Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Márton László

Hány vödör bor fér egy gönci hordóba?

III. Promberger Jakab részt vett Buda visszavívásában, amennyiben ő látta el borral és pálinkával Miksa Emánuel katonáit, majd mindjárt a harcok után, 1687-ben megvásárolta a pesti sörfőzőjogot, s vele a Lipót utcai malátás házat, amely különböző mendemondák miatt nem örvendett jó hírnek a török időkben, sőt azután sem. Ezzel azonban Promberger nem törődött; ő boldogulni és gazdagodni akart, és örült, hogy olcsón jutott a tágas épülethez, amelyet akkor csak ideiglenesen hozatott rendbe. Az volt a szándéka, hogy nagyobb szabású átalakításra majd akkor kerít sort, amikor vállalkozása jövedelmezőre fordul. Ez néhány év múlva be is következett, csakhogy Promberger szerencséje olyan volt, mint a skorpió, amely, ha túl gyorsan növekszik, fullánkját önmagába döfi. Ugyanis átépítés közben, amikor az árpaszikkasztó kamrák téglapadlózatát mészkőre akarta cseréltetni, mert a tégla málladozott az állandó nedvességtől, a padlózat alól három emberi koponya került elő, valamint huszonkilenc többé-kevésbé hiánytalan csontváz. Attól fogva Prombergerre, hiába tartotta magát szigorúan a sörfőzők tisztasági parancsolatához, ujjal mutogattak polgártársai, a sörre pedig azt mondták, hogy hullaíze van. (Bezzeg a budai oldalon a gellérthegyi szőlőskertek talaját egy ásónyomnál mélyebben senki sem piszkálta, és a szokatlanul nagyra növő fürtök levét a legcsekélyebb undor nélkül itták.) Ennél a mogorva, dühös embernél, akit nemrég a városi tanácsból is kizártak, kért szállást két éjszakára, kísérőivel együtt, Károlyi Sándor (aki azonban a tervezettnél hosszabb időt kényszerül Pesten tölteni); óvakodva és kedvetlenül járkáltak az itt lakók, mintha csontok hevernének a padló kövén, vagy legalább egy döglött skorpió.
Este, amikor Károlyi Sándor magára maradt (ugyanis a komáromi tűzeset óta nem volt hajlandó fivérével egy helyiségben aludni), és álomra hajtotta volna fejét, száraz falevélre bukkant a szalma közt. Aztán vette csak észre, hogy levél ugyan, de nem falevél, hanem papíros; ugyanazok a titkos jelek vannak rajta, amelyeket napközben egyszer már elégetett. Hát jól van, kiáltotta, ég a gyertya, ég! Azzal ismét hozzáérintette a papírost a lánghoz; most azonban különös gonddal ügyelt, nehogy kigyulladjon valami: a lángoló papírost arra az óntálra helyezte, amelyen egy cipót és némi sült húst hozott fel a hálókamrába, arra az esetre, ha megéhezne az éjjel (de már megéhezett, már elfogyasztotta mind a húst, mind a cipót; ami pedig az italt illeti, Serfőző Jakab házában szégyenszemre gellérthegyi bort ivott). Felizzott az üres tálon a apapír, aztán elfeketült: a felizzó lapon egy pillanatig feketén kacskaringóztak az írásjelek, majd a feketére hamvadt lapon egy pillanatig felizzottak. Károlyi Sándornak egy rövid kérdő mondatot sikerült kibetűznie: "Elkészítetted a koporsódat, Dobó István?"
Károlyi Sándornak, noha már eléggé nehéz volt a feje az utolsó cseppig felhörpölt gellérthegyi bortól, tisztában kellett lennie azzal, hogy itt valami félreértés forog fenn. Dobó István történetünk előtt mintegy másfél évszázaddal élt (híres, ha úgy tetszik, hírhedt ember volt a maga korában), távoli rokonságban is állt a Károlyi-családdal; ám az mégsem hihető, hogy a neki címzett levél most érkezett volna meg. Különben is, miféle koporsóról firkál ez a nyilván rég elporlott kéz? Hol van itt koporsó?
Csak amikor el akarta fújni a gyertyát, lett figyelmes a kamra sarkában álló ruhásládára: hogy annak milyen különös formája van. Alacsonyabb a szokásosnál, és lefelé keskenyedik; szakasztott olyan, mint egy koporsó! Ahelyett, hogy kifújta volna, visszafojtotta lélegzetét; feltápászkodott a szalmáról (nem volt könnyű), odatántorgott a ládához, és annak fedelét nagy erőlködve felhajtotta.
Rögtön ki is józanodott a rémülettől. A ruhásládában egy emberi test feküdt, fiatal férfi, akit ráadásul Károlyi Sándor mintha már látott volna valahol. Zöld zekébe és fehér gyapjúharisnyába volt öltöztetve; és ekkor világossá vált, hogy itt még a ruhásszekrényben heverő holttest is Lipót. Ő volt Kollonich bíboros lakája, akivel többször is találkoztunk az előző fejezetek során; bizonyára megszökött; idáig jutott, Serfőző Jakab házáig, ahol majd őt is az árpaszikkasztó kamrák alá fogják temetni.
Szeméhez nyúlt, hogy megdörzsölje, a láda fedele pedig lecsapódott hangos csattanással. Károlyi Sándor felnyitotta szemét, és meglepődve látta, hogy reggeli világosság szűrődik be a szárított hólyaggal beszögelt ablakon; szemét pedig azért kellett megdörzsölnie, mert a szemhéjára szállt egy őszi légy. Más, még bágyadtabb őszi legyek az óntálon igyekeztek megmászni az érintetlen cipót és a húst; vagy fél tucatnyi társuk a gellérthegyi vörösbor felszínén ringatózott, sorsával megbékélve. A gyertya maradványa csonkig égve feketéllett, a ruhásláda pedig lakattal volt lezárva. Károlyi Sándornak úgy zúgott a feje, mint máskor farsangi dőzsölés után sem. Akkor tehát álmodta a gyertyalángnál megégetett papírost és mindazt, ami utána következett; jól van.
Pedig dehogyis volt jól. Kopogás hallatszott, és belépett a holttest, pontosabban Kollonich bíboros Lipót nevű szökött lakája, akit eredetileg Ahmednek hívtak; még pontosabban az a fiatal férfi, akit Károlyi Sándor álmában látni vélt. Vészjósló, vádló arckifejezéssel kérdezte, hogy: miért nem válaszolt nagyságod a levélre? Kiss Berci azt üzeni, siessen haza Nagykárolyba nagyságod, és alakítson kuruc vármegyét. Kiss Berci megoltalmazza nagyságodat mind a császártól, mind a bécsi urak ármánykodásától. Mire kizöldülnek a levelek, megint felhorgadt magyar világ lesz, akkor már késő lesz köpönyeget forgatni! Akkor majd Kiss Berci karóba húzat minden urat, aki nem lett kuruccá; meg a parasztokat is. Tudjuk, hogy nagyságod kegyvesztetté vált Bécsben; labanc főispán többé nem lehet; ha főispán akar maradni, legyen az egész vármegyével együtt kuruccá! Egyik részről nincs vesztenivalója nagyságodnak, másik részről meg csakis vesztenivalója van; ezt üzeni Kiss Berci.
Faggyúval átitatott posztócsizma volt a belépőnek a lábán, csillogva gurultak le róla a vízcseppek; de csak mire szétfröcsköltek a padlón, akkor lehetett megpillantani őket, mert a csizmát egészen eltakarta a földig érő kék vászonkötény. Hogy kék lehetett, inkább csak gyanítjuk, mert annyira el volt piszkolódva, hogy szinte ropogott, mint valami szögletesre vágott, vállmagasságú bádoglemez: azt lehetett róla hinni, szükség esetén pajzsnak is beválna. A hosszú, egyenes vágásokról, amelyek látszottak rajta, s amelyek mögül kilátszott az emberi lény, aki máskülönben úgy bújt meg a kérgessé vált szövedék mögött, mint páncéljában a teknősbéka, csakugyan hamarabb jutottak eszébe szablyák, fringiák és pallosok a szemlélőnek, mint azok a békés polgári szerszámok, amelyek minden bizonnyal okozták a többértelmű vászondarab szakadásait. Károlyi Sándor, merthogy ő volt a szemlélő, még aranyhímzést is látott rajta, s legszívesebben kifordította volna, hogy megbizonyosodjék róla: véletlenül nem valamelyik híres régi olasz mester csataképe van-e a fonákjára festve; s tényleg, mindent összevéve olyan volt ez a kötény, mint valami könnyen mozgatható, furfangos hadigépezet.
Károlyi Sándor nem ijedt meg, bár a belépő, akiben felismerte az éjszaka látott Lipótot, veleszületett pimaszságánál fogva nem átallotta mondani, hogy: aki ujját az ajtórésbe dugja, az megérdemli, hogy rácsukódjék az ajtó. Előrántotta ugyan hegyestőrét, de talán csak azért, hogy töprengésének ezzel is nyomatékot adjon. Várjunk csak egy pillanatig: ezt gondolta. Ez a Lipót valójában Ahmed, és Kollonich bíboros lakája volt, amíg el nem szökött. Ezenkívül a szmirnai beglerbég egyetlen fia, valamint a Kártigám nevű páratlanul szépséges török fogolykisasszony testvérbátyja, továbbá az említett Kártigámról szóló regény egyik szereplője, bár ez a regény egyelőre nem hozzáférhető. (Jaj, de fáj a feje; hű, de szédül.) Na várjunk csak; hoppá! Ha valóban Kollonichtól szökött, vagyis Bécsből érkezett bujkálva Pestre, akkor honnan tudja, mit üzen Kiss Berci, aki az avassági hegyek és az ecsedi láp közt kóborol? Még hogy rácsukódik az ajtó!
Ajtó csukódása hallatszott; Károlyi Sándor egyedül maradt a szobában. Ha viszont a szmirnai beglerbég egyetlen fia, úgy hátha tud valamit az ő bátyjáról (vagy arról az emberről, aki az ő bátyjának mondja magát). Mármost a dolog úgy áll, vagyis a Kártigámról szóló regény első változatában az volt olvasható, hogy Ahmed igen fiatalon, jóformán gyermekfővel Temesvárra kerül Dzsáfer pasához; a sors könyvében pedig az volt megírva, hogy kevéssel azután gyaur fogságba esik egy Temesvárhoz közeli csatában. Csakhogy Károlyi Sándor nem olvasta sem a sors könyvét, sem a Kártigámról szóló regényt; rosszullétét meghazudtoló fürgeséggel szaladt az árpaszikkasztó kamrák felé.
Kérdezte tőle Promberger Jakab: hogyhogy nagyságod beszélt Lipóttal? Hiszen a mi Lipótunk süketnéma! Álmodhatta nagyságod azt a beszélgetést! Hanem azért elővették Lipótot, aki addig a kádaknál tocsogott. Kacsázva jött Lipót vízhatlan posztócsizmájában, ócska vászonkötényben; a várakozásoknak megfelelően, habogott és tátogott. Ám ez nem óvta meg őt sem a szitkoktól és az ütlegektől, sem a rúgásoktól. Márpedig a rúgásokban Promberger beleadta minden keserűségét. Adok én neked ruhásládát, beste lélek! Megtanítlak én heverészni, hogy fel sem állsz az ítéletnapig! Nézte Károlyi Sándor a vászonkötényt, mielőtt az undorító jelenetnek hátat fordított volna: hiszen ez még szemfedőnek sem lenne jó, ha majd Lipótnak egyszer felnyitják a ruhásládát.
Promberger Jakab malátás háza a mai Sörház utca magasságában állt, közvetlenül a Duna-parti malmok mögött. JÓ hely volt ez: nem kellett az árpa fuvarozásáért külön fizetni. Károlyi Sándor kiállt a hátsó ajtóba, és elnézegette az akkori pesti népet: az örmény gabonakereskedőket és a cincár szőnyegárusokat, az alvégen lakó tímárokat és kékfestőket, a perlekedő halárus asszonyokat, a sokszoknyás rác leányokat, akik összefogódzva mennek hazafelé, amerre manapság a Szerb utca húzódik. Nézte a sokféle arcot: hiába hajtanak főt előtte, hiába néznek fel rá, nagyúrra, hiába rúgják a port, azért mégiscsak a nyálukon csúsznak előre, mint a csigák. Meztelencsigák, mert még a házukat sem lehet megtalálni. (Bátyja egész idő alatt nem jött elő, valami baja volt. Jól helybenhagyták Bécsben, a Szép lámpás utcai komődiában.) Vége felé járt a szeptember, haladni kellett volna tovább.
Csakhogy szeptember huszonhetedikén, Damján és Kozma napján elborult az ég, Szent Mihály napjától kezdve pedig akkora esők szakadtak le, hogy továbbutazásra gondolni sem lehetett. Üldögélt Károlyi Sándor az árpaszikkasztó kamrák lejáratánál, a tornác alatt, és bámulta a lezúduló víztömeget. Riadt hangú leveleket kapott hazulról, hogy: siessen, amennyire csak tud, mert bajok vannak. Nem voltak ezek már annyira szigorú levelek, mint az előzőek, amelyeket Bécsben kapott hősünk; ebből is látszott, hogy a bajok nagyok lehetnek, s Barkóczy Krisztina szigorúsága úgy olvadozik tőlük, mint napon a hó. Pedig ez még csak az őszi eső volt, s Károlyi Sándor, ha akart, sem tudott volna sietni. Vajon a hatalom és a családi kapcsolatok szövevénye, amelynek ő mindeddig a középpontjában büszkélkedett, nem bizonyul-e pókhálónak, amelyet, mihelyt a póknak takarodnia kell, szétfoszlat az első szél?
Viszont az is eszébe jutott, ugyanis éppen egy pókot figyelt az ablak sarkában, hogy: a póknak gyakran bujdosnia kell, ez igaz, de aztán visszatér, és újraszövi hálóját; attól fogva ismét ő lesz a középpont. Hanem azért azt mégsem szerette volna, hogy a család címerében pókháló díszelegjen; jobb annál a kardot suhogtató, sisakos vitéz. Gondolt ő már arra, hogy nem volna bolondság egyezkedni Kiss Bercivel, majd jól megsuhogtatni azt a kardot. Csakhogy ami a nyáron történt, a Tokaj környéki zendülés vérbefojtása most is megmutatta, hogy aki széllel szemben hugyozik, pórul jár. A szél pedig erős volt, és ugyanabból az irányból fújt már hosszú ideje; az ilyen szél megtépi a pókhálót. Legalább tavaszig várnia kell a póknak, s ki tudja, hol leszünk már tavasszal! Károlyi Sándor a szája fölötti szúrós területet simogatta: nem sarjad-e borostájából az a nyolc vékony láb, amely az ő fejét, mihelyt elválik nyakától, egy pók undok testévé alakítja majd át?
Ekkor azonban odaült mellé Serfőző Jakab, aki prombergi születésű volt, és beszélgetni kezdett vele olyan dolgokról, amelyek felsorolását már csak azért is mellőzhetjük, mert Jakab mester, lévén gúnyolódásra hajlamos, keserű ember, mindezekkel nem tudta, nem is akarta kizökkenteni Károlyi Sándort abból a kerékvágásból, amelybe komor tépelődései terelték. Serfőző Jakabnak nem volt szőlőskertje, de azért minden ősszel vásárolt húsz-huszonöt hordó frissen sajtolt jóféle mustot; ezt malátára töltve, héjon erjesztette szagos mügével, zsályával és egyéb fűszerekkel. Igen erős bor keletkezett így, amelyet a benne szereplő maláta miatt a sörházakban is lehetett árusítani; mégis milyen gyanakvó lélek volt ez a Promberger Jakab. Kérdezte Károlyi Sándortól: nagyságod bizonyos-e benne, hogy az a képmás, amelyet nagyságod bátyja (jobbulást kívánok neki) aranyláncon hord a szíve fölött, valóban a mi uralkodónkat ábrázolja? Látta-e nagyságod szemtől szembe a császárt és királyt?
Kénytelenek vagyunk bevallani, hogy Károlyi Sándor soha nem látta a maga személyében az uralkodót. Országgyűléseken látnia kellett volna, persze csak messziről, de történetünk évtizedében ritkán hívtak össze országgyűlést, és az uralkodónak azidőtájt nem volt szokása személyesen fellépni a magyar országgyűlésen, hanem különböző államférfiakkal képviseltette magát. Sok-sok évvel történetünk után, Károlyi Sándor hatalmas, fényes urak sorfala előtt fog járulni a császár és király színe elé, aki nem engedi majd, hogy Károlyi Sándor kezet csókoljon neki; mindenki szeme láttára megszorítva az öreg magyar mágnás kezét, mindenki füle hallatára így kiált majd: a te hűségedre jól emlékszünk, és eztán is számítunk! Ám addig sok hűtlenséget kellett elkövetni és jóvátenni, elszenvedni és elfeledni; addigra már valaki más lesz a császár és király. De ha mi, elbeszélői tisztségünkből fakadóan, bevalljuk is mindezt az olvasónak, nem szeretnénk hősünket hasonló tartalmú vallomásra (vagy akár e vallomás megtagadására) kényszeríteni Serfőző Jakabbal szemben. Odaküldjük tehát az asszonyt, Serfőzőnét, aki nem tud szót érteni a süketnéma Lipóttal, sem a többi serfőzőlegénnyel, azonkívül a pékek (ugyanis régen komlóval sütötték a kenyeret) komlót és élesztőt szeretnének vásárolni tőlünk. Mire Promberger bosszúsan dünnyögte: gehn ma halt a bissl unta (ami persze azt jelenti, hogy le akart menni a pincébe, de jelenthette volna azt is, hogy: pusztuljunk már el egy kicsit), és leballagott a lépcsőn. Promberger Jakabné kontyba tűzve hordta a haját: mintha feje búbjából kinőtt volna egy másik, valamivel kisebb fej, s a fekete haj csupán özvegyi fátyol gyanánt volna ráerősítve. Csakugyan, mennyire sápadt ez a Promberger Jakab; talán valami betegség emészti.
Aki szemtől szembe látta Lipót német-római császárt és magyar királyt, az megint csak nem volt más, mint a Szmirnából szabadult ember. Bármilyen hihetetlenül hangzik, még csókot is kapott az uralkodótól. Hideg és nyálas volt az uralkodó előredülledő alsó ajka, ám annál forróbb a szeretet, amellyel magához ölelte a tizenegy éve sebesülten foglyul esett, most azonban kiváltott hőst. Erre az eseményre a most lezáruló hónap elején került sor; véletlenül éppen aznap, sőt abban az órában, amikor történetünk legelső lapján Károlyi Sándor megérkezett Bécsbe, ügyeit elintézendő. Pedig a legfontosabb ügy, amelyről ez a történet szól, éppen akkor intéződött, méghozzá nélküle.
A császár, akinél a Károlyi család jóakarója, Kollonich bíboros eszközölte ki az audienciát, homályosan emlékezett rá, hogy a sokat szenvedett férfi közeli rokona annak a Koháry István országbírónak, akit ő sok évvel ezelőtt szintén átölelt és megcsókolt, hasonló gyötrelmek jutalmaképpen. Magát a szenvedést akkor is nehéz lett volna elképzelni, ha az uralkodó kíváncsi lett volna rá, hogyan töltik alattvalói a rájuk mért éveket, mihelyt azonban a dinasztiáért és a törvényes hatalomért kell hozni béketűréssel áldozatot, úgy az alattvaló, ha csupán egy pillanatra is, kiemelkedik a névtelen árnyak nyüzsgéséből. Az uralkodó szinte már irigyelte alattvalóit, amiért szenvedhetnek érte, egyébként ritkán és nem szívesen érintkezett velük.
A fogadóterem közepén, bársonyszékecskén állt, hogy felülről tekinthessen a hozzá közelítőkre, így a Szmirnából szabadult emberre is, aki ugyan selyem köntösbe volt öltöztetve, de a verejtékszagból nem tudott kimosdani. A zsámolyt azonban eltakarta őfelsége földig érő fekete palástja, csak az oroszlánkörmök hegye kandikált ki. Mialatt magához ölelte és megcsókolta érdemdús alattvalóját, gyakorlott kezek ünnepélyes mondatokkal teleírtak egy asztallap nagyságú papírost, azt féltenyérnyire összehajtogatták, ezüst tokba zárták; a tokot, amelyre az uralkodó szigort és jámborságot kifejező képmása volt ráfestve, aranyláncra fűzték, és átadták őfelségének, aki azt saját kezűleg akasztott báró Károlyi István nyakába, majd mondott valamit az általa használt német-spanyol keveréknyelven. Kesztyűs kezek elhúztak egy pompás vörös bársony függönyt, amely mögül felrúgott zsámoly puffanása, oroszlánkörmök csikordulása hallatszott; a császár és király azonban ott virult aranyláncon zománcra festve, le nem záruló kegyes pillantással biztatva minden jószándékú, becsületes alattvalót.
A selyem köntöst Kollonich bíboros szabatta; nem sajnálta rá a pénzt. Azért is várakoztatta az előző fejezetekben hősünket, Károlyi Sándort olyan sokáig, mert azt gondolta, annak bátyjáért már megtett minden tőle telhetőt. Mielőtt a császári magán-audienciát kieszközölte volna, szabót hívatott (hiszen rongyos ruhában akkor sem járulhatunk az uralkodó elé, ha őfelsége ügyében kiállt szenvedéseinkről tanúskodnának rongyaink), és megbeszélte vele: mi lenne az az öltözék, amely egyszerre domborítaná ki a szabadult ember béketűréssel hozott áldozatát és úri méltóságát. Hivalkodó ne legyen, de azért, ha csupán egy pillanatra is, tegye a szerencsétlent szerencséssé.
Még az étrendjét is ő, Kollonich állította össze, mint arról az Arany Medve tulajdonosához címzett feljegyzés tanúskodik: könnyű, de tápláló ételek. Reggerle kásalé, délre sör, este vörösbor (de nem sok). Ezek az intézkedések az irgalmasság cselekedetei közé tartoztak, amelyekre a bíboros komoly figyelmet fordított; másrészt arról is meg volt győződve (miközben Liszkay Miklósnak a bíboros rendelkezése szerint egy pillanatig sem volt szabad egyedül hagyni Szmirnából szabadult védencét), hogy az irgalmasság mindenkori tárgyát ugyanúgy ki kell találni, mint a törvényességét.
A szmirnai fogolyváltság hiteles történetét, amelyet Liszkay Miklós adott elő (merthogy a szabadult ember a hosszú fogságban elfelejtett latinul, németül meg soha nem is tudott), olyan elégedetten hallgatta végig, mintha ő találta volna ki az egészet. Bár az is lehet, hogy jól értesült ember lévén, előre tudta, mit fog hallani. A kalandos fordulatok hallatán mégis újra meg újra elfogta az a kellemes borzongás, amely a meglepődés érzéki velejárója. Mindenekelőtt azon lepődött meg, hogy ez a mostani Károlyi István, akit láthatóan összegyűrtek az esztendők, vonásról vonásra, tulajdonságról tulajdonságra szakasztott olyan volt, amilyennek ő, Kollonich elképzelte vagy inkább elképzelte volna. Különösen az a mozzanat nyerte meg tetszését, hogy Károlyi István a saját nevén soha nem szabadulhatott volna meg, ezért azt kellett állítania (de még így is milyen hatalmas összeg volt a váltságdíj), hogy valójában a Nagy Geci nevű nyalábvári köznemes vagy inkább csak paraszt. Hohó, kiáltotta gyönyörű, mély hangján: ha már a neve Nagy, legyen a dicsősége is nagy! Amikor pedig megtudta, hogy a furcsa keresztnév tulajdonképpen annyi, mint Gergely, őkiválósága felujjongott: ezen a néven pápák is szerepeltek már! Az egyiket a hagyomány éppenséggel úgy emlegeti, hogy Nagy, és majdnem olyan sokáig sínylődött megláncolva, mint kései névrokona; egy újabb kori Gergely pápa megigazította a naptárat; aztán olyan Gergely pápa is volt, aki a császárt alázta meg. Képzelje csak el Nagy Geci, amint a német-római császár zsákba öltözve, hason csúszik egy, ha ez lehetséges, nála is nagyobb Geci előtt! A bíboros, noha komoly ember volt, mégis kedvelte a csípős, néha kimondottan kellemetlen tréfákat. A fenti tréfát Mattyasovszky Lászlónak, a kancellári tisztséget ideiglenesen betöltő nyitrai püspöknek szánta, aki egyszer ittas fővel azt találta mondani: ha ő is bíboros lehetne, akkor őt már megválasztották volna pápának.
Ez a Mattyasovszky László volt az, ha még emlékszik rá az olvasó, akit nem pillanthattunk meg a történet első lapjain, amikor Károlyi Sándor megérkezett Bécsbe, mivel hősünkkel együtt magunk sem léphettünk be a magyar kancellária elhanyagolt épületébe a Minoriták terén. Őeminenciája állítólag nem érezte jól magát.
Kollonich bíboros gonosz tréfája nagyon fájt neki. (Meg persze az is, hogy nem hívták meg a haditanács ülésére. A magyar kancellárt már megint mellőzik, csak azért, mert magyar!) Pedig ő volt az, aki hintójába ültette és a legkitűnőbb személyében elkísérte a Szmirnából szabadult embert Kollonich bíboroshoz a Tükör utcába.
Ez még június utolsó hetében történt, néhány nappal azelőtt, hogy Péter-Pálkor Magyarország északkeleti részén kitört az a veszélyesnek látszó zendülés, amelyet utóbb mégis könnyen és gyorsan vérbe lehetett fojtani, de amely miatt Károlyi Sándornak hetekig otthon kellett vesztegelnie. Országszerte megrendült a közbátorság, és a fejek fölött sűrű felhőként szétterülő gyanú árnyékának egy foltja hősünkre is rávetült. Ezért is látta jónak Joannes Domány, a kancellária titkára, hogy ne csak elküldje Károlyit, mármint Sándort a Minoriták teréről, de némi gúnyolódás kíséretében meg is fenyegesse. Ugyanez a Joannes Domány a legnagyobb jóindulattal fogadta Károlyit, mármint Istvánt: nemcsak türelmesen végighallgatta szabadulásának mesébe illő fordulatait, hanem fel is kísérte Liszkay Miklóst és (akkor még) toprongyos védencét a kancellárhoz, pontosabban a kancellári tisztséget ideiglenesen betöltő nyitrai püspökhöz. Az eminenciás úr, Mattyasovszky László eleinte csak álmélkodott, aztán könnyek szöktek a szemébe: hiszen ezt az embert az Isten vezérelte hozzá! Tessék, uraim: itt egy előkelő származású, jó magyar hazafi, aki tántoríthatatlan hűségében tizenegy évig hordott nehéz vasakat az Istenért és az uralkodóért. Elhiheti a nagytekintetű Haditanács, fontolóra veheti a méltóságos Újjászervezési Vegyesbizottság (ez a testület osztogatott birtokot a visszafoglalt vármegyékben): nem is egy, hanem sok ilyen derék hős van; a magyarság legjobb része nem válik kuruccá. A Károlyi család, kiáltotta Mattyasovszky, mindig hűséges volt az uralkodóhoz, legalábbis s a mindenkori elsőszülött!
Pedig aztán a püspök urat sem hívták meg a haditanács üléseire, az Újjászervezési Vegyesbizottságban pedig rendszeresen leszavazták.
Mindez akkor sem lehetett volna elmondani Promberger Jakabnak, ha képes lett volna a főispán urat jobb kedélyre hangolni.
Még szerencse, hogy lement a lépcsőn; és mintha elásták volna, úgy tört fel a mélyből a dünnyögő, recsegő, mérgelődő férfihang. Prombergerné még ott állt a hátsó ajtóban, háttal a Duna-parti malmoknak, és majszolt vagy rágott valamit. Most még inkább olyannak rémlett a kontya, mintha egy másik, valamivel fiatalabb leány vagy asszony feje lett volna. Mintha ez a másik fej szégyenében vagy haragjában elfordult volna egy láthatatlan tengely körül, s éppen az ellenkező irányba nézne, mint Promberger Jakabné rágástól zakatoló, saját, valódi feje. Ebben az irányban a Gellérthegy volt látható, amint meredek oldalával beledől a Dunába, s a pesti oldalon továbblejt láthatatlanul a föld alatt. A Gellérhegytől jobb kéz felé a Várhegy és a Víziváros még mindig romokban hevert, mint amikor hosszú és változatos lakoma után az ittas vendégek a tányérokat is összezúzzák. Történetünk idején vörösesbarna cseréptálakat lehetett szilánkokra törni; ha pedig valaki manapság, a huszadik század utolsó hónapjaiban tekint a Belgrád rakpartról arrafelé, amerre történetünkben Serfőző Jakabné fején a konty, dúsan terített asztalt pillanthat meg a budai oldalon. Akkoriban kevés volt a polgár és még kevesebb a bizalom; félő volt, hogy ismét előretör az ellenség, és előlről kezdődik, ami csak néhány éve múlt el, a háború. Még a budai lakosság sárkunyhóin is meglátszott az unalom és a rettegés keveréke, amint oda voltak fröccsentve a bástyafal maradványaihoz.
Serfőző Jakabné ennek ellenére szemrevaló asszony volt. Már elmúlt harminc éves, ám férjénél vagy húsz évvel így is fiatalabb. Pufók orcáit elnézegetve, Károlyi Sándor fontolgatta: vacsora után jó lenne behívni a hálókamrába, hogy nyomkodja meg a hátát, merthogy az fájt neki. Olyan asszony, aki életkora szerint lánya lehetne a férjének, érteni szokott a fájó testrészek nyomkodásához. Serfőző uramnak a vízkórságtól akkora herezacskója van, mint egy kisebbfajta dinnye, s az asszonyt ezért még irigylik is. De aztán furcsa változás ment végbe Serfőzőné arcán: először azt lehetett hinni, hogy nem is rágástól vagy majszolástól van tele a szája, hanem a foghúsa dagadt meg. Pedig egyszerűen csak felfújta pofazacskóját, mint valami nőstény hörcsög, s az így támadt kellemetlen benyomás nemhogy enyhült volna, hanem számottevően súlyosbodott, amikor a hólyaggá alakult arc berregve kipukkadt, és a színét vesztő arcbőr szorosan hozzásimult Prombergerné fogaihoz.
Késő ősz volt már, de még nem fagyott. Nagy volt az utakon a sár. Svankmájer lovaival együtt hét lova volt a nagyságos vitézlő főispán úrnak (sőt, ha muszáj volt,a  három vármegyei hajdú lovát is be lehetett fogni, az már tíz), ám ezek együtt is alig bírták elhúzni a szekeret. Pedig eléggé könnyű szekér volt: mindössze a főispán úr terhelte, meg az ő bátyja, ha tényleg az ő bátyja volt, valamint, végül, több hasznos ajándék mellett, az a Bécsben csináltatott kristály ablakos muzsikáló pohárszék, amely miatt a tizenhat pótkeréknek alig lehetett helyet szorítani.
Aki azt hinné, tizenhat pótkerék sok egy kicsit, az téved: inkább kevés volt. Minden zökkenőnél gyanús reccsenések hallatszottak hol az egyik, hol a másik tengelyvég felől. Hogy a könnyű szekér még könnyebb legyen, a kerekei nem voltak megvasalva, s így hol az egyik tört össze, hol a másik; olyankor azt ki kellett cserélni.
Sokan jártak az úton: vándorló mesterlegények, szélnek eresztett végvári katonák, elűzött prédikátorok, szökevények, menekülők, hajléktalanok, peregrinus diákok, tarisznyás koldusok, csonkabonkák, vakok és bolondok. Egy polturáért vagy két krajcárért nekivetették vállukat a szekér oldalának, némelyik egy falat kenyérrel is meg volt elégedve.
Az egyik ilyen szegény ördögtől hallotta Károlyi Sándor, már valahol Szerencs közelében, hogy a pesti serfőzőre, Promberger Jakabra, aki valamiért éppen lent járt a pincében, rászakadt a föld, amelyet nem kellett volna megbolygatni az árpaszikkasztó kamrák padlózatának cseréjekor; azonkívül orgazda volt, és összeköttetésben állt az országszerte lappangó kuruc haramiákkal.
Egy ilyen lappangó kurucba szeretett bele Serfőzőné; rendszeresen együtt mulatoztak. Az egész házban hallatszott, amint nyikorog az ágy, állítólag csak azért, mert Serfőző Jakabné a szeretője fájós hátát nyomogatta. Bizonyára ettől szakadt le a pince; hacsak attól nem, hogy az a serfőzőlegény, akit a gyanakvó mester elbújtatott a ruhásládában, leszaladt gazdája után a lépcsőn, és lent a föld alatt égbekiáltó nagyot hazudott. Nehéz volna elmagyaráznunk, hogyan érte utol hősünket ez a hír; mert magának a hírmondónak lőcslába volt, és úgy vonszolta magát, mint a közmondásbeli sánta kutya. Magyarországon a híresztelés gyorsabban jár, mint a sárba ragadt szekér. Azt mégsem hihetjük, hogy a lőcslábú vezeklő, aki közölte Károlyi Sándorral a szörnyű hírt, és aki valamilyen bűne miatt véresre korbácsolta hátán a gerinc vonalát, szegény ördög létére valódi ördög lett volna. Az ördög, még ha szegény ördög is, több tiszteletet parancsol annál, semhogy ilyen kutyafuttában léptessük fel történetünkben. Bizony cudar dolog térdig érő hideg latyakban sántikálni, kutyákkal marakodni, koplalni, gorombaságot hallgatni, botütést szenvedni, szálló kövek elől menekülni! Mennyire más fentről, a szekér magasságából, a maga jótékony egyhangúságában szemlélni ezt a kifosztott, csupasz világot. Fárasztóak az utak, ám egyformák, és az egyformaság pihentet.
Olyan volt a föld, mint egy kopott, régi szőnyeg, amelyet kidobtak, ne csúfítsa tovább a házat. A fekete foltok, amelyek itt is, ott is kibukkantak az őszi ködből, éppúgy lehettek összeverődött varjak, mint egy-egy leégett falu. Néha kivillant a ponyva résén az uralkodó képmása, olyankor bágyadt napsütés világított meg egy-egy pászmát vagy dűlőt; aztán ez a fény is egykettőre kihamvadt, és a jegenyék csúcsa mintha beletört volna az alacsonyan szállongó felhőkbe. Nem hallatszott más hang, csak a folytonos károgás; aztán az is elmaradt valahol, talán egy útkanyarban, egy süppedékes rét mögött.
Már ennél a szívszorongató némaságnál az is jobb volna, ha kegyelmed, bátyám vagy nem bátyám, dalolna széles jókedvében! Így szólt Károlyi Sándor a másik emberhez. Csakhogy a jókedvhez jó bor is kell.