Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


BENGI LÁSZLÓ:

A szomorúság (regényének) áradása

(Darvasi László: A könnymutatványosok legendája)

Minden bizonnyal nehezen cáfolható tapasztalat, hogy a mostanság születő regényekben a kortárs epika kérdésirányának alakulása (esetleg módosulása) egyre kitüntetettebb szerepet juttat a múlt elbeszélhetősége, a fölidézés képessége és folyamata fölvetette írói és értelmezői nehézségeknek. S azt, hogy e kihívásokkal a történelmi és az (akár fiktív) önéletrajzi karakterű magyar széppróza egyaránt és hasonló, rokonítható módon szembesül, már csak azért sem szerencsés a véletlen vagy a képzelet csalóka játékának tekinteni, mert az önéletírás és a régebbi történésekkel való foglalatoskodás elbeszélői-formai hagyománya között figyelmet érdemlő történeti kapcsolatot is feltételezhetünk (egy alaposabb vizsgálódás keretében e szempontból sem lenne elmulasztható, hogy számot vessünk Márton László hosszabb esszéjének, A kitaposott zsákutcának a történelmi regényt, sőt az egész magyar elbeszélői hagyományt érintő/újragondoló megkerülhetetlen gondolatmenetével). A történelmi regény sajátos műfaji "expanziója", vagyis az, amiként az utóbbi regényforma a "személyes" vagy (egyben) "nemzedéki" jellegű visszaemlékezésekben újraolvasott, illetve "szétírt" kortapasztalatot is jelölni kezdi, arra hívhatja föl a figyelmet, hogy a két narrációs szerkezet viszonyát meghatározó lehetséges olvasói elvárások némelyikével való előzetes szembesülés olyan kérdésekhez is vezethet, amelyek szerepet játszhatnak a Darvasi-regény értelmezésében. Itt mindössze két problémát körvonalazhatok. Egyfelől kétségeket ébreszthet, hogy az adott könyv keletkezése és az elbeszélésben kirajzolódó eseménysorok (explicit vagy kikövetkeztethető) időindexei közti távolság alapvetően tematikus mozzanata mércéjévé tehető-e a (szerencsés esetben poétikai érvényű) műfaji meghatározásnak. Ugyanakkor - ha elfogadjuk a (történelmi) hagyomány (nyitott, törésektől sem mentes, de nem önkényes) narratív, azaz elbeszéltségéből fakadó hagyományozódásának gondolatát - kétségtelennek látszik, hogy vannak korlátai is annak, ahogy a történelem (avagy némely mozzanata) egy regényben - mint az emberi világtapasztalat eredendő történetiségét kifejező, ennek továbbadását biztosító "tényszerűség" - szétbontható és összerakható, vagyis átértve újraalkotható. Ily módon könnyen beláthatóvá válik annak a megkülönböztetésnek a fontossága, amely (Szilágyi Márton Alföld-beli, Márton László is hivatkozta Háy-recenziója nyomán) a történelmet "háttérként" mozgósító vagy "közegként" felidéző művek között tételezhető; továbbá arra is fény vetülhet, a későbbi korok történelemről vallott értelmezései miként határozzák meg annak lehetőségfeltételeit, ahogy - úgymond - metahistóriai-történetbölcseleti távlatot nyerhetnek az emlékezés írója által elbeszéléssé rendezett - a vallomástevő életét (közvetve vagy közvetetten) befolyásoló, személyes sorsával összefonódó - események. A történelmi távolságú és távlatú történések (egyszerre kötött és szabadon nyitott, ekként a történelemre mint olyanra is reflektáló) újraalkotásának, valamint az identitásformáló események személyes/intim hangvétellel történő inszcenírozásának elkülönböztetését pedig a történelmi regény és önéletírás viszonyáról alkotott, az előbbi tematikus szembeállításnál "dinamikusabb" olvasói elvárásként tételezhetjük. Persze e szétválasztásból semmiképp sem következhet egy olyan ellentét, mely szerint míg az önéletírás narrációját az elbeszélés(aktus) jelenének kérdései határozzák és szervezik meg - ami ugyan igaz -, addig a történelmi "ügyekkel" foglalkozó narráció személytelen rekonstrukció, objektivitásra törő utánalkotás - ami viszont nem igaz. Hiszen amiképp az emlékezettől nem különíthető el a felejtés (közel sem egyszerű veszteségként megjelenő, de a képzelőerőt indukáló) folyamata, hasonlóképpen a "történelem" múltbeliségből adódó elválasztottságának sem lenne értelme a mindenkori jelennel való összekötöttség hiányában, tehát a megértőnek a - történelemmé rögzült/rendezett narratívumok közvetítette - múltat megszólaltató, s ezáltal a múlt jelenbe lépésének (keret)feltételeit preformáló kérdései nélkül. (Hogy a személyesebb hangvételű emlékezés és a történelmi (re)konstrukció eme kettős szerkezetei mind strukturálisan, mind poétikailag rokoníthatók, azt az összehangolásukkal kísérletező műfaji variánsok is alátámaszthatják. Példaként hozható nem egy - akár én-formában írt, a megszokott architextuális alakzatokat/sémákat átformáló-újraértelmező - családtörténet, mint Lengyel Péteré vagy - eltérő módon - a dedikációban is megszólított Mészöly Miklósé.) Történelmi regény és önéletírás műfaji-szemléleti összefüggését vizsgálva annyit mindenesetre leszögezhetünk, nem valamiféle tematikus mozzanatnak, de az elbeszélői hangnemnek, pontosabban az elbeszélés modalitásának a szerepe tekinthető döntőnek. Mint látni fogjuk, a narrátori hang/pozíció személyességének és személytelenségének többszörösen bonyolított összjátéka a Darvasi-regény értelmezésének (is) alapvető mozzanata lesz.
Talán naiv, ám mindenképp magától értetődő kérdés, hogy A könnymutatványosok legendáját olvasva tulajdonképpen miről is olvasunk. Kézenfekvőnek látszik a válasz is: öt férfiről, öt "sírásművészről", a könnymutatványosokról szól e regény, illetve (hosszabban-rövidebben) azokról, akikkel kapcsolatba kerülnek. Ennek ellenére számolnunk kell azzal, nemcsak egy - "legendának" nevezhető, "olvasmányosan" "épületes" - történetet ismerünk meg, de egyúttal egy legenda születésének történetét is olvassuk. S hogy e megkülönböztetéssel a sokasodó bizonytalanságok hálózatába lépünk, azt az is mutatja, maga e kettősség sem egyértelmű. Ezt belátandó elég, ha akár a történet, akár az elbeszélés (mereven amúgy sem elválasztható) szintjein tapasztalható megszakítottságokra gondolunk, végső soron olyan kérdésekre, hogy a könnymutatványosok története mennyiben legenda, illetve hogy a könyv elején vagy a mű végén szemünk elé kerülő "kompániának" (esetleg mindkettőnek?) a legendává válását ismerjük-e meg. Azonban nem szerencsés ily könnyedén evezni előre a történés vakvizén, így e bizonytalanságok/eldöntetlenségek (mert hogy tulajdonképpen azok) okait és funkcióit csak az elbeszélői nézőpont taglalásakor lesz feladatom kicsit részletesebben fejtegetni. Itt közelítsünk másfelől.
A szereplők számára igencsak titokzatos figurák a könnymutatványosok, de amúgy is lépten nyomon titkokba ütköznek (például 124-126., 137., 142-143., 155., 175., 180-181., 340., 569.). Nem véletlen tehát, hogy a jelentés, az értelmezés, illetve a nem-értés is igen gyakori (egyben változatos) motívum (például 55., 78., 89., 119., 146., 159-160., 176., 210., 265., 279., 295., 371. - vö. 477. -, 415., 461., 478.). A megértésre való törekvés sajátos - egy Darvasinál sem ritka műfaji "előképet", architextust fölidéző - válfaja a (könnymutatványosok mibenlétét kutató) direkt nyomozás/kémkedés (Jichak ben Judáé: 247-249.!, Arnót Abdurrahmané: 306-307., 381-385., Jozef Bezdáné: 352-354., 366-367., 391-393., 406., s önmaga után kémkedve: 394-396. - vö. 365., 382. -, 404-405., 454.) A nyomozás aktusa pedig - jól tudjuk - könnyen párhuzamba állítható az olvasás tevékenységével: amint a szereplők válaszokat keresnek kérdéseikre, úgy a befogadók a szöveg újabb és újabb értelmezéseit alkotják meg. (Emez "együttmozgás" érzését erősítik egyébként az egyes szám második személyben elbeszélt részletek - vö. 136., 240. -, vagy például a felütés hasonló hatást kiváltani képes, "mi"-formájú és jelen idejű leírásai - 7., 9-12. -, még ha a megszólított olvasót éppúgy nem azonosíthatjuk a valós befogadóval, mint ahogy a fiktív olvasónak felkínált - főként a látásra és a felismerésre épülő, passzív - befogadói pozíciót sem a szöveg különféle perspektívái mentén megalkotható - implicit - olvasói szereplehetőségekkel.)
Az olvasói és a szereplői értelmezés-kísérletek párhuzamának erejéhez és jelentőségéhez alapvetően hozzájárul, hogy a kitalált világ részét képező figurákhoz hasonlóan gyakran a befogadó számára is homályban maradnak a történések és az összefüggések. S noha ígéretemhez híven az elbeszélői nézőpont bővebb taglalásába csak később bocsátkozom, e ponton annyit mégis előre kell bocsátanom: a narrátor néhol nyíltan állítja, nincs (biztos) tudomása az események menetéről vagy mozgatórugóiról (például 17., 533., 549.). Ugyanakkor a racionális-oksági magyarázat legalábbis "részleges" hiánya/lehetetlensége nemcsak az elbeszélő tudásának, kompetenciájának korlátaiból következhet, hanem legalább ennyire a - műfajmegjelölésként főcímbe emelt, de a szövegben is sokszor fölidézett és reflektált (vö. 39., 78., 131., 209., 241., 247., 262., 310-311., 357., 378-379., 394., 410., 413., 428., 527., 529., 532., 542.) - legenda (közel sem egységes) formai, illetve szemléleti-világnézeti hagyományából is. Jó pár olyan motívum van például, amelynek identitása feloldódik variációiban vagy metamorfózisaiban: öt emberből sírásművész lesz, Jichak ben Judából pedig a harminchat igaz egyike (vö. 559.); a könnymutatványosok könnyeit szinte említeni is felesleges; a könnyből lett méz el nem oltható lánggá, a kő maggá alakul; a Láng Zsolt-utalásként is olvasható szélkiáltó madár talán azonos Szélkiáltó Borbálával (vö. 21.); Pilinger Ferenc neme, balesete után, szintúgy eldönthetetlen (vö. 422-423.); Diótörő Irina valahol Moldva és Havasalföld határán fekvő falujában mindenki kétszer születik, ám más testben és más természettel (vö. 149., 151.); Arnót - s Arnótból sem egy van - kifaragja az ördögöt, aki életre kel, ám igazából ártatlan és szelíd (57., 271-272., vö. 96.); Kornis Elemérből Absolon Demeter lesz (86.); a fáról lezuhanó Jancsó Farkasban összekeveredik az idő, s kicsit a tagjai is, így lesz belőle Pep Velemir (vö. 133., 164-165.); a Velemir földobálta húsból - lehet, nem véletlen, hogy hat nap után - ember, vagyis inkább lelketlen embergép lesz (vö. 480.); "a föld pora emberalakot formál, aztán tovaszáll a föltámadó széllel" (11.); a sort ki-ki érdeklődése szerint folytathatja. A tárgyak és a személyek átváltozásának, rögzíthetetlenségének és elbizonytalanításának összefoglaló erejű metaforája a mutatvány - mutatványoskodni pedig nem pusztán a könnyel lehet, de a vulvával (vö. 28., 148.), a hússal (vö. 281., 471., 479-480.) vagy bármi egyébbel is (vö. 129., 137., 158., 185., 237., 260., 285., 405., 467., 525., 530., 531.). A mutatvány színlelés, megtévesztés, szemfényvesztés - különösen akkor, ha a mutatványt is mutatvány takarja (434-435.); a színlelés nem az eleve adott valóság lelepleződését, ezáltal pedig az azonosság megnyugtató megerősítését készíti elő (vö. 426.), hanem olyasvalami, ami elrejt, fölfüggeszti a magyarázatot, kizökkenti a hétköznapok ritmusát és zárójelbe teszi, pontosabban megsokszorozza és a képzeletbe oltja a "valót": "Én nem abban hiszek, hogy vannak könnymutatványosok, vagy nincsenek. Az is mindegy, hogy hárman vagy hatan vannak. Én a szomorúságukban hiszek, mely éppen úgy van, mint van az élet és van a halál." (81.)
A szomorúság nemcsak szétszálazhatatlanul egybefonódik a mutatványoskodással, de - ha lehet - még ennél is összetettebb motivikus szövetet, metaforikus hálót alkot. Kapcsolódik például a szív (kortárs irodalomban gyakori, Háy János áltörténelmi regényében is kulcsszerepű) motívumához vagy a szívben rejlő kő képéhez. Ám e legbelső "keménység" - szembeállítva a szív ürességével s hideg kegyetlenségével (vö. például 28.) - éppen hogy nem kőszívű embertelenséget eredményez, de a fájdalom emberiességéből fakad; mintegy azt látszik igazolni, hogy az emberek még át tudják érezni egymás fájdalmát, például a sírásművészek szomorúságát: "Olyan most már a csönd, mintha kő feküdne a szíveken." (101.; Jichak ben Juda kapcsán vö. 269., 345.) Másutt a Könnymutatványosok elbeszélője így fogalmaz:  "Arca nem torzul el a fájdalomtól. Csak a szíve keményedik meg. Lesz a szívében valami idegen és mozdulatlan anyag." (29.) E szavak ugyan Ugo Borgognoni betegségének leírását parafrazeálják ("E szomorúságos állapot véglegesnek bizonyult, mintha valami idegen, nehéz anyag költözött volna a szívébe."), de talán fontosabb, hogy Ottlik Géza regényének, az Iskola a határonnak egyik híres mondatára is utalhatnak: "Csak azt tudom, hogy van egy nagyon mély lerakódás a létezésünk alján, a második vagy legfeljebb harmadik réteg lehet alulról számítva, ami már végleges és változhatatlan, ahol már nem mozdul az életünk, tehát rossz szó rá, hogy lelassít, hiszen egyáltalán mozdíthatatlan és befejezett." Az Ottlik-intertextus a két regény alaposabb összevetését mellőzve is több figyelemre méltó kérdést vethet föl, például azt, hogy A könnymutatványosok legendája - miként az Iskola - mennyiben rokonítható a Bildungsroman műfajával. Másként fogalmazva azt kérdezhetjük, a főbb szereplők sírásművésszé válása mennyiben olvasható fejlődésként vagy nevelődésként. S noha ennek lehetőségét teljességgel nem lehet elvetni, a műfaji allúziók kapcsán ugyanolyan megszakítottság/bizonytalanság tapasztalható, mint a korábban említett mozzanatok esetében. Hiába motivált ugyanis az, ki miképpen mutatványoskodik, ha a (személyiségben bekövetkező) változás kontinuitása a történetmesélés keltette illúziónak bizonyul: a regény zárlatában sem oldódik föl a személyes életút és a legenda - szilárd értékszerkezetre épülő s több szempontból statikus, tehát nem fejlődéselvű - világa közti törés. (E törést - akár a sorsszerűség, akár az esetlegesség elbeszélői/olvasói alakzatrendszerét igyekszünk is kiépíteni - jól mutatja, hogy a könnymutatványosok sem értik a velük történteket, önismeretük korlátozott: 415., 426., 573., vö. 269., 345.) Amint tehát az egyes szereplők, a narrátor, illetve az olvasók perspektívái különböznek, úgy válik e perspektívák függvényévé, viszonylagossá a motivált, a szükségszerű és az esetleges határa. Érdekesen példázhatja ezt Pilinger története, akinek "betegsége" és "kasztrációja" (416-423.) épp sorsának elvesztésében/elfeledésében áll. A sorssal pedig az tűnik el, amit föl lehet ismerni, el lehet utasítani vagy el lehet fogadni (417.) - ami tehát (egyén fölötti) viszonyítási pontként szolgálhat, például a nevel(őd)és számára. A szereplő perspektívájából a sors esetlegesnek tetsző önkénye, hogy élete mégsem válik céltalanná, hanem egy átfogóbb akarat/rendezőelv eszközévé és részévé lesz: "Amit tesz, ártatlan öntudatlanságban csinálja, nem az értelme vezeti, hanem a sors, mely, lám csak, megszánta őt." (427., vö. 415.) A sors önkénye azonban olyan törést jelent Pilinger életében, amely korábbi személyiségének és világának részleges - a halál eseményétől sem idegen - elvesztését, önazonosságának fölbomlását is maga után vonja: "Nem férfi, de nem is asszonyállat immár Pilinger Ferenc, egykori magyar vitéz. Hanem akkor micsoda?! [...] Mintha az élet természetes rendjéből szakították volna ki. Vajon mi más lenne a história lényege, mint valamely életből beleszületni egy másik, mélyebb értelmű, gazdagabb és tágasabb létezésbe. [...] Gondolata nincsen. Érzése nincsen. Vágyai nincsenek. Emlékei gomolygó ködbe vesznek." (426., 427-428, vö. 467.) Ám az új életre születés horizontjából e sajátos kiszakítottság, "kívül-lét" szükségszerű állapotnak látszik, sőt olyan eseménynek, amely a megfosztottság egész személyiséget átható (az említett motívumok bizonytalan identitásával rokon) tapasztalata folytán mintegy magába foglalja a legendává váláshoz vezető "ugrást". Ennek megértéséhez térjünk vissza az Ottlik-intertextushoz.
Az Ottlik-idézet folytatása két konkrétabb összefüggésre is ráirányíthatja a figyelmet: "Erős és szilárd tartalom ez az emberben, és nem valamilyen szomorú és halott dolog, sőt bizonyos tekintetben éppen ez él igazán, ez az, amit létezésünk folyamán létrehozunk, amit életre hívunk életünk anyagából." Egyrészt világos, hogy míg az Iskolából vett mondatban nem fájdalomról, s bizonyosan nem hiányról, addig a Könnymutatványosokban a veszteség (a háború, a romlás, a pusztulás) fölött érzett szomorúságról van szó. És ezt a különbséget nem csupán az események helye és a történet ideje indokol(hat)ja (vö. 229.), de épp a személyiség elvesztése, az identitásalkotás viszonyítási pontjainak föloldódása is. Igaz, a sírásművészek szomorúsága a történelem olyan mozgatórugója, amely egyben új életet és hatalmat, sajátos erőt ad (vö. például 51., 301., 410., 505., 545., 569.). E kettősség pedig jól érzékelhető a Darvasi-regény közel sem egysíkú modalitásában, amint azt a könnyekkel való mutatványoskodás paradox jellege is kiemeli: a "komédiások" (vö. 100.) a fájdalom művészeiként (valós szomorúságuk színlelésével?) "szórakoztatják" nézőiket. Nem meglepő tehát, hogy tragédia és irónia (oszcillációjuk, egyfajta eldöntetlenségük folytán) másutt sem választhatók el - gondoljuk Pep Velemir kalandjaira vagy az Arnót-féle ördög históriájára, David Mendelson nőügyeire vagy Pilinger Ferenc "kasztrációjára", Aaron Blumm vagy Potári Félix testvér figurájára és így tovább. Másfelől a szomorúság szívben lerakodó anyaga Darvasinál "idegen", vagyis nem közös/egyéni tapasztalatok fokozatosan kikristályosodott eredménye. Sokkal inkább mások szomorúságának (vallásos színezetű, illetve bibliai) hordozásából fakad. Diótörő Irina kiirtott faluja lakóinak fájdalmát veszi magára, mikor "egy egész falut ás a föld alá" (29.); Jichak ben Juda - kinek szíve szinte megfagy a szomorúságtól - egyike a harminchatoknak, akik "végtelen edényként fogadják be a világ összes fájdalmát" (269.). És megkockáztatható, a szomorúság ilyesfajta közössége az, ami egymás rokonaivá teszi a könnymutatványosok szekerének utasait (vö. 154.). Ha föntebb utaltam arra, hogy az identitás elvesztése feltétele egy más(fajta) élet lehetőségének, a szív fájdalmának idegensége révén fény vetül arra is, e két szálat mi kapcsolhatja össze: a mások szomorúságában való osztozás egyszerre jelenti a "hiány" tapasztalata révén "kiüresített" személy integritásának megbomlását és egy új, immár egyéneken túlmutató világ(értés) létrejöttét. Ebből ered a könnymutatványosok emberi fájdalom és egyetemes szomorúság, élet és halál (határ)mezsgyéjébe zárt létmódja, haláltalan halála, amely a vízihullák - azaz "Ahasvérus gyermekei" (14.) - groteszk "dance  macabre"-jához (13.) hasonló: "Mintha éltek volna meg nem is éltek volna." (170., vö. 136., 154., 382., 426., 465.)
A részvét közösségében az elbeszélő időnkénti "hallgatásának" újabb okára akadhatunk. Vegyük például azt a részt, ahol semmit sem szól a Jozef Bezdán nézéséből föltáruló jövőről. Így nem tudhatunk azokról az eseményekről, amelyek bekövetkezését a hazugságtól rettegő kém - Arnót Abdurrahman tiltakozására válaszul - életének egyetlen mondatával erősíti meg (517.). Persze sejthető, a pasa arról szerez tudomást, hogy könnymutatványossá fog válni (vö. 546.). Minthogy azonban az utóbbi jelenetben sem lesz nyilvánvalóvá Bezdán, Pilinger és Drajan akarata, akár azt is gyaníthatjuk, a világkém tekintete olyasmit "mond" Abdurrahmannak, amit - az Izajást is parafrazeáló elbeszélő szerint - nem lehet vagy nem érdemes szavakkal kifejezni: "Aki utazott a könnymutatványosok szekerén, tudja, miről beszélünk. Aki meg nem utazott, annak hiába is mondjuk. [...] Úgy van ez körülbelül, ahogyan a titkos ládikóval, melynek a tartalmát hiába is mutatná meg Absolon úr az arra érdemtelennek. Néznének és nem látnának." (154-155., vö. 14-15., 144., 228., 385.) Ami tehát a regény világában szavakkal nem fejezhető ki teljesen/pontosan, az a könnymutatványosok (egyetemes, a véglegességbe merevült halál elbeszélhetetlen tapasztalatával rokon) szomorúságával függ össze. Azzal a legendává váló tapasztalattal/erővel, amely az emberi értékek "támpillérének" látszik: "Mert amit a szív tud, az mindig többet ér a fej tudásánál. A szív tudása nem illékony gondolatokból áll." (144., vö. 14.) Az elmondhatatlan viszont, minthogy ellenáll a józan ésszel való megragadásnak (vö. 18.) és szavakkal közvetíthetetlen, a titokzatosság egyik forrása. A titok pedig, pontosabban a mindennapok ebből eredő kaotikussága/érthetetlensége - a vágyak és a gondolatok, a nyelv és a tapasztalat közti törés - veszteségként is megjelenhet: "Az a baj, hogy csak tudjuk a lelket, de nem értjük." (295., vö. 371., 478.)
Könnyek nélkül és könyörtelenül mondhatná a nyájas olvasó, hogy napjaink irodalmában az emberi részvét eme - ha nem is patetikus, de tragikusba hajló - kimondhatatlanságát, a nyelv fölött vagy a szöveg mögött meghúzódó/kibontakozó tapasztalat közösségét állítva Darvasi igencsak "elcsépelt" és lapos poétikát képvisel. Ám aki így vélekedne, meggyőződésem, tévedne. Nem pusztán A könnymutatványosok legendájának (jórészt) következetes és összetett szomorúság/mutatvány-értelmezése miatt, de azért is, mert az esztétikai tapasztalat épp akként lehet hermeneutikai híd, amennyiben képes az időben távoli vagy számunkra idegen közvetítésére. Megítélésem szerint a regény egyik legmeggondolkodtatóbb vonása, hogy olyan poétikát, prózaalkotási szemléletet tud élővé tenni, amely a kortárs irodalom nem egy tendenciájához mérten "korszerűtlennek" vagy "problematikusnak" tűnhet. S hogy e közvetítés műveletét sikerrel hajtja végre, abban nagy szerepe lehet a textualitás joggal bírálható következetlenséggel megjelenő, ám helyenként erőteljes reflektálásának. Mert igaz ugyan, hogy a nyelv pusztán "a remény köpönyege" (267.), az olvasás (és a történetmesélés) mint utazás, és ily módon mint a könnymutatványosok vándorlásának analogonja, csak a mondatok, a szöveg terében/világában történhet: "Szavak és mondatok pusztaságában utazunk." (7. Másutt a történelem szövegszerűsége, írásjellege válik hangsúlyossá: "Nyikorgásától a betűk és a számjegyek elmozdulnak Gonzales finom tapintású arab papirosain. Vesszők, pontok és vonalkák keresnek remegve új helyeket a számsorok bonyolult labirintjában a szekér közeledtére." - 132.) Vagyis az elbeszélhetetlen vágyak és tapasztalatok nem pusztán a maga általánosságában vett nyelvvel, konkrétabban a (el)beszéléssel állnak szemben, de kifejezetten a szövegalkotás - utazásként dinamikusan színre vitt - eseményéhez kapcsolódnak: amint "csak a fáktól, füvektől látszik a szél" (7., vö. 11., 14.), úgy a legenda/csoda "értelme" sem ragadható meg, csak a szövegen hagyott nyomaiból sejthető. És amint a szél a levelek folytonos mozgását, az idő korlátain átlépő "titok" kimondhatatlansága pedig a narráció nyugvópontra érkező lezárásának lehetetlenségét eredményezi, úgy a szöveg sem rögzíthető - az elbeszélő/olvasó perspektíváján túlmutató - stabil rendszerként, és a motívumok (nem-identikus variációi) sem alkotnak statikus szövetet. Itt térhetünk vissza a mutatvány "poétikájához", ennek (modalitásban is reflektált) paradoxitásához: a mutatvány a befejezhetetlennek tetsző színlelés mozzanatán keresztül utal a - másképp megmutathatatlan, hisz a könnyek szűk intimitásába záródó - szomorúságra. A pusztulásból ugyan a fájdalom egyetemességének új tapasztalata születik, a (könny)mutatványban megőrződik az identitásvesztés tragikuma (vö. 81., 314.) is: "a mutatványnak egyébként sok köze van a halálhoz és a pusztuláshoz, vagy legalábbis ahhoz a rettenethez, amely a halállal van összefüggésben." (526-527., vö. 529. Nem véletlen, hogy "a mutatványosok gyakorta vállalkoznak halottak hordozására" - 175., vö. 32-33., 144., 187-188., 244., 392.) Magyarán a mutatvány soha nem érheti el - negativitásában önmagát fölszámoló - középpontját/eredetét, végeredményben "jelöltjét". (Hasonlóképpen ahhoz, ahogy a csatákat késik le Homonnai-Nagy Bálint kuruc kapitány és legényei: "Ha elkéstünk, fiú, ha hamar jöttünk is, de voltunk itten. [...] Voltunk itten, fiam, és ez nem kevés!" - 576.)
Az érték(ek) nyelv fölöttisége és a motivikus kapcsolatok rögzíthetetlensége természetesen a történelemhez való viszonyban is kifejeződik. "Csak annyit tudunk, egy háborúban nem kereshetjük az igazságot, mert egy háborúban a hazugság az úr." (549., vö. 532.) Ha egy korszak vagy egy térség (vö. 230.) történetét a háború, tehát a regényben oly mindennapos pusztulás (vö. például 9-14., 18., 48., 145., 188., 198.) határozza meg, vagyis a kifosztottság és a hiány (lét)állapota, akkor ez - meg-megakasztva, de föl nem függesztve a történelmi regény műfaji elvárásait - az igazság(osság) és az értelem elvesztésének (elrejtettségének vagy eltörlésének) tapasztalatához vezethet. Ahogy Jichak ben Juda mondja a hazugság rettenetétől "néma" (vö. 317., 384., 395.) Jozef Bezdánnak: " ha élsz, akkor hazudsz" (393., 515., vö. 314., a Túl jón és rosszon Nietzschéjét fölidézve 452., a könnymutatványosok titkára vonatkozó paradoxonként 385.). Az elbeszélő szerint, "ha úgy vesszük, [...] igaza volt. Legfeljebb azon érdemes eltűnődni, mennyivel értékesebb dolog az igazság a hazugságnál, amikor az igaz és a hamis az élet alakításában közösen, úgymond vállt vállnak vetve ténykednek, és nem is igen lehetnek meg egymás nélkül." (452., vö. 14., 39., 147., 379.) Nem igazság és hazugság puszta fölcseréléséről (vagy könnyed azonosításáról) van tehát szó, hanem viszonylagossá válásáról (igaz, az elbeszélő néha némi következetlenséggel tesz különbséget híresztelés és biztos történelmi tudás között - lásd például 111.); a szóbeszédek és a legendák éppúgy beépülnek, "beleszólnak" a történelembe ("a köz tudása nem a bizonyítékok fölmutatásán alapszik, hanem a kimondott és továbbsuttogott szavak erejében" - 259., "Olyan meséket és legendákat tud, melyek elhangzása után mindig változik valamennyit a világ." - 410., vö. 310-311., 379., 527., 529., 532.), mint ahogy a képzelet, a jövőt felfedni képes álom és látomás is szétszálazhatatlanul egybefonódik a "valósággal" ("mutatványossá az lesz, aki álmában is valóságosan látja a világ felét, míg a másik feléről álmodik csak" - 28., vö. 22-23., 131-132., 210., 219., 306., 314., 491.). Amiként "nyomot hagy a légben a földobott kő, a lövedék, az angyal, a dzsinn s az emberi tekintet erősebb fajtája is" (413.), úgy hagy nyomot a történelem szövetén az álom, a könny és a (szó)beszéd is (vö. 218.). A "hazugság" - mindaz, ami "meg sem történt, csak beszéltek róla", vagy talán "csak vágytak rá" (521.) - végül is a múlt kiszakíthatatlan és megkülönböztethetetlen része (ha tetszik, igazság) lesz. Nincs tehát közvetlenül megragadható vagy rekonstruálható történelem; a história - miként az élet - nem lehet önmagával azonos és önmagában igaz (vö. 14.: "a história soha nem az, aminek valójában látszik"). Vagyis a történetírás - és egyben persze a történelem mindenkori olvasása - számára a (legenda) világ(ának metafizikai) rendezőelvei elérhetetlenek vagy létrehozhatatlanok (Jichak ben Judát Jacob Wunschwitzcal rokonítva vö. 193.: "főszereplővé válik egy történetben, melynek a mozgatórugóit nem az értelem és nem is a vágyak vezérlik"), az autentikus történelem helyébe pedig az önmaguk megalapozására képtelen igaz történetek sokasága, a "bizonytalanságok hálózata" lép (vö. 394.: "nincsen egyetlen válasz").
A történelem mivoltának (episztemológiai) értelmezéséhez kapcsolódva föltétlenül szólni kell A könnymutatványosok legendájának többszintű - a történelem történetiségét "konfiguráló" - időkezeléséről. Első olvasáskor akár meglepő is lehet, hogy a regény jelen időben íródik. (A dedikáció ugyan motiválhatja ezt, ám az igazat megvallva fogas kérdés, hogy a "jelenidejűsítés" mészölyi és Darvasi-féle változata - akár poétikáját, akár hatását tekintve - mennyiben rokonítható egymással. Talán nem érdektelen megjegyeznem, hogy Láng Zsolt történelmi regénye nem a jelen idő révén alakít ki viszonylag tág epikai teret: mint azt a könyv recenzensei hangsúlyozták, a cselekmény viszonylag rövid időtartalmát ennek történelmi "közege" - az asszociált események időbeli "szóródása" - ellensúlyozza, ezáltal teremtve meg egy sajátosan időtlenné váló, mégis "történelmi" világot.) Darvasinál - egyelőre maradjunk ennyiben - a (számos, de összefüggő) történet a történelmi időben (szinte kizárólag 1541 és 1686 között), a stúdiumokból ismerhető eseményekkel párhuzamosan, jórészt rekonstruálható módon bontakozik ki. Ugyanakkor az elbeszélés jelene - még ha el is tekintünk a narráció ritmusának kérdésétől - nem lehet azonos a szereplők jelenével: az elbeszélés több szálon fut, s nem követ valamifajta lineáris kronológiát; a narrátor utalásaiból egyértelmű, hogy tud a későbbi eseményekről (vö. például 9., 93., 229., 270., 425.); a szöveg - általában nem asszociatívan szerveződő - motivikájának konvergenciái pedig a történelem kontinuus időbeliségét is megbontják. Például a könnymutatványosok, Homonnai-Nagy vitézei, Szélkiáltó Borbála mind időből kiesett figurák: "És egyszerre bizonyosságod támad, hogy elveszett emberek kósza, szomorú lelkei haladnak ott fent, végtelen útjukat róják az élők birodalmában, ahol soha, de soha nem lehet már otthonuk." (136., a könnymutatványosok kapcsán vö. 14-15., 246., 452., 466.) A vég tragikumának tragikumot is megőrző fölnyitását értelmezve abból indulhatunk ki, hogy a motívumok kapcsolatrendszere a szöveg térbeliségét nyomatékosíthatja (vö. 239.: "az idő labirintusa"), az időbeliségétől megfosztott történelem újrarendezhetőségét állítva (vö. 230.: "minden mindennel összeér"). Azonban a motivikus szerkesztés dinamikája nem gondolható (olvasható) el puszta szinkronicitásában, hanem a befogadó temporális aktivitására utalt. Vagyis az olvasás időbelisége a motívumok összefüggéseit nem puszta azonosságként vagy egymásmellettiségként teszi észlelhetővé, de fölkelti a visszatérés, a - mitikus jellegű, de konkrét korhoz és helyhez kötődő - ciklikusság érzését is (vö. 238.: "a történelem [...] forgószínpada"); a pusztulás csak úgy lehet végtelenné, ha mindaz, ami pusztul, rejtélyes módon meg is újul (vö. 229.: "Ami ezen a földön volt valaha, elmúlni sosem tud egészen. [...] Errefelé az idő nem tud olyan kárt okozni, hogy holnapra ne legyen mégis jó."). Tér és idő elválaszthatatlanságát - a ránk hagyományozott történelem (át)komponálásának, a történeti idegenség értelmező közvetítésének egyszerre tériesítő és (re)temporalizáló jellegét - hangsúlyozhatja az "idők [egymást keresztező?] országútjain" történő vándorlás metaforája (9., 27., 108., 113., 343.). Az idő ciklikusként is megélhető múlása mint a statikus és végső értelem kiolvashatatlansága azt eredményezi, hogy a történeteknek se a kezdete, se a vége nem rögzíthető: "Mi nem ismerjük sem a kezdet nagyszerűségét, sem a vég csöndes, elnyugvó boldogságát." (17-18., vö. 9., a lezárás kontingenciájáról 7., 569.)
A történetnek a vég esetlegessége által lehetővé tett körkörössége az újraolvasás lehetőségére/jelentőségére is felhívhatja a figyelmet - arra, hogy a történet lezárása anélkül szervezheti és értelmezheti át a korábban megalkotott összefüggéseket, hogy ezeket érvénytelenné, a még tájékozatlan olvasó tévelygéseivé tenné. A Darvasi-regény zárlata a legenda születésének - az égő könny motivikus visszatérése révén kiemelt (37-39., 537-539., vö. 249.) - elbeszélésével a legendaképződés folyamatát teszi reflektálttá. (Természetesen ennek is van előzménye - például a Pep Velemir-epizódok vagy az Arnót-féle "néma ördög".) Igaz, jogosan vethető föl, hogy a (Wunschwitzhoz hasonlóan kelmefestő) Stephan Peer által a szekérre festett könnycsepp szintén egy legenda születését jelenti (23-27.). Azonban míg az első kompániát már együtt és mutatványoskodva ismerjük meg, továbbá Peer maga is bizonytalan, álmot lát-e vagy valót - tehát e történet már eleve a folyamatában elgondolt legenda része -, addig a másik öt ember eleinte (Jozef Bezdán kivételével) átlagos és hétköznapi figura, sírásművésszé változásuk épp korábbi életük gyökeres megváltozását jelenti. Másfelől azt is hangsúlyozhatjuk, valójában nem új legendáról van szó: a második könnymutatványos társulat csak az első kompánia már létező legendáját írja tovább egy olyan csodás eseményekkel teli világban, ahol szinte föl sem tűnik , ha öt ember a sírás művésze lesz. Csakhogy az új mutatványosok életének - ha nem is törése, de - átalakulása, pontosabban korábbi és új létezésük/világértésük kontrasztja szintén a legenda képződésének reflexióját váltja ki. S ha az elbeszélés perspektívaváltása bekövetkezik, ha a legenda címben jelzett "műfaji" hagyománya helyett a legenda létrejöttének feltételeire és folyamatára kerül a hangsúly, akkor az elbeszélő pozíciójára is új értelmezői horizont nyílik.
A kezdetben látszólag pontosan körvonalazódó narrátor látóköre valójában rögzítetlennek tartható: a "mi"-formájú részletek ellenére az elbeszélői szólamot általában a "krónikás" jellegű, távolságtartó szerepkör határozza meg, miáltal a narrátor nézőpontja gyakorta a szereplőkével azonos. (Természetesen ezzel függ össze, hogy egyes események többször, eltérő nézőpontokból is elbeszéltetnek - például 414-415. és 419-420.) Nemegyszer az is bizonytalan vagy nehezen eldönthető, hogy a grammatikailag egységesített passzusokat mikor olvashatjuk a szereplők (belső magán)beszédeként, ennek nyelvtanilag átformált idézéseként. Azonban nem is nagyon lenne mód a látókörök pontosabb elhatárolására, hisz a (történelmi) hagyományozódásnak azért válhat részévé látomás és szóbeszéd, mert a szereplők számára (a világ részleges érthetetlensége vagy értelmetlensége folytán) eldönthetetlen, mindennapjaikban mi a képzelt és mi a való. Egy legenda pedig csak úgy jöhet létre (léphet be és avatkozhat bele a történelem folyamatába/terébe), ha keletkezésekor nem választható el egzaktan a "megtörtént" és az "elképzelt", vagyis ha a legendát - legyen bár kétkedésre ösztönző (például 25., 31., 66., 96-97., 198., 248., 306., 384.) - nem a néphit részét képező, mai fogalmaink szerint "mesei", fiktív legendaként ismerik föl, de a világ (sajátos) eseményének tekintik: "az ember nem abban hisz, amiben ő akar" (81.). Továbbá egy történet csak annyiban tekinthető (ismertté vagy ismeretté válása után) legendának, ha - a hihetőség történetileg meghatározott kritériumainak megfelelően - az egyéni élményeken alapuló beszámolók összegződnek/interferálódnak és hagyományozódnak: a folklorisztikus legendák nem pusztán (valamely) rögzített formájukban, végeredményként, de létezésük - akár törésekkel szabdalt - folyamatszerűségében lehetnek igazán érdekesek. A tapasztalat kísértő szubjektivitása és a szóbeszéd megbízhatatlan változékonysága folytán tehát nem meglepő, ha a könnymutatványosok legendája egymásnak ellentmondó tanúságtételekbe és egymást kizáró - a legenda középpontját/értelmét is kimozdító - változatokba "íródik szét" (vö. például 80-81., 108-109., 247-249., 307., 310., 382-385., 388., 568-569.). Az elbeszélői beszédhelyzet hangsúlyossá válása miatt azonban komolyan kell venni a narráció krónikási szereppel kevésbé összeegyeztethető szólamát is. (A "közelítő" és a "távolító", a történetből kilépő és a történetbe önmagát beléptető narrátori pozíció egyensúlya fontos probléma, hiszen a többes szám első személyű részletek szerepének hangsúlyosabbá válása könnyen az elbeszélő imaginatív tevékenységét helyezhette volna előtérbe - ezáltal viszont nem annyira legendát, inkább mesét olvasnánk. Mégsem hallgathatom el benyomásomat, mely szerint a hosszabb "mi"-formájú passzusok fényében a gyakran csak egy-két szavas jelzések nem alkalmasak a narráció összetettségének igazán következetes fönntartására.) A legnyilvánvalóbb kérdés: az elbeszélőnek miként "testvére"/"rokona" Pilinger Ferenc (vö. 8-9.)? "Vérei ők egymásnak, mert aki egyszer is utazik a könnymutatványosok szekerén, [...] mindig a sorstársára ismer a szertelenül kanyargó földi történetekben." (154.) A szereplői és a narrátori látókörök (krónikási) konvergenciája - mint az elbeszélői kompetencia szükségszerűvé váló korlátja - abból is fakadhat tehát, hogy maga a narrátor a legendának nem annyira alakítója, de része(se és alávetettje), illetve ekképp - információinak forrását tekintve (vö. 570-571.) - közvetítője.
Ha korábban a nyomozás és az értelmezés párhuzamát említettem, most jelentőssé válhat, hogy Jozef Bezdán - akinek egyik hajszálát önmagába rejtették (366.) - a könnymutatványosok kilétét kutatva önmaga után kezd kémkedni (394. stb.), ugyanis - amennyiben a narratív szólam krónikási hangneme lehetővé teszi a legendaképződés folyamatának értelmezését, személyes modalitása viszont az elbeszélő legendába való integrációjából fakad, annyiban - a narráció szerkezete is egy sajátos (ön)reflexió formáját ölti. Az elbeszélő hiába a legenda része, ha a legendává vált és közvetlenül elbeszélhetetlen szomorúságot ő sem mondhatja ki, és a részvét közösségének tapasztalatát a narratív alany formális grammatikája (a "mi"-forma) nem érzékeltetheti: a narrátor körülírandó a legendát a legendaképződés identitást föloldó folyamatát (a "bizonytalanságok hálózatát") kénytelen színre vinni. Másképp kifejezve: ahogy az elbeszélő közvetítette legenda csak önmaga keletkezését olvasva beszélheti el önmagát, úgy a narrátor is csak önnön perspektíváját játékba hozva (mintegy önmagát elbeszélve) alkothatja meg a szöveget. A legendának és a legenda létrejöttének (a narratív szólam defigurációjának és olvasói refigurációjának) interferenciája pedig egy olyan reflexív pozíciót alapoz meg, amely csak az olvasás során tölthető be, sőt hozható létre. Ez a pozíció válik alkalmassá arra, hogy a történetileg idegen tapasztalat/világértés értelmező közvetítse: a narráció önmagára vonatkozása, egy reflektív olvasói szerep "kiprovokálása" - elismerve és méltányolva a "saját" "idegenként" való megjelenésének lehetőségét és szükségszerűségét - a legenda világának jelenbeli megszólal(tat)ását és újraírását ("refigurációját") indukálja. Mindent összevéve hát, mi más az elbeszélés, mint mutatvány! A könnymutatványosok legendájában a (sírás)művészet ugyan nem hozhatja létre a szomorúság - mindenfajta idegenséget áthidaló - közösségének vagy a részvét lényeg(iség)ének metafizikai (és mint ilyen, talán nem is létező) "valóságát", de annyiban közvetítheti e világértés "hangoltságát", amennyiben a nyelv/szöveg - mintegy meglelve saját szerepét és erejét (vö. például 175., 259., 385., 448.) - a végső jelentés elérhetetlensége és kimondhatatlansága révén mégiscsak valami ilyesmit tesz az olvasás során, az olvasóra gyakorolt hatásában megtapasztalhatóvá.
A cselekmény helyszíne földrajzilag általában igen pontosan meghatározható - például Budán, Pesten, Szegeden, Váradon, Csáktornyán, Velencében, esetleg valahol Erdélyben vagy Bulgáriában járunk, az események jórészt Magyarország törökök megszállta területein játszódnak, igaz, a tündérek birodalmába is eljutunk (105-107., 435-438., vö. 141.). Ugyanakkor a regényben formálódó tér nem szűkíthető a földrajzi koordinátákra, a szereplők etnikai sokszínűsége szintúgy hangsúlyos mozzanat: a magyarok és a törökök mellett például zsidók, tatárok, bolgárok, szerbek, horvátok, németek, olaszok is föltűnnek a könyvben (ám az is előfordul, hogy a nemzeti hovatartozás kérdéses: Arnót Abdurrahman pasát sokan albánnak hiszik, egy látomásában viszont svájci gyermekkorára emlékezik - vö. 18., 305-306., 545-546.). A romlásra, a pusztulásra utaló jelzők és metaforák serege azt sugallja/nyomatékosítja: ugyan nemzetekről még beszélhetünk, de - ezek szétszálazhatatlan keveredése folytán - szembeállítható vagy jól lehatárolható (vö. 242.) nemzeti történelmekről, valamint ország(ok)ról már nem. Ez teremt lehetőséget arra, hogy A könnymutatványosok legendáját - komolyan véve Mészöly Miklósnak szóló dedikációját - (a török kori) Közép-Európa regényeként olvassuk. És itt nem pusztán arról van szó, hogy a történelmi regény nem a világ mint olyan - egyébként is nehezen értelmezhető - történetét/történeteit írja, hanem arról, hogy a történelem újraírásának (egyik) mozgatórugója kifejezetten egy régió természetének (lényegének?) megjelenítése. "Elmosolyodik, úgy lehet, azon, micsoda világ ez errefelé. Milyen föld ez, ahol mi élünk, ahol durva és törekvő, érzelgésre és rosszindulatra egyaránt képes népek élünk? [...] Hát olyan föld ez, hogy még a szar is tud repülni, ha akar!" (183.) Vagy másutt: "Néha úgy ragyog ezen a földön a szar, hogy nem tudsz másra gondolni, mint hogy ő is a szív alatt lakott egy álló napon keresztül, de talán még repülni is tud, amit más tájékokon soha. [...] Itt a ráció a maga karikatúráját írja. [...] Ezen a földön nem a dolgok miértje az érdekes, hanem a lehetséges, ami viszont sohasem teljesedik be. Csak annak lehet igaza, aki belepusztul a rögeszmébe, hogy lehetne másképpen is, mint ahogy van. Nem és nem. Ezen a földön soha nem lehet másképpen, mint ahogyan van." (229-230.) Ezen önértelmező passzus zárlata alapján akár arra is gondolhatunk, hogy a "közép-európaiság" nem tematikus mozzanat vagy írói-elbeszélői szándék kérdése, sokkal inkább a történetmesélés (a történelem elbeszélésének és a regényszöveg megalkotásának) poétikája: a tények és az összefüggések rögzítése helyett a tapasztalatok és hagyományok közösségének kell - a narrátor révén - szóhoz jutnia, a nyelvben megmutatkoznia. S noha ezt az elbeszélői nézőpont messzemenően lehetővé tenné, a szövegalkotás ilyen irányú vonatkozása ismét kidolgozatlannak látszik. Nem az kifogásolható persze, hogy Közép-Európában ekkor szinte egész Európa jelen van, s így Közép-Európa regénye egész Európa regénye (sőt ez kifejezetten érdekes lehet, különösen annak fényében, a térség korabeli története mennyiben vált az európai történelmi hagyomány integráns részévé); továbbá az sem bírálható méltánytalanság nélkül, hogy a - például Velencében is "otthonosan" mutatványoskodó (vö. 101.) - sírásművészek szomorúsága sok szempontból egyetemesnek látszik (lásd 248.). Sokkal inkább egyes motívumok didaktikus közép-európaisága, illetve az erre épülő értelmezési lehetőségek nemritkán példázatos, a hangnemi nyitottságot lezáró jellege lehet zavaró. Ha a könnymutatványosok figuráit vagy a mű sajátosan ambivalens (a megváltoztathatatlanság narratív alakzatává transzformálódva valóban térségi karakterű) modalitását csupán mint egy régió differentia specificáját interpretáljuk, megítélésem szerint jelentősen elszegényítjük a regény gazdag és nem egyszer összetett motivikáját/poétikáját. Ahol azonban egyenetlenségek nélkül sikerült a különböző - többek között térségi - értelmezési irányokat összekapcsolni, ott olyan (kicsit a regény egészéből is) kitűnő, sőt néha remekbe szabott részletek, illetve motívum(lánc)ok születtek, mint például a kötet fölütése vagy az "elkésettséget" - több szinten - jelképező Homonnai-Nagy Bálintról és seregéről szóló anekdoták.
Végezetül ismét két lehetséges olvasói elvárásra utalnék. Az első független attól, hogy történelmi regényt olvasunk-e vagy sem: a hazai kritika "nagyregényre" való állandó áhítozását érinti. Ám tekintsük itt el attól, a "nagyregény" valóban ennyire preferálható, sőt preferálandó műfaja-e az epikának; korlátozzuk pillantásunkat pusztán ama kérdésre, olvasható-e a Könnymutatványosok a Darvasi-próza "szintéziseként". Szintézisként, amennyiben az új magyar "nagyregény" (mert hogy e majd hatszáz oldal alatt egy rozogább asztal valóban beszakadhat) számos olyan motívumot vonultat föl (és értelmez többé vagy kevésbé át), amely Darvasi korábbi írásaiban is igen gyakori volt. Sőt, az "alapötlet" sem épp "eredeti": A Borgognoni-féle szomorúság (1994) második, Történetek Olvasókönyve címet viselő ciklusában nem csupán a visszatérő motívumok kulminálnak, de A könnymutatványosokat - miként más részletek (12-14., vö. 548.; 31.) A vízihullák regényét vagy a Spargator de nucit - a könnymutatványosok Könnymutatványosokban olvasható első explicit "bemutatása" (108-109.) parafrazeálja. Mégis, aki szintézisként akarja olvasni/értelmezni a könyvet, annak - megítélésem szerint - komoly csalódásban lehet része; A könnymutatványosok legendája se a megformáltság kivételes, sok szállal dolgozó konzekvenciájában, se az elbeszélői nézőpont alakításának összetettségében nem éri el A Zord Apa, avagy a Werner-lány hiteles története című kisregény színvonalát. S némi kíméletlenséggel akár azt is megkockáztathatnám, ez nem kis részben Darvasi első regényének már-már hatalmassá nőtt terjedelméből következik: mert ha egy szöveg mérete irreleváns is annak értékét tekintve, közel sem lényegtelen a poétikai megalkotottság mikéntjére nézvést. Márpedig, megítélésem szerint, több olyan példa is hozható, amely arra vall, a Könnymutatványosoknak néhol nem sikerült "kiaknáznia" a (sajátos olvasói hozzáállást feltételező) műfaj potenciális formai gazdagságát és értelmezésbeli sokrétűségét. A már említett kisebb-nagyobb aránytalanságokon túl itt hozhatók elő a motivikus szerkesztés kidolgozatlanabb és sikerületlen rétegei, például Szélkiáltó Borbála - egyébként rendkívül változatos módon, mégis - a regénybe igen kevéssé illő (s esetlen) rendszertelenséggel megjelenő/megidéződő alakja vagy báró Absolon Demeter hóbortos erdélyi úr repülő ürülékének - szerkezetileg zárt, átértelmeződésre/funkcionális váltásra alapozott, ám - az irónia hatását egyneművé szűkítő motívumismétlése (183., 186., 561-568., vö. 131.). S e ponton nem tekinthetünk el A könnymutatványosok legendája többsíkú, összetetten felépített zárlatának kérdésétől. A befejezést már a legalapvetőbb szinten is valamifajta nyitottság jellemzi, amennyiben a regény vége egyben az öt új könnymutatványos utazásainak és működésének kezdete. Ha viszont a kötet részint fölfogható úgy is, mint egy sajátosan sokszínű "társaság" létrejöttének története, nem magától értetődő az abban mutatkozó különbség, ahogy az öt mutatványos az olvasó látókörébe kerül: hiába tekinthetjük a Darvasi-regénypoétika vagy a legendaképződés integratív mozzanatának az - általában nem nyilvánvaló vagy csak bizonyos szinteken érvényesülő - esetlegességet, mindez kevéssé indokol egy oly mérvű - s így, némi pongyolasággal, tudatosnak vélhető - különbséget, mint ami a Vaszilka Drajan bolgár gyermekről tudhatók (vö. 290-291., 536-539., 546., 568-569.), illetve a - szintén nem épp kikövetkeztethető módon (vö. 50.) mutatványosokká váló - többiekről elbeszéltek között áll fönn. (Igaz, a könyv elején színre lépő sírásművészekkel is igen eltérő mértékben találkozunk. Ám ők kezdettől könnymutatványosok, általunk megismert alakjuk néha ugyan - a valóban termékeny sokértelműségre példát szolgáltatva - lehetővé teszi, de nem kényszeríti ki, hogy megalkossuk előtörténetüket.) Ugyanakkor a történet eme  nyitottsága nem zárja ki az elbeszéltség alakítottságának Darvasinál gyakori lekerekítettségét, a motivikus szálak/utalások integrációját; a motívumok száma és divergenciája mégsem teszi lehetővé a befejezés egyetlen fókusz köré szervezését. Sokkal inkább arról beszélhetünk, hogy egy terjedelmesebb, (poétikailag) kevésbé hierarchizált, inkább mellérendelő szerkezetű zárlat formálódik ki az - egyes (motivikus) szálakat lezáró vagy néhány szálat összefogó - epizódokból, melyek közül - a föntebbi példák némelyikére is gondolhatunk - bizony nem mind éri el a regény jó pár korábbi részletének vagy kompozicionális eljárásának színvonalát. Ha pedig korábban azt állítottam, az eddigi életmű "szintézise" - mindent összevéve, s talán szerencsére - elmarad, ebből az is következik, hogy a Darvasi-regény valószínűleg a szerző prózájának olvasásmódjait sem fogja gyökeresen átformálni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kortárs magyar történelmi regényekkel kapcsolatos olvasói elvárásokat is érintetlenül hagyja.
Háy János a kritikusok elismerését kivívó (ál)történelmi regénye, a Dzsigerdilen (1996) a "régmúlt" (a török idők) históriáinak történeti idegenségét szinte megszüntetve, pontosabban figyelmen kívül hagyva, paravánszerűen vonultat/idéz föl történelmi eseményeket/ismereteket. Persze félrevezető lenne ezt úgy értenünk, mintha a történelem holmi dekorációnak, azaz díszletnek és díszítésnek lenne csak jó; úgy vélem, inkább arról lehet szó, Háyt nem a történetírás (sajátos) diszkurzusának, a számunkra történelemként megmutatkozó hagyománynak a textuális szerveződése - mozgása és továbbmozdíthatósága - érdekli, hanem az, hogy e diszkurzus/hagyomány (kontextusukból kiszakított, kimozdított) elemei miként használhatók föl, illetve illeszthetők be "a szív gyönyörűségeit" - sokszor kivételes összetettséggel - kibontakoztató/szétíró poétika, az elbeszélői hagyomány több rétegét is (re)kontextualizáló textuális dinamika keretei közé. Ezáltal az intertextusként fölfogott történelem "megszólaltatása" sok szempontból monologikussá, egyirányúvá válik, ami viszont - akár a regény ezzel ellentétesen ható értelmezési-olvasási "ajánlataihoz" társítva, akár a hagyomány átgondolásának aktusa és ennek történetiség ellen ható modalitása közti elvontabb ellentét révén - nem történik formai feszültség (nem egyszerűen dinamizmus, de ellentmondás) nélkül. Ha pedig az utóbbi évek szöveg- (és világ)szemléletének gyakorta szubverzív-ironikus karakterű tendenciáját nem egy célelvű (irodalomtörténeti) folyamat lezárásának tekintjük (nem a történelem végének, mondhatnánk ironikusan), akkor a Dzsigerdilen - mint a magyar nyelvű "posztmodern" "történelmi" regény talán legpregnánsabb példája - fölvetette poétikai kérdések (vagy kétségek?) az eltérő közelítésmódok lehetőségét, illetve ezek esztétikai tapasztalatot alakító artikulációjának igényét is sejtetik. Ez alapján, visszatekintve, kevésbé látszik "váratlannak", hogy 1997-ben két olyan (valószínűleg kivételes rangú) történelmi regény is megjelent, nevezetesen Márton Lászlóé (Jacob Wunschwitz igaz története) és Láng Zsolté (Bestiárium Transylvaniae), amely világosan (noha nem "töretlenül") törekszik arra, hogy a műfaj(i hagyománynak) és a történelem (időiségének) sajátszerűségével, ennek elbeszélésben történő-értelmeződő újraalkothatóságával átfogóbb érvénnyel számoljon. Így valósként tételezett és elképzelt múlt határainak elbizonytalanítása sem pusztán a történelmi dokumentumokban szereplő események (meta)fiktív regényvilágba való integrációja révén következik be, hanem azért történik meg, mert - a műfaj újraírásának egyik alapvető tétjeként - a történelmi konstrukciók közvetítette tapasztalat történeti létmódjának (metahistóriai) kérdése feltételezi (másként: a történelem történéséből fakadó nyitottságának vagy átkomponálhatóságának feltételezettsége implikálja) a múlt narrativitásból fakadó kitaláltságának reflexióját, értelmezését. Ha mindennek ellenére a két 1997-es regényhez nem is köthetjük a műfaji és elbeszélői tradíció átfogó megváltoztatását, annyi bizonyos, jelentősen fokozhatták a történelmi regényt érintő olvasói elvárásokat. Olyannyira, hogy egyetlen mű talán nem is teljesíthette volna be a várakozásokat. A könnymutatványosok legendájának megjelenése után pedig valóban visszafogottabban ítélhetünk e kérdésben, hisz a Darvasi-regény nem minden szempontból tekinthető egyaránt sikerültnek: úgy hiszem, e figyelmünkre méltó könyvet komoly túlzás lenne remekműnek mondani. S noha kicsit felemás, komoly méltánytalanság lenne elhallgatni, hogy a gyöngébb vagy suta részletek sem feledtetik a regény kiváló megoldásait és karakteres történelemértelmezését. (Jelenkor)