedekben, amelyek rendkívül nagy mértékben gyarapították az értekező próza hagyományára vonatkozó ismereteket. A reformkor, a pozitivizmus időszakának, Aranynak vagy Ignotusnak esetében, a hat kötetes kézikönyv továbbfejlesztéséről lehet beszélni. A kezdeményezés súlyára enged következtetni, hogy továbbvitele tudomásom szerint még mindig folyamatban van. Az újabb vizsgálódások természetesen ki is igazították a korábbiakat. A kézikönyv még Ignotust és Kosztolányit egyaránt az impresszionista kritika képviselőjének minősítette. Ignotus és a kritikai impresszionizmus viszonya azóta a nemzetközi szabadelvűség jegyében kapott átértelmezést, míg Kosztolányi nyelvszemléletéről talán már eleget tudunk ahhoz, hogy lássuk, mennyire más kérdések is foglalkoztatták őt, mint idősebb kortársát.
Hasonló elismerés illeti a folyóiratok s napilapok tüzetes számbavételét. Különösen a tizenkilencedik század utolsó évtizedeit méltató sajtótörténeti fejezet mondható kiemelkedőnek: az egyes szerzők értékrendjének s írásmódjának jellemzése vetekszik a lapok s folyóiratok fejlődéstörténeti helyének társadalom- s ízléstörténeti értelemben egyaránt találó körvonalazásával. Legföljebb a vallás szerepének megvilágításával marad adós a kötet a Világos utáni évtizedek megközelítésekor. Példaként az eszményítés kérdése említhető: "Ebben az objektív idealizmusnak ama illúziója jelentkezett, hogy az evilági, anyagi, társadalmi valóság fölött van még egy másik autonóm birodalom is: az erkölcsi, eszményi követelmények világa" (IV, 384). Vajon e kissé körmönfont fogalmazás helyett nem célszerűbb-e elismerni, hogy Arany, Kemény, Gyulai s kortásaik aligha lehettek nyíltan istentagadók, hiszen a keresztény neveltetés nyomai a kornak nyugati szerzőinél, még Baudelaire-nél vagy a Darwin tanításait elfogadó George Eliotnál is észrevehetők?
A negyedik kötet legelső mondatában a kötőjellel egymáshoz kapcsolt jelzők - "nemzeti-polgárosult" (IV, 5) - szemléleletesen mutatják az egész irodalomtörténet kettős értékrendjét. Az érvelésre mindvégig a társadalmi haladás és a nemzeti fölemelkedés eszményének óvatos egyeztetése nyomja rá a bélyegét. A két szempont közül az utóbbi gyakran alá van rendelve az előbbinek. A gondolatmenet az alaptól a fölépítmény felé igyekszik haladni, s már a harmadik mondat tartalmazza az "ellentmondásos" megjelölést, amely olykori talányosságával a két vezérelv egyeztetésének kényességét sejteti. A negyedik mondat azután a magyar társadalom ellentmondásos fejlődéséből származtatja azt, hogy késik a realizmus. A mai olvasó azt gyaníthatja, hogy a hivatalos felfogásnak tett engedmény egyeztetődik a Világos utáni magyar irodalom óvatos elismertetésének igényével. (Ez utóbbi cél indokolhatta, hogy az 1849 utáni félszázad méltatása mintegy kétszáznegyven lappal hosszabb, mint az előző nyolc évtized összefoglalása.) A korszak bevezető jellemzését adó bekezdést ugyanis olyan mondat zárja, mely mintegy korlátozza az előző állítás érvényét, azt sejtetvén, hogy a tizenkilencedik század második felének irodalma "a 20. századi magyar irodalom virágzásának előfeltételeit teremti meg" (IV, 5). A "türelmetlen és késlekedő félszázad" megjelölés majd ennek átfordítása lesz, abban a hat évvel később kiadott kötetben, amely mintegy átrajzolja a kézikönyv körképét.
Noha az akadémiai irodalomtörténet legtöbb fejezete írásmód tekintetében erősen különbözik a kezdőbetűkkel jelölt szerzők másutt megjelent tanulmányaitól, akad néhány olyan ellentmondás, amelyből arra lehet következtetni, hogy a szerkesztőknek nem mindig sikerült kiiktatni az egyes munkatársak véleménye közötti éles különbségeket. A tizenkilencedik századi líra megújhodását például az irodalom kettészakadásának olyan állítása vezeti be, mely szöges ellentétben áll a negyedik kötet szellemével. "Arany János vagyonos, előkelő hivatalnok; (...) Mikszáthot szegénysége arra kényszeríti, hogy évekre elváljon a feleségétől" (IV, 593). A részigazság olykor félrevezet, sőt torzít. Mivel a szóban forgó fejezet elkészítője saját munkáiban is hasonló álláspontot foglalt el, már 1945 előtt is, túlzás, sőt egyenesen hiba volna azt hangoztatni, hogy a haladó és maradi kultúra merev szembeállítását minden esetben a marxizmusnak vélt s nevezett eszmeiség kényszerítette a tudósokra.
Más belső következetlenséget is észre lehet venni a kézikönyvben. Az 1849 és 1867 közötti időszak tárgyalásakor az irányzat, a hetvenes éveknél a pályakép szolgáltatja a rendezőelvet. Az indoklás szerint a "kiegyezés utáni évtized nem bontható fel olyan világos irodalmi irányzatokra, mint az első alkorszak. Itt inkább a differenciálódási törekvések érdemelnek figyelmet" (IV, 6). A harmadik alkorszaknál ismét más vezérelv érvényesül: "a magyar irodalom egyes műfajain belül végbemenő nagy megújulási folyamatok" (IV, 6). A gondolatmenet irányváltozásátúgy próbálták ellensúlyozni a munkatársak, hogy lényegében a politikai és társadalomtörténetnek rendelték alá az irodalmat.
A negyedik kötetnek legsebezhetőbb pontjai a politikai és társadalmi viszonyokkal, eszmei s irodalmi irányzatokkal foglalkozó részekben találhatók, azokban a kinyilatkoztatásokban, amelyek "a fokozottabb terrornak, az imperializmus korának kezdetét" (IV, 543), a "válságba kerülő kapitalista rend"-et (IV, 549) írják le. Kiváló természettudósok kapnak dorgálást, mert "általános, világnézeti kérdésekben, illetve társadalmi és történelemfilozófiai vonatkozásokban semleges-agnosztikus, vagy éppen harcosan idealista álláspontot foglalnak el" (IV, 550). A korabeli nyugati bölcselet torzítóan egyszerűsítő minősítését talán elég egyetlen mondattal szemléltetni: "Nietzsche, Chamberlain és Gobineau például a természettudományos, pozitivista kutatás tényanyagából kiindulva és a modern biológia alepelveit meghamisítva, a felsőbbrendű ember, a faj mítoszát teremtik meg" (IV, 551).
A politikai s társadalom-történet Magyarországon ritkán került összhangba a művelődés-történettel. A rokon tudományágak feszültsége a tíz kötetesnek tervezett Magyarország története s a hat kötetes irodalomtörténet között is fönnáll, s ez nemcsak azzal magyarázható, hogy ez utóbbi hamarabb keletkezett. (Az természetesen a tudomány hasznára válhatott volna, ha más akadémiai kutató intézetek sokszerzős történeti vállalkozásával egyidőben készül el a hat kötetes irodalomtörténet.) A történészek munkája némely alkalommal úgy szól műalkotásokról, hogy nem veszi tekintetbe az irodalmárok szempontjait és viszont. A múltban többször állítottam, hogy történettudományunk szerencsésebb helyzetben van. Ezúttal legyen szabad megkockáztatnom, hogy mindkét szóban forgó kézikönyvben érezhető a társtudomány eredményeinek kissé hézagos ismerete. A Magyarország története olyan képet rajzol Kemény Zsigmondról, mely az irodalmárokéval éles ellentétben van - regényeket nem mindig célszerű csak politikai értekezésként olvasni -, az irodalomtörténet viszont idősb Andrássy Gyuláról szólva csak "osztályának hibái"-t s "korlátoltságait" (IV, 408) említi, azt nem, hogy a Monarchiával éppen nem rokonszenvező nyugati szakirodalom időnként úgy jellemzi, mint olyan külügyminisztert, aki a dualista állam politikusainak többségével ellentétben képes volt eligazodni a nemzetközi kapcsolatok útvesztőjében. Példaként John W. Mason munkáját említhetem a Monarchia felbomlásáról, mely Andrássy diplomáciai tevékenységét magasra értékeli.2
A magyar irodalom története olyan egyértelműen ítéli el a Monarchia-korabeli illetve a két háború közötti Magyarországot, hogy fölvetődhet a kérdés, ilyen mostoha állapotok miként adhattak lehetőséget különféle intézmények és mozgalmak kibontakozásához. Vajon indokoltan értékelték-e sokkal többre az 1960-as években készült cseh-szlovák, román vagy osztrák összefoglalások saját múltjuknak megfelelő szakaszát? Nem az kérdés, jogos-e elítélni a tizenkilencedik század végének szűklátókörű magyar hazafiaskodását, csupán az, nem lehetett volna-e többet utalni a nem magyar nemzeti törekvésekre s a nemzetközi helyzetre, különös tekintettel a nagyhatalmak érdekeire.
E fejtegetéseknek azért van megkülönböztetett szerepe, mert az irodalom korszakolása teljesen megfelel a történetinek: "az önkényuralom tizenhét esztendeje szinte egybeesik a Világos utáni félévszázad első irodalomtörténeti alkorszakával" (IV, 11) - állítja a negyedik kötet bevezetője, s a gondolatmenet később is a társadalomszemlélettől halad az irodalom felé. Sőt, a visszatekintés a megelőző időszakra ugyanezt az érvelési módot követi, így érzékeltetvén annak általános érvényét: "Erdélyinek a népköltészet felfedezéséért, a népiességért vívott harcai, a népköltészetről szóló tanulmányai ugyanazt a demokratizmust fejezik ki, mint Petőfi első korszakának népdalai, a János vitéz - és a Toldi" (IV, 52). Ha az irodalom felemás minősítést kap, ennek egyértelműen és szigorúan társadalmi oka van: "a polgári forradalom hosszú időre lezáratlan maradt" (IV, 11), "a lakosság túlnyomó többségét tevő parasztság, a forradalom befejezetlensége miatt, korántsem gazdálkodott úgy, amint az ideálisan illett volna az új körülményekhez" (IV, 12).
A történelem szükségszerű előrehaladásként s az irodalom alakulása ennek mintegy leképezéseként jelenik meg. A regény úgy szorítja ki az eposzt, ahogyan a kevésbé fejlett társadalmi rendet a fejlettebb. "A korszak általános jellemzése" című bevezető az osztályellentéteket nevezi a társadalmat mozgató erőnek, és az egyes korszakhatárok jellemzése is ehhez az irányelvhez igyekszik igazodni. Az önkényuralom végén például "a kényszerhelyzetbe került nemesi politika korlátai mutatkoztak: osztályérdeke a nemességet nem a néphez s a nemzetiségi néptömegekhez, hanem egyre inkább Bécshez, a Monarchiához s a magyar szupremácia fenntartásához, megőrzéséhez fűzte" (IV, 20). Az a minősítés, mely szerint "a kiegyezés a magyar társadalom konzervatív erőit juttatta uralomra" (IV, 25) a Magyarország története megfelelő részében inkább a Szabad György, mint a Hanák Péter készítette fejezetekkel van összhangban. Tekintettel arra, hogy ma is mindkét véleménynek vannak hívei, az irodalmár szempontjából inkább csak annak tulajdonítható jelentőség, hogy a kiegyezés magyarázata elárulja: a kézikönyv hallgatólagos alapföltevése szerint a történetíró biztonsággal ítél, nem változtatható igazságot birtokol. Ebben a szellemben szögezi le, hogy Deák "felfogásának osztályszempontú meghatározottságát nem szabad szem elől tévesztenünk" (IV, 20) és szerepelteti az "irodalmi Deák-párt" fogalmát, anélkül hogy eltünődnék azon, valóban irodalmi irányzatot jelöl-e ez az elődöktől készen átvett kifejezés. Persze, mielőtt elhamarkodnánk az ítélkezést, nem szabad feledni: a harmadik s negyedik kötetet egymáshoz kapcsoló föltevést, mely szerint a magyar történelemnek s irodalomnak a tizenkilencedik században a polgárosodás volt a fő mozgatója, máig nem cáfolták meg.
Bármennyire is lehet különbségeket érzékelni az egyes szerzőktől származó fejezetek értékrendje s színvonala között, szinte kivétel nélkül példás következetességgel szereztek érvényt annak az alapelvnek, mely szerint a szüntelen alakulás az irodalom lényegéből fakad. Legföljebb az idéz elő egyenetlenséget, hogy az alakulás némely szakaszainak jellemzésére a munkatársak nem találtak megfelelő szavakat, s így a fogalomsor különnemű. Legfeltűnőbb e bizonytalanság a tizenkilencedik század végének minősítésekor. Ennek az időszaknak lírikusait a következő csoportokra osztja a kézikönyv: preszimbolisták, a közéleti líra, a nagyvárosi költészet, a szocialista költészet művelői, végül a hanyatló népnemzeti iskola tagjai.
A korábbi meghaladásának legmagasabb színtű megvalósulásaként Petőfi költészete szerepel, ám az ő tevékenységének két állomása mai szemmel már vitatható minősítést kap: "forradalmi költészete hasonlíthatatlanul többet jelentett, mint tulajdon, korai korszakának népies-nemzeti költőisége" (IV, 367). Ha a jelenkori olvasó úgy érezheti, hogy a kézikönyvben is nyomot hagyott Petőfi s Ady költészetének kisajátítása, ennek okát abban lehet keresni, hogy e két költő műveit mintaként használták olyan alapelv érvényesítéséhez, mely szerint valamely "irányzat haladó vagy retrográd voltát" annak alapján állapítsák meg, "a politikai fejlődés szolgálatában állt"-e (IV, 927-8) vagy sem.
A marxizáló célelvűség alapját jelentő szembeállítás csak egészen kivételes esetben párosult "az alap és a felépítmény klasszikus ellentmondásának" (IV, 1024), "a kiút keresésének" (IV, 1027), az "embertelen kapitalista társadalmi valóság közvetlen tagadásának" (IV, 1028) s "a fennálló rendtől való elfordulás"-nak (IV, 1033) közhelyével. Két irányzat minősült egyértelműen haladónak: a népiesség és a realizmus. Az előbbit Erdélyi János nyomán olyan tényezőként méltatták, mely túlsegítette a magyar irodalmat az utánzás szakaszán. Ez egyértelmű volt a romantika s Vörösmarty leértékelésével illetve meghamisításával, hiszen a Csongor költőjét bajosan lehet eredetietlenséggel vádolni. Arany munkásságát Petőfiének rendelték alá. Annak az állításnak, mely szerint Arany "hatvanas években vallott nézetei a népiességről megegyeznek a Toldi születése idején vallottakkal" (IV, 56) s Arany "birodalma a Petőfién belül van, nem pedig átellenében, kívüle" (IV, 57) talán az is lehetett a föladata, hogy cáfolja a középiskolai tanárként működő, nem marxista Baránszky Jób László Arany lírai formanyelvének fejlődéstörténeti helye című, 1957-ben kiadott tanulmányát. Az is elképzelhető, hogy csakis így lehetett elismertetni Arany költészetének jelentőségét. Annyi bizonyos, hogy Németh G. Bélának a költőről írott tanulmánya mindössze két évvel a kézikönyv megjelenése után egészen más értelmezést adott. A hat kötetes irodalomtörténet átmeneti jellegét bizonyítja, hogy ugyanez a tudós már a negyedik kötetnek egyik átvezető részében előre vetítette későbbi tanulmányainak megállapításait, amidőn kitért Arany lírájának, ennek "az ízig-vérig intellektuális költészetnek, ennek a vívódó gondolati lírának" (IV, 373) a jellemzésére. Nem lehet vitás, hogy az Akadémiai Irodalomtörténet átértékelte a tizenkilencedik század második felének irodalmát, s fölkeltette az érdeklődést olyan művek erényei iránt, mint az Egy régi udvarház utolsó gazdája, A vén színész vagy akár Toldy István művei.
A realizmus "igény"-ként (IV, 702) jelenik meg a gondolatmenetben, ami elárulja, mennyire az alkotói szándék s nem a mű hatása irányadó a kézikönyvben. Csakis ezzel magyarázható, hogy néha a realizmus egyenesen a költőiség ellentéteként értelmeződik. A délibábok hőséről azt lehet olvasni, hogy "a műfajban eleve adott költőiség állta útját annak, hogy a társadalmi problémák vagy akár a lélektani valóság behatóbb feltárására kerülhessen sor" (IV, 702). Természetesen nincs kizárva, hogy ez a megfogalmazás is hivatalos felfogásnak tett engedmény, akárcsak az a minősítés, mely szerint az Álmok álmodója "felemás", "nem realista" alkotás (IV, 415).
Míg a népiesség csak egy bizonyos időbeli szakaszon belül, nagyjából a tizenkilencedik század derekán neveztetik haladó irányzatnak, addig a realizmus föltétlen mérceként szerepel. A negyedik kötet a megelőzővel összhangban A falu jegyzőjét minősíti realistának (IV, 63), majd Móricz "kritikai realizmusá"-t (IV, 68, 77) olyan célpontként szerepelteti, amely felé a magyar széppróza csak lassan és tétován halad. Némi ellentmondás rejlik abban, hogy miközben a tizenkilencedik század második fele ismételten annak alapján értékelődik, amennyiben előkészítette a Nyugat mozgalmát, a negyedik kötet zárófejezete meglehetősen sikerületlenül jelenti be az ötödikben tárgyaltakat. Ady s Móricz művészetéről azt tudjuk meg, hogy bennük a kor "három fő stílusirányzata dialektikus egységbe olvad". E három tényező, "a felvilágosult, polgári kriticizmus, az egyéniség szecessziós lázadása és a népi forradalmiság" (IV, 1039) aligha számíthat stílusirányzatnak. E kivételesen gyenge fejezet mindazonáltal nem felejtetheti, hogy az irodalomtörténet a Lukács nevében föllépő kritikusokkal szemben nemcsak érvényt szerzett a Világos utáni magyar irodalom létjogosultságának, hanem közvetve azt a vitát is előkészíthette, amelyre a kézikönyv befejezése után az Irodalomtörténeti Intézet Elméleti Osztálya vállalkozott.
Arra a kérdésre, mit is értsen realizmuson a kézikönyv olvasója, egyáltalán nem könnyű a válasz, hiszen a sűrű említés nem párosul érdemi körülírással. "Marxista esztétikánk szerint - olvasható egy helyütt - a műalkotás rendezi és sűríti a valóság kusza folyamatait, tehát összefogottabb, céltudatosabb, könnyebben átlátható tükörképét adja a valóság rendezetlen áramának" (IV, 385). Ebből az állításból arra lehet következtetni, hogy a valóság adott és alak nélküli. A kézikönyvnek a keletkezés idején előnyére vált, hogy meghatározatlanul hagyta az utánzás (mimészisz) mibenlétét. Csak egyes részletekben érzékelhető némi közeledés a visszatükrözés ismert fogalmához. Az is eldöntetlen marad, mennyiben korhoz kötött s mennyiben nem a realizmus. "Vannak a valóságnak nagy, sugárzó periódusai - olvasható a "Romantika és realizmus" című, Jókai méltatását előkészítő alfejezetben -, melyek a művészetet parancsolóan befolyásolják, s a realizmust elkerülhetetlenül időszerűvé teszik." Ezt a föltevést hamarosan követi egy megengedő mondat, amelyre azért van szükség, mert a kötetben addig képviselt célelvűség alapján nem volna könnyű megindokolni Jókai tevékenységének történeti létjogosultságát: "Ugyanazt a valóságot, ugyanazt a témát lehet ábrázolni más és más módszerrel" (IV, 281).
A líra nem ábrázol, de kifejez. Ez sejthető abból a kijelentésből, mely szerint "a népi-nemzeti jelleg azért alakulhat ki Petőfinél, mivel a plebejus-demokratizmus eszméi, lázadó indulatai hatják át" (IV, 54), sőt annak állításából is, hogy Vajda, Reviczky s Komjáthy lírájának jelentősége abból származik, hogy "az új kor, a kapitalizmus tudatát szólaltatták meg" (IV, 1020). Olykor kísért a gondolat, hogy az irodalomban előbb fogalmazódnak meg elvek, s ezután kerül sor gyakorlati megvalósításukra, és a vizsgálódás általában a szerző "álláspontja" (IV, 74) felől halad a művekhez. Az 1960-as évek végétől kibontakozott műközpontúság akár úgy is felfogható, mint a kézikönyv alkotó-központú megközelítésére hozott ellenhatás. Persze, ne feledjuk, hogy ma már a szövegek szerkezeti elemzése is a múlté.
Aligha vitatható, hogy a hat kötetes irodalomtörténet egyik legfontosabb kezdeményezése az összehasonlító szempontok fölvetése volt. A negyedik kötetnek már a legelején érzékelhető a világirodalmi viszonyítás igénye, amidőn a szerkesztő az általa megkülönböztetett "népies-nemzeti", "liberális-nemesi" és "romantikus" irányzat bevezetése után a következő megjegyzést teszi: "Ezek az irányzatok nem kapcsolódnak szorosan a világirodalom uralkodó irányzataihoz" (IV, 6). Két kérdés bontható ki ebből a megszorításból: célszerű-e nyugati irányzatok megkésett utánzatát keresni a magyar irodalomban, például szerencsés-e a preszimbolista minősítés; és a nemzetköziesedés korában érdemes-e ragaszkodni olyan jószerivel lefordíthatatlan korszakmeghatározáshoz, mint a "nép-nemzeti irány" (IV, 70)?
A világirodalmi kitekintés kezdeményezése máig megoldatlan föladatokat rejtett magában. Lehetne ugyan arra utalni, hogy a hivatkozások olykor önmagukban véve is ingatagok voltak - a kijelentés, hogy "a hatvanas évek végén már kibontakozik Browning költészete" (IV, 38) nyilvánvalóan cáfolható, hiszen e költő első kötete 1833-ban jelent meg -, a lényeg azonban a magyar irodalomnak nemzetközi összefüggésrendszerbe helyezése, s ki mondhatná, hogy erre az 1960-as évek óta már találtunk megoldást. A kézikönyv végülis megtette az első lépést, s ez még akkor is föltétlen elismerést érdemel, ha jelenleg úgy látjuk, a cselekményes romantika időszerűtlenségének és a jellem-központú realizmus haladó voltának hangoztatása nem megfelelő vezérfonal, mint ahogyan az is kérdéssesé vált, hogy az avant-garde végérvényes elavultságából kiindulva lehet-e helyesen mérlegelni a huszadik századi irodalmat. Ha a tizenkilencedik századi világirodalomhoz maradian közelített a kézikönyv, akkor ez még inkább érvényes a huszadikra. Egyetlen olyan mű nem került említésre, mely nem Európában készült, holott Kosztolányi észak- s latin-amerikai kortársainak verseiből is fordított. Gorkij művei közül egyedül Az anya kapott méltatást, a nyugati regényírásból pedig Rolland és Galsworthy munkái kerültek előtérbe, pedig Fenyő Miksa röviddel a Törless megjelenése után méltatást közölt Musilról és Karl Krausra Ady hívta föl a figyelmet. Túl a részleteken, fölvetődik a kérdés: vajon nem tartozik-e a történetiség lényegéhez, hogy éreztessük ítéleteink időbelileg korlátozott érvényét, esendőségét.
Sőtér István utólag a világirodalmi összefüggések sokoldalúságát hiányolta a kézikönyvben. Ezért is tervezte a hetvenes években a magyar irodalomtörténet összehasonlító szempontú újraírását. Éleslátására mi sem lehet ékesebb bizonyíték, mint e terv megvalósulatlansága. A világirodalom egyrészt körvonalazatlan, másfelől kényszerű választás hatalmas anyagból. Mi legyen a választás irányelve? Azzal szembesítsük-e valamely korszak magyar irodalmát, ami az illető korban hatott Magyarországon, vagy ami a szüntelenül változó és helyileg is nehezen körülírható utókor számára lényeges. A kézikönyv afféle középutat próbált találni, amidőn a szimbolizmust egyrészt Mallarméval társította, kinek hatása csekély volt Magyarországon, másfelől Albert Samain-nal, akit Tóth Árpád sokat fordított, ám akinek versei nem igazán jelentősek, s talán még szimbolistának sem tekinthetők. Az összehasonlító vonatkozások számbavételekor nem lehet elhallgatni, hogy a legutóbbi időkben sok bírálat érte "az európai művészet és civilizáció egységes (monolitikus) látomását". A kifejezés az 1990-es években megjelent Oxford History of Art egyik kötetéből származik, mely egyenesen kérdésesnek tünteti föl azt, hogy Európának létezett "kulturális azonossága".3 E föltevés alapján még inkább kifogásolni lehet, hogy a magyar irodalmárok nemzetközi hivatkozásrendszere mind a hat kötetben jórészt Európára korlátozódott. A hiányzó utalások közül hevenyészett példaként Vörösmarty vagy Kosztolányi keleti érdeklődésére, Emerson s William James hatására, Bölöni Farkasra, Whitman és az avant-garde viszonyára, s az amerikai regény két háború közötti népszerűségére lehetne utalni.
A külföldi irodalmakra s tárművészetekre kitekintéstől eltekintve a negyedik s ötödik kötet nem igazán jól illeszkedik egymáshoz - ellentétben a harmadik s negyedik kötettel, amelyek között összefüggést teremt Sőtér Istvánnak Erdélyi János nézeteiről kifejtett eszmefuttatása. Nemcsak egyes részletmegoldások miatt nem, melyek közül egyik leginkább feltűnő, hogy a századvég taglalása során Rákosi Jenőről olyan árnyalt kép alakul ki, mely nem egyeztethető össze a későbbi súlyos elmarasztalással. A negyedik kötetben a pályaképeket történeti folyamatokat nyomon követő fejezetek vezetik be s kapcsolják egymáshoz, melyek többségét a tartalomjegyzék a szerkesztő munkájaként tünteti föl. A huszadik századot bevezető kötetben viszont a szerkesztő szerzői hozzájárulása mindössze egyetlen négy lapos bevezetőre korlátozódik, s az életművek egyenkénti bemutatását alig egészítik ki átfogóbb, a szó szigorú értelmében irodalomtörténeti fejezetek. Az életművek szerinti tárgyalás mintegy keresztezi a történetiséget. Ahogyan Henszlmann munkái közül a Világos utáni száműzetésben s a Magyarországra visszatérés után írottak is történeti összefüggéseiktől elszakítva, az 1772 s 1849 közötti szakaszt tárgyaló harmadik kötetben, úgy Herczeg Ferenc méltatása a tizenkilencedik század második felét áttekintő negyedikben található, holott tevékenysége kiterjed a következő két kötetben tárgyalt időszakra. Móricz, Krúdy, Babits, Kosztolányi vagy Füst mérlegelése az 1905 s 1919 közötti másfél évtizednek szentelt kötetre korlátozódik, noha munkásságuk nélkül csonka a rákövetkező időszak irodalma. E feszültség, sőt önellentmondás egyértelmű elítélése helyett célszerű elismerni, hogy e felemás megoldás fölvetette egy több szintű áttekintés lehetőségét, amelyben akár a Reinhart Koselleck által emlegetett "egyidejűtlen egyidejűségek" is hangsúlyt kaphatnak. Sőt, ennek fordítottja, az egyidejű egyidejűtlensége is érzékelhető, vagyis az a szempont, melyet a szellemtörténész Wilhelm Pinder hozott szóba, A nemzedék kérdésköre című 1926-ban kiadott munkájában. Végső soron ez is jut érvényre, valahányszor a magyar társadalom, kultúra vagy művészet megkésettségéről esik szó.
A többszintes irodalomtörténet lehetőségének fölvetése mindazonáltal nem feledtetheti, hogy a történeti fejtegetésekben, sőt a pályaképekben is találhatók lényegi fogyatékosságok. Az osztály szempontú történetírás egyoldalúsága nemcsak torznak láttatja a magyar társadalmat, de bizonyos mértékig következetlenül is érvényesül: elszalasztódik a lehetőség arra, hogy sor kerüljön a polgári kultúra érdemi bemutatására. Egyes részletektől eltekintve - a Tisza Istvánról adott jellemzés nincs összhangban Ady sommás ítéletével - hiányos és árnyalatlan a kép a századelő magyar szellemi életéről. A marxistának mondott közhelyek nem felejtethetik, hogy a kézikönyvben használt nyelv olykor kifejezetten a romantika örökségét idézi föl: 1918 őszén azért nem járt sikerrel a köztársaság, mert "nem organikus fejlődés útján" jött létre (V, 26), a Nyugat című folyóirat ellentmondásai pedig annak a következményei, hogy e folyóirat "jelezte a polgárság túlérettségét is" (V, 33). Általában kifogásolható, hogy a Nyugat körének méltatásából jórészt hiányoznak a korszak gondolati kultúrájára vonatkozó észrevételek. Az ész trónfosztása az irányadó kalauz, így azután rövidre van zárva Nietzsche öröksége. Az érvelés szerint Ady, Babits és Kosztolányi "a lázadók biztatóját látták Nietzschében. De azt is tudták, hogy túl kell jutniuk rajta" (V, 41).
Miközben elismerhető, hogy A magyar irodalom történetének azok a részei a legsikerültebbek, amelyek egy-egy életművet időrendben tekintenek át, magától értetődik, hogy az arcképszerű fejezetek terjedelmi aránya olyan értékelést sugall, mely eltér a jelenlegitől. Félreértés ne essék, nem akarom azt állítani, hogy napjaink magyar olvasói vagy akár irodalmárai egyazon véleményt vallanak. Azt sem képzelem, hogy a jelenkori ízlés ne volna mulandó. Nagyra becsülöm Kaffka Margit legjobb műveit és meggyőződésem, hogy Móriczot manapság sokan indokolatlanul kevéssé értékelik. Csupán annyit mernék megkockáztatni, mai szemmel nem tekinthető indokoltnak, hogy az akadémiai kézikönyvben Móricz hatvanöt, Kosztolányi ellenben csak huszonnyolc lapos fejezetet kapott. Az Aranysárkány és az Ének a semmiről szerzője, a jelentős fordító és értekező sokoldalúsága miatt lényegesen hosszabb méltatást érdemelt volna, mint Kaffka, akinek az irodalomtörténet mindössze másfél lappal szentelt kevesebbet. Persze, hiba volna elhallgatni, hogy az Irodalomtörténeti Intézetben készült áttekintés ezúttal is lényegesen elfogadhatóbb szemléletnek adott helyt, mint a korabeli kiadványok többsége. Kosztolányi a marxistaként föllépett szerzők céltáblája volt - 1946-ban Szabó Árpád, 1947-ben Lukács, 1957-ben Heller Ágnes támadta igen élesen. Politikailag kisajátíthatóbbnak látszott Móricz, sőt talán még Kaffka is.
Esti Kornél megalkotója - Máraihoz hasonlóan - a magyar polgári hagyományt képviselte, a marxizmus nevében föllépett kritikusok egy részének pedig az volt a célja, hogy e hagyomány hiányáról győzzék meg a magyar közönséget. Ehhez a felfogáshoz képest a kézikönyv sokkal mérsékeltebb szemléletet érvényesített. Egyértelműen két csoportra osztotta a Nyugat íróit: "Ady és Móricz irodalmi forradalma nyilván hatásosabban és céltudatosabban szolgálta a társadalmi progressziót, mint Babits és Kosztolányi esztéta hitvallása" (V, 33). A szolgáló irodalom eszménye okolható azért is, hogy az Akadémiai Irodalomtörténet a magyar avant-garde-dal folytatott vitájában a Nyugat íróinak adott igazat. Ismét mélyen igaztalan volna olyan megoldást kérni számon egy harmincöt éve kiadott sorozaton, amelyet azóta sem sikerült megtalálni. Ugyan ki tagadná, hogy Ady némely költeményei inkább nevezhetők remekműnek, mint - teszem azt - Komját Aladár legjobb versei. A fogas kérdés, amelyre nem kapunk választ, a művészi érték és az újszerűség viszonyát érinti.
Foucault és Blumenberg után természetesen főként a hat kötetben érvényesített korszakolást lehet kifogásolni. A folyamatok tagolását föltehetően kevés töprengés előzte meg. A sokat hangoztatott történetiség nem érvényesült maradéktalanul. Következetlenség is sejthető abban, hogy egyrészt a jelenségeknek a mindenkori értelmezőtől független állandóságot tulajdonítottak, másfelől elkötelezettséget érzékeltettek. Ugyanabban a bekezdésben található az állítás, mely a Nyugat önértékelését változatlan érvényűnek tünteti föl és annak elismerése, hogy a kézikönyv határozott értékrend alapján válogat: "az általuk megállapított rangsor is jórészt mindmáig érvényes: ma is Ady, Móricz, Babits áll a csúcson, s utánuk kissé ingadozó egymásutánban Kosztolányi, Tóth Árpád, Karinthy, Tersánszky, Kaffka, Szép Ernő, Füst Milán, Nagy Zoltán következik (...). Az is természetes, hogy ma nagyobb érdeklődést tanúsítunk a kérdéses költők akkoriban meglehetősen elhanyagolt politikai mondanivalója iránt, sőt olykor, mint pl. Ady esetében, épp akkor mostohán kezelt politikai műveiket becsüljük legtöbbre" (V, 59).
Bármennyire bírálhatónak véljük a hat kötet fölépítését meghatározó korszakolást, el kell ismerni, hogy a jelenkor tudósainak sem sikerült újabb elképzelést kialakítaniok. Tudtommal egyedül a huszadik század esetében körvonalozódott másik lehetőség. A klasszikus avagy esztéta modern, avant-garde, késő és posztmodern szakaszok megkülönböztetése azon a föltevésen alapszik, hogy a magyar irodalom alakulása párhuzamos más, föltehetően jórészt nyugati irodalmakéval. Anélkül hogy Horváth János felfogásához, a magyar irodalom önelvű szakaszolásának eszményéhez kívánnék visszatérni, föltenném a kérdést, vajon nem lehet-e annak is veszélye, ha a magyar irodalom jelenségeit egy-egy külföldi irodalomhoz képest - akár mint eltérést próbáljuk jellemezni, hiszen valószínű, hogy még a huszadik századi német és angol irodalom is nehezen volna egyazon szakaszok szerint tárgyalható, nem beszélve más, esetleg távolabbi országok irodalmáról.
Úgy is lehet fogalmazni, hogy könnyebb az akadémiai kézikönyv részleteit bírálni, mint a benne megvalósított fölépítést kicserélni. Talán még leginkább kisebb, egymást részben fedő szakaszok s irányok megkülönböztetése kínálhatna más megoldást. Hivatkozhatnék A francia irodalom új története című sokszerzős vállalkozásra, mely Denis Hollier szerkesztésében s a Harvard University Press kiadásában, 1989-ben jelent meg. Ennek fejezetei élén egy-egy évszám áll, mely valamely mű, folyóirat vagy fordítás megjelenésére, színmű első előadására, intézmény megalapítására mint a gondolatmenet kiindulópontjára utal. Ez is idegen minta volna - jegyezhetné meg valaki. Nem állítom, hogy másolni kellene, de annyit azért megjegyeznék: ennek az irodalomtörténetnek az a hallgatólagos kiindulópontja, hogy a más kultúrákkal állandó kölcsönhatásban változó francia irodalom végső soron saját törvényeket alakított ki.
A magyar irodalom története, mint minden jelentős kezdeményezés, saját meghaladását is magában foglalta, amidőn fölvetette annak a lehetőségét, hogy a tudós különböző folytonosságokat helyezzen egymás mellé. Munkatársai különféle célelvek között ingadoztak: hol az egyetemesnek vélt társadalmi haladás, hol a nemzeti önmegvalósulás, hol az intézménytörténet, hol az egyedi műnek tulajdonított érték vezette az érvelésüket. Csakis sajnálni lehet, hogy a hat kötetes sorozat után nem jöttek létre olyan munkák, amelyek legalábbis kibontották volna a kézikönyvben csírájában meglevő lehetőségeket. Nem történt kísérlet név nélküli irodalomtörténet elkészítésére, pedig ez segíthette volna a távolodást a Magyarországon túlzottan is erős arcképszerű megközelítés hagyományától. Akár még az időben visszafelé haladó gondolatmenet bővebb kifejtésére is lehetett volna gondolni, mert így talán fény derülhetett volna arra, vajon a keletkezés vagy a megjelenés alapján jelölhető-e ki valamely mű történeti helye, és az alkotást irányadónak tekintő történetírást hatástörténettel lehetett volna kiegészíteni - a kettő feszültségét sem kizárva. Ily módon közelebb juthattunk volna annak az igencsak nehéz kérdésnek a megválaszolásához, a magyarság nemzeti jellegének kibontakozása illetve a társadalmi haladás helyett milyen célelv szerint lehetne újraírni a magyar irodalom történetét. Ilyen rendezőelv nélkül ugyanis aligha lehetséges új irodalomtörténet elkészítése.

Jegyzetek

1. Az idézetek A magyar irodalom története (Főszerk. Sőtér István. Budapest: Akadémiai, 1965) köteteire vonatkoznak. A római szám a kötetet jelöli.

2. John W. Mason: The Dissolution of the Austro-Hungarian Empire 1867-1918. London: Longmans, 1985, 49-52.

3. Matthew Craske: Art in Europe 1700-1830. Oxford: Oxford University Press, 1997, 10-11.