Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
I.
Jöjj, te ilerdai hős, ki előtt Massilia hódolt,
s Illyriáig ért a kardod árnya már!
Jöjj, pharsalusi győztes, Itália vár, hazatérhetsz:
hozz végre békét, új kegyet, bocsánatot!
Hagyd el a pharusi part buja fényeit, élveteg úr, ha
bátran legyűrted Nílusod... De férfiként
hagyd el Egyiptomod: eddig elégszer ölelted a földjét!
De Róma közben így is, úgy is szétrohad.
II.
Mit sütögetsz? Kutyaszart? Mit sütsz ki megint? Idesüss! Ládd,
Caesiusom, kenyered szén, s a cipód odaég,
hogyha kiloptad a lisztet előre... De megver a pékek
védnöke: Pistor atyánk nagy falapátja lesújt!
III.
Te heréltagyú, te pöffedt, hazudozni tud a pofád!
Fecserészni lóg a nyelved, s ki-kinyalni fenekeket!
Fuserálni, féltehetség, kunyerálni, tevekupec,
kitanult a szád, te szócső! Te hiénakaka, puhány
szócséplő, te csapnivaló: sose költs te darabokat,
elcsépelt tragédiákat se szavalj! Ne politizálj,
pitiáner elmehólyag: sose csípj, te buta tetű!
Node megkegyelmezek már neked is... Ni, neked adom,
Berecynthiára mondom, gecizsák, a kiszuperált
stylusomat - a töködbe döfködd, sose bánd, ha kihegyezett!
IV.
Két kis idyllt küldök, Cordatus. Az argosi Ióról
szól az egyik, kit a bősz, busa Juppiter égi hevülte
s Juno hitvesi bús dühe hajszolt báva tehénként
el Nemeából: durva bögöllyel csípte veszetté,
űzte a szűz Inachist, mint Furia, szárnyas Erinnys,
Ionia szirtjeinél, föl-alá, dús colchisi tájon,
át a világon, a víz peremén, míg nílusi parton
enyhületet lelt - majd Epaphust, buja memphisi éjek
s büszke bikák nagyurát, megszülte a nádsusogásban.
Persze, te ismered ezt is! A mondai gyorskocsigyeplőt
már rövidebbre fogom... Nosza hát, vedd másodikul még
Endymiont, aki hajdan Olympia dísze, királya,
tiszta Diana kegyeltje, Selene álma, szerelme
volt - s ma is alszik a mélyben, a hűvös latmosi hegyben,
holdragyogásban, tán örökifjan, mint a halottak...
Ejsze, a harmadikon biza bütykölök egy picikét még,
mert Hermaphroditus meg Salmacis isteni vágya
tárgya a műnek - azonban e harmadik is kutyaszart ér!
Érted-e?... Éppen azért adom én neked, ím, eme kettőt:
csapnivaló, csenevész, tunya vázlatok, ósdik, esendők.
Dobd hamar őket a súlyba! Fiókod mélyire dugd el,
vesd le a ládafiának örök, dúlt kárhozatába -
nyelje el árnyukat dolgok özönlő Orcusa... Kérlek,
Cordatus, ki ne add soha, meg se mutasd soha másnak -
csak nekem adj valamit, koma, értük végre fizess meg!
V.
Palfurius, küldj pénzt ama lindusi címre, de rögvest:
várom a dús Rhoduson rabul esvén
új szerelemben... A cosi ruhákra s a karperecekre
palltam el én, eszement, amit eddig
kölcsönadott a kegyed. Köszönöm, de na hagyj kunyerálnom:
cnidusi nőcske mohó tüze pörköl!
Palfurius, te megérted a vágyat - a pénzt mihamar küldd!
Vagy ha a vágy nem elég - no, bevallom,
hogy csupa kár nekem, ó, már Caria!... Játszani kezdtem:
szál tunikám ha maradt, kizsebeltek a
kosz Halicarnassus szuka fattyai, híg aranyifjak
s kockavető rohadék köcsögök mind,
Palfurius, de segíts utoljára ki még... Nyomorogván
várom a pénzt Rhoduson - de sokat küldj!
VI.
Cynthusi úr! A szegény Licinius Calvus, a költő,
azt kunyerálja naiv képpel az ünnepeden:
légy kegyes, adj neki még szeretőt, bort, boldog időket,
víg türelemre telő, könnyed öregkori fényt -
undokság ne butítsa, de benne az elme maradjon
szép, örök, ép, amiként vén ajakán a dalok.
VII.
Xanthus partjainál, Patarában, Lycia földjén
áll templomod jós Cynthius! Farkasölő, könyörülj!
Hozzád jöttem el, ó, járj értem közbe fiadnál,
kinek csodás szentélyeit már beutaztam előbb:
Thessaliában s tág epidaurusi gyógyligetében
időztem, és feküdtem én Cos szigetén lebegő
oszlopok árnyán, álom is ért ott, Asclepiusnál,
de elkerült a gyógyulás - mind betegebb leszek én!
Vért köpök, úgy köhögök, küldj új jelet, isteni Paean:
sarjadnak és Salusnak is kost viszek érte, segíts!
VIII.
Fabullusom, ne félj, csak éppen meghalok
picit... De rá se ránts, hisz ez bevett szokás,
ha véget ért a szépnek és öröknek is
tűnő kis élet itt, s a csillagokba szállt,
magasba illant, mint a fény - egy pillanat,
csak ennyi volt. Hiába kapsz utána - nincs.
Egy pille árnya volt csupán futó vízen,
csodás tükörkép szerterezdülő habon...
Fabullusom, te mégse félj, csak éld, szeresd
a szajha perceket, kujon, teperd le mind!
Különben is kilenc acháj, syr, cantaber
rabnőmet ejsze rádhagyom, s vigyed sicul
szakácsom: éhen, ó, ne vessz! S ha tán kevés -
fogadd csekélyke ráadásként tőlem el
Numidiát, mi több: egész Egyiptomot
kutyástul és macskástul és bikástul, egy
csipetnyi cefrével tetézve meg!... Hanem
cserébe hajtsd majd végre azt, mit meghagyok.
Fabullus, Ammon kosfejére kérlek én,
intézd utánam dolgaim - de meg ne csalj!
Tapintatos légy, jól csináld! Ha elcseszed,
Isis s Serapis szent nevére esküszöm:
Anubis-ebbé változol, sakál leszel,
vagy víziló, vagy Nubiában vadszamár,
sőt: pávián, ki csak varas, csóré, vörös
seggét vakarja aethiop vidékeken,
s bárgyún makogja: "Úgy sajogsz, jó Calvusom,
ülőgumómra uccse, itt a hegytetőn!"
Körültekintő légy s okos, Fabullusom:
oszd szét, amim még megmarad! Kegyes leszek...
Kettő üreslő markomat görcs questorok,
szar számvevők s lágy lictorok vigyék! Viszont
a játszi nyelvemet csipázó lectorok,
aedilisek, melldöngető senatorok,
tribunusok, bősz tökfejek, hős talpnyalók
hiába várják, mert a nőkre hagytam én -
s csakis hetérák lába közt peng bókokat!
Ám gyomromat vihesse majd a bamba plebs,
a népcselédi csőcselék, hisz az bevesz
bármit, s ha fölsüvölt, ávézik, bujtogat -
övé legyen beteg tüdőm szuflája, hogy
rikoltson egy nagyot! Facsart belem szelét
öröklik árva szónokok, rossz májamat
pedig vedelni bús barátaim... De nem!
Rossz májam inkább dühsötét epémmel ős
Rómára szálljon! Jósolhat belőle, hisz
már úgyis annyi szent haruspex, pontifex,
praetor tolong a tűz körül, ki koncra les,
hogy kész röhej, hogy most talán beléhalok,
Fabullusom, ne félj - csak éppen egy picit.
Caius Licinius Calvus (i.e. 82 - i.e. 47?) előkelő plebejuscsaládból
származó római szónok és költő, Catullus legjobb barátja. Irodalmár barátaival
együtt elhatárolta magát Caesar és Pompeius politikai törekvéseitől. A
szónoki pályán Cicero vetélytársának számított. A fiatal, művelt ifjak
körének, a "neoterikusok" néven emlegetett csoportnak irodalomelméleti
megalapozójaként kedvelt költő maradt az augusztusi aranykor idején is.
Számos költői művéből mindössze 141 vers, illetve 36 töredék maradt ránk.