Halász László

FREUD AZ ÍRÓ

"(...) még nekem is furcsa, hogy az általam leírt kórtörténetek úgy olvashatók, akár egy novella, és hogy úgyszólván nélkülözik a tudományosság komoly jellegét. Azzal kell vigasztalnom magam, hogy ezért nyilvánvalóan inkább tehető felelőssé a tárgy természete, semmint az én személyes elfogultságom.(...) azon lelki folyamatok részletes bemutatása, melyet az íróktól szokhattunk meg, megengedi, hogy néhány kevésbé szokásos pszichológiai módszer alkalmazásával mégis valamiféle betekintést nyerjek (...)"
"Ha ezzel a tárgyalásmóddal a pszichoanalízis barátait és ismerőit is arra az ítéletre késztetném, hogy pusztán pszichoanalitikus regényt írtam, azt válaszolnám: korántsem értékelem túl ezen eredményeim bizonyosságát. "
"(...) legalább még egy szilárd pontra van szükségünk, hogy a felderengő lehetőségek nagy gazdagságát illetően kivédhessük azt a kritikát, hogy mindez csak fantázia szüleménye (...) Ilyen adat azonban nem áll rendelkezésünkre. (...) Tanulmányom most következő részét nem bocsáthatom részletes magyarázat és mentegetőzés nélkül a nyilvánosság elé. Ugyanis nem egyéb, mint az első rész (...) megismétlése (...) Tudom, hogy az ábrázolásnak ez a módja nemcsak célszerűtlen, de művészietlen is (...) Sajnos, az író alkotóereje nem mindig engedelmeskedik akaratának; a mű (...) sokszor merőben függetlenül, sőt idegenül áll szemben alkotójával."
1
Freud e három reflexiója három eltérő művére vonatkozik, amelyeket jelentős időtávolság is elválaszt. Az elsőt pszichoanalitikusi pályája elején, első alapvető esettörténetében, 1895-ben jegyezte meg1, a második Leonardóról szóló, 1910-ben publikált munkája oldalain olvasható2, a harmadik a mester hosszú élete végén, Mózes könyve befejező részében jelent meg3. A reflexiókat összeköti, hogy Freud így vagy úgy, mindháromban mentegetőzik, mert szaktudományos (igényű) dolgozatait nem találja kellően megalapozottnak, másképpen szólva: regényesnek érzi. Ám éppen az élete végén írott művében önkritikája a művészé, a regényíróé, az elbeszélőé.
Erősíthette "művészi tudatát" - jóllehet egy levelében hangsúlyozta: "nem vagyok művész, soha nem lettem volna képes a fény- és síneffektusokat ábrázolni, csak erőteljes körvonalakat"4 -, hogy Th. Mann Freud egy műve apropóján, de egész életművére érvényesen "rendkívüli olvasmányszerűségéről" beszél, amelyben "a forma emberi törvénye nyilvánul meg." "Azoknak a dolgoknak a világa ez, melyeket az ember nem fejez ki, hacsak nem tudja jól kifejezni - a költők és írók világa (...) része a világirodalomnak."5 És hogy egy mai posztmodern szerzőt is idézzünk, akinek regényében egyébként az átköltött Freud megjelenik, Freud esettanulmányai "nagyszerű irodalomi alkotások, minden egyébtől függetlenül."6
Freud esettörténeteiben, akárcsak alapművében, az Álomfejtésben - ebben a különös "önéletrajzi regényben"7 - koherens, folyamatos, világos elbeszélést alkotott. Ehhez a bármily figyelemre méltó tények nem elégségesek. A stílus és a tartalom mesteri uralma is nélkülözhetetlen. Az író az, akinek erős élménye van arról, hogy milyen a jó elbeszélés, minek van "narratív igazsága", a rejtélynek mi a legmeggyőzőbb megoldása.8 Fogalmazásunk azonban félrevezető, mert azt sugallja, mintha Freud kizárólag utólag: az írói megformálással támasztott - (természet)tudósnál szokatlanul magas követelményei miatt - írta volna felül páciensei töredezett, ismétlésekkel, nem odaillő kitérőkkel, hézagokkal teli szövegeit. Valójában azonban a páciens is meghatározott műfaj(ok) szabálya(i) szerint "dönt", hogy mit és hogyan ad elő. De ha eltekintenénk is ettől, az értelmezőnek "sejteni kell, hogy a jelentésnek milyen fajtájával kerül szembe (...) Egy-egy elem önmagában gyökértelen és értelmetlen, hacsak nem épül bele az egész jelentésbe (...) A műfajra vonatkozó elgondolásoknak az értelmezésben szükségszerű a heurisztikus szerepük."9 Freud narratív-irodalmi szerkesztő munkája vélhetően áthatotta egész tevékenységét. Ebben az értelemben Freud szüntelenül írt: "elbezsélő otthont"10 keresett és talált.
Minthogy az olvasók a pszichoanalízist mint terápiás eljárást csupán közvetve ismerhetik meg, "majdnem minden attól függ, mennyire adhatnak hitelt annak, aki a pszichoanalitikus kezelésről beszámol" - állapítja meg Freud, de például a történészhez képest "a pszichoanalitikus legalább olyan dolgokról beszél Önöknek, melyekben magának is szerepe volt." Ám Freuddal ellentétben ezt felettébb kétélűnek látjuk: éppen az ő meghatározó szerepe az események alakulásában az oka, hogy a beszámoló hitelessége kétes. Annál is inkább, mert "a kezelés alatt semmi egyéb nem történik, mint az, hogy az analizált és az orvos szavakat vált egymással (...) a szavak ma is sokat megtartottak ősi varázserejükből. Szavaival egyik ember a másikat boldoggá teheti, vagy kétségbeesésbe kergetheti, szavak segítségével viszi át a tanító tudását a tanítványára, szavai által ragadja magával a szónok hallgatói tömegét s szabja meg ítéleteiket és elhatározásukat".11 Vagyis a poétikaival összefonódó retorikai tényezők szerepe az elsődleges anyaggyűjtésben és értelmezésben nemkevésbé fontos, mint a másodlagos megformálásban, a publikálás során.
Az esettanulmányokat megalapozó anyaggyűjtés négyszemközt zajlott és így Freudon kívül kizárólag a páciensnek lehetett rálátása. Nem így amikor az eset alanya történetesen évszázadok óta "ismert" művész. A Leonardóról szóló már említett munka anyaga külön is publikus. Ahogy ennek alapján Freud megalkotja narratívumát, alkalmat ad, hogy pontosabban körvonalazhassuk, milyen értelemben beszélünk róla, mint íróról.
Amikor Freud nekikezdett munkájának, már kisebb hegyekben álltak a Leonardóval foglalkozó írások. Meglehetősen nehéz volt olyan művel jelentkezni, amely "nagyot szól." Kivált, mert Freud nemkevésbé csodálója a művésznek, mint akik eddig írtak róla. Hogyan lehet mégis máshogyan beszélni, mint ők tették?
Leonardo elegáns külseje, eleganciája nem újság. Reneszánsz sokoldalúsága sem. Talányos viszont, hogy kísérletező tevékenysége fölékerekedett festői tevékenységének; a művész gyakran menekült befejezetlen műveitől. Ugyanakkor szokatlanul szelíd volt személyes kapcsolataiban, írtózott az agressziótól, ami azonban nem tartotta vissza sem attól, hogy a halálraítélt gyilkos kivégzésén elfogulatlan megfigyelő-rajzoló legyen, sem attól, hogy hadmérnökként pusztító fegyvereket tervezzen. További különös jegye, hogy "Egy olyan korban, amikor gátlástalan érzékiség és komor aszkézis küzdött egymással, Leonardo a szexualitás elutasításának volt a példája, amit igazán nem várnánk el egy művésztől, a női szépség ábrázolójától. Bár homoszexuális viszony gyakorlásával vádolták, felmentették. Meglehet, hogy gyengéd kapcsolata ifjakkal nem ment át nemi tevékenységbe. Leonardo "érzelmeit a kutató ösztön kötötte gúzsba", "a szenvedélyt tudásvággyá változtatta át"12 és művészetét is alárendelte a tiszta megismerésnek. Eddig a kellően kiélező expozíció.
Ha Freud egy rendkívüli emberről valóban egy rendkívüli elbeszélésre törekedett, most kell következni a megvilágító fordulatnak, ami új irányt szab a dolgok menetének. Leonardo a keselyű röptéről értekezik, amikor szakszerű leírását váratlanul félbeszakítja: "Úgy tűnik, már előre elrendeltetett, hogy ilyen alaposan foglalkozzam a keselyűvel, ugyanis mint egész korai emlék jut az eszembe: amikor a bölcsőben feküdtem, egy nagy keselyű szállt le hozzám, farkával a szájamat kinyitotta, és ezzel a farokkal sűrűn bökdöste ajkamat."13 A jelenet - így Freud - sokkal inkább képzeleti, mint emlékkép. Az eseményről Leonardo valószínűleg édesanyjától hallott. Akárhogy is volt, jelentőség- és jelentésteli. A fellatio elképzelésének felel meg, passzív homoszexuálisok álomképéhez hasonlít. Mögötte ott az anyamell szopásának emléke. Az anyát - az egyiptomi képírásban - a keselyű képe jelöli. Azért lehetett az anyaság szimbóluma, mert azt hitték, hogy hímkeselyűk nincsenek és a nőstények a széltől termékenyülnek meg. Erről olvashatott Leonardo és felmerülhetett benne, "ő is keselyű, kinek anyja volt csak, apja nem..." 14
Leonardo házasságon kívül született és apja csak ötévesen fogadta be családjába, törvényes gyermeke nem lévén. Az infantilis szexuális kutatás ösztöne (honnan jön a gyerek és mi az apa szerepe?), ez a minden kisgyereknél erős késztetés Leonardót helyzete miatt fokozottan kíváncsivá tette. Mint sok más kisgyerek, egy ideig ő is úgy képzeli, hogy anyjának éppúgy van pénisze, mint neki. A fantázia eszerint azt mondja: "Akkor történt, amikor gyengéd kíváncsisággal csüngtem anyámon és néki még az enyémhez hasonló nemi szervet tulajdonítottam."15 Homoszexuális férfiak esetei mutatják, hogy anyjuk iránti szerelmüket utóbb elfojtják, miközben anyjukkal azonosulnak és szerelmük tárgyaként önmagukhoz hasonlót keresnek.
A freudi történetalkotásnak a váza is érzékelteti, hogy Freud úgy beszél el egy érdekes és márcsak hőse miatt is fontos történetet, hogy azt rokon minitörténetekkel és értelmezéseikkel szövi egybe. A homoszexuális férfiak lelki fejlődéstörténetének bemutatása után az olvasó figyelmét most éppen Leonardo naplójának azokra a részeire irányítja, amelyek könyvelői aprólékossággal szólnak, tételről tételre némely kiadásairól. Nevezetesen, azokról, amelyeket egy bizonyos Katalin - édesanyja - temetésére költött, bepillantást engedve élete eseményeibe. A kicsinyesnek ható számlákat a fiú azért hagyta ránk, mert elfojtott vonzalmának így állított emléket.
Bármily lebilincselő az, amit Leonardo egy gyermekkori emlékéről előadott Freud, tovább már nem nyújtható anélkül, hogy elvesztenénk érdeklődésünket. Elvégre Leonardo nem az imént elbeszéltek, hanem művei okán az, aki. Az elbeszélőnek, hogy meséje fordulatos is, kerek is legyen, ismét váltania kell. A szoptató és csókot adó anyát, az anya titokzatos mosolyának emlékét találta meg a művész Mona Lisa ajkain. Szent Anna harmadmagával képén, amelyen Mária anyja ölében ül és a gyermek felé nyúl, mindkét asszony - Leonardo igazi anyjának és gyengéd mostohájának e megtestesülései - ajkán szintén Mona Lisa mosolya. Most azonban borzongató sejtelmesség helyett bensőséget fejez ki. A művész így örökíti meg az anyától elbűvölt fiú vágyát és idézi meg az örökre elveszett paradicsomot. "Legősibb erotikus rezdülései segítségével ünnepli a diadalt, hogy művészetében gátlásait még egyszer legyőzhette."16
Az anya szerepe eddig árnyékba borította az apáét. Freud vizsgáló-és mesélőkedvét az apa ugyancsak Leonardo egyik naplóbejegyzésével kelti fel. Az apa halála napján a lakonikus szövegnek az elején és végén, tehát kétszer szerepel, hogy halála 7 órakor történt. A már ismert pedáns pontosság, a számok perszeveratív előtérbe helyezése indulati gátoltság jele. Leonardo anyjára irányuló vágyának megfelelően akart apja helyébe lépni. Apja házában azonosulva törekedett túlszárnyalni őt. Kamaszkorától kezdve már nem erotikus területeken. Amint apja előkelő idegenként, nemtörődöm módon hagyta ott a teherbeejtett parasztlányt, ugyanúgy ő sem törődött szellemi gyerekeivel: festményeivel. "Ha azonban az apa utánzása ártott neki mint művésznek, az apa elleni lázadás volt gyermekkori feltétele talán éppoly nagyszerű kutatói teljesítményének."17 A vallási és világi tekintély következetes elvetésére azért volt képes, mert első éveiben megtanulta, hogy apjáról, annak félelmet keltő hatalmáról lemondjon. Ez tette lehetővé, hogy gyermeki lényét kutató játékaiba elfogulatlanul átmentse. Hol nagyhatású találmányokban, hol olyan "haszontalanságokban", mint a nagy szeműre festett gyík, amelyre szárnyat, szarvat és szakált ragasztott; látványával barátait halálra ijesztette.
A narráció egyik jellegzetes módja, amikor a fő-és mellékhősöket, kül-és belvilágukat egyaránt egy kívülálló mindentudó elbeszélőtől ismerjük meg. Freudnak mint lélekelemzőnek ez a narrátori szerep tökéletesen megfelel. A szerteágazó szálakat összekötve, Freud ábrázolásában előttünk Leonardo, "a nagy és titokzatos ember". Mégis, bevezető idézetünkben láttuk: munkája végén Freud mentegetőzik. Elvégre "bizonytalan és hiányos" az anyag, "amit a hagyomány a vizsgált személyről megőrzött."18 Immár nem tudunk szabadulni attól a gondolatunktól, hogy Freud nem ennek ellenére, hanem éppen ezért választotta hősét. Hiszen, így külső szöveghez nem kell kényszerűen igazodnia, nem kisebb tehát a szabadsága, mint esettanulmányaiban.
Munkája az általa egyébként oly nagyra becsült klasszikus detektívtörténetek szerzőire emlékeztet. A mindentudó szerző az úr, ő építi fel a narratívum szerkezetét éppúgy, mint az olvasói megértését. "Mégis, Freud detektívtörténete és a műfaj más darabjai között tetemes a különbség. Conan Doyle vagy Agatha Christie regényeiben a szerző és az olvasó olyan versenyben vesznek részt, amelyben fegyverük közös. Az okok és következmények szokásos logikája. Freud azonban megmondta, hogy ő nem ezen a nyomvonalon halad. Eredményeként az olvasó feladatára kétszeresen is képtelen. Nemcsak abban van ráutalva Freudra, hogy mi az az anyag, amire szellemi működése irányul, de abban is, hogy mi az az eljárási mód, ami az anyagot érthetővé teszi."19
A történet egyik kulcsmozzanata Leonardo viszonya édesanyjához, közelebbről annak halálához. Csakhogy Freud, ahogy tőle tudjuk, egy regényíró (Mereskovszkij) "felfedezésére" támaszkodik, amikor a szóban forgó Katalint Leonardo édesanyjaként azonosítja. Noha lábjegyzetben megemlíti, a továbbiakban teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a művészről szóló egyik tekintélyes szakmunka szerzője szerint "Katalin cselédlány, aki Leonardo háztartását egy ideig vezette." Teszi ezt azért, mert ha ezt fogadja el, fel kell adnia a történet "jó" folytatását. "A lelki életet jól ismerő regényírónak ez az értelmezése nem bizonyító erejű, de belső valószínűsége oly meggyőző, (...) hogy hajlamos vagyok helyességét elismerni."20
Hogy is írta Freud egy késői tanulmányában: "Gyakran nem sikerül hozzáférnünk ahhoz, amit a páciens elfojtott. Ehelyett, ha az analízis jól folyt le, a konstrukció igazságában való mélységes meggyőződést alapozzuk meg, aminek terápiai emléke ugyanaz, mint a visszaszerzett emléké."21 Ezzel a reális világon túl olyan lehetséges világ megalkotására vállalkozott, amely a valóság konstruálásának narratív módjára épül. "Az emberi szándékra és cselekvésre" összpontosít.22
Eközben Freud az "anyag" kedvére való elégtelenségét, szándékán kívül tovább növelte. Amit bizonyosnak tekintett, az sem az; nem feltétlenül zárható ki, hogy Leonardót apja már születése után hamarosan és nemcsak öt év múltán vette magához. Márpedig ha netán így lett volna, úgyszólván mindent romba döntene a freudi történetben. Ám ha feltesszük, hogy etekintetben a freudi kiindulás sziklaszilárd adatokon alapul, a Szent Anna harmadmagával festmény hátteréhez vitathatatlanul hozzátartozik a Szent Anna kultusz fellendülése. Nem sokkal a kép megalkotása előtt a pápa búcsúcédulákat bocsátott ki azoknak, akik a szenthez imádkoztak. Az ima a cédulán volt olvasható és nagyszámú legyártott fametszet pedig Szent Annát, Szűz Máriát és a gyerek Jézust mutatta. Mire Leonardo nekikezdett művének, a katolikus Európában e fametszet igen divatos volt.23
Mindezeknél súlyosabb azonban, hogy a kitüntetett szerephez jutó keselyű Leonardo naplója illetve Mereskovszkij regénye német fordítójának a tévedése. Leonardo kányáról ír. A keselyűvel kapcsolatos kultúrtörténeti párhuzamoknak tehát egyszerűen nincs helyük Leonardo gyermekkori élményvilágában. De Freud "regényes" szövegéből mégsem törölhető mindez, hiszen így autentikus - mármint Freud és nem Leonardo -, és nélkülük sokat veszítene eredetiségéből, gazdagságából és jelentéséből. Abból, ami oly nagy erénye: általában a konfliktuózus emberi lény mély és meghökkentő ábrázolásából, különösen pedig azoknak a leonardói "hatalmas, ösztönerejű szenvedélyeknek" érzékeltetéséből, "amelyek megnyilvánulása mégis oly bámulatra méltóan letompított."24 Megértjük, hogy amikor Freud művének megszületése után több mint tíz évvel a fordítási hibára Freudot figyelmeztették, ő természetesen belátta, amit be kellett látnia, de még életében további számos kiadást megért művén egy betűt sem változtatott.
Az irodalom sajátossága - így Arisztotelész25 -, hogy egyedi alakokat ábrázol, mint a történelem, de általánosít, mint a filozófia. Eszköze a fikció, amely a tényszerű igazságot megszegi, mégis szabályozzák a szükségszerűség és valószínűség törvényei. Hirsch26, Philip Sidney nyomán úgy mondja, hogy "a költő sejteti az általános elvet és egyben konkrét példát is nyújt". Freud meghökkentő esetei közel vannak e példázó funkcióhoz.
Azt akarom tehát mondani, hogy Freudnak ez az esettanulmánya, akárcsak a többi, kevésbé (?) rendkívüli, kizárólag irodalmi alkotásként, ahogy szokás: a hitetlenség felfüggesztésével olvasható? A magyar fordítás készítője szerint a félrefordítás ellenére "sok olvasónak lesz az az érzése, (...) Freud mégis valamilyen lényeges mozzanatra tapintott rá Leonardo lelki fejlődésében. Aki az Ermitázsban látta Leonardo korai madonnaképét, amelyen egy szőke parasztlány - szinte még maga is gyermek - boldog mosollyal tart ölében egy egészségtől kicsattanó csecsemőt, aligha vonhatja ki magát ez alól az érzés alól."27
De túl ezen, Freud gondosan tisztázza, hogy miért nem "számítottuk soha Leonardót a neurotikus vagy - szerencsétlen szóhasználattal - idegbetegek közé." És máig érvényesen kijelöli "általánosságban a pszichoanalízis teljesítőképességének határait az életrajzírásban" Világossá teszi, hogy sem arra nem tud és nem illetékes válaszolni, hogy mi az oka az elfojtás adott hajlamának és mi, az ősi ösztönök adott szublimálásának. Sem a művészi tehetség, sem a művészi teljesítmény "lényegét nem tudjuk pszichoanalitikusan megközelíteni." "Leonardo művész voltának tényét" nem tudja a pszichoanalízis megmagyarázni, de "annak megnyilvánulásait és korlátait érthetővé teszi."28 Nyilvánvaló, hogy ezek a kutató szavai, aki konstrukciójában a logikai-tudományos gondolkodásmódra épít. Célja egyértelműen túlmutat a narratív-fiktív igazság megismerésén.
2
Bármennyire különössé teszi ez a kettősség Freud életművét és bonyolulttá az olvasó tevékenységét29, figyelmünk ezúttal arra irányul, hogy mi az értelme a címnek: Freud az író. Ugyanabban az alkotó korszakában, amikor a Leonardo megszületett, Freud egy kisregényen, Jensen: Gradiváján is próbára tette magát. Míg a Leonardo a legterjedelmesebb művész-életrajzi írása, a Gradiva irodalmi műre vonatkozó írásai közül a leghosszabb. Freud formailag a lehető leghagyományosabban azzal kezd neki munkájának, hogy összefoglalja, miről is szól - az egyébként alig ismert - kisregény. Jóllehet ez nélkülözhetetlen művelet, az a gyanúnk, hogyha Freudban valóban oly erős az a késztetés, hogy frappáns történetet adjon elő, mert/és oly markáns víziója van arról, ahogyan az ember elfojtásai, fantáziálásai működnek, úgy az (át)író szerep már aközben megnyilvánul, miközben "csak" azt beszéli el, hogy mit beszélt el Jensen.
A mű hőse egy fiatal német régész, Norbert, aki egy lépkedő felnőtt lányt ábrázoló antik dombormű másolatát vette meg. A lány felkelti képzeletét és a Gradiva nevet adja neki. Sajnálkozik, hogy a mindennapi életben nem találkozhatott olyan nővel, aki hozzá hasonlóan járna. Álmában Pompejiben van, amikor a Vezúv kitör és ott találkozik Gradivával. Felébredve kihajol az ablakon és az utcán egy Gradivához hasonló alakot lát. Hiába rohan le, a lánynak nyoma veszik. Elutazik Olaszországba és Pompejiben egy forró déli órában hirtelen megpillantja Gradivát, aki németül szól hozzá. Másnap, amikor két oszlop között ismét megpillantja, arra gondol, hogy fantáziája játszik vele. Gradiva azonban kész arra, hogy járkáljon előtte.
A lány megint eltűnik és hősünk érzékcsalódásai és álmai tele vannak vággyal és féltékenységgel. Végül, Norbert megbizonyosodik, hogy Gradiva nem déltáji látomás, hanem eleven személy. Neve Zoe, aki elmondja neki, nem kellett volna idejönnie, hogy találkozzon vele, mert otthonuk egyazon utcában, egymással szemben van. Apja Richard Bertgang. Bertgang ugyanazt jelenti, mint Gradiva: valaki, aki pompásan jár. Norbert ráébred, hogy a lány gyermekkori pajtása volt.
Freud többször is hangoztatja, hogy összegezésében - amelynek imént csak elnagyolt vázlatát adtuk - semmi mást nem használ, mint magát az eredetit. Jensen és Freud szövegeinek összevetése azonban megmutatta30, hogy Freud több jelentős átalakítással él. A mű rekonstrukciója során elszigetel egymáshoz tartozó elemeket a narratív hálótól és eltérő mintázattá szervezi őket. Így az ő meséjében az olvasó megértése megelőzi a hős önmegértését. Az eredeti kisregény intenciója és elbeszélésmódja azt követeli, hogy a rejtély az utolsó pillanatig fennmaradjon, a freudi változat ellenkezően jár el. Egyszersmind a hős ezúttal kevésbé beteg, mint amilyen az eredetiben, ennek megfelelően gyógyulása felgyorsul. Ami egyedi és meghatározott kaland, Freudnál általánosabb és elvontabb mese keretébe illeszkedik. Jensen leírásait és metaforáit Freud fogalmakkal helyettesíti, hogy érthetővé tegye őket. Az ő elbeszélése már magyarázat is. A kisregényben a hős viselkedése még javában a tudatos és a tudattalan, az álom és a valóságra ébredés között hullámzik, de az olvasó Freud jóvoltából már hamar megismeri a rejtélyes állapot kulcsát, a téveszme (deluzió) klinikai fogalmát.
Jóllehet Freud kiemeli, hogy "egy pszichiátriai téma költői feldolgozása helyes lehet anélkül, hogy az a szépség rovására menne", azzal, hogy a dolgokat a nevükön nevezi Freud, megakadályozza, hogy az olvasó álmodozásba merüljön és a szöveg költészetének bűvöletébe kerüljön. A jelentés egyhangzásúvá válik. A legszembeszökőbben ez abban látható, ahogy Freud bemutatja Pompeji szimbolizmusát. A hős téveszméje "az elfojtott emlék álcázását szolgálta. Valójában, az elfojtásnak, amelyben valami egyszerre hozzáférhetetlen és mégis megőrzött, nincs jobb analógiája, mint az a fajta eltemetés, amely a Pompejiben elpusztított áldozatot érte és amelyből az ásók munkájának segítségével egyszer csak előbukkanhat." Norbert "összekapcsolta gyermekkorát a klasszikus múlttal (amelyet könnyű volt megtennie); tökéletes hasonlóság volt Pompeji eltemetése - a múlt eltűnése kombinálva annak megőrzésével - és az elfojtás között, amelyről 'endopszichikus percepcióként' leírható tudása volt." 31
Nem vitatható, hogy ez a történet is része Jensen történetének. Az eredeti valóban sugallja, hogy Norbert szakértelme, amellyel mint régész képes volt megfejteni Pompeji titkait ellentétben van belvilágára vonatkozó tudatlanságával. Mégis, az egész kisregény más irányt is mutat. A nap szerepe egészen különös. Jensennél több mint harminc különböző oldalon jelenik meg, Freudnál fele ennyiszer. Freud a napot (és a bort) Norbert téveszméje és érzékcsalódásai katalizátorainak tekinti. Pedig Zoe személyisége szoláris: először a déli szikrázó napsütésben jelenik meg Norbert előtt, a napkultuszhoz kapcsolja őt sárga ruhája és aranyszínű szandálja. Mindig csillog a szeme. Az elbeszélés azzal végződik, hogy az utca túloldalára megy át ragyogó napsütésben.
Freud nem vesz tudomást arról, hogy a kisregény bizonyos elemei rendszeresen összetartoznak. "Az első csoportban Zoe, nap, fény, dél, nyár, vegetáció, piros virágok, Olaszország, Vezúv, bor, szerelem, élet, élő nyelvek, tudat található. Az ellentétes csoportban Norbert, hideg, felhők, eső, tél, Németország, elszigeteltség, alvás, tudomány (közelebbről régészet), a hős és hősnő apja, aszfodélusz (a halál virága), halott nyelvek, üres csend, ásvány, kő, kőszobor, tajtékkőszobor, Vezúv lávája, tudattalan." Ami azt jelenti, hogy a kisregény nemcsak a gyermekkori elfojtás története, hanem arról is szól, hogy az "embernek az őrültség büntetésének terhe mellett kell engedelmeskednie a természet törvényeinek és kell elfogadnia sorsát: átmenetet a télből a nyárba, a tudattalanból a tudatba, a halálból az életbe."32
A Leonardo végén észleltük, hogy Freud az író, a fikció szerzője egyszercsak roppant elővigyázatossá, mondhatnám aggodalmasan tudóssá vált - mintha megsokallta volna, amit addig megengedett magának -; némileg hasonlót tapasztalhatunk most is. Jóllehet munkáját mindvégig az a nézőpont vezette, mintha a hősök "valóságos emberek és nem a szerző teremtményei lennének", mintha "Gradiva nem a fantázia szülötte, hanem egy pszichiátriai tanulmány esete lenne"33, a végén arról beszél, hogy nem feledkezhetünk meg: a hősök "csak" szerzőjük elméjének teremtményei, és viselkedésük értelmezése nem meríthető ki. (Norbert mazochizmusa alapján más irány rajzolható ki.) Freud tehát végül is - vélem, mintegy visszamenőleg - nem zárkózik el attól, hogy az archaikus tudattalan folyamatok ábrázolásával együttjáró kétértelműségek, kettős jelentések további történet(ek)re nyitnak ablakot.
Az effajta engedmények ellenére azonban Freud többszörös visszaeső. Eredeti és mellbevágó történet megalkotásának heves késztetése nélkül nem születhetett volna meg a Mózes, az ember és az egyistenhit. Egyébként az első fogalmazvány címe Mózes az ember, történelmi regény volt.34 Freud Mózese nem zsidó, hanem egyiptomi származású, habár hangoztatja, hogy nincs olyan adat, amelyik szerint ez nemcsak "a fantázia szüleménye." Bár azt is elismeri, hogy "nem lehet csupán pszichológiai valószínűségekre alapítani", mégis ezt teszi, ahogy regényíróknál szokásos. Amint azt is csak művész teheti meg jó lelkiismerettel, hogy "(...) a bibliai hagyományt némi önkénnyel és erőszakkal bizonyítékként használjuk fel, ha fejtegetéseinkkel egybevág és habozás nélkül elvetjük, ha ellentétbe kerülünk vele(...)"
Megjelenik előttünk az Ekhnáton fáraó idejében élő Mózes, ez az előkelő és magas állású egyiptomi férfi, aki meggyőződéses híve az új Áton vallásnak. A király halála után, egyistenhitéhez ragaszkodva, Mózes elveszíti hazáját. Új népet keres és talál a zsidókban, akiket "megajándékozhatott az Egyiptomban meggyalázott vallással."35 Freud elismeri, hogy az az egyszerű pásztorember Mózes, akinek Jahve megnyilatkozik, fényévnyíre van az ő egyiptomi nemesétől, de minden eddiginél meghökkentőbb fordulattal továbbszövi a mesét. Egy vallástörténésztől átveszi azt a feltevést, hogy Mózest az alig zabolázható zsidók egy felkelés alkalmával megölték, de - szövi tovább a szálakat - a nagyúr Mózes kíséretéből bizonyára számosan megmenekültek. Ápolták és őrizték a mózesi hagyományt, mígnem nemzedékekkel később fellépett az immár zsidó, második Mózes, aki az elsőről kapta a nevét és akinek alakja utóbb összefonódott vele.
A "történelmi regény" kimondottan sokkoló. Akár egy tudományos-fantasztikus regényíró is megirigyelhetné. Freud két évtizeddel korábban kelt levele szerint, ha valaha találkozna a Mindenhatóval, "az nem vethetné a szemére", hogy nem élt állítólagos szabadságával.36 Ha netán annak idején lett volna valaki, aki e kijelentést túlzásnak tartotta, a Mózest olvasván - és még nem érkeztünk a végére - inkább understatement-nek vélhetné.
A történet folytatását félbeszakítva Freud arról értekezik, hogy a bibliai szöveg "(...) olyan feldolgozásokon ment keresztül, melyek titkos szándékaik értelmében meghamisították, megcsonkították és kibővítették, sőt helyenként egészen az ellenkezőjére fordították (...) Egy szöveg kiforgatásánál hasonló a helyzet, mint egy gyilkosságnál. Nem a tett végrehajtása a nehéz, hanem a nyomok eltüntetése. Így a szöveg elváltoztatásánál sok esetben számíthatunk rá, hogy az elfojtott és letagadott dolgokat elrejtve valahol mégis megtaláljuk(...)"37
Meghökkentő sorok egy olyan műben, amely a szöveg páratlan mértékű kiforgatása maga is, egy gyilkosságról: Mózes megöléséről. Akkor is mélységes személyes érintettségre kellene gondolnunk, ha nem éppen Freudtól tudnánk, hogy Mózeshez oda van "kötve", nem hagyja képzeletét "nyugton". Kivált a vágykivetítés freudi felismerései alapján nehéz kitérni az elől a benyomásunk elől, mintha a Mózes írója kívánná, hogy Mózes egyiptomi nemes és ne zsidó pásztor lett légyen, továbbá hogy a zsidók ezt a Mózest megöljék.
Freud e fejezetet abban a Bécsben írta, amelyet Hitler már javában fenyegetett. Műve terjedelmesebb részének folytatására több mint kétéves szünet után, az üldöztetés elől menekülve, Londonban kerített sort (halálos betegen és annak teljes tudatában - "A Mózes nem méltatlan búcsú", vélte38, ami tovább növeli személyes jelentőségét.). Olvasása segít, hogy az író viszonyát teremtményéhez és azon keresztül önmagához jobban megismerhessük. A szabad Angliában a mű írása és publikálása előtt "nincsenek többé külső akadályok", jóllehet a "belső nehézségek" fennállnak. "Továbbra is vegyes érzelmekkel tekintek munkámra, hiányzik belőlem az egységnek és a kohéziónak az az érzékelése, aminek szerző és műve között feltétlenül meg kell lennie. Nem mintha nem volnék meggyőződve eredményeim helyességéről."39
Ha a zsidóknak elegük lévén a "rájuk erőszakolt vallásból", fellázadtak a törvényhozóból, megölték őt és lerázták, amit nem tudtak elviselni, hogyan lehetséges, hogy hosszú lappangási idő elteltével, azt mégis végérvényesen magukévá tették? A freudi történetszerkesztés már ismerős jegyei alapján fordulatot várunk. Bevonva azt az életanyagot, amelynek megjelenítésében Freudot kivételes hely illeti meg. A mózesi egyistenhit ősi története a neurotikusok (eset)történetéhez vezet. A neurotikusokat kora gyerekkorban érő traumák feledésbe merülnek, csak egyes emlékfoszlányok merülnek fel, amelyek nemi és agresszív természetűek. A trauma hatására a neurotikus gyakran kényszeresen a kérdéses emlékhez, helyesebben a velejáró érzelmi állapothoz kötődik és újraélésére törekszik. Viszonylag ritka azonban, hogy a kora gyermekkori és a felnőttkori megnyilvánulás közé ne iktatódna egy "látszólag zavartalan", lappangó szexualitással lényegében egybeeső időszak.
Újabb fordulattal a neurotikusok története az ősember évezredeken átnyúló freudi történetét eleveníti fel. Az erős hím mint korlátlan úr rendelkezett a nők fölött, de az igazán "keserves sors" a fiúknak jutott. Az apa rájuk kényszerítette akaratát és ha féltékennyé vált, kasztrálta vagy megölte őket. A fiúk viszont egyszerre tisztelve és gyűlölve az apát, helyébe akartak kerülni. Ha másként nem ment, megölték és nyersen megették. Az egymással vetélkedő és túl nagy kockázatot vállaló fiúk végül megegyeztek: mindegyik lemondott arról, hogy az apa helyébe lépjen, lemondott az anya és a lánytestvérek birtoklásáról. Az apát egy félelmetes totemállattal helyettesítették. Viszonyuk hozzá ambivalens volt: tisztelték, de egy ünnepnapon éppúgy megölték és megették, mint az apát. Majd az állatokat ember formájú istenek váltották fel.
A zsidók voltaképpen "az őskor hatalmas és szörnyű cselekedetét, az apagyilkosságot" ismételték meg, amikor az első Mózest, "ezt a kiváló apaegyéniséget", akinek képét alig tudták szétválasztani istenétől, elpusztították. Freud pontosan tisztában van azzal, hogy a biológiai adatok egyértelműen kizárják a szerzett tulajdonságok öröklését. Mégis - szükség törvényt bont - a zsidók archaikus örökségében ott látja a jelentős és számos alkalommal ismétlődő esemény: az apagyilkosság emlékének, azaz egy szerzett jegynek a beépülését, majd Mózes megölésekor az elfelejtett emlék aktiválódását. Ennek megfelelően a Mózes által hozott egy isten eszméje sem más, mint felelevenítése "az emberi család ősidőktől ható régi élményének."40 Ez ugyan már kiesett a tudatos emlékezetből, de fontossága miatt tartós nyomokat hagyott hátra. Együtt a rossz lelkiismerettel, az ellenséges érzés kiváltotta bűntudattal, ami a gyilkos apagyűlöletből, az isten elleni vétkekből, az ösztönlemondások elleni lázadásokból fakad. De éppen ezek nyomán fellépő megbánás az alapja a második Mózes sikerének, a további ösztönlemondásoknak, majd a még szigorúbb etikai parancsok áthágása miatt - hasonlóan a kényszerneurotikusokhoz - "a titkos cél", a büntetés kiprovokálásának.
Amennyiben a posztmodern mű meghatározó jegyének tartjuk "a műfajok elmosódását"41, az akár helytálló, akár megcáfolt tudományos adatok, dokumentumok, valamint vallomások és valószínű vagy valószínűtlen, megesett vagy kitalált történetek szabad összekapcsolását, a Mózestől a posztmodern jelző aligha vonható meg. Amint vérbeli posztmodern a meghatározó freudi alapmű is, amely "egyszerre az álomértelmezés általános elmélete és Freud életének, mint szerzőnek sajátos története."42 De az Álomfejtéshez azért is érdemes futólag visszapillantani, mert jó kiindulást kínál az író és hőse viszonyának megértéshez. Freud a 19. század utolsó éveiben írott művével kezdte megalkotni azt a "családi románcot", amelyet a zsidó apagyilkosság grandiózus látomásával fejez be a Mózesben.43
Az Álomfejtés megszületése viszont egybeesett saját Ödipusza komplexumának felfedezéséhez vezető önelemzésével, amit apja halála váltott ki. Bár magas kort ért meg, "nagyon súlyosan érintett apám halála. Nagyra becsültem őt és pontosan megértettem őt. Mély bölcsesség és fantasztikus könnyedség keveredett benne (...) felélesztette bennem valamennyi régi érzelmemet. Most teljesen gyökértelennek érzem magam."44 Az Álomfejtés mögöttes hőse Jakob Freud. De a lélekelemzés nyomán a fiú viszonya apjához kimondottan ambivalensnek bizonyul. Kiderül, hogy ez az apa hősnek kevéssé alkalmas személy, akit gyengéd szeretet, mérhetetlen tisztelet vesz körül; tisztelt, ám gyűlölt is, amennyiben akadály és versenytárs, méltó a legjámborabb érzésekre, de méltatlan is, mert a gyerek felfedezi, hogy gyenge és csalódik benne.
Freud egy álma nyomán elbeszéli, hogy gimnazistaként Hannibál volt a kedvenc hőse. Kivált akkor nőtt nagyra a szemében "a sémi hadvezér alakja", amikor társai antiszemita megnyilatkozásai ráébresztették származásának következményeire. Amikor erről egyszer - tiz-tizenkét éves lehetett - apja beszélt vele, arról kívánta meggyőzni, hogy fia már jobb időben született. Annak idején az apa új szőrmesapkájában sétált, amikor egy keresztény lerántotta a fejéről és a sárba vágta, "Le a járdáról, zsidó!" kiáltással. Apja nyugodtan lelépett az útra és felvette a sapkát. "Úgy éreztem, hogy ez nem volt hősies viselkedés a nagy, erős ember részéről, aki engem, a kicsit kézenfogva vezetett. Ezzel a helyzettel, amely nem elégített ki, szembeállítottam egy másikat, amely jobban megfelelt érzéseimnek: azt a jelenetet, amelyben Hannibál atyja, Hamilcar Barkas, fiát a házioltárnál megesketi, hogy bosszút fog állni a rómaiakon."45
A kiemelkedés, a nagyráhívatottság motívuma apjával szemben megjelenik abban az (álom)kontextusban is, amelyben Freud beszámol arról, hogy hét-nyolcévesen szükségletét a szülők hálószobájában végezte, mire apja megjegyezte, "hogy ebből a fiúból sem lesz semmi. Ez rettenetesen sérthette becsvágyamat, hiszen álmaimban minduntalan visszatérnek a célzások erre a jelenetre, s rendszerint együtt jár velük képességeim és sikereim felsorolása, mintha azt mondanám: lám, mégis lett belőlem valami."46
Bármennyire óriási a különbség Freud apjának és a zsidók apjának személyisége között, ahangsúlyt arra az infantilis viszonyra kell tennünk, amely az egybevetés alapja. Freud gyakran azonosítja az apát (apaképet) és istent, az apát és Mózest, az apát és a felettes ént. Sokkal inkább "a társadalmi-vallásos", mózesi apaképet "vetítette rá valóságos apjára", mint annak tényleges jegyeit az előbbire.47 Freud a felülkerekedéssel, az intellektuális meghaladással, a köztük levő viszony titkainak örökérvényű megfejtésével illetve az apa mitikus átalakításával megszüntetve őrizte meg halott apját. Szimbolikusan azonban ez is egyfajta apagyilkosság, ez is egyfajta ödipuszi bűn. Ezt a bűnt a maga teljes nyers vadságában követték el a zsidók, amikor a freudi mítoszban Mózes-apát megölték. De ha ez a Mózes egyiptomi volt, úgy nem a vérbeli, hanem legfeljebb a nevelőapát ölték meg, aki a zsidókat először üldöző népnek volt a fia, azaz metaforikusan az apának az ellensége.48
Freud itt támaszkodik a legnagyobb mértékben saját családi románcára. Az önelemzés nyomán jutott arra a következtetésre49, hogy amikor a gyerek felfedezi, apja nem az a nagyszerű, erős csodalény, akinek hitte, csalódásában fantáziálni kezd arról, hogy igazi apját, azaz az ő származását titok övezi; őt jelen családja adoptálta vagy nevelt gyerekként fogadta be. Freud fiúként úgy érvényesíti saját ödipuszi azonosulásait és ellenazonosulásait, hogy a bár történelmileg a lehető legrosszabb pillanatban egyik kezével elveszi a zsidóságtól legnagyobb alakját, a másikkal a kiválasztott nép vívódásokkal, lázadásokkal és bukásokkal megerősödő törvényhez kötöttségét, a mózesi normák szellemiséget kiteljesítő erejét mutatja meg.
Freud a pszichoanalízist hosszú életének derekán túl hozta létre. Minden oka megvolt úgy tekinteni magára mint törvényteremtőre, mint a pszichoanalízis atyjára. És bő évtizeddel a tan létrejöttét követően már súlyos veszélyek fenyegették szellemi gyermekét. Az első Mózes elleni lázadás Adler, de főleg Jung, a választott fiú nagy csalódást okozó fellépése nyomán személyes élménye volt. Felidézte benne korábbi félelmét, hogy "(...) néhány évtizeddel később valaki más csalhatatlan biztonsággal rájön ugyanazokra a dolgokra - amelyekre az idő még nem érett meg - és számára hozza majd meg a dicsőséget, mivel az előfutár kudarca elkerülhetetlen."50 Az ígéret földjére, miként Mózes, ő sem teheti be a lábát. Freud, aki már régóta "Istentől elrugaszkodott zsidónak"51 tartotta magát, a Mózes írásának kezdete táján azt jegyezte fel, hogy "(...) a saját zsidóságunkkal való jókora szembenállást még ravaszul el lehet rejteni. Végül is, a mi nagy tanítónk, Mózes határozottan antiszemita volt és ebből nem is csinált titkot."52 Egyébként, a biblia nyomán az első, mondanám, freudi Mózest beszédhibásnak, mint "késedelmest a szólásra"53 jellemezte, miközben állkapocsrákja már komoly beszédnehézségeket okozott neki.
De az az ambivalencia, amit Freudnak mint fiúnak az azonosulásaiban észlelhettünk, mint apának az azonosulásaiban is tettenérhető. Freud nemcsak az első Mózes, a szigorú, kemény, a fiúk (netán lányok) ellenállását bűntető apa képében jelent meg, de a saját valóságos, lágyabb apja képében is. Erre azért is érezhetett indítást, mert - ahogy tőle tudjuk ("testileg, sőt bizonyos mértékig szellemileg is apja pontos hasonmása volt."54 Apja kétségkívül gyenge, esendő, de - emlékezhetünk - mélyen bölcs és fantasztikusan könnyed is volt. Azaz itt a belátó, a türelmes, az emberről és az életről sokat tudó, megbocsátó apa képe. Ráismerünk a pszichoanalitikusra, aki a frissen felismert törvény nevében nem ragaszkodik az ősi törvény betűjéhez és toleránsan megérti a mózesi parancsok megsértését.55
Önmagában nem rendkívüli és kivált száz évvel ezelőtt nem volt az, hogy egy tehetséges (fiatal)ember tudósi vagy művészi pályaválasztását befolyásolta a "nagy ember", akivel azonosította magát. Túl ezen az általános motivációs szerepen, magán a kutatói vagy művészi munkáján is nyomot hagyhat a jelentőségteljes másik érdeklődésének tárgya és megközelítési módja. Bizonyosan van egy tudomány: a történelemtudomány, amelyik ennél is tovább mehet. A kutató azonosulásos kapcsolata a "nagy emberrel" - akárcsak a regény- vagy drámaíróé - művének főhősévé teheti őt. Hosszú ideig együttlélegzik vele. Mindazonáltal, a történész az idői és téri viszonyok pontos felderítésének rovására nem írhatja át a figurát. Bármennyire is kívánná, hogy lett volna szerencsésebb, élt volna máskor, lettek volna jobb kortársai, lépett volna fel a kritikus pillanatban másként, körülményeit ki nem cserélheti, a vesztes csatát véle meg nem nyer(et)heti. Bár az értelmezési keret megvonása és a fehér foltok: üres helyek kitöltése során a történész poétikai fantáziájával is számolni kell - mindig az adotton belül.
A regényírót azonban - legyen hősének hús-vér mintája avagy legyen "teljesen" kitalált - semmi efféle nem köti. Azonosulásos folyamatában, hacsak a művészi hitelességet nem veszélyezteti, a hőst saját és hozzátartozói tulajdonságaiból illetve viszonyukból építheti fel, saját énképét, helyzetérzékelését, konfliktusait és élettémáját ruházhatja rá, egyszersmind olyan törekvéseket fedezhet fel benne, amelyekkel viszont ő kíván rendelkezni, miközben teremtményét a mindennapi valóságnál valóságosabbnak látja. Freud bizonyosan így volt. Mi olvasói pedig nemigen tudjuk és miért is akarnánk kivonni magunkat tárgyválasztásának jelentősége, ábrázolásának drámai ereje, meseszövésének merész eredetisége alól és fiktív világában tájékozódva igyekszünk annak viszonyát megállapítani a többi lehetséges és létező világhoz.
Elkerülendő, hogy e mondattal lekerekíteni próbáljam a lekerekíthetetlent, íme Danilj Kharmsz egy abszurdja: "Volt egyszer egy vöröshajú ember, akinek se szeme, se füle nem volt. Haja sem volt, vöröshajúnak csak hogy úgy mondjam nevezhetnénk. Beszélni sem tudott, mivel nem volt szája. Orra sem volt. Karja és lába is hiányzott. Gyomra és háta sem volt, gerince és belei is hiányoztak. Tulajdonképpen semmije sem volt. Úgy hogy nehéz megérteni, kiről beszélünk."
Egy vizsgálatban többszáz budapesti, debreceni és pécsi bölcsészegyetemistának - tanárszakosoknak és leendő pszichológusoknak - Freudra vonatkozó számos megállapítást adtam át, arra kérve őket, hogy ítéljék meg külön-külön, mennyire értenek illetve nem értenek egyet vele. A kiugróan legmagasabb pontszámot "Freud egyike a század nagy tudósainak" tétel kapta (mintegy négyötöde a megkérdezettnek teljesen ezen az állásponton volt). Ezt (kissé több mint felük-felük maximálisan elkötelezett véleménye szerint) három tétel követte: "Freud egyike a század nagy íróinak", "Freud annyiban nagy mesemondója életünknek, amennyiben mindegyik páciensét saját élete mesemondójává teszi", "A pszichoanalízisben sok a fikció és kevés a tény."
FORRÁSOK:
1. Freud, S.: Elisabeth v. R... kisasszony.
2. Freud, S.: Leonardo da Vinci gyermekkori emléke.
3. Freud, S.: Mózes, az ember és az egyistenhit.
4. Jones, E.: The Life and Work of Sigmund Freud 3.
5. Mann, Th.: Freud helye a szellemtörténetben.
6. Thomas, D.M.: A fehér hotel.
7. Thomas, R.R.: Dreams of Authority: Freud and the Fictions of the Unconscious.
8. Spence, D.: Narrative Truth and Historical Truth.
9. Hirsch, E.D.: Validity in Interpretation.
10. Spence, D.: i.m.
11. Freud, S.: Bevezetés a pszichoanalizisbe.
12-18. Freud, S: Leonardo....
19. Fish, S: Doing What Comes Naturally.
20. Freud, S.: Leonardo....
21. Freud, S.: Construction in Analysis.
22. Bruner, J.: Actual Minds, Possible Worlds.
23. Clark, R .W.: Freud the Man and the Cause.
24. Freud, S.: Leonardo...
25. Arisztotelész: Poétika.
26. Hirsch, E.D.: Régi és új a hermeneutikában.
27. Vikár, Gy.: A fordító megjegyzése.
28. Freud, S: Leonardo...
29. lásd Halász, L.: Freud a fikció a nemfikció között, valamint Szociális megismerés és irodalmi megértés megfelelő fejezete.
30. Kofman, S.: Freud and Fiction.
31. Freud, S.: Delusions and Dreams in Jensens's Gradiva.
32. Kofman, S: i.m.
33. Freud, S.: Delusions...
34. Jones, E.:i.m.
35. Freud, S.: Mózes...
36. Jones, E.: i.m.
37. Freud, S.: Mózes...
38. Jones, E.: i.m.
39-40. Freud, S.: Mózes...
41. Geertz, C.: Elmosódott műfajok: a társadalmi gondolkodás átalakulása.
42. Thomas, R.R.: i.m.
43. vö. Robert, M.: D' Oedipe á Moise.
44. Jones, E.: i.m.
45-46. Freud, S.: Álomfejtés.
47-48. Bakan,D.: Sigmund Freud and the Jewish Mystical Tradition.
49. Freud, S.: Family Romance.
50. Roazen, P.: Freud and his Followers.
51. Jones, E.: i.m.
52. Roazen, P.: i.m.
53. Freud,S.: Mózes...
54. Jones, E.: i.m.
55. Bakan,D.: i.m.