Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
Bókay Antal
A líra az
ezredfordulón - poétikaelméleti szemszögből
A líra mint a belső kódolásának
stratégiája
Szívesen mellőzném a líra
ezredfordulós állapota kapcsán érzékelhető melankolikus hangulatot, amely a
bevezető előadásokban, a hozzászólásokban és a program poétikus címében is
megjelenik. Kikerülhetetlen azonban a kérdés, hogy létezik-e, vagy legalábbis milyen
mértékben létezik még a líra jelensége. Mellőzhető talán a melankólia akkor, ha
már a kezdet kezdetén tudatosítjuk: még akkor is, ha valóban és joggal megéljük,
hogy eltűnik, megszűnik valami, amit lírának szoktunk nevezni, akkor sem az Adorno
féle morális méltatlanná válás eseményéről vagy éppen a "líra halálának"
veszélyéről van szó. A modern elidegenedett megbomlásai, közönybe, semmibe hulló
eltűnései helyett a mostani, modern utáni korunk az ilyen váratlan megszakításokat
nem végetérésnek, hanem egy átfogóbb, kontrollálatlanabb, összevisszább és persze
alapvetően veszélyesebb háttér felismerésének, önépítő és öncsaló
mechanizmusaink megkérdőjelezésének és elkerülhetetlenségének véli.
Szorongásainkat csökkentendő tagadhatjuk ezt, de talán pontosan a lírai beszéd az,
ahol legkorábban megtörtént és leggyakrabban megtörténik ennek a szorongáskeltő,
hiányt és bőséget hamiskásan egyszerre ígérő új belső beszédnek a kidolgozása.
Párhuzamos és talán
összefüggő jelenség az, hogy a romantikában önállósult, szépen formált lírai
vers, és a hasonlóképpen romantikus esztétikai élmény-viszonyban megformálódott,
lírát olvasó ember fontossága, száma fogyatkozik, miközben - ellentétes
folyamatként - az a beszédmód, az az élményforma, amit az emberiség számára a
líra dolgozott ki, szétárad, eddig tőle érintetlen helyeken is felbukkan és áthat,
megbont, átszínez, átfordít minden beszédet. Dráma és epika egyaránt
lírizálódik, másfelől a líra hagyományos magánbirodalmai, tipikus kifejezési
formái és szerzői-olvasói elvárásai hozzá képest külső (narratív és nyelvileg
poétizálatlan) behatolások, kibővítések hatására elvesztik sajátos arcukat. Ehhez
hozzáadódnak még azok a beláthatatlan terjedelmű, alig tudatosított beszédmódok,
mint például a reklám vagy a popkultúra számos jelensége (pl. videoklipek), amelyek
meghatározó technikája a referencialitást hol használó, hol radikálisan
felfüggesztő lírai stratégia. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy a lírai vers
bonyolult formáját megvalósító, a belsőt formába öntő esztétikai tárgy és a
verset magányos pillanataiban elmélyülten elolvasó, átélő, az élményben alakuló
ember ideáljainak gyengülése egyben a líra elhalását is jelenti. Az ezredforduló
ilyen folyamatai felől érdemes átgondolni, hogy mi is a líra, honnan jött és hova
jutott, mit fejezett ki és mit titkolt el, hogy van-e élettere a klasszikus, igazi
lírának, a romantikus versnek, vagy még pontosabban, az ezredévnyi sokféle olvasható
líra kétségtelenül birtokunkban maradó kincsestára mellé mit lehet ma, írható
líraként odaállítani.
A modern líra
kétségtelenül a belső leginkább primér kódolási stratégiája. A
líra-definiciókban mindig megfogalmazódik valahogy az a sajátosság, hogy itt magában
"a művészi formában", a művészi tárgyforma megalkotásában válik a szubjektum
láthatóvá (Lukács, 1951 Becher tanulmány). Nem egy előzetesen fennálló
tárgyvilág jelzi az én körvonalait, hanem éppen ellenkezőleg, tárgyak, képek,
tárgysorok születnek általa, miközben ő maga, teremtett dolgain keresztül, arcot
kap, fenomenalizálódik. A modern regény és dráma az én történeteiről szól, a
líra viszont az én megtörténése, abban a pillanatbn jön létre, amikor a bensőség
megtörténik. A klasszikus líra valahol - talán történetileg és elméletileg is
- az autonóm én genezisének eseményénél kezdődik, és ugyanott, az autonóm én
megszűnésének eseményénél, vagy az autonóm én mítoszának felszámolásánál ér
véget.
A líra pozíciójának
radikális átalakulásában, szétszóródásában és karaktervesztésében
meghatározó szerepű egy sokkal általánosabb folyamat, az én szerepének
átalakulása. Nagyon durva áttekintéssel az én modernkori megformálódásának három
lépését különíthetjük el, mindhárom radikálisan átalakította, átalakítja a
líra kereteit. A három közül az első én-fogalom a felvilágosodás terméke, a
modernség individuum felfogása. Szempontomból meghatározó fogalma, elve a Bildung,
amely a személyt, az ént nevelő kiképződésként értelmezi, előfeltételezi, hogy
az én egy tágas (később egyre szűkülő) társadalmi-történelmi tér terméke,
társadalmi-történelmi vektorok kereszteződésének produktuma és megragadása
szubjektív szempontból kritikus terek, események, állapotok (jellemző költői témák)
megtalálása és ábrozolása segítségével történhet.
A XIX. század elején
kétségessé váltak azok a történelmi-társadalmi terek, narratívák, amelyek
korábban stabil körvonalakkal emelték ki az ént, a személy magára maradt, az énnek,
ha hitelesen akarta kifejezni, megérteni önmagát, hamis kontextusok helyett önnön
belső lényegét kellett megragadnia. Az én a problematikussá válás nyomán
született meg, és egyben vált láthatóvá, hiszen csak a lényegileg, természete
szerint problematikus pozíció érzékelése, az énen belüli kontraszt és az ezt
felfogó, teremtő és feldolgozó önreflexivitás vezethetett el az énnek magának a
tudatosításához, a szubjektum fenomenalizációjához. Szétesés, törés, illetve az
ezt gyógyító konstrukció a modern líra absztrakt lényege (Wallace Stevens zseniális
képére utalnék, aki A szikla című metapoétikai versében írja, hogy "nem elég
befedni a sziklát a levelekkel, meg is kell hogy gyógyuljunk általa, az alapok
gyógyulásával. Vagy meg kell gyógyítani önmagunkat, ami egyenlő az alap gyógyulásával,
a felejtésen túli gyógyulással"). A szöveg a tárgy és lélek
egymásrautaltságát, homologikus sorsukat jelzi, egy olyan léthelyzetet, amelyben a
tárgyak patológiája és az én patológiája a szubjektív megismerésének és
létezésének előfeltételeként érzékelődik. Ebben a megbetegítő és gyógyító
tevékenységben kétségtelenül meghatározó, kezdeményező szerepe volt a romantikának,
mely - nem véletlenül - a lírát abszolút elsődleges beszédpozícióba emelte: a
romantika a par excellence lírai korszak.
A líra ezzel sajátos
státust kapott, ugyanis ez az a beszédmód, amely pontosan azon a helyen szól, ahol
mindez, maga a bensőség történik, a líra éppen ott születik, ahol a törés és a
konstrukció van, ahol a személy kimondása folyik, azaz a líra saját formájában és
témájában egyaránt az önreflexív én megteremtődésében van. Történetileg két
eltérő, egymást követő stratégiát szokás említeni, ezeket szokásosan korai és
késői modernségnek nevezzük. Két olyan személy-reprezentációs vagy
személy-létezési forma alakul ekkor ki, amelyek ma is jelentős hatással bírnak a
lírai beszédmód arculatának megformálásában.
Az egyik - a szimbolizmusban
megformálódott változat - azt feltételezi, hogy a világ (a szubjektíven létező
világ) egy zseniális, különleges átlátó képességű individuum teremtő munkája
nyomán lesz számunkra látható. A poetizált tárgyvilág szimbolikus-metaforikus, és
ezt a világot uralja, vagy legalábbis többé-kevésbé kézben tartja egy, a vershez, a
versi világhoz képest transzcendens, autonóm szubjektum. Ennek a változatnak és a
mögötte lévő kulturális antropológiai folyamatoknak óriási szerepe volt abban,
hogy a líra mindenüt megjelent, az irodalomban centrális szerepe lett, és a műfajok,
műnemek "lírizálódásával" egyfajta imperialista jelenlétre tett szert. Az én
új antropológiája és újonnan elért érzékelhetősége jelentős szereppel bírt a
modern irodalomkritika kiépülésében, mely az "esztétikai jelenlét" elvére
épül és "nem kíván különbséget tenni az élmény és annak reprezentációja
között" (P.de Man).
A lírát a modern
irodalomtudomány szerzői úgy fogják fel, mint egy autonóm én önteremtő monológjának
a kihallgatását. Az én - belső természete következtében, külső kényszer
nélkül - kiárad, és egy retorizált, dominánsan szimbolizált világot hoz létre.
A kiáradó én többé-kevésbé (a történelmi idő előrehaladtával persze egyre
kevésbé) képes autonóm módon uralni a világot. Baudelaire Kapcsolatok című verse
írja meg a legteljesebben ennek a metapoétikai pozíciónak a lényegét.
A századforduló után
azonban különböző kulturális átalakulások miatt kétségbe vonódik a
monologizáló-önteremtő én autonómiája, demiurgikus-szimbólumterető hatalma és
egy olyan - késő modern - poétikai stratégia válik uralkodóvá, melyben
világos, hogy a szubjektum maga is tárgyiasság, és mint ilyen része az immanens
világnak. A szimbolizmus számára a szubjektív már immanens, bennfoglalt a szimbolikus
tárgyiasságokban, az alkotó én, a demiurgikus személy pedig még transzcendens
természetű, valamiféle isteni hatalom, mely a verset teremti. A késő modern viszont
megvalósította bensőség teljes immanenciáját, azaz végigvitte a modernség
programját. Az én elveszti isteni hatalmát, benne van a világban. De lényeges
emlékezni arra, hogy az immanencia kiteljesedése sokkal több, mint a személyes boldog
vagy kényszerű-elidegenedett beépülése a világba. Az igazi ujdonság az immanencia
felettes megszerkesztettségében, egy új metapozíció kiépülésében rejlik. Ez az a
jelentős lépés amit a magyar költészetben József Attila tesz meg. A késő modern költő
számára az én és a világ csak az immanens létezés eltérő jellegű részei,
azonosak és mégis különböznek. Egymásra vetítettségük, és ennek hátterében
lévő sajátos lírai metapozíció viszont egy olyan formát, strukturális homológiát
artikulál, amely funkcionálisan és kölcsönösen leképezi egymásba a tárgyat és az
ént, ugyanakkor mindkettőhöz képest absztraktabb, generatív szintet, formát jelöl
ki, amely szubjektivitásként (az egyént és a világot egyaránt vezérlő alapformaként)
működik. A bensőség, mely így szubjektumból, énből szubjektivitássá válik,
ebben az absztrakt homológiába transzformálódik. A törés és a konstrukció is a
homológ rendszer birtoka, az énben és a világban is jelen van.Van viszont egy olyan
absztrakt pozíció, a homológiának egy mélyebb, általánosabb szervező rendszere,
egy olyan elvont szubjektivitás forma, mely strukturálisan-grammatikailag mélyebb
szintről a világot és az én rendezettségét egyaránt biztosítja. Valószínű ezt a
mélyebb, absztrakt, összefogó személyességet lehet a self, vagy Selbst terminussal
megnevezni (a szó nehezen fordítható le magyarra, szószerinti megfelelője a "magam"
lenne). Erről szól a századforduló legnagyobb hatású antropológiai elmélete, a
pszichoanalízis, mely a tudattalan és tudatos törésének mentén megalkotta a személy
elméletét. Filozófiai szempontból a fenomenológia és a Tractatus Wittgensteinje volt
meghatározó, de a self születése számtalan regényben is ábrázolódott. A self
kérdésének előtérbe kerülése, fokozatos kidolgozása egyrételműen abba az irányba
ment, hogy a self univerzális konstruáltságának végső elve a nyelvi stuktúrában
fedezhető fel, miközben a "törés" problémája sokkal kevésbé lett kidolgozott,
sőt a nagy formalista elméletekben el is tűnt a színről, vagy éppen "zárójelbe
került".
A késő-modern poézis
számára a megjelenített tárgyvilágban elérhető, sőt a jó költőtől megkövetelendő
a totális poétikai immanencia, nem a vers szól a self-ről, hanem a vers maga a self,
amint mondja magát. A késő modern is feltételezi ezért a líra kihallgatott monológ
jellegét, de a hangsúlyt a monologizáló énről a monológra magára helyezi át, az
értelmezési filozófiát radikálisan lingvisztikaivá teszi és deperszonalizálja. A
vers a monológ ikonikus újraírása, ismétlése.
A korai és a késői modern
poétikai rendszer reprezentációs stratégiái, azaz metapoétikái, a beszédet vezérlő
metaretorikai elgondolásai egyaránt a szinekdochéra épülnek, azaz valamilyen rész
jelenik meg egy egész helyett. Csakhogy a korai modernben a rész reprezentálja az
egészt, a későiben a rész az egész helyett van, a rész, a homologikusság elve
alapján ismétli az egészet. Kétségtelenül lényegesen különbözik "a vár fehér
asszonya" és a "vaslábasban sárga fű virít" képiségének reprezentációs
funkciója. A két poétikai gondolkodásmódban a szinekdoché eltérő irányban
hangsúlyozódik: a korai modern a
reprezentáció
szinekdochéjának metaforikus-szimbolikus arcát hangsúlyozza, a késői modern viszont
annak metonimikus hangsúlyait helyezi előtérbe.
Mai poétikai elgondolásaink
felől nem érdektelen arra visszatekinteni, hogy ezek a költői beszédmódok és
poétikák hova helyezték a modern, az elmúlt kétszáz év költészetében olyannyira
szembetűnő, valószínüleg rohamosan erősődő retoricitás poéticitás centrumát,
azaz mi volt az, amit leginkább retorikusan olvastak. A korai modern számára a
megragadott lét volt retorikai természetű, a megragadást végző költő, a zseni
viszont valóságosan jelenlévő énként, mint a poétikusság birtokosa, egy
retorikusan olvasó, de nem retorikusan olvasott, hanem különleges képességű, de valós
létű személy tételeződött. A kései modern esetében maga a költői személy is
retorikai olvasat tárgyává vált, hiszen a világ olykor szenvedő, olykor uraló
mozzanataként jelent meg. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a költő
személy ebből a szempontból kettévált a modern narratívában felfedezhető énoncé
és énonciation mentén és a retoricitás veszélyes áradatát kordában tartotta a
mindig feltételezett általános szubjektivitás, mely ujra-grammatizálja, stabilizálja
a belső kifejezését. Az én benne van a világban, de egy racionális általános
szubjektivitás képes a jelenlét pozíciójának a fentartására. József Attila
zseniálisan építi ki ennek az általános szubjektivitásnak, ennek a lezáró,
összegző grammatikai elvnek a költői képeit olyan verseiben, mint a Téli éjszaka,
Külvárosi éj vagy éppen a Falu. Némiképp korábban, de nagyon hasonló költői
stratégiával ezt teszi Eliot is például a Téli éjszakához annyira hasonló
Preludes-ben.
Az ezredforduló posztmodern
poétikai stratégiája
A jelenkort jellemző
posztmodern poétikai stratégia abban jelent fontos változást, hogy a
törés-konstrukció párból a hangsúlyt a törésre helyezi át, és kétségesnek
véli a mindig megnyugtató, végső egyensúlyt legalább megígérő konstrukció lehetőségét.A
megjelenítés szinekdochikus mechanizmusa is eltűnik és a megjelenítő-megjelenített
viszony radikálisan véletlenszerűvé válik, azaz olykor elcsúszik egy mélységesen
fragmentált valóság leképzése irányában, máskor megszűnik mindennemű megjelenítés
és a nyelv a maga materialitásában működik, illetve maga a hang, a beszélői hozzáállás
lesz változékony. Az egész jelentérendszert meghatározó pozíció ilyenkor
olvasativá válik, a hermeneutikai-grammatikai megértés retorikailag felülíródik. A
változás sokkal több mint hangsúlyeltolódás. Elsősorban azért, mert most nem
líraelméletről beszélek, hanem magáról a líráról, tehát azt feltételezem, hogy
a líra természetében állt be, folyamatosan áll be jelentős változás, olyan, amely
a törés helyrehozhatatlanságát, létszerűségét érzékeli, a törést időszakosból,
temporálisból állandónak, alapminőségnek minősíti át, és mindig is ott rejtőző
véglegesként fedi fel (azaz Sartre-tól Nietzschéhez megy vissza).
Átalakul a retoricitás
szerepe, helye is. Talán a legjelentősebb változás ugyanis az, hogy a háttér
grammatikalitás kétségessé válásával maga a lírai hang válik retorikaivá
(Culler), kiderül, hogy az a hely, ahonnan a líra beszélt, nem hely volt, hanem
folyamat, idő, nem stabilitás, hanem természete szerint változékonyság. A
poétika-elméletben és olvasásban ezért az esztétikai jelenlét feltételezése, a
líra rejtett logocentrikusságának tézise (a homológ alapstrukturába, a hang lírai
formájának stabilitásába vetett hit) teljes mértékben felszámolódik.
Mindez természetesen a modern
utáni líraértelmezésben és elméletben is átalakítja a hangsúlyokat: már nem a
líra meghatározása a középponti kérdés, hanem a lírameghatározások, mint
hermeneutikai stratégiák mögötti retorikai-poétikai előfeltevések kutatása. Paul
de Man írja például, hogy "A líra nem műnem, hanem egy olyan név a sok közül,
amely a megértés elhárító akcióját, egy jövendő hermenutika lehetőségét
jelöli". Az önálló, koherens lírai vers feltételezése olyan öncsaló, de
igazából elkerülhetetlen vágy következménye, amely hisz abban, hogy a lírai
beszéd, a lírai hang fenomenalizálható, megragadható és ezen keresztül a beszélő
pozíció, egy elkülönült, értelmezhetővé vált koherens self rekonstruálható. De
Man, aki a leginkább következetes módon képviseli a líraelmélet ezen új,
dokonstruktív arcát, kimutatja, hogy Riffaterre-nél és Jaussnál milyen
logocentrizálási akciók és interpretációs elrejtések történnek, amelyek
segítségével a zavaró, ijesztő nyelvi mélységre legalább időlegesen vissza lehet
helyezni a szemiotikai konstruáltság, illetve az értelmező esztétikai-hermenutikai
szubjektum megnyugtató jelenlétét. De Man idézett mondata alapján azonban
módosítani kell korábbi kérdésünket, azt, hogy van-e líra az ezredfordulón. A
sokkal adekvátabb kérdés az, hogy el tudjuk-e líraként olvasni a lírát, illetve
lehet-e líraian (a világot) olvasni. A két kérdés közös háttérre megy vissza,
arra, hogy vajon léteznek-e olyan adekvá stratégiák, amelyekkel fenomenalizálni, és
így érzékelhetőséggel, megfoghatósággal ellátni és hermenutikai keretbe tudnák
vonni, azaz elfogadhatóan képesek lennének elolvasni a bensőséget és annak
textuális megjelenését.
Visszatérve az ezredforduló
lírájára, meg kell állapítani, hogy a törés ontologizálódása és a
dekonstruktív retorikai bázis működése mindig valamilyen mértékben jelen volt a
lírában, a dekonstrukciós értelmezés számos régebbi, korai és késő-modern költőnél
megmutatta ennek jeleit. Hugo, Hopkins, Baudelaire, Williams, Stevens, Mallarmé, hogy
csak jelezzem a névsor sokféleségét. De úgy gondolom, hogy az első igazán
radikális fellépése a posztmodern lírának, az a pillanat, amikor a dekonstruktív
retorikai folyamatok domináns, szövegalkotó pozícióba léptek, 1939 május 4-re tehető.
Ekkor jelent meg Londonban és New Yorkban egyszerre a Finnegans Wake. E könyvet szokás
regénynek nevezni, de ha pontosak akarnánk lenni, e könyvnek nincs műfaja, pontosan
annyira nem regény, mint amennyire nem is líra. Kétségtelen, hogy Joyce eredetileg
költőnek indult, de regényei egyre erőteljesebben alkalmaztak szimbolikus, lírai,
önteremtő formát. A Fiinegans Wake az a szöveg, ahol a szerző visszatér a lírába,
ez a belső beszéd abszolutuma, amely tudatába jutott annak, hogy az abszolutum
elérhetetlen. A szöveg végig és tudatosan törekszik arra, hogy egyértelműen láthatóvá
tegye a belső fenomenalizálhatatlanságát, minden megmutatás, minden ábrázolás
félrevezető természetét. A beszéd alapfunkciója itt az elhomályosítás, a mimézis
radikális felszámolása, a koherencia előfeltétleinek a felbontása és a self elvi
lehetetlenségének a bizonyítása. A mű megszünteti a nyelvet, nemcsak a nemzeti
hagyomány terén, hanem a nyelvi struktura absztrakciója felé is. Egyrészt minden
nemzeti határ átlépésével (a könyv 50-60 nyelvet használ), másrészt minden nyelvi
univerzálé és nyelvi rendszer tarthatatlanságának gyakorlatával (pl. a száz betűs
szó megalkotásával, anyelvi strukturák teljesen véletlenszerű szétszedésével). A
késő modern univerzális grammatikalitása itt mindenütt szétszóródott, mindenütt
aktív, de abszolut véletlenszerű retoricitásban jelenkezik.
A lírai hang
retorizálódása - az aposztrofikus
A líra ezredvégi
átalakulásának poétikai következményeit talán a dekonstrukció érzéklete a
legvilágosabban. Furcsa vagy talán jellemző módon egyáltalán nem arról van szó,
hogy a dekonstrukció elvégezte volna a posztmodern líra rendszeres elemzését, hisz
- különösen az amerikai dekonstrkció alapítóinál - rendkívül kevés ilyen
témájú tanulmányt, elméletet találhatunk. Sokkal inkább az történt, hogy a
posztmodern poézis - a bensőség új olvasati módjának - kialakulásával
párhuzamosan a poétikaelméletben is megszületett a bensőség olvasati módjainak új
olvasati módja. A dekonstrukció felfedezi és gyakorolja az olvasó (a világot olvasó
költő, verset olvasó kritikus) retorikai természetéből, megszüntethetetlen
retoricitásából eredő (el)olvashatatlanságának elvét. Érzékeli, hogy azok a
jelentős költők (elsősorban a romantikusok) , akik hittek a benső, az én
olvashatóságában és hirdették a személyesség átláthatóságát, ezzel egyidejűleg,
saját intenciójuk ellenére, rendszeresen tanuságot tettek az én elolvashatatlansága
(és az ezzel együtt járó megállíthatatlan, belülről fakadó olvasási kényszer)
mellett is. A dekonstruktivitás genealógiájából alakult ki a dekonstruktív
irodalomtudomány értelmezési és elmélkedési stratégiája.
A késő modern líra nyomán
kialakuló olvasati módok, a modern líraelméletek egyértelműen tagadták a líra
reprezentációs természetét, azt, hogy a líra valamit, egy nevelő jellegű emberi
szituációt megjelenítene, és kétségbe vonták az alkotói szubjektum élményeinek
világteremtő erejét is. Helyette azt vallották, hogy a költészet sajátos nyelvi
eszközökkel egy szubjektív formát, egy belső konstrukciót hoz létre, egy olyan
lelki alapstruktúrát, amely a szubjektivitás alkotója és homológ felső struktúraként
meghatározza az emberi lét valamely területével kapcsolatos érzéseinket.
A líra végsősoron "a
reprezentált hang eseménye" (J. Culler), olvasása pedig "a beszélő hang aktualizációja"
(P. de Man). Az "esemény" poétikai, retorikai természetű, mely az emberi nyelv
formájában alapozódik meg (Jakobson poétikai funkció fogalma), aktualizációja pedig
"egy konvenció indexe"(Riffaterre), mely az átfogóbb nyelviségen belül a szerző
és az olvasó elvont helyének meghatározásával kijelöli az irodalmiság kereteit.
Van stabil beszélő, megbízható olvasó még akkor is ha ez nem egy valóságos
személy hanem elvont pozíció, egy szubjektív struktúra (mint amilyen Riffaterre
szuperolvasója). Pontosan itt válik el a dekonstrukció lírafelfogása a modernség
poétikaelméleteitől. A dekonsatrukció nem fogadja el, illetve elkerülhetetlen, de
öncsaló pótkonstrukciónak minősíti a stabil beszélő feltételezését és
kimutatja a hang, a beszélő retorikai természetét. A hang, a beszélő stabilitását
ugyanis csak a grammatika őrizheti, a self voltaképpen nem más, mint a személyesség
formája, a személyesség grammatikája. Ha viszont a self retorikai természetű, azaz
konstrukciója dekonstruálódik, benne a törés véletlenszerűen mindig megjelenik,
akkor a belőle következő jelentés sem stabil, hanem minden működés és működtetés
során a meggyőzés és a figurativitás hátterében alkotódik ujra. A self kapcsán
továbbá nemcsak annak bizonytalan, megalapozatlan természete válik nyilvánvalóvá,
hanem át is helyeződik, a zárt, genalogikusan stabil szerzői pozícióból
elkerülhetetlenül felnyílik az olvasás végtelen folyamata felé (és ezzel mint self
meg is szünteti önmagát). Ez a folyamat az ezredvégi líra meghatározó
sajátossága.
Paul de Man a líraelmélet
centrumát pontosan az ilyen retorizáltság megmutatásával minősiti át középpont
nélkülivé. A líra monológikus természetével szemben azt állítja, hogy a líra
voltaképpen mindig megszólítás, mindig aposztrofikus. Nemcsak az ilyen szempontból
meglehetősen jellemző óda esetében véli ezt bizonyíthatónak, hanem szerinte a
lírai beszéd mint olyan nem monologikus, hanem megszólításos. Nagyon leegyszerűsítve:
az aposztróf jelentősége abban rejlik, hogy rávilágít: az én belső tartalmai nem
egyszerűen belőlem jönnek, hanem a megszólításon keresztül egy viszonyban, egy
viszony tükrében történő olvasatban formálódnak. Ez a sajátosság már a klaszikus
megszólító versben is felfedezhető. Amikor Shelley azzzal a megszólítással kezdi az
ódát, hogy "O wild West Wind...", akkor a képek, tárgyiasságok, amelyekből a
vers megszerkesztődik, amelyekkel a költő a világot olvasssa, ennek az aposztrofikus
viszonynak alapján konstruálódnak. A megszólított a megszólító által és a
megszólító a megszólított által. A beszélő hang személyessége a tárgyakat
antropomorfizálja, a tárgyak a kimondhatatlan személyest nevezik meg. Az aposztrofikus
pozíció természete szerint retorikai helyzet, hiszen benne mindig megvan a retorikai
beszéd kettőssége, a megszólító és a megszólított (a szónok és hallgató; a
meggyőző és a meggyőzött) szétválása. megvan benne az a sajátosság is, amit
egykor Szókratész alapvető hibaként vetett a szónok Gorgiász szemére: a
megszólításban kialakuló érvelésnek van valami alapvető megokolatlansága,
megalapozatlansága. A megszólítás kétségtelen funkciója az, hogy ebben a viszonyban
megjelenítés történjen, valami világosabb, érzékelhetőbb legyen általa. De
pontosan ennek a jogosság, alapja hiányzik, hisz a megszólításnak semmiféle
grammatikai, logikai szabálya sincs, azt szólítok meg akit, vagy amit akarok. Egy ilyen
viszonyban a tárgy és személy közös homológ struktúrajá, Stevens "sziklája",
"alapja" nem tud működni. A dekonstrukció szerint a költészet egyre erőteljesebben
és nyilvánvalóbban válik aposztrofikussá, és a modern utáni időszak már
dominánsan aposztrofikus hangra - a jelenlévő szubjektum retorikai léthiányára -
építi a lírai beszédet. Ráadásul az aposztrofikusság nem elsősorban a nyilvánvaló
megszólítás egyértelmű jelzésében realizálódik, hanem átterjed minden lírai
beszédre, mindenütt megjelenik a koherens beszélő önmaga pozíciójának
bizonyosságában felmerült kétsége. A kimondás magabiztossága helyett a posztmodern
költő a beszélés véletlenszerűségével próbálkozik (és várja, hogy hátha van
szavaira válasz), nem ő írja a verset, hanem az általa mozgósított nyelv írja rajta
keresztül önmagát.
A lírai beszéd átalakulása
- prosopopeia, katakrézis, isnciptio és anagramma
Az aposztrofikus pozíció, a
költői beszéd retorizálódása meggyengíti a szimbolikus beszédet (azt a
hozzáállást, hogy mint költő tudom a lét rejtett jeleinek titkait) és a
metaforikus-analógiás vonatkoztatások helyett a líraiságnak más retorikai
eljárások válnak alapjává. De Man - a megszólítás kettős arca, a személyesség
és tárgyiasság következtében - két uralkodó retorikai startégiát emel ki: a
prosopopeiát és a katakrézist. Voltaképpen mindkettő azonos háttérre, tőre megy
vissza, mindkettő arcot ad az arctalannak, maszkot, prosopont teremt.Egyik sem jelenít
meg, hanem mindkettő felsorol, ismétel olyan fenomenalizált elemeket, amelyek ha
kifejezni nem is, de elfedni, pótolni, utalni tudják a kifejezhetetlent.
A prosopopeia a
megszemélyesítés egyik változata, az, amikor a világ valamely mozzanata személyként
szólal meg, antropomorf tulajdonságokkal lép fel. A prosopopeia antropomorfizál,
emberi arculatba vonja az emberen kívülit (ebben a tulajdonnévvel megnevezett személy
a végső pont), "egy olyan trükk, amellyel az emberi tudat kivetítődik vagy áttevődik
a természeti világra" (P. de Man), amelyben "hangot kölcsönöz a hang nélkülinek"
(M. Riffaterre). Még a késő modern költészet is alapvető stratégiaként arra
törekszik, hogy a homológ lét érzékelése egy stabil pozícióból történjen meg. A
posztmdoern költészet egyik jelentős tendenciája az, hogy ezt a pozíciót
meggyengíti és a valóságos beszélői pozíció helyett játékos, retorikai
természetű, azaz meglehetősen változékony, olvasati orientációjú beszélői helyet
konstruál és dekonstruál. A prosopopeia ennek a sokféle megfoghatatlannak, ennek a
szétszórtan, de materiálisan létezőnek az ugyancsak szétszórt, sokféle
antropomorfizált megjelenítése. Hogy egy prosopopeiával egyszerűsitsen a dolgot: a költő
mindennek, ami szembejön, arcot ad (a költővel természetesen nem jön szembe semmi
csak az érzéseit, élményeit kutatja, artikulálja asszociációval). Jonathan Culler
írja, hogy a "prosopopeia az önéletrajz trópusa, amellyel valakinek a neve pontosan
annyira lesz érthető és emlékezetben felidézhető mint az arca".
A másik retorikai stratégia,
mely meghatározó szerepű a lírai szubjektivitás retorizálásában és egy új,
posztmodern poétikai stratégia kialakításában, a katakrézis. Ennek szerepe,
természete egyszerre párhuzamos és ellentétes a prosopopeiával. Ellentétes, mert a
katakrézis dezantropomorfizál, vele az élmény olyan jelölő tárgyakat,
szimulakrumokat vesz fel, amelyek állandóan dekonstruálják az emberi jelenlétben
konstruálódó én-részeket és szelf-szerű együttesüket. Míg a prosopopeiai a
személyesség végpontjaként a névhez, a tulajdonnévhez jut, a katakrézis nevekből
indul és azokat ragasztja rá a kimondhatalanra, a hiány érzékelt elemeire. A
prosopopeiához hasonlóan a katakrézis sem ajánl homológ, grammatikai bázisu, kifejező
erejű jelenségeket a világból, hanem egy fordított retorikai mechanizmust működtet:
a világ jelenségeit a maguk olvasati véletlenszerűségükben (ahogy éppen adódnak) tűzi
rá a megfoghatatlan, pusztán átélt, de kifejezéshez nem jutó belső homályos
elemeire. A katakrézis természete szerint töredékes, törésből épül és minden
katakretikus szövegnek van valami hólabda, valami lavina-szerű természete: nincs
magja, de rengeteg minden rátapad. A katakretikusban nincs paradigmatikus viszony,
legfeljebb az asszociáción keresztül egyfajta paradigmatizáló önkény, a nyelv
paradigmatizáló önkénye érvényesül, kvázi paradigmák születnek, olyanok, amelyek
semmiféle értelemrelációra sem épülnek.A katakrézis ezért inkább
szintagmatikusnak, metonimikusnak tűnik, azaz a sorozat szomszédosságba helyezi az
elemeket, de olyan szomszédosságot teremt, amely nincs bizonyítva, a formális
metonimikus sorozat mögött nicsen szokásos (rész-egész, előzmény-következmény
stb.) viszony. Ezért látszik a posztmodern katakretikus vers sokszor felsorolásnak, "értelmetlen",
bolondra valló végtelen ismélésnek. Ráadásul éppen a magnélküliség és az
analógia kizárása miatt lényege szerint olvasói beszéd, azaz értelme, amely mindig
időszakos értelem az olvasó - folytonosan szövegileg akadályozott - katakrézis
feloldó tevékenységétől függ. Ez a tevékenység sose tud analogikus-hermeneutikai
természetűvé válni, nem tud biztonságos eredményre, jelentésre és megnyugtató
jelenlétű beszélő hangra jutni, azaz véglegesen a retoricitásba és
olvashatatlanságba van vetve. Az ilyen posztodern szövegre irányuló vágy vezette
Joyce hihetetlen energiával követett, évtizedekig tartó elhomályosító munkáját.
Kétségtelen ugyanakkor, hogy
van jobb és rosszabb prosopopeia és izgalmasabb vagy unalmasabb katakretikus lírai
beszéd, vagyis a retorizálás aktusa nem feltétlenül a végső. Paul de Man szerint az
aposztrofikus-katakretikus beszéd hátterében egy grammatikátlan grammatika rejtőzik,
a nyelv ősi, testi moraja, materialitása vetül erre a végső, pontosabban végtelen
mélységű, befelé nyitott képernyőre. A nyelv ilyen testiségét de Man többféle
retorikai folyamat keretében is tárgyalja, talán két jelentősebb szöveg-stratégiát
érdemes most kiemelni: az inscriptiot és az anagrammát. Mindkettő a nyelv materiális
létezését jelzi, olyan minőséget, amely megkérdőjelezi a nyelv mentális
természetét, átláthatóságát, közlő természetét, azaz logocentrikusságát.
Az inscriptio, a felirat olyan
kijelentés, amely kőbe van vésve, testi létezése végleges (nem törölhető, nem
felejthető), amelynek referenciális jelentése érdektelen, mégis valami létező,
kikerülhetetlen őstartalomként állítódik elénk. A kőbe vésett írás
hangsúlyozottan materiális lét, melyben az inscriptio metaforája paradox módon éppen
a metafora (a szubjektív analogikus átláthatóságának) lehetetlenségére
figyelmeztet. Arra, hogy az inscriptioval a self az anorganikusba íródik át, benne a
holtak beszélnek és általa saját halálunk káotikusságával találkozunk. (Talán
ettől ilyen mérhetetlenül idegesítő, zavaró a posztmodern lírai beszéd.) Az
inscriptio a posztmdoern versben olyan feliratok, töredékek megjelenésében
érzékelhető, amelyeknek ha van is értelmük, az mellékes, a referencia bennük
felfüggesztődik és az emlékezetünkben véletlenszerűen beleszóródott
sztereotipiák, töredékek formájában léteznek. A posztmodern vers rengeteg ilyen
kölcsönzött történetet, tárgyat tartalmaz, ismert, de az adott szövegben eredeti
jelentésében nem értelmezhető mondást, gesztust, narratív fragmentumot hasznosít.
Ezek az adott pillanatban hasznosíthatatlan (érthetetlen) sztereotípiák azt a
materiális hátteret jelzik, emelik be a versbe, amely ott rejtőzik mindenki saját bensősségérvényesítő
akcióiban (fantáziáiban, álmaiban). A pszichoanalízis egyik lényeges célja az, hogy
a az inscriptiók személyes rétegét sajátos (kétszemélyes) olvasti pozícióban
ideiglenes olvasattá változtassa.
Az inscriptio, a léttartalmak
materialitása mellett fontos a nyelv saját jelentés előtti hangi, betűi materialitása,
az anagramma, mely a nyelv fenomenalitása (a jelölő jelölt viszony) helyett a jelölők
érzéki-materiális sorát hangsúlyozza. A Saussure által anagrammának és
hypogrammának nevezett nyelvi jelenség a szótagok, szavak véletlenszerű hangi azonossága
alapján a szöveg jelentésességét bírálja felül és egy új, nem intencionált,
hanem retorizált olvasati stratégiát követel meg. A beszélni még nem tudó gyermekek
és elmebetegek ismerik ezt a materiális nyelvet, meg természetesen sokat tudnak róla a
modern utáni költők. Érdemes például olyan posztmodern műbe beleolvasni mint a
Szabad ötletek jegyzéke. Az egész szöveg folytonos pulzálásra épül, a materiális
és nem-materiális (katakretikus, prosopopeiás) beszéd között. Ami igazán hiányzik
belőle, és ami miatt sokan nem veszik lírának, az éppen a teljesen kizárt
metaforikus, szimbolikus, de talán pontosan ezért testesíti meg a posztmdoern lírai
beszéd mintapéldányát:
bál
bála
hála
hala
hal
meghal
meghallgat
hallga csak hallga
kisértetek
a legény az anyja szívét
kivette és megette
levágta a fejét
megszólal a halott anya
megütötted magad, fiam?
mese
mesemese meskete
tehén segge fekete
A szövegben először
anagrammatikus tiszta hangzási materialitás formálódik meg ("bál, bála, hál,
hála"), majd katakretikus szerepű, metaforikus értelem nélküli terminusok sora
következik, melyek a szó-szintből (meghal, meghallgat, kisértetek) egy mini
narratívához, valamiféle népies horrorhoz jutnak (mely egy pszichoanalizisben
tárgyalt jellemzőt az orális szadizmust asszociálja) és végül ebből emelkedik ki a
selfet reprezentálni kívánó, a költő személyre, József Attilára vonatkozó
szöveg, a mama alakja és története. A vers itt egy pillanatra rekonstruálja a beszélő
költőt, és megérinti azt a potéikai modalitást, amelyben A kései sirató
vokativusza, aposztrófja mozog (a különös az, hogy ott a gyerek szólítja a mamát,
itt viszont a mama a gyereket). Egy pillanatra rá azonban ez már megszakad, "mese"
lesz a személyesség története és ez a szó ujra visszaviszi a szöveget a
katakretikus és anagrammatikus szintre. A részletben szereplő mondóka, a "mesemese...",
sőt a népi horror szövegrész is felirat jellegűek, mint tárgyiasult
memória-darabok, mint egy lelki kőtár maradványai lépnek fel.
Míg az inscriptio-n nem lehet
átlátni (őt magát látjuk, rajta keresztül semmit), az anagrammatikus sor tiszta,
megállíthatatlan átláthatóság, amely ezzel megszünteti önmagát (minden hangzás
véletlenszerűen valami további hasonó hangzáshoz vezet). Minden átlátható ugyanis
csak atól az, hogy valameddig, egy határig az, tehát nem lehet végtelen, meg kell,
hogy álljon valaminek, egy fenomenálisnak az észrevételénél. Az anagrammatikus sor
visoznt nem ér véget, legfeljebb abba lehet hagyni, voltaképpen nem más mint
formális, retorikai palimpszeszt, ahol minden jelölő hangteste mögött nem egy
jelölt, hanem egy másik jelölő hangteste áll.
Talán pontosan ezekkel a
folyamatokkal az "ana-lógiás" gyengülésével és az "ana-grammatikus" erősődésével
és a katakretikus háttér bőségével lehet az ezredvég költészetét legjobban
jellemezni. Az anagramma természete nagyon erőteljesen kapcsolódik az ismétléshez, a
felsoroláshoz, a hosszú listákhoz, amikor a dolog maga, a hangok sora maga generálja
az új és példákat. Ez a generálás azonban alapvetően más mint a modern
generativitása, amely egy logocentrikus forma vagy értelem felől végezte a
generálást, és a funkcionális transzformációkal az általános felé hatolt. Az
inscriptio és anagramma ismétlésekkel generált sora soha nem lép át egy másik,
általánosabb sorra, szintre, hanem a világ, a lét disszeminatív sokféleségét jelzi
és végtelen hosszan folyatatódhat. "A nyelv nem alapoz meg" írja Hillis Miller,
és ez a posztmodern lírai beszéd alapvetően antikarteziánus természetét, egy
félévezredes tradíció felszámolását jelzi, hiszen a nyelvtől mindig azt várnánk,
hogy megalapozzon, kifejezzen, megmutasson. A posztmodern líra a nyelv és a személyes
bensőség új élményét, új diszkurzusát teremti meg, már nem a személyt jelöli
ki, hanem a személyesség olvasati lehetőségeit határozza meg. A líra a Bildung ént
integráló, összefogó intenciójában született és a kép-gyártás, a Bild-machen
szétszóródásában ér véget. Az ideális szubjektum utáni vágyból fakadt és a
dolgok, személyek olvasatában szétszóródó élvezetté vált. De gyászra nincs
okunk: a líra útja a mi belsőnk útja, amely nem valahonnan vezet valahová, hanem az
átélés lehetőségét a szubjektivitás egyre táguló, korábban nem érzékelt és
ezért nem létező köreire, a belső bővülő metatörténeteire terjeszti ki.