Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
III. Promberger Jakab részt vett Buda visszavívásában, amennyiben ő látta el
borral és pálinkával Miksa Emánuel katonáit, majd mindjárt a harcok után,
1687-ben megvásárolta a pesti sörfőzőjogot, s vele a Lipót utcai malátás
házat, amely különböző mendemondák miatt nem örvendett jó hírnek a török
időkben, sőt azután sem. Ezzel azonban Promberger nem törődött; ő boldogulni
és gazdagodni akart, és örült, hogy olcsón jutott a tágas épülethez, amelyet
akkor csak ideiglenesen hozatott rendbe. Az volt a szándéka, hogy nagyobb
szabású átalakításra majd akkor kerít sort, amikor vállalkozása jövedelmezőre
fordul. Ez néhány év múlva be is következett, csakhogy Promberger szerencséje
olyan volt, mint a skorpió, amely, ha túl gyorsan növekszik, fullánkját
önmagába döfi. Ugyanis átépítés közben, amikor az árpaszikkasztó kamrák
téglapadlózatát mészkőre akarta cseréltetni, mert a tégla málladozott az
állandó nedvességtől, a padlózat alól három emberi koponya került elő,
valamint huszonkilenc többé-kevésbé hiánytalan csontváz. Attól fogva Prombergerre,
hiába tartotta magát szigorúan a sörfőzők tisztasági parancsolatához, ujjal
mutogattak polgártársai, a sörre pedig azt mondták, hogy hullaíze van.
(Bezzeg a budai oldalon a gellérthegyi szőlőskertek talaját egy ásónyomnál
mélyebben senki sem piszkálta, és a szokatlanul nagyra növő fürtök levét
a legcsekélyebb undor nélkül itták.) Ennél a mogorva, dühös embernél, akit
nemrég a városi tanácsból is kizártak, kért szállást két éjszakára, kísérőivel
együtt, Károlyi Sándor (aki azonban a tervezettnél hosszabb időt kényszerül
Pesten tölteni); óvakodva és kedvetlenül járkáltak az itt lakók, mintha
csontok hevernének a padló kövén, vagy legalább egy döglött skorpió.
Este, amikor Károlyi Sándor magára maradt (ugyanis a komáromi tűzeset
óta nem volt hajlandó fivérével egy helyiségben aludni), és álomra hajtotta
volna fejét, száraz falevélre bukkant a szalma közt. Aztán vette csak észre,
hogy levél ugyan, de nem falevél, hanem papíros; ugyanazok a titkos jelek
vannak rajta, amelyeket napközben egyszer már elégetett. Hát jól van, kiáltotta,
ég a gyertya, ég! Azzal ismét hozzáérintette a papírost a lánghoz; most
azonban különös gonddal ügyelt, nehogy kigyulladjon valami: a lángoló papírost
arra az óntálra helyezte, amelyen egy cipót és némi sült húst hozott fel
a hálókamrába, arra az esetre, ha megéhezne az éjjel (de már megéhezett,
már elfogyasztotta mind a húst, mind a cipót; ami pedig az italt illeti,
Serfőző Jakab házában szégyenszemre gellérthegyi bort ivott). Felizzott
az üres tálon a apapír, aztán elfeketült: a felizzó lapon egy pillanatig
feketén kacskaringóztak az írásjelek, majd a feketére hamvadt lapon egy
pillanatig felizzottak. Károlyi Sándornak egy rövid kérdő mondatot sikerült
kibetűznie: "Elkészítetted a koporsódat, Dobó István?"
Károlyi Sándornak, noha már eléggé nehéz volt a feje az utolsó cseppig
felhörpölt gellérthegyi bortól, tisztában kellett lennie azzal, hogy itt
valami félreértés forog fenn. Dobó István történetünk előtt mintegy másfél
évszázaddal élt (híres, ha úgy tetszik, hírhedt ember volt a maga korában),
távoli rokonságban is állt a Károlyi-családdal; ám az mégsem hihető, hogy
a neki címzett levél most érkezett volna meg. Különben is, miféle koporsóról
firkál ez a nyilván rég elporlott kéz? Hol van itt koporsó?
Csak amikor el akarta fújni a gyertyát, lett figyelmes a kamra sarkában
álló ruhásládára: hogy annak milyen különös formája van. Alacsonyabb a
szokásosnál, és lefelé keskenyedik; szakasztott olyan, mint egy koporsó!
Ahelyett, hogy kifújta volna, visszafojtotta lélegzetét; feltápászkodott
a szalmáról (nem volt könnyű), odatántorgott a ládához, és annak fedelét
nagy erőlködve felhajtotta.
Rögtön ki is józanodott a rémülettől. A ruhásládában egy emberi test
feküdt, fiatal férfi, akit ráadásul Károlyi Sándor mintha már látott volna
valahol. Zöld zekébe és fehér gyapjúharisnyába volt öltöztetve; és ekkor
világossá vált, hogy itt még a ruhásszekrényben heverő holttest is Lipót.
Ő volt Kollonich bíboros lakája, akivel többször is találkoztunk az előző
fejezetek során; bizonyára megszökött; idáig jutott, Serfőző Jakab házáig,
ahol majd őt is az árpaszikkasztó kamrák alá fogják temetni.
Szeméhez nyúlt, hogy megdörzsölje, a láda fedele pedig lecsapódott
hangos csattanással. Károlyi Sándor felnyitotta szemét, és meglepődve látta,
hogy reggeli világosság szűrődik be a szárított hólyaggal beszögelt ablakon;
szemét pedig azért kellett megdörzsölnie, mert a szemhéjára szállt egy
őszi légy. Más, még bágyadtabb őszi legyek az óntálon igyekeztek megmászni
az érintetlen cipót és a húst; vagy fél tucatnyi társuk a gellérthegyi
vörösbor felszínén ringatózott, sorsával megbékélve. A gyertya maradványa
csonkig égve feketéllett, a ruhásláda pedig lakattal volt lezárva. Károlyi
Sándornak úgy zúgott a feje, mint máskor farsangi dőzsölés után sem. Akkor
tehát álmodta a gyertyalángnál megégetett papírost és mindazt, ami utána
következett; jól van.
Pedig dehogyis volt jól. Kopogás hallatszott, és belépett a holttest,
pontosabban Kollonich bíboros Lipót nevű szökött lakája, akit eredetileg
Ahmednek hívtak; még pontosabban az a fiatal férfi, akit Károlyi Sándor
álmában látni vélt. Vészjósló, vádló arckifejezéssel kérdezte, hogy: miért
nem válaszolt nagyságod a levélre? Kiss Berci azt üzeni, siessen haza Nagykárolyba
nagyságod, és alakítson kuruc vármegyét. Kiss Berci megoltalmazza nagyságodat
mind a császártól, mind a bécsi urak ármánykodásától. Mire kizöldülnek
a levelek, megint felhorgadt magyar világ lesz, akkor már késő lesz köpönyeget
forgatni! Akkor majd Kiss Berci karóba húzat minden urat, aki nem lett
kuruccá; meg a parasztokat is. Tudjuk, hogy nagyságod kegyvesztetté vált
Bécsben; labanc főispán többé nem lehet; ha főispán akar maradni, legyen
az egész vármegyével együtt kuruccá! Egyik részről nincs vesztenivalója
nagyságodnak, másik részről meg csakis vesztenivalója van; ezt üzeni Kiss
Berci.
Faggyúval átitatott posztócsizma volt a belépőnek a lábán, csillogva
gurultak le róla a vízcseppek; de csak mire szétfröcsköltek a padlón, akkor
lehetett megpillantani őket, mert a csizmát egészen eltakarta a földig
érő kék vászonkötény. Hogy kék lehetett, inkább csak gyanítjuk, mert annyira
el volt piszkolódva, hogy szinte ropogott, mint valami szögletesre vágott,
vállmagasságú bádoglemez: azt lehetett róla hinni, szükség esetén pajzsnak
is beválna. A hosszú, egyenes vágásokról, amelyek látszottak rajta, s amelyek
mögül kilátszott az emberi lény, aki máskülönben úgy bújt meg a kérgessé
vált szövedék mögött, mint páncéljában a teknősbéka, csakugyan hamarabb
jutottak eszébe szablyák, fringiák és pallosok a szemlélőnek, mint azok
a békés polgári szerszámok, amelyek minden bizonnyal okozták a többértelmű
vászondarab szakadásait. Károlyi Sándor, merthogy ő volt a szemlélő, még
aranyhímzést is látott rajta, s legszívesebben kifordította volna, hogy
megbizonyosodjék róla: véletlenül nem valamelyik híres régi olasz mester
csataképe van-e a fonákjára festve; s tényleg, mindent összevéve olyan
volt ez a kötény, mint valami könnyen mozgatható, furfangos hadigépezet.
Károlyi Sándor nem ijedt meg, bár a belépő, akiben felismerte az éjszaka
látott Lipótot, veleszületett pimaszságánál fogva nem átallotta mondani,
hogy: aki ujját az ajtórésbe dugja, az megérdemli, hogy rácsukódjék az
ajtó. Előrántotta ugyan hegyestőrét, de talán csak azért, hogy töprengésének
ezzel is nyomatékot adjon. Várjunk csak egy pillanatig: ezt gondolta. Ez
a Lipót valójában Ahmed, és Kollonich bíboros lakája volt, amíg el nem
szökött. Ezenkívül a szmirnai beglerbég egyetlen fia, valamint a Kártigám
nevű páratlanul szépséges török fogolykisasszony testvérbátyja, továbbá
az említett Kártigámról szóló regény egyik szereplője, bár ez a regény
egyelőre nem hozzáférhető. (Jaj, de fáj a feje; hű, de szédül.) Na várjunk
csak; hoppá! Ha valóban Kollonichtól szökött, vagyis Bécsből érkezett bujkálva
Pestre, akkor honnan tudja, mit üzen Kiss Berci, aki az avassági hegyek
és az ecsedi láp közt kóborol? Még hogy rácsukódik az ajtó!
Ajtó csukódása hallatszott; Károlyi Sándor egyedül maradt a szobában.
Ha viszont a szmirnai beglerbég egyetlen fia, úgy hátha tud valamit az
ő bátyjáról (vagy arról az emberről, aki az ő bátyjának mondja magát).
Mármost a dolog úgy áll, vagyis a Kártigámról szóló regény első változatában
az volt olvasható, hogy Ahmed igen fiatalon, jóformán gyermekfővel Temesvárra
kerül Dzsáfer pasához; a sors könyvében pedig az volt megírva, hogy kevéssel
azután gyaur fogságba esik egy Temesvárhoz közeli csatában. Csakhogy Károlyi
Sándor nem olvasta sem a sors könyvét, sem a Kártigámról szóló regényt;
rosszullétét meghazudtoló fürgeséggel szaladt az árpaszikkasztó kamrák
felé.
Kérdezte tőle Promberger Jakab: hogyhogy nagyságod beszélt Lipóttal?
Hiszen a mi Lipótunk süketnéma! Álmodhatta nagyságod azt a beszélgetést!
Hanem azért elővették Lipótot, aki addig a kádaknál tocsogott. Kacsázva
jött Lipót vízhatlan posztócsizmájában, ócska vászonkötényben; a várakozásoknak
megfelelően, habogott és tátogott. Ám ez nem óvta meg őt sem a szitkoktól
és az ütlegektől, sem a rúgásoktól. Márpedig a rúgásokban Promberger beleadta
minden keserűségét. Adok én neked ruhásládát, beste lélek! Megtanítlak
én heverészni, hogy fel sem állsz az ítéletnapig! Nézte Károlyi Sándor
a vászonkötényt, mielőtt az undorító jelenetnek hátat fordított volna:
hiszen ez még szemfedőnek sem lenne jó, ha majd Lipótnak egyszer felnyitják
a ruhásládát.
Promberger Jakab malátás háza a mai Sörház utca magasságában állt,
közvetlenül a Duna-parti malmok mögött. JÓ hely volt ez: nem kellett az
árpa fuvarozásáért külön fizetni. Károlyi Sándor kiállt a hátsó ajtóba,
és elnézegette az akkori pesti népet: az örmény gabonakereskedőket és a
cincár szőnyegárusokat, az alvégen lakó tímárokat és kékfestőket, a perlekedő
halárus asszonyokat, a sokszoknyás rác leányokat, akik összefogódzva mennek
hazafelé, amerre manapság a Szerb utca húzódik. Nézte a sokféle arcot:
hiába hajtanak főt előtte, hiába néznek fel rá, nagyúrra, hiába rúgják
a port, azért mégiscsak a nyálukon csúsznak előre, mint a csigák. Meztelencsigák,
mert még a házukat sem lehet megtalálni. (Bátyja egész idő alatt nem jött
elő, valami baja volt. Jól helybenhagyták Bécsben, a Szép lámpás utcai
komődiában.) Vége felé járt a szeptember, haladni kellett volna tovább.
Csakhogy szeptember huszonhetedikén, Damján és Kozma napján elborult
az ég, Szent Mihály napjától kezdve pedig akkora esők szakadtak le, hogy
továbbutazásra gondolni sem lehetett. Üldögélt Károlyi Sándor az árpaszikkasztó
kamrák lejáratánál, a tornác alatt, és bámulta a lezúduló víztömeget. Riadt
hangú leveleket kapott hazulról, hogy: siessen, amennyire csak tud, mert
bajok vannak. Nem voltak ezek már annyira szigorú levelek, mint az előzőek,
amelyeket Bécsben kapott hősünk; ebből is látszott, hogy a bajok nagyok
lehetnek, s Barkóczy Krisztina szigorúsága úgy olvadozik tőlük, mint napon
a hó. Pedig ez még csak az őszi eső volt, s Károlyi Sándor, ha akart, sem
tudott volna sietni. Vajon a hatalom és a családi kapcsolatok szövevénye,
amelynek ő mindeddig a középpontjában büszkélkedett, nem bizonyul-e pókhálónak,
amelyet, mihelyt a póknak takarodnia kell, szétfoszlat az első szél?
Viszont az is eszébe jutott, ugyanis éppen egy pókot figyelt az ablak
sarkában, hogy: a póknak gyakran bujdosnia kell, ez igaz, de aztán visszatér,
és újraszövi hálóját; attól fogva ismét ő lesz a középpont. Hanem azért
azt mégsem szerette volna, hogy a család címerében pókháló díszelegjen;
jobb annál a kardot suhogtató, sisakos vitéz. Gondolt ő már arra, hogy
nem volna bolondság egyezkedni Kiss Bercivel, majd jól megsuhogtatni azt
a kardot. Csakhogy ami a nyáron történt, a Tokaj környéki zendülés vérbefojtása
most is megmutatta, hogy aki széllel szemben hugyozik, pórul jár. A szél
pedig erős volt, és ugyanabból az irányból fújt már hosszú ideje; az ilyen
szél megtépi a pókhálót. Legalább tavaszig várnia kell a póknak, s ki tudja,
hol leszünk már tavasszal! Károlyi Sándor a szája fölötti szúrós területet
simogatta: nem sarjad-e borostájából az a nyolc vékony láb, amely az ő
fejét, mihelyt elválik nyakától, egy pók undok testévé alakítja majd át?
Ekkor azonban odaült mellé Serfőző Jakab, aki prombergi születésű volt,
és beszélgetni kezdett vele olyan dolgokról, amelyek felsorolását már csak
azért is mellőzhetjük, mert Jakab mester, lévén gúnyolódásra hajlamos,
keserű ember, mindezekkel nem tudta, nem is akarta kizökkenteni Károlyi
Sándort abból a kerékvágásból, amelybe komor tépelődései terelték. Serfőző
Jakabnak nem volt szőlőskertje, de azért minden ősszel vásárolt húsz-huszonöt
hordó frissen sajtolt jóféle mustot; ezt malátára töltve, héjon erjesztette
szagos mügével, zsályával és egyéb fűszerekkel. Igen erős bor keletkezett
így, amelyet a benne szereplő maláta miatt a sörházakban is lehetett árusítani;
mégis milyen gyanakvó lélek volt ez a Promberger Jakab. Kérdezte Károlyi
Sándortól: nagyságod bizonyos-e benne, hogy az a képmás, amelyet nagyságod
bátyja (jobbulást kívánok neki) aranyláncon hord a szíve fölött, valóban
a mi uralkodónkat ábrázolja? Látta-e nagyságod szemtől szembe a császárt
és királyt?
Kénytelenek vagyunk bevallani, hogy Károlyi Sándor soha nem látta a
maga személyében az uralkodót. Országgyűléseken látnia kellett volna, persze
csak messziről, de történetünk évtizedében ritkán hívtak össze országgyűlést,
és az uralkodónak azidőtájt nem volt szokása személyesen fellépni a magyar
országgyűlésen, hanem különböző államférfiakkal képviseltette magát. Sok-sok
évvel történetünk után, Károlyi Sándor hatalmas, fényes urak sorfala előtt
fog járulni a császár és király színe elé, aki nem engedi majd, hogy Károlyi
Sándor kezet csókoljon neki; mindenki szeme láttára megszorítva az öreg
magyar mágnás kezét, mindenki füle hallatára így kiált majd: a te hűségedre
jól emlékszünk, és eztán is számítunk! Ám addig sok hűtlenséget kellett
elkövetni és jóvátenni, elszenvedni és elfeledni; addigra már valaki más
lesz a császár és király. De ha mi, elbeszélői tisztségünkből fakadóan,
bevalljuk is mindezt az olvasónak, nem szeretnénk hősünket hasonló tartalmú
vallomásra (vagy akár e vallomás megtagadására) kényszeríteni Serfőző Jakabbal
szemben. Odaküldjük tehát az asszonyt, Serfőzőnét, aki nem tud szót érteni
a süketnéma Lipóttal, sem a többi serfőzőlegénnyel, azonkívül a pékek (ugyanis
régen komlóval sütötték a kenyeret) komlót és élesztőt szeretnének vásárolni
tőlünk. Mire Promberger bosszúsan dünnyögte: gehn ma halt a bissl unta
(ami persze azt jelenti, hogy le akart menni a pincébe, de jelenthette
volna azt is, hogy: pusztuljunk már el egy kicsit), és leballagott a lépcsőn.
Promberger Jakabné kontyba tűzve hordta a haját: mintha feje búbjából kinőtt
volna egy másik, valamivel kisebb fej, s a fekete haj csupán özvegyi fátyol
gyanánt volna ráerősítve. Csakugyan, mennyire sápadt ez a Promberger Jakab;
talán valami betegség emészti.
Aki szemtől szembe látta Lipót német-római császárt és magyar királyt,
az megint csak nem volt más, mint a Szmirnából szabadult ember. Bármilyen
hihetetlenül hangzik, még csókot is kapott az uralkodótól. Hideg és nyálas
volt az uralkodó előredülledő alsó ajka, ám annál forróbb a szeretet, amellyel
magához ölelte a tizenegy éve sebesülten foglyul esett, most azonban kiváltott
hőst. Erre az eseményre a most lezáruló hónap elején került sor; véletlenül
éppen aznap, sőt abban az órában, amikor történetünk legelső lapján Károlyi
Sándor megérkezett Bécsbe, ügyeit elintézendő. Pedig a legfontosabb ügy,
amelyről ez a történet szól, éppen akkor intéződött, méghozzá nélküle.
A császár, akinél a Károlyi család jóakarója, Kollonich bíboros eszközölte
ki az audienciát, homályosan emlékezett rá, hogy a sokat szenvedett férfi
közeli rokona annak a Koháry István országbírónak, akit ő sok évvel ezelőtt
szintén átölelt és megcsókolt, hasonló gyötrelmek jutalmaképpen. Magát
a szenvedést akkor is nehéz lett volna elképzelni, ha az uralkodó kíváncsi
lett volna rá, hogyan töltik alattvalói a rájuk mért éveket, mihelyt azonban
a dinasztiáért és a törvényes hatalomért kell hozni béketűréssel áldozatot,
úgy az alattvaló, ha csupán egy pillanatra is, kiemelkedik a névtelen árnyak
nyüzsgéséből. Az uralkodó szinte már irigyelte alattvalóit, amiért szenvedhetnek
érte, egyébként ritkán és nem szívesen érintkezett velük.
A fogadóterem közepén, bársonyszékecskén állt, hogy felülről tekinthessen
a hozzá közelítőkre, így a Szmirnából szabadult emberre is, aki ugyan selyem
köntösbe volt öltöztetve, de a verejtékszagból nem tudott kimosdani. A
zsámolyt azonban eltakarta őfelsége földig érő fekete palástja, csak az
oroszlánkörmök hegye kandikált ki. Mialatt magához ölelte és megcsókolta
érdemdús alattvalóját, gyakorlott kezek ünnepélyes mondatokkal teleírtak
egy asztallap nagyságú papírost, azt féltenyérnyire összehajtogatták, ezüst
tokba zárták; a tokot, amelyre az uralkodó szigort és jámborságot kifejező
képmása volt ráfestve, aranyláncra fűzték, és átadták őfelségének, aki
azt saját kezűleg akasztott báró Károlyi István nyakába, majd mondott valamit
az általa használt német-spanyol keveréknyelven. Kesztyűs kezek elhúztak
egy pompás vörös bársony függönyt, amely mögül felrúgott zsámoly puffanása,
oroszlánkörmök csikordulása hallatszott; a császár és király azonban ott
virult aranyláncon zománcra festve, le nem záruló kegyes pillantással biztatva
minden jószándékú, becsületes alattvalót.
A selyem köntöst Kollonich bíboros szabatta; nem sajnálta rá a pénzt.
Azért is várakoztatta az előző fejezetekben hősünket, Károlyi Sándort olyan
sokáig, mert azt gondolta, annak bátyjáért már megtett minden tőle telhetőt.
Mielőtt a császári magán-audienciát kieszközölte volna, szabót hívatott
(hiszen rongyos ruhában akkor sem járulhatunk az uralkodó elé, ha őfelsége
ügyében kiállt szenvedéseinkről tanúskodnának rongyaink), és megbeszélte
vele: mi lenne az az öltözék, amely egyszerre domborítaná ki a szabadult
ember béketűréssel hozott áldozatát és úri méltóságát. Hivalkodó ne legyen,
de azért, ha csupán egy pillanatra is, tegye a szerencsétlent szerencséssé.
Még az étrendjét is ő, Kollonich állította össze, mint arról az Arany
Medve tulajdonosához címzett feljegyzés tanúskodik: könnyű, de tápláló
ételek. Reggerle kásalé, délre sör, este vörösbor (de nem sok). Ezek az
intézkedések az irgalmasság cselekedetei közé tartoztak, amelyekre a bíboros
komoly figyelmet fordított; másrészt arról is meg volt győződve (miközben
Liszkay Miklósnak a bíboros rendelkezése szerint egy pillanatig sem volt
szabad egyedül hagyni Szmirnából szabadult védencét), hogy az irgalmasság
mindenkori tárgyát ugyanúgy ki kell találni, mint a törvényességét.
A szmirnai fogolyváltság hiteles történetét, amelyet Liszkay Miklós
adott elő (merthogy a szabadult ember a hosszú fogságban elfelejtett latinul,
németül meg soha nem is tudott), olyan elégedetten hallgatta végig, mintha
ő találta volna ki az egészet. Bár az is lehet, hogy jól értesült ember
lévén, előre tudta, mit fog hallani. A kalandos fordulatok hallatán mégis
újra meg újra elfogta az a kellemes borzongás, amely a meglepődés érzéki
velejárója. Mindenekelőtt azon lepődött meg, hogy ez a mostani Károlyi
István, akit láthatóan összegyűrtek az esztendők, vonásról vonásra, tulajdonságról
tulajdonságra szakasztott olyan volt, amilyennek ő, Kollonich elképzelte
vagy inkább elképzelte volna. Különösen az a mozzanat nyerte meg tetszését,
hogy Károlyi István a saját nevén soha nem szabadulhatott volna meg, ezért
azt kellett állítania (de még így is milyen hatalmas összeg volt a váltságdíj),
hogy valójában a Nagy Geci nevű nyalábvári köznemes vagy inkább csak paraszt.
Hohó, kiáltotta gyönyörű, mély hangján: ha már a neve Nagy, legyen a dicsősége
is nagy! Amikor pedig megtudta, hogy a furcsa keresztnév tulajdonképpen
annyi, mint Gergely, őkiválósága felujjongott: ezen a néven pápák is szerepeltek
már! Az egyiket a hagyomány éppenséggel úgy emlegeti, hogy Nagy, és majdnem
olyan sokáig sínylődött megláncolva, mint kései névrokona; egy újabb kori
Gergely pápa megigazította a naptárat; aztán olyan Gergely pápa is volt,
aki a császárt alázta meg. Képzelje csak el Nagy Geci, amint a német-római
császár zsákba öltözve, hason csúszik egy, ha ez lehetséges, nála is nagyobb
Geci előtt! A bíboros, noha komoly ember volt, mégis kedvelte a csípős,
néha kimondottan kellemetlen tréfákat. A fenti tréfát Mattyasovszky Lászlónak,
a kancellári tisztséget ideiglenesen betöltő nyitrai püspöknek szánta,
aki egyszer ittas fővel azt találta mondani: ha ő is bíboros lehetne, akkor
őt már megválasztották volna pápának.
Ez a Mattyasovszky László volt az, ha még emlékszik rá az olvasó, akit
nem pillanthattunk meg a történet első lapjain, amikor Károlyi Sándor megérkezett
Bécsbe, mivel hősünkkel együtt magunk sem léphettünk be a magyar kancellária
elhanyagolt épületébe a Minoriták terén. Őeminenciája állítólag nem érezte
jól magát.
Kollonich bíboros gonosz tréfája nagyon fájt neki. (Meg persze az is,
hogy nem hívták meg a haditanács ülésére. A magyar kancellárt már megint
mellőzik, csak azért, mert magyar!) Pedig ő volt az, aki hintójába ültette
és a legkitűnőbb személyében elkísérte a Szmirnából szabadult embert Kollonich
bíboroshoz a Tükör utcába.
Ez még június utolsó hetében történt, néhány nappal azelőtt, hogy Péter-Pálkor
Magyarország északkeleti részén kitört az a veszélyesnek látszó zendülés,
amelyet utóbb mégis könnyen és gyorsan vérbe lehetett fojtani, de amely
miatt Károlyi Sándornak hetekig otthon kellett vesztegelnie. Országszerte
megrendült a közbátorság, és a fejek fölött sűrű felhőként szétterülő gyanú
árnyékának egy foltja hősünkre is rávetült. Ezért is látta jónak Joannes
Domány, a kancellária titkára, hogy ne csak elküldje Károlyit, mármint
Sándort a Minoriták teréről, de némi gúnyolódás kíséretében meg is fenyegesse.
Ugyanez a Joannes Domány a legnagyobb jóindulattal fogadta Károlyit, mármint
Istvánt: nemcsak türelmesen végighallgatta szabadulásának mesébe illő fordulatait,
hanem fel is kísérte Liszkay Miklóst és (akkor még) toprongyos védencét
a kancellárhoz, pontosabban a kancellári tisztséget ideiglenesen betöltő
nyitrai püspökhöz. Az eminenciás úr, Mattyasovszky László eleinte csak
álmélkodott, aztán könnyek szöktek a szemébe: hiszen ezt az embert az Isten
vezérelte hozzá! Tessék, uraim: itt egy előkelő származású, jó magyar hazafi,
aki tántoríthatatlan hűségében tizenegy évig hordott nehéz vasakat az Istenért
és az uralkodóért. Elhiheti a nagytekintetű Haditanács, fontolóra veheti
a méltóságos Újjászervezési Vegyesbizottság (ez a testület osztogatott
birtokot a visszafoglalt vármegyékben): nem is egy, hanem sok ilyen derék
hős van; a magyarság legjobb része nem válik kuruccá. A Károlyi család,
kiáltotta Mattyasovszky, mindig hűséges volt az uralkodóhoz, legalábbis
s a mindenkori elsőszülött!
Pedig aztán a püspök urat sem hívták meg a haditanács üléseire, az
Újjászervezési Vegyesbizottságban pedig rendszeresen leszavazták.
Mindez akkor sem lehetett volna elmondani Promberger Jakabnak, ha képes
lett volna a főispán urat jobb kedélyre hangolni.
Még szerencse, hogy lement a lépcsőn; és mintha elásták volna, úgy
tört fel a mélyből a dünnyögő, recsegő, mérgelődő férfihang. Prombergerné
még ott állt a hátsó ajtóban, háttal a Duna-parti malmoknak, és majszolt
vagy rágott valamit. Most még inkább olyannak rémlett a kontya, mintha
egy másik, valamivel fiatalabb leány vagy asszony feje lett volna. Mintha
ez a másik fej szégyenében vagy haragjában elfordult volna egy láthatatlan
tengely körül, s éppen az ellenkező irányba nézne, mint Promberger Jakabné
rágástól zakatoló, saját, valódi feje. Ebben az irányban a Gellérthegy
volt látható, amint meredek oldalával beledől a Dunába, s a pesti oldalon
továbblejt láthatatlanul a föld alatt. A Gellérhegytől jobb kéz felé a
Várhegy és a Víziváros még mindig romokban hevert, mint amikor hosszú és
változatos lakoma után az ittas vendégek a tányérokat is összezúzzák. Történetünk
idején vörösesbarna cseréptálakat lehetett szilánkokra törni; ha pedig
valaki manapság, a huszadik század utolsó hónapjaiban tekint a Belgrád
rakpartról arrafelé, amerre történetünkben Serfőző Jakabné fején a konty,
dúsan terített asztalt pillanthat meg a budai oldalon. Akkoriban kevés
volt a polgár és még kevesebb a bizalom; félő volt, hogy ismét előretör
az ellenség, és előlről kezdődik, ami csak néhány éve múlt el, a háború.
Még a budai lakosság sárkunyhóin is meglátszott az unalom és a rettegés
keveréke, amint oda voltak fröccsentve a bástyafal maradványaihoz.
Serfőző Jakabné ennek ellenére szemrevaló asszony volt. Már elmúlt
harminc éves, ám férjénél vagy húsz évvel így is fiatalabb. Pufók orcáit
elnézegetve, Károlyi Sándor fontolgatta: vacsora után jó lenne behívni
a hálókamrába, hogy nyomkodja meg a hátát, merthogy az fájt neki. Olyan
asszony, aki életkora szerint lánya lehetne a férjének, érteni szokott
a fájó testrészek nyomkodásához. Serfőző uramnak a vízkórságtól akkora
herezacskója van, mint egy kisebbfajta dinnye, s az asszonyt ezért még
irigylik is. De aztán furcsa változás ment végbe Serfőzőné arcán: először
azt lehetett hinni, hogy nem is rágástól vagy majszolástól van tele a szája,
hanem a foghúsa dagadt meg. Pedig egyszerűen csak felfújta pofazacskóját,
mint valami nőstény hörcsög, s az így támadt kellemetlen benyomás nemhogy
enyhült volna, hanem számottevően súlyosbodott, amikor a hólyaggá alakult
arc berregve kipukkadt, és a színét vesztő arcbőr szorosan hozzásimult
Prombergerné fogaihoz.
Késő ősz volt már, de még nem fagyott. Nagy volt az utakon a sár. Svankmájer
lovaival együtt hét lova volt a nagyságos vitézlő főispán úrnak (sőt, ha
muszáj volt,a három vármegyei hajdú lovát is be lehetett fogni, az
már tíz), ám ezek együtt is alig bírták elhúzni a szekeret. Pedig eléggé
könnyű szekér volt: mindössze a főispán úr terhelte, meg az ő bátyja, ha
tényleg az ő bátyja volt, valamint, végül, több hasznos ajándék mellett,
az a Bécsben csináltatott kristály ablakos muzsikáló pohárszék, amely miatt
a tizenhat pótkeréknek alig lehetett helyet szorítani.
Aki azt hinné, tizenhat pótkerék sok egy kicsit, az téved: inkább kevés
volt. Minden zökkenőnél gyanús reccsenések hallatszottak hol az egyik,
hol a másik tengelyvég felől. Hogy a könnyű szekér még könnyebb legyen,
a kerekei nem voltak megvasalva, s így hol az egyik tört össze, hol a másik;
olyankor azt ki kellett cserélni.
Sokan jártak az úton: vándorló mesterlegények, szélnek eresztett végvári
katonák, elűzött prédikátorok, szökevények, menekülők, hajléktalanok, peregrinus
diákok, tarisznyás koldusok, csonkabonkák, vakok és bolondok. Egy polturáért
vagy két krajcárért nekivetették vállukat a szekér oldalának, némelyik
egy falat kenyérrel is meg volt elégedve.
Az egyik ilyen szegény ördögtől hallotta Károlyi Sándor, már valahol
Szerencs közelében, hogy a pesti serfőzőre, Promberger Jakabra, aki valamiért
éppen lent járt a pincében, rászakadt a föld, amelyet nem kellett volna
megbolygatni az árpaszikkasztó kamrák padlózatának cseréjekor; azonkívül
orgazda volt, és összeköttetésben állt az országszerte lappangó kuruc haramiákkal.
Egy ilyen lappangó kurucba szeretett bele Serfőzőné; rendszeresen együtt
mulatoztak. Az egész házban hallatszott, amint nyikorog az ágy, állítólag
csak azért, mert Serfőző Jakabné a szeretője fájós hátát nyomogatta. Bizonyára
ettől szakadt le a pince; hacsak attól nem, hogy az a serfőzőlegény, akit
a gyanakvó mester elbújtatott a ruhásládában, leszaladt gazdája után a
lépcsőn, és lent a föld alatt égbekiáltó nagyot hazudott. Nehéz volna elmagyaráznunk,
hogyan érte utol hősünket ez a hír; mert magának a hírmondónak lőcslába
volt, és úgy vonszolta magát, mint a közmondásbeli sánta kutya. Magyarországon
a híresztelés gyorsabban jár, mint a sárba ragadt szekér. Azt mégsem hihetjük,
hogy a lőcslábú vezeklő, aki közölte Károlyi Sándorral a szörnyű hírt,
és aki valamilyen bűne miatt véresre korbácsolta hátán a gerinc vonalát,
szegény ördög létére valódi ördög lett volna. Az ördög, még ha szegény
ördög is, több tiszteletet parancsol annál, semhogy ilyen kutyafuttában
léptessük fel történetünkben. Bizony cudar dolog térdig érő hideg latyakban
sántikálni, kutyákkal marakodni, koplalni, gorombaságot hallgatni, botütést
szenvedni, szálló kövek elől menekülni! Mennyire más fentről, a szekér
magasságából, a maga jótékony egyhangúságában szemlélni ezt a kifosztott,
csupasz világot. Fárasztóak az utak, ám egyformák, és az egyformaság pihentet.
Olyan volt a föld, mint egy kopott, régi szőnyeg, amelyet kidobtak,
ne csúfítsa tovább a házat. A fekete foltok, amelyek itt is, ott is kibukkantak
az őszi ködből, éppúgy lehettek összeverődött varjak, mint egy-egy leégett
falu. Néha kivillant a ponyva résén az uralkodó képmása, olyankor bágyadt
napsütés világított meg egy-egy pászmát vagy dűlőt; aztán ez a fény is
egykettőre kihamvadt, és a jegenyék csúcsa mintha beletört volna az alacsonyan
szállongó felhőkbe. Nem hallatszott más hang, csak a folytonos károgás;
aztán az is elmaradt valahol, talán egy útkanyarban, egy süppedékes rét
mögött.
Már ennél a szívszorongató némaságnál az is jobb volna, ha kegyelmed,
bátyám vagy nem bátyám, dalolna széles jókedvében! Így szólt Károlyi Sándor
a másik emberhez. Csakhogy a jókedvhez jó bor is kell.