Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
Minden bizonnyal nehezen cáfolható tapasztalat, hogy a mostanság születő
regényekben a kortárs epika kérdésirányának alakulása (esetleg módosulása)
egyre kitüntetettebb szerepet juttat a múlt elbeszélhetősége, a fölidézés
képessége és folyamata fölvetette írói és értelmezői nehézségeknek. S azt,
hogy e kihívásokkal a történelmi és az (akár fiktív) önéletrajzi karakterű
magyar széppróza egyaránt és hasonló, rokonítható módon szembesül, már
csak azért sem szerencsés a véletlen vagy a képzelet csalóka játékának
tekinteni, mert az önéletírás és a régebbi történésekkel való foglalatoskodás
elbeszélői-formai hagyománya között figyelmet érdemlő történeti kapcsolatot
is feltételezhetünk (egy alaposabb vizsgálódás keretében e szempontból
sem lenne elmulasztható, hogy számot vessünk Márton László hosszabb esszéjének,
A kitaposott zsákutcának a történelmi regényt, sőt az egész magyar elbeszélői
hagyományt érintő/újragondoló megkerülhetetlen gondolatmenetével). A történelmi
regény sajátos műfaji "expanziója", vagyis az, amiként az utóbbi regényforma
a "személyes" vagy (egyben) "nemzedéki" jellegű visszaemlékezésekben újraolvasott,
illetve "szétírt" kortapasztalatot is jelölni kezdi, arra hívhatja föl
a figyelmet, hogy a két narrációs szerkezet viszonyát meghatározó lehetséges
olvasói elvárások némelyikével való előzetes szembesülés olyan kérdésekhez
is vezethet, amelyek szerepet játszhatnak a Darvasi-regény értelmezésében.
Itt mindössze két problémát körvonalazhatok. Egyfelől kétségeket ébreszthet,
hogy az adott könyv keletkezése és az elbeszélésben kirajzolódó eseménysorok
(explicit vagy kikövetkeztethető) időindexei közti távolság alapvetően
tematikus mozzanata mércéjévé tehető-e a (szerencsés esetben poétikai érvényű)
műfaji meghatározásnak. Ugyanakkor - ha elfogadjuk a (történelmi) hagyomány
(nyitott, törésektől sem mentes, de nem önkényes) narratív, azaz elbeszéltségéből
fakadó hagyományozódásának gondolatát - kétségtelennek látszik, hogy vannak
korlátai is annak, ahogy a történelem (avagy némely mozzanata) egy regényben
- mint az emberi világtapasztalat eredendő történetiségét kifejező, ennek
továbbadását biztosító "tényszerűség" - szétbontható és összerakható, vagyis
átértve újraalkotható. Ily módon könnyen beláthatóvá válik annak a megkülönböztetésnek
a fontossága, amely (Szilágyi Márton Alföld-beli, Márton László is hivatkozta
Háy-recenziója nyomán) a történelmet "háttérként" mozgósító vagy "közegként"
felidéző művek között tételezhető; továbbá arra is fény vetülhet, a későbbi
korok történelemről vallott értelmezései miként határozzák meg annak lehetőségfeltételeit,
ahogy - úgymond - metahistóriai-történetbölcseleti távlatot nyerhetnek
az emlékezés írója által elbeszéléssé rendezett - a vallomástevő életét
(közvetve vagy közvetetten) befolyásoló, személyes sorsával összefonódó
- események. A történelmi távolságú és távlatú történések (egyszerre kötött
és szabadon nyitott, ekként a történelemre mint olyanra is reflektáló)
újraalkotásának, valamint az identitásformáló események személyes/intim
hangvétellel történő inszcenírozásának elkülönböztetését pedig a történelmi
regény és önéletírás viszonyáról alkotott, az előbbi tematikus szembeállításnál
"dinamikusabb" olvasói elvárásként tételezhetjük. Persze e szétválasztásból
semmiképp sem következhet egy olyan ellentét, mely szerint míg az önéletírás
narrációját az elbeszélés(aktus) jelenének kérdései határozzák és szervezik
meg - ami ugyan igaz -, addig a történelmi "ügyekkel" foglalkozó narráció
személytelen rekonstrukció, objektivitásra törő utánalkotás - ami viszont
nem igaz. Hiszen amiképp az emlékezettől nem különíthető el a felejtés
(közel sem egyszerű veszteségként megjelenő, de a képzelőerőt indukáló)
folyamata, hasonlóképpen a "történelem" múltbeliségből adódó elválasztottságának
sem lenne értelme a mindenkori jelennel való összekötöttség hiányában,
tehát a megértőnek a - történelemmé rögzült/rendezett narratívumok közvetítette
- múltat megszólaltató, s ezáltal a múlt jelenbe lépésének (keret)feltételeit
preformáló kérdései nélkül. (Hogy a személyesebb hangvételű emlékezés és
a történelmi (re)konstrukció eme kettős szerkezetei mind strukturálisan,
mind poétikailag rokoníthatók, azt az összehangolásukkal kísérletező műfaji
variánsok is alátámaszthatják. Példaként hozható nem egy - akár én-formában
írt, a megszokott architextuális alakzatokat/sémákat átformáló-újraértelmező
- családtörténet, mint Lengyel Péteré vagy - eltérő módon - a dedikációban
is megszólított Mészöly Miklósé.) Történelmi regény és önéletírás műfaji-szemléleti
összefüggését vizsgálva annyit mindenesetre leszögezhetünk, nem valamiféle
tematikus mozzanatnak, de az elbeszélői hangnemnek, pontosabban az elbeszélés
modalitásának a szerepe tekinthető döntőnek. Mint látni fogjuk, a narrátori
hang/pozíció személyességének és személytelenségének többszörösen bonyolított
összjátéka a Darvasi-regény értelmezésének (is) alapvető mozzanata lesz.
Talán naiv, ám mindenképp magától értetődő kérdés, hogy A könnymutatványosok
legendáját olvasva tulajdonképpen miről is olvasunk. Kézenfekvőnek látszik
a válasz is: öt férfiről, öt "sírásművészről", a könnymutatványosokról
szól e regény, illetve (hosszabban-rövidebben) azokról, akikkel kapcsolatba
kerülnek. Ennek ellenére számolnunk kell azzal, nemcsak egy - "legendának"
nevezhető, "olvasmányosan" "épületes" - történetet ismerünk meg, de egyúttal
egy legenda születésének történetét is olvassuk. S hogy e megkülönböztetéssel
a sokasodó bizonytalanságok hálózatába lépünk, azt az is mutatja, maga
e kettősség sem egyértelmű. Ezt belátandó elég, ha akár a történet, akár
az elbeszélés (mereven amúgy sem elválasztható) szintjein tapasztalható
megszakítottságokra gondolunk, végső soron olyan kérdésekre, hogy a könnymutatványosok
története mennyiben legenda, illetve hogy a könyv elején vagy a mű végén
szemünk elé kerülő "kompániának" (esetleg mindkettőnek?) a legendává válását
ismerjük-e meg. Azonban nem szerencsés ily könnyedén evezni előre a történés
vakvizén, így e bizonytalanságok/eldöntetlenségek (mert hogy tulajdonképpen
azok) okait és funkcióit csak az elbeszélői nézőpont taglalásakor lesz
feladatom kicsit részletesebben fejtegetni. Itt közelítsünk másfelől.
A szereplők számára igencsak titokzatos figurák a könnymutatványosok,
de amúgy is lépten nyomon titkokba ütköznek (például 124-126., 137., 142-143.,
155., 175., 180-181., 340., 569.). Nem véletlen tehát, hogy a jelentés,
az értelmezés, illetve a nem-értés is igen gyakori (egyben változatos)
motívum (például 55., 78., 89., 119., 146., 159-160., 176., 210., 265.,
279., 295., 371. - vö. 477. -, 415., 461., 478.). A megértésre való törekvés
sajátos - egy Darvasinál sem ritka műfaji "előképet", architextust fölidéző
- válfaja a (könnymutatványosok mibenlétét kutató) direkt nyomozás/kémkedés
(Jichak ben Judáé: 247-249.!, Arnót Abdurrahmané: 306-307., 381-385., Jozef
Bezdáné: 352-354., 366-367., 391-393., 406., s önmaga után kémkedve: 394-396.
- vö. 365., 382. -, 404-405., 454.) A nyomozás aktusa pedig - jól tudjuk
- könnyen párhuzamba állítható az olvasás tevékenységével: amint a szereplők
válaszokat keresnek kérdéseikre, úgy a befogadók a szöveg újabb és újabb
értelmezéseit alkotják meg. (Emez "együttmozgás" érzését erősítik egyébként
az egyes szám második személyben elbeszélt részletek - vö. 136., 240. -,
vagy például a felütés hasonló hatást kiváltani képes, "mi"-formájú és
jelen idejű leírásai - 7., 9-12. -, még ha a megszólított olvasót éppúgy
nem azonosíthatjuk a valós befogadóval, mint ahogy a fiktív olvasónak felkínált
- főként a látásra és a felismerésre épülő, passzív - befogadói pozíciót
sem a szöveg különféle perspektívái mentén megalkotható - implicit - olvasói
szereplehetőségekkel.)
Az olvasói és a szereplői értelmezés-kísérletek párhuzamának erejéhez
és jelentőségéhez alapvetően hozzájárul, hogy a kitalált világ részét képező
figurákhoz hasonlóan gyakran a befogadó számára is homályban maradnak a
történések és az összefüggések. S noha ígéretemhez híven az elbeszélői
nézőpont bővebb taglalásába csak később bocsátkozom, e ponton annyit mégis
előre kell bocsátanom: a narrátor néhol nyíltan állítja, nincs (biztos)
tudomása az események menetéről vagy mozgatórugóiról (például 17., 533.,
549.). Ugyanakkor a racionális-oksági magyarázat legalábbis "részleges"
hiánya/lehetetlensége nemcsak az elbeszélő tudásának, kompetenciájának
korlátaiból következhet, hanem legalább ennyire a - műfajmegjelölésként
főcímbe emelt, de a szövegben is sokszor fölidézett és reflektált (vö.
39., 78., 131., 209., 241., 247., 262., 310-311., 357., 378-379., 394.,
410., 413., 428., 527., 529., 532., 542.) - legenda (közel sem egységes)
formai, illetve szemléleti-világnézeti hagyományából is. Jó pár olyan motívum
van például, amelynek identitása feloldódik variációiban vagy metamorfózisaiban:
öt emberből sírásművész lesz, Jichak ben Judából pedig a harminchat igaz
egyike (vö. 559.); a könnymutatványosok könnyeit szinte említeni is felesleges;
a könnyből lett méz el nem oltható lánggá, a kő maggá alakul; a Láng Zsolt-utalásként
is olvasható szélkiáltó madár talán azonos Szélkiáltó Borbálával (vö. 21.);
Pilinger Ferenc neme, balesete után, szintúgy eldönthetetlen (vö. 422-423.);
Diótörő Irina valahol Moldva és Havasalföld határán fekvő falujában mindenki
kétszer születik, ám más testben és más természettel (vö. 149., 151.);
Arnót - s Arnótból sem egy van - kifaragja az ördögöt, aki életre kel,
ám igazából ártatlan és szelíd (57., 271-272., vö. 96.); Kornis Elemérből
Absolon Demeter lesz (86.); a fáról lezuhanó Jancsó Farkasban összekeveredik
az idő, s kicsit a tagjai is, így lesz belőle Pep Velemir (vö. 133., 164-165.);
a Velemir földobálta húsból - lehet, nem véletlen, hogy hat nap után -
ember, vagyis inkább lelketlen embergép lesz (vö. 480.); "a föld pora emberalakot
formál, aztán tovaszáll a föltámadó széllel" (11.); a sort ki-ki érdeklődése
szerint folytathatja. A tárgyak és a személyek átváltozásának, rögzíthetetlenségének
és elbizonytalanításának összefoglaló erejű metaforája a mutatvány - mutatványoskodni
pedig nem pusztán a könnyel lehet, de a vulvával (vö. 28., 148.), a hússal
(vö. 281., 471., 479-480.) vagy bármi egyébbel is (vö. 129., 137., 158.,
185., 237., 260., 285., 405., 467., 525., 530., 531.). A mutatvány színlelés,
megtévesztés, szemfényvesztés - különösen akkor, ha a mutatványt is mutatvány
takarja (434-435.); a színlelés nem az eleve adott valóság lelepleződését,
ezáltal pedig az azonosság megnyugtató megerősítését készíti elő (vö. 426.),
hanem olyasvalami, ami elrejt, fölfüggeszti a magyarázatot, kizökkenti
a hétköznapok ritmusát és zárójelbe teszi, pontosabban megsokszorozza és
a képzeletbe oltja a "valót": "Én nem abban hiszek, hogy vannak könnymutatványosok,
vagy nincsenek. Az is mindegy, hogy hárman vagy hatan vannak. Én a szomorúságukban
hiszek, mely éppen úgy van, mint van az élet és van a halál." (81.)
A szomorúság nemcsak szétszálazhatatlanul egybefonódik a mutatványoskodással,
de - ha lehet - még ennél is összetettebb motivikus szövetet, metaforikus
hálót alkot. Kapcsolódik például a szív (kortárs irodalomban gyakori, Háy
János áltörténelmi regényében is kulcsszerepű) motívumához vagy a szívben
rejlő kő képéhez. Ám e legbelső "keménység" - szembeállítva a szív ürességével
s hideg kegyetlenségével (vö. például 28.) - éppen hogy nem kőszívű embertelenséget
eredményez, de a fájdalom emberiességéből fakad; mintegy azt látszik igazolni,
hogy az emberek még át tudják érezni egymás fájdalmát, például a sírásművészek
szomorúságát: "Olyan most már a csönd, mintha kő feküdne a szíveken." (101.;
Jichak ben Juda kapcsán vö. 269., 345.) Másutt a Könnymutatványosok elbeszélője
így fogalmaz: "Arca nem torzul el a fájdalomtól. Csak a szíve keményedik
meg. Lesz a szívében valami idegen és mozdulatlan anyag." (29.) E szavak
ugyan Ugo Borgognoni betegségének leírását parafrazeálják ("E szomorúságos
állapot véglegesnek bizonyult, mintha valami idegen, nehéz anyag költözött
volna a szívébe."), de talán fontosabb, hogy Ottlik Géza regényének, az
Iskola a határonnak egyik híres mondatára is utalhatnak: "Csak azt tudom,
hogy van egy nagyon mély lerakódás a létezésünk alján, a második vagy legfeljebb
harmadik réteg lehet alulról számítva, ami már végleges és változhatatlan,
ahol már nem mozdul az életünk, tehát rossz szó rá, hogy lelassít, hiszen
egyáltalán mozdíthatatlan és befejezett." Az Ottlik-intertextus a két regény
alaposabb összevetését mellőzve is több figyelemre méltó kérdést vethet
föl, például azt, hogy A könnymutatványosok legendája - miként az Iskola
- mennyiben rokonítható a Bildungsroman műfajával. Másként fogalmazva azt
kérdezhetjük, a főbb szereplők sírásművésszé válása mennyiben olvasható
fejlődésként vagy nevelődésként. S noha ennek lehetőségét teljességgel
nem lehet elvetni, a műfaji allúziók kapcsán ugyanolyan megszakítottság/bizonytalanság
tapasztalható, mint a korábban említett mozzanatok esetében. Hiába motivált
ugyanis az, ki miképpen mutatványoskodik, ha a (személyiségben bekövetkező)
változás kontinuitása a történetmesélés keltette illúziónak bizonyul: a
regény zárlatában sem oldódik föl a személyes életút és a legenda - szilárd
értékszerkezetre épülő s több szempontból statikus, tehát nem fejlődéselvű
- világa közti törés. (E törést - akár a sorsszerűség, akár az esetlegesség
elbeszélői/olvasói alakzatrendszerét igyekszünk is kiépíteni - jól mutatja,
hogy a könnymutatványosok sem értik a velük történteket, önismeretük korlátozott:
415., 426., 573., vö. 269., 345.) Amint tehát az egyes szereplők, a narrátor,
illetve az olvasók perspektívái különböznek, úgy válik e perspektívák függvényévé,
viszonylagossá a motivált, a szükségszerű és az esetleges határa. Érdekesen
példázhatja ezt Pilinger története, akinek "betegsége" és "kasztrációja"
(416-423.) épp sorsának elvesztésében/elfeledésében áll. A sorssal pedig
az tűnik el, amit föl lehet ismerni, el lehet utasítani vagy el lehet fogadni
(417.) - ami tehát (egyén fölötti) viszonyítási pontként szolgálhat, például
a nevel(őd)és számára. A szereplő perspektívájából a sors esetlegesnek
tetsző önkénye, hogy élete mégsem válik céltalanná, hanem egy átfogóbb
akarat/rendezőelv eszközévé és részévé lesz: "Amit tesz, ártatlan öntudatlanságban
csinálja, nem az értelme vezeti, hanem a sors, mely, lám csak, megszánta
őt." (427., vö. 415.) A sors önkénye azonban olyan törést jelent Pilinger
életében, amely korábbi személyiségének és világának részleges - a halál
eseményétől sem idegen - elvesztését, önazonosságának fölbomlását is maga
után vonja: "Nem férfi, de nem is asszonyállat immár Pilinger Ferenc, egykori
magyar vitéz. Hanem akkor micsoda?! [...] Mintha az élet természetes rendjéből
szakították volna ki. Vajon mi más lenne a história lényege, mint valamely
életből beleszületni egy másik, mélyebb értelmű, gazdagabb és tágasabb
létezésbe. [...] Gondolata nincsen. Érzése nincsen. Vágyai nincsenek. Emlékei
gomolygó ködbe vesznek." (426., 427-428, vö. 467.) Ám az új életre születés
horizontjából e sajátos kiszakítottság, "kívül-lét" szükségszerű állapotnak
látszik, sőt olyan eseménynek, amely a megfosztottság egész személyiséget
átható (az említett motívumok bizonytalan identitásával rokon) tapasztalata
folytán mintegy magába foglalja a legendává váláshoz vezető "ugrást". Ennek
megértéséhez térjünk vissza az Ottlik-intertextushoz.
Az Ottlik-idézet folytatása két konkrétabb összefüggésre is ráirányíthatja
a figyelmet: "Erős és szilárd tartalom ez az emberben, és nem valamilyen
szomorú és halott dolog, sőt bizonyos tekintetben éppen ez él igazán, ez
az, amit létezésünk folyamán létrehozunk, amit életre hívunk életünk anyagából."
Egyrészt világos, hogy míg az Iskolából vett mondatban nem fájdalomról,
s bizonyosan nem hiányról, addig a Könnymutatványosokban a veszteség (a
háború, a romlás, a pusztulás) fölött érzett szomorúságról van szó. És
ezt a különbséget nem csupán az események helye és a történet ideje indokol(hat)ja
(vö. 229.), de épp a személyiség elvesztése, az identitásalkotás viszonyítási
pontjainak föloldódása is. Igaz, a sírásművészek szomorúsága a történelem
olyan mozgatórugója, amely egyben új életet és hatalmat, sajátos erőt ad
(vö. például 51., 301., 410., 505., 545., 569.). E kettősség pedig jól
érzékelhető a Darvasi-regény közel sem egysíkú modalitásában, amint azt
a könnyekkel való mutatványoskodás paradox jellege is kiemeli: a "komédiások"
(vö. 100.) a fájdalom művészeiként (valós szomorúságuk színlelésével?)
"szórakoztatják" nézőiket. Nem meglepő tehát, hogy tragédia és irónia (oszcillációjuk,
egyfajta eldöntetlenségük folytán) másutt sem választhatók el - gondoljuk
Pep Velemir kalandjaira vagy az Arnót-féle ördög históriájára, David Mendelson
nőügyeire vagy Pilinger Ferenc "kasztrációjára", Aaron Blumm vagy Potári
Félix testvér figurájára és így tovább. Másfelől a szomorúság szívben lerakodó
anyaga Darvasinál "idegen", vagyis nem közös/egyéni tapasztalatok fokozatosan
kikristályosodott eredménye. Sokkal inkább mások szomorúságának (vallásos
színezetű, illetve bibliai) hordozásából fakad. Diótörő Irina kiirtott
faluja lakóinak fájdalmát veszi magára, mikor "egy egész falut ás a föld
alá" (29.); Jichak ben Juda - kinek szíve szinte megfagy a szomorúságtól
- egyike a harminchatoknak, akik "végtelen edényként fogadják be a világ
összes fájdalmát" (269.). És megkockáztatható, a szomorúság ilyesfajta
közössége az, ami egymás rokonaivá teszi a könnymutatványosok szekerének
utasait (vö. 154.). Ha föntebb utaltam arra, hogy az identitás elvesztése
feltétele egy más(fajta) élet lehetőségének, a szív fájdalmának idegensége
révén fény vetül arra is, e két szálat mi kapcsolhatja össze: a mások szomorúságában
való osztozás egyszerre jelenti a "hiány" tapasztalata révén "kiüresített"
személy integritásának megbomlását és egy új, immár egyéneken túlmutató
világ(értés) létrejöttét. Ebből ered a könnymutatványosok emberi fájdalom
és egyetemes szomorúság, élet és halál (határ)mezsgyéjébe zárt létmódja,
haláltalan halála, amely a vízihullák - azaz "Ahasvérus gyermekei" (14.)
- groteszk "dance macabre"-jához (13.) hasonló: "Mintha éltek volna
meg nem is éltek volna." (170., vö. 136., 154., 382., 426., 465.)
A részvét közösségében az elbeszélő időnkénti "hallgatásának" újabb
okára akadhatunk. Vegyük például azt a részt, ahol semmit sem szól a Jozef
Bezdán nézéséből föltáruló jövőről. Így nem tudhatunk azokról az eseményekről,
amelyek bekövetkezését a hazugságtól rettegő kém - Arnót Abdurrahman tiltakozására
válaszul - életének egyetlen mondatával erősíti meg (517.). Persze sejthető,
a pasa arról szerez tudomást, hogy könnymutatványossá fog válni (vö. 546.).
Minthogy azonban az utóbbi jelenetben sem lesz nyilvánvalóvá Bezdán, Pilinger
és Drajan akarata, akár azt is gyaníthatjuk, a világkém tekintete olyasmit
"mond" Abdurrahmannak, amit - az Izajást is parafrazeáló elbeszélő szerint
- nem lehet vagy nem érdemes szavakkal kifejezni: "Aki utazott a könnymutatványosok
szekerén, tudja, miről beszélünk. Aki meg nem utazott, annak hiába is mondjuk.
[...] Úgy van ez körülbelül, ahogyan a titkos ládikóval, melynek a tartalmát
hiába is mutatná meg Absolon úr az arra érdemtelennek. Néznének és nem
látnának." (154-155., vö. 14-15., 144., 228., 385.) Ami tehát a regény
világában szavakkal nem fejezhető ki teljesen/pontosan, az a könnymutatványosok
(egyetemes, a véglegességbe merevült halál elbeszélhetetlen tapasztalatával
rokon) szomorúságával függ össze. Azzal a legendává váló tapasztalattal/erővel,
amely az emberi értékek "támpillérének" látszik: "Mert amit a szív tud,
az mindig többet ér a fej tudásánál. A szív tudása nem illékony gondolatokból
áll." (144., vö. 14.) Az elmondhatatlan viszont, minthogy ellenáll a józan
ésszel való megragadásnak (vö. 18.) és szavakkal közvetíthetetlen, a titokzatosság
egyik forrása. A titok pedig, pontosabban a mindennapok ebből eredő kaotikussága/érthetetlensége
- a vágyak és a gondolatok, a nyelv és a tapasztalat közti törés - veszteségként
is megjelenhet: "Az a baj, hogy csak tudjuk a lelket, de nem értjük." (295.,
vö. 371., 478.)
Könnyek nélkül és könyörtelenül mondhatná a nyájas olvasó, hogy napjaink
irodalmában az emberi részvét eme - ha nem is patetikus, de tragikusba
hajló - kimondhatatlanságát, a nyelv fölött vagy a szöveg mögött meghúzódó/kibontakozó
tapasztalat közösségét állítva Darvasi igencsak "elcsépelt" és lapos poétikát
képvisel. Ám aki így vélekedne, meggyőződésem, tévedne. Nem pusztán A könnymutatványosok
legendájának (jórészt) következetes és összetett szomorúság/mutatvány-értelmezése
miatt, de azért is, mert az esztétikai tapasztalat épp akként lehet hermeneutikai
híd, amennyiben képes az időben távoli vagy számunkra idegen közvetítésére.
Megítélésem szerint a regény egyik legmeggondolkodtatóbb vonása, hogy olyan
poétikát, prózaalkotási szemléletet tud élővé tenni, amely a kortárs irodalom
nem egy tendenciájához mérten "korszerűtlennek" vagy "problematikusnak"
tűnhet. S hogy e közvetítés műveletét sikerrel hajtja végre, abban nagy
szerepe lehet a textualitás joggal bírálható következetlenséggel megjelenő,
ám helyenként erőteljes reflektálásának. Mert igaz ugyan, hogy a nyelv
pusztán "a remény köpönyege" (267.), az olvasás (és a történetmesélés)
mint utazás, és ily módon mint a könnymutatványosok vándorlásának analogonja,
csak a mondatok, a szöveg terében/világában történhet: "Szavak és mondatok
pusztaságában utazunk." (7. Másutt a történelem szövegszerűsége, írásjellege
válik hangsúlyossá: "Nyikorgásától a betűk és a számjegyek elmozdulnak
Gonzales finom tapintású arab papirosain. Vesszők, pontok és vonalkák keresnek
remegve új helyeket a számsorok bonyolult labirintjában a szekér közeledtére."
- 132.) Vagyis az elbeszélhetetlen vágyak és tapasztalatok nem pusztán
a maga általánosságában vett nyelvvel, konkrétabban a (el)beszéléssel állnak
szemben, de kifejezetten a szövegalkotás - utazásként dinamikusan színre
vitt - eseményéhez kapcsolódnak: amint "csak a fáktól, füvektől látszik
a szél" (7., vö. 11., 14.), úgy a legenda/csoda "értelme" sem ragadható
meg, csak a szövegen hagyott nyomaiból sejthető. És amint a szél a levelek
folytonos mozgását, az idő korlátain átlépő "titok" kimondhatatlansága
pedig a narráció nyugvópontra érkező lezárásának lehetetlenségét eredményezi,
úgy a szöveg sem rögzíthető - az elbeszélő/olvasó perspektíváján túlmutató
- stabil rendszerként, és a motívumok (nem-identikus variációi) sem alkotnak
statikus szövetet. Itt térhetünk vissza a mutatvány "poétikájához", ennek
(modalitásban is reflektált) paradoxitásához: a mutatvány a befejezhetetlennek
tetsző színlelés mozzanatán keresztül utal a - másképp megmutathatatlan,
hisz a könnyek szűk intimitásába záródó - szomorúságra. A pusztulásból
ugyan a fájdalom egyetemességének új tapasztalata születik, a (könny)mutatványban
megőrződik az identitásvesztés tragikuma (vö. 81., 314.) is: "a mutatványnak
egyébként sok köze van a halálhoz és a pusztuláshoz, vagy legalábbis ahhoz
a rettenethez, amely a halállal van összefüggésben." (526-527., vö. 529.
Nem véletlen, hogy "a mutatványosok gyakorta vállalkoznak halottak hordozására"
- 175., vö. 32-33., 144., 187-188., 244., 392.) Magyarán a mutatvány soha
nem érheti el - negativitásában önmagát fölszámoló - középpontját/eredetét,
végeredményben "jelöltjét". (Hasonlóképpen ahhoz, ahogy a csatákat késik
le Homonnai-Nagy Bálint kuruc kapitány és legényei: "Ha elkéstünk, fiú,
ha hamar jöttünk is, de voltunk itten. [...] Voltunk itten, fiam, és ez nem
kevés!" - 576.)
Az érték(ek) nyelv fölöttisége és a motivikus kapcsolatok rögzíthetetlensége
természetesen a történelemhez való viszonyban is kifejeződik. "Csak annyit
tudunk, egy háborúban nem kereshetjük az igazságot, mert egy háborúban
a hazugság az úr." (549., vö. 532.) Ha egy korszak vagy egy térség (vö.
230.) történetét a háború, tehát a regényben oly mindennapos pusztulás
(vö. például 9-14., 18., 48., 145., 188., 198.) határozza meg, vagyis a
kifosztottság és a hiány (lét)állapota, akkor ez - meg-megakasztva, de
föl nem függesztve a történelmi regény műfaji elvárásait - az igazság(osság)
és az értelem elvesztésének (elrejtettségének vagy eltörlésének) tapasztalatához
vezethet. Ahogy Jichak ben Juda mondja a hazugság rettenetétől "néma" (vö.
317., 384., 395.) Jozef Bezdánnak: " ha élsz, akkor hazudsz" (393., 515.,
vö. 314., a Túl jón és rosszon Nietzschéjét fölidézve 452., a könnymutatványosok
titkára vonatkozó paradoxonként 385.). Az elbeszélő szerint, "ha úgy vesszük,
[...] igaza volt. Legfeljebb azon érdemes eltűnődni, mennyivel értékesebb
dolog az igazság a hazugságnál, amikor az igaz és a hamis az élet alakításában
közösen, úgymond vállt vállnak vetve ténykednek, és nem is igen lehetnek
meg egymás nélkül." (452., vö. 14., 39., 147., 379.) Nem igazság és hazugság
puszta fölcseréléséről (vagy könnyed azonosításáról) van tehát szó, hanem
viszonylagossá válásáról (igaz, az elbeszélő néha némi következetlenséggel
tesz különbséget híresztelés és biztos történelmi tudás között - lásd például
111.); a szóbeszédek és a legendák éppúgy beépülnek, "beleszólnak" a történelembe
("a köz tudása nem a bizonyítékok fölmutatásán alapszik, hanem a kimondott
és továbbsuttogott szavak erejében" - 259., "Olyan meséket és legendákat
tud, melyek elhangzása után mindig változik valamennyit a világ." - 410.,
vö. 310-311., 379., 527., 529., 532.), mint ahogy a képzelet, a jövőt felfedni
képes álom és látomás is szétszálazhatatlanul egybefonódik a "valósággal"
("mutatványossá az lesz, aki álmában is valóságosan látja a világ felét,
míg a másik feléről álmodik csak" - 28., vö. 22-23., 131-132., 210., 219.,
306., 314., 491.). Amiként "nyomot hagy a légben a földobott kő, a lövedék,
az angyal, a dzsinn s az emberi tekintet erősebb fajtája is" (413.), úgy
hagy nyomot a történelem szövetén az álom, a könny és a (szó)beszéd is
(vö. 218.). A "hazugság" - mindaz, ami "meg sem történt, csak beszéltek
róla", vagy talán "csak vágytak rá" (521.) - végül is a múlt kiszakíthatatlan
és megkülönböztethetetlen része (ha tetszik, igazság) lesz. Nincs tehát
közvetlenül megragadható vagy rekonstruálható történelem; a história -
miként az élet - nem lehet önmagával azonos és önmagában igaz (vö. 14.:
"a história soha nem az, aminek valójában látszik"). Vagyis a történetírás
- és egyben persze a történelem mindenkori olvasása - számára a (legenda)
világ(ának metafizikai) rendezőelvei elérhetetlenek vagy létrehozhatatlanok
(Jichak ben Judát Jacob Wunschwitzcal rokonítva vö. 193.: "főszereplővé
válik egy történetben, melynek a mozgatórugóit nem az értelem és nem is
a vágyak vezérlik"), az autentikus történelem helyébe pedig az önmaguk
megalapozására képtelen igaz történetek sokasága, a "bizonytalanságok hálózata"
lép (vö. 394.: "nincsen egyetlen válasz").
A történelem mivoltának (episztemológiai) értelmezéséhez kapcsolódva
föltétlenül szólni kell A könnymutatványosok legendájának többszintű -
a történelem történetiségét "konfiguráló" - időkezeléséről. Első olvasáskor
akár meglepő is lehet, hogy a regény jelen időben íródik. (A dedikáció
ugyan motiválhatja ezt, ám az igazat megvallva fogas kérdés, hogy a "jelenidejűsítés"
mészölyi és Darvasi-féle változata - akár poétikáját, akár hatását tekintve
- mennyiben rokonítható egymással. Talán nem érdektelen megjegyeznem, hogy
Láng Zsolt történelmi regénye nem a jelen idő révén alakít ki viszonylag
tág epikai teret: mint azt a könyv recenzensei hangsúlyozták, a cselekmény
viszonylag rövid időtartalmát ennek történelmi "közege" - az asszociált
események időbeli "szóródása" - ellensúlyozza, ezáltal teremtve meg egy
sajátosan időtlenné váló, mégis "történelmi" világot.) Darvasinál - egyelőre
maradjunk ennyiben - a (számos, de összefüggő) történet a történelmi időben
(szinte kizárólag 1541 és 1686 között), a stúdiumokból ismerhető eseményekkel
párhuzamosan, jórészt rekonstruálható módon bontakozik ki. Ugyanakkor az
elbeszélés jelene - még ha el is tekintünk a narráció ritmusának kérdésétől
- nem lehet azonos a szereplők jelenével: az elbeszélés több szálon fut,
s nem követ valamifajta lineáris kronológiát; a narrátor utalásaiból egyértelmű,
hogy tud a későbbi eseményekről (vö. például 9., 93., 229., 270., 425.);
a szöveg - általában nem asszociatívan szerveződő - motivikájának konvergenciái
pedig a történelem kontinuus időbeliségét is megbontják. Például a könnymutatványosok,
Homonnai-Nagy vitézei, Szélkiáltó Borbála mind időből kiesett figurák:
"És egyszerre bizonyosságod támad, hogy elveszett emberek kósza, szomorú
lelkei haladnak ott fent, végtelen útjukat róják az élők birodalmában,
ahol soha, de soha nem lehet már otthonuk." (136., a könnymutatványosok
kapcsán vö. 14-15., 246., 452., 466.) A vég tragikumának tragikumot is
megőrző fölnyitását értelmezve abból indulhatunk ki, hogy a motívumok kapcsolatrendszere
a szöveg térbeliségét nyomatékosíthatja (vö. 239.: "az idő labirintusa"),
az időbeliségétől megfosztott történelem újrarendezhetőségét állítva (vö.
230.: "minden mindennel összeér"). Azonban a motivikus szerkesztés dinamikája
nem gondolható (olvasható) el puszta szinkronicitásában, hanem a befogadó
temporális aktivitására utalt. Vagyis az olvasás időbelisége a motívumok
összefüggéseit nem puszta azonosságként vagy egymásmellettiségként teszi
észlelhetővé, de fölkelti a visszatérés, a - mitikus jellegű, de konkrét
korhoz és helyhez kötődő - ciklikusság érzését is (vö. 238.: "a történelem
[...] forgószínpada"); a pusztulás csak úgy lehet végtelenné, ha mindaz,
ami pusztul, rejtélyes módon meg is újul (vö. 229.: "Ami ezen a földön
volt valaha, elmúlni sosem tud egészen. [...] Errefelé az idő nem tud olyan
kárt okozni, hogy holnapra ne legyen mégis jó."). Tér és idő elválaszthatatlanságát
- a ránk hagyományozott történelem (át)komponálásának, a történeti idegenség
értelmező közvetítésének egyszerre tériesítő és (re)temporalizáló jellegét
- hangsúlyozhatja az "idők [egymást keresztező?] országútjain" történő
vándorlás metaforája (9., 27., 108., 113., 343.). Az idő ciklikusként is
megélhető múlása mint a statikus és végső értelem kiolvashatatlansága azt
eredményezi, hogy a történeteknek se a kezdete, se a vége nem rögzíthető:
"Mi nem ismerjük sem a kezdet nagyszerűségét, sem a vég csöndes, elnyugvó
boldogságát." (17-18., vö. 9., a lezárás kontingenciájáról 7., 569.)
A történetnek a vég esetlegessége által lehetővé tett körkörössége
az újraolvasás lehetőségére/jelentőségére is felhívhatja a figyelmet -
arra, hogy a történet lezárása anélkül szervezheti és értelmezheti át a
korábban megalkotott összefüggéseket, hogy ezeket érvénytelenné, a még
tájékozatlan olvasó tévelygéseivé tenné. A Darvasi-regény zárlata a legenda
születésének - az égő könny motivikus visszatérése révén kiemelt (37-39.,
537-539., vö. 249.) - elbeszélésével a legendaképződés folyamatát teszi
reflektálttá. (Természetesen ennek is van előzménye - például a Pep Velemir-epizódok
vagy az Arnót-féle "néma ördög".) Igaz, jogosan vethető föl, hogy a (Wunschwitzhoz
hasonlóan kelmefestő) Stephan Peer által a szekérre festett könnycsepp
szintén egy legenda születését jelenti (23-27.). Azonban míg az első kompániát
már együtt és mutatványoskodva ismerjük meg, továbbá Peer maga is bizonytalan,
álmot lát-e vagy valót - tehát e történet már eleve a folyamatában elgondolt
legenda része -, addig a másik öt ember eleinte (Jozef Bezdán kivételével)
átlagos és hétköznapi figura, sírásművésszé változásuk épp korábbi életük
gyökeres megváltozását jelenti. Másfelől azt is hangsúlyozhatjuk, valójában
nem új legendáról van szó: a második könnymutatványos társulat csak az
első kompánia már létező legendáját írja tovább egy olyan csodás eseményekkel
teli világban, ahol szinte föl sem tűnik , ha öt ember a sírás művésze
lesz. Csakhogy az új mutatványosok életének - ha nem is törése, de - átalakulása,
pontosabban korábbi és új létezésük/világértésük kontrasztja szintén a
legenda képződésének reflexióját váltja ki. S ha az elbeszélés perspektívaváltása
bekövetkezik, ha a legenda címben jelzett "műfaji" hagyománya helyett a
legenda létrejöttének feltételeire és folyamatára kerül a hangsúly, akkor
az elbeszélő pozíciójára is új értelmezői horizont nyílik.
A kezdetben látszólag pontosan körvonalazódó narrátor látóköre valójában
rögzítetlennek tartható: a "mi"-formájú részletek ellenére az elbeszélői
szólamot általában a "krónikás" jellegű, távolságtartó szerepkör határozza
meg, miáltal a narrátor nézőpontja gyakorta a szereplőkével azonos. (Természetesen
ezzel függ össze, hogy egyes események többször, eltérő nézőpontokból is
elbeszéltetnek - például 414-415. és 419-420.) Nemegyszer az is bizonytalan
vagy nehezen eldönthető, hogy a grammatikailag egységesített passzusokat
mikor olvashatjuk a szereplők (belső magán)beszédeként, ennek nyelvtanilag
átformált idézéseként. Azonban nem is nagyon lenne mód a látókörök pontosabb
elhatárolására, hisz a (történelmi) hagyományozódásnak azért válhat részévé
látomás és szóbeszéd, mert a szereplők számára (a világ részleges érthetetlensége
vagy értelmetlensége folytán) eldönthetetlen, mindennapjaikban mi a képzelt
és mi a való. Egy legenda pedig csak úgy jöhet létre (léphet be és avatkozhat
bele a történelem folyamatába/terébe), ha keletkezésekor nem választható
el egzaktan a "megtörtént" és az "elképzelt", vagyis ha a legendát - legyen
bár kétkedésre ösztönző (például 25., 31., 66., 96-97., 198., 248., 306.,
384.) - nem a néphit részét képező, mai fogalmaink szerint "mesei", fiktív
legendaként ismerik föl, de a világ (sajátos) eseményének tekintik: "az
ember nem abban hisz, amiben ő akar" (81.). Továbbá egy történet csak annyiban
tekinthető (ismertté vagy ismeretté válása után) legendának, ha - a hihetőség
történetileg meghatározott kritériumainak megfelelően - az egyéni élményeken
alapuló beszámolók összegződnek/interferálódnak és hagyományozódnak: a
folklorisztikus legendák nem pusztán (valamely) rögzített formájukban,
végeredményként, de létezésük - akár törésekkel szabdalt - folyamatszerűségében
lehetnek igazán érdekesek. A tapasztalat kísértő szubjektivitása és a szóbeszéd
megbízhatatlan változékonysága folytán tehát nem meglepő, ha a könnymutatványosok
legendája egymásnak ellentmondó tanúságtételekbe és egymást kizáró - a
legenda középpontját/értelmét is kimozdító - változatokba "íródik szét"
(vö. például 80-81., 108-109., 247-249., 307., 310., 382-385., 388., 568-569.).
Az elbeszélői beszédhelyzet hangsúlyossá válása miatt azonban komolyan
kell venni a narráció krónikási szereppel kevésbé összeegyeztethető szólamát
is. (A "közelítő" és a "távolító", a történetből kilépő és a történetbe
önmagát beléptető narrátori pozíció egyensúlya fontos probléma, hiszen
a többes szám első személyű részletek szerepének hangsúlyosabbá válása
könnyen az elbeszélő imaginatív tevékenységét helyezhette volna előtérbe
- ezáltal viszont nem annyira legendát, inkább mesét olvasnánk. Mégsem
hallgathatom el benyomásomat, mely szerint a hosszabb "mi"-formájú passzusok
fényében a gyakran csak egy-két szavas jelzések nem alkalmasak a narráció
összetettségének igazán következetes fönntartására.) A legnyilvánvalóbb
kérdés: az elbeszélőnek miként "testvére"/"rokona" Pilinger Ferenc (vö.
8-9.)? "Vérei ők egymásnak, mert aki egyszer is utazik a könnymutatványosok
szekerén, [...] mindig a sorstársára ismer a szertelenül kanyargó földi történetekben."
(154.) A szereplői és a narrátori látókörök (krónikási) konvergenciája
- mint az elbeszélői kompetencia szükségszerűvé váló korlátja - abból is
fakadhat tehát, hogy maga a narrátor a legendának nem annyira alakítója,
de része(se és alávetettje), illetve ekképp - információinak forrását tekintve
(vö. 570-571.) - közvetítője.
Ha korábban a nyomozás és az értelmezés párhuzamát említettem, most
jelentőssé válhat, hogy Jozef Bezdán - akinek egyik hajszálát önmagába
rejtették (366.) - a könnymutatványosok kilétét kutatva önmaga után kezd
kémkedni (394. stb.), ugyanis - amennyiben a narratív szólam krónikási
hangneme lehetővé teszi a legendaképződés folyamatának értelmezését, személyes
modalitása viszont az elbeszélő legendába való integrációjából fakad, annyiban
- a narráció szerkezete is egy sajátos (ön)reflexió formáját ölti. Az elbeszélő
hiába a legenda része, ha a legendává vált és közvetlenül elbeszélhetetlen
szomorúságot ő sem mondhatja ki, és a részvét közösségének tapasztalatát
a narratív alany formális grammatikája (a "mi"-forma) nem érzékeltetheti:
a narrátor körülírandó a legendát a legendaképződés identitást föloldó
folyamatát (a "bizonytalanságok hálózatát") kénytelen színre vinni. Másképp
kifejezve: ahogy az elbeszélő közvetítette legenda csak önmaga keletkezését
olvasva beszélheti el önmagát, úgy a narrátor is csak önnön perspektíváját
játékba hozva (mintegy önmagát elbeszélve) alkothatja meg a szöveget. A
legendának és a legenda létrejöttének (a narratív szólam defigurációjának
és olvasói refigurációjának) interferenciája pedig egy olyan reflexív pozíciót
alapoz meg, amely csak az olvasás során tölthető be, sőt hozható létre.
Ez a pozíció válik alkalmassá arra, hogy a történetileg idegen tapasztalat/világértés
értelmező közvetítse: a narráció önmagára vonatkozása, egy reflektív olvasói
szerep "kiprovokálása" - elismerve és méltányolva a "saját" "idegenként"
való megjelenésének lehetőségét és szükségszerűségét - a legenda világának
jelenbeli megszólal(tat)ását és újraírását ("refigurációját") indukálja.
Mindent összevéve hát, mi más az elbeszélés, mint mutatvány! A könnymutatványosok
legendájában a (sírás)művészet ugyan nem hozhatja létre a szomorúság -
mindenfajta idegenséget áthidaló - közösségének vagy a részvét lényeg(iség)ének
metafizikai (és mint ilyen, talán nem is létező) "valóságát", de annyiban
közvetítheti e világértés "hangoltságát", amennyiben a nyelv/szöveg - mintegy
meglelve saját szerepét és erejét (vö. például 175., 259., 385., 448.)
- a végső jelentés elérhetetlensége és kimondhatatlansága révén mégiscsak
valami ilyesmit tesz az olvasás során, az olvasóra gyakorolt hatásában
megtapasztalhatóvá.
A cselekmény helyszíne földrajzilag általában igen pontosan meghatározható
- például Budán, Pesten, Szegeden, Váradon, Csáktornyán, Velencében, esetleg
valahol Erdélyben vagy Bulgáriában járunk, az események jórészt Magyarország
törökök megszállta területein játszódnak, igaz, a tündérek birodalmába
is eljutunk (105-107., 435-438., vö. 141.). Ugyanakkor a regényben formálódó
tér nem szűkíthető a földrajzi koordinátákra, a szereplők etnikai sokszínűsége
szintúgy hangsúlyos mozzanat: a magyarok és a törökök mellett például zsidók,
tatárok, bolgárok, szerbek, horvátok, németek, olaszok is föltűnnek a könyvben
(ám az is előfordul, hogy a nemzeti hovatartozás kérdéses: Arnót Abdurrahman
pasát sokan albánnak hiszik, egy látomásában viszont svájci gyermekkorára
emlékezik - vö. 18., 305-306., 545-546.). A romlásra, a pusztulásra utaló
jelzők és metaforák serege azt sugallja/nyomatékosítja: ugyan nemzetekről
még beszélhetünk, de - ezek szétszálazhatatlan keveredése folytán - szembeállítható
vagy jól lehatárolható (vö. 242.) nemzeti történelmekről, valamint ország(ok)ról
már nem. Ez teremt lehetőséget arra, hogy A könnymutatványosok legendáját
- komolyan véve Mészöly Miklósnak szóló dedikációját - (a török kori) Közép-Európa
regényeként olvassuk. És itt nem pusztán arról van szó, hogy a történelmi
regény nem a világ mint olyan - egyébként is nehezen értelmezhető - történetét/történeteit
írja, hanem arról, hogy a történelem újraírásának (egyik) mozgatórugója
kifejezetten egy régió természetének (lényegének?) megjelenítése. "Elmosolyodik,
úgy lehet, azon, micsoda világ ez errefelé. Milyen föld ez, ahol mi élünk,
ahol durva és törekvő, érzelgésre és rosszindulatra egyaránt képes népek
élünk? [...] Hát olyan föld ez, hogy még a szar is tud repülni, ha akar!"
(183.) Vagy másutt: "Néha úgy ragyog ezen a földön a szar, hogy nem tudsz
másra gondolni, mint hogy ő is a szív alatt lakott egy álló napon keresztül,
de talán még repülni is tud, amit más tájékokon soha. [...] Itt a ráció a
maga karikatúráját írja. [...] Ezen a földön nem a dolgok miértje az érdekes,
hanem a lehetséges, ami viszont sohasem teljesedik be. Csak annak lehet
igaza, aki belepusztul a rögeszmébe, hogy lehetne másképpen is, mint ahogy
van. Nem és nem. Ezen a földön soha nem lehet másképpen, mint ahogyan van."
(229-230.) Ezen önértelmező passzus zárlata alapján akár arra is gondolhatunk,
hogy a "közép-európaiság" nem tematikus mozzanat vagy írói-elbeszélői szándék
kérdése, sokkal inkább a történetmesélés (a történelem elbeszélésének és
a regényszöveg megalkotásának) poétikája: a tények és az összefüggések
rögzítése helyett a tapasztalatok és hagyományok közösségének kell - a
narrátor révén - szóhoz jutnia, a nyelvben megmutatkoznia. S noha ezt az
elbeszélői nézőpont messzemenően lehetővé tenné, a szövegalkotás ilyen
irányú vonatkozása ismét kidolgozatlannak látszik. Nem az kifogásolható
persze, hogy Közép-Európában ekkor szinte egész Európa jelen van, s így
Közép-Európa regénye egész Európa regénye (sőt ez kifejezetten érdekes
lehet, különösen annak fényében, a térség korabeli története mennyiben
vált az európai történelmi hagyomány integráns részévé); továbbá az sem
bírálható méltánytalanság nélkül, hogy a - például Velencében is "otthonosan"
mutatványoskodó (vö. 101.) - sírásművészek szomorúsága sok szempontból
egyetemesnek látszik (lásd 248.). Sokkal inkább egyes motívumok didaktikus
közép-európaisága, illetve az erre épülő értelmezési lehetőségek nemritkán
példázatos, a hangnemi nyitottságot lezáró jellege lehet zavaró. Ha a könnymutatványosok
figuráit vagy a mű sajátosan ambivalens (a megváltoztathatatlanság narratív
alakzatává transzformálódva valóban térségi karakterű) modalitását csupán
mint egy régió differentia specificáját interpretáljuk, megítélésem szerint
jelentősen elszegényítjük a regény gazdag és nem egyszer összetett motivikáját/poétikáját.
Ahol azonban egyenetlenségek nélkül sikerült a különböző - többek között
térségi - értelmezési irányokat összekapcsolni, ott olyan (kicsit a regény
egészéből is) kitűnő, sőt néha remekbe szabott részletek, illetve motívum(lánc)ok
születtek, mint például a kötet fölütése vagy az "elkésettséget" - több
szinten - jelképező Homonnai-Nagy Bálintról és seregéről szóló anekdoták.
Végezetül ismét két lehetséges olvasói elvárásra utalnék. Az első független
attól, hogy történelmi regényt olvasunk-e vagy sem: a hazai kritika "nagyregényre"
való állandó áhítozását érinti. Ám tekintsük itt el attól, a "nagyregény"
valóban ennyire preferálható, sőt preferálandó műfaja-e az epikának; korlátozzuk
pillantásunkat pusztán ama kérdésre, olvasható-e a Könnymutatványosok a
Darvasi-próza "szintéziseként". Szintézisként, amennyiben az új magyar
"nagyregény" (mert hogy e majd hatszáz oldal alatt egy rozogább asztal
valóban beszakadhat) számos olyan motívumot vonultat föl (és értelmez többé
vagy kevésbé át), amely Darvasi korábbi írásaiban is igen gyakori volt.
Sőt, az "alapötlet" sem épp "eredeti": A Borgognoni-féle szomorúság (1994)
második, Történetek Olvasókönyve címet viselő ciklusában nem csupán a visszatérő
motívumok kulminálnak, de A könnymutatványosokat - miként más részletek
(12-14., vö. 548.; 31.) A vízihullák regényét vagy a Spargator de nucit
- a könnymutatványosok Könnymutatványosokban olvasható első explicit "bemutatása"
(108-109.) parafrazeálja. Mégis, aki szintézisként akarja olvasni/értelmezni
a könyvet, annak - megítélésem szerint - komoly csalódásban lehet része;
A könnymutatványosok legendája se a megformáltság kivételes, sok szállal
dolgozó konzekvenciájában, se az elbeszélői nézőpont alakításának összetettségében
nem éri el A Zord Apa, avagy a Werner-lány hiteles története című kisregény
színvonalát. S némi kíméletlenséggel akár azt is megkockáztathatnám, ez
nem kis részben Darvasi első regényének már-már hatalmassá nőtt terjedelméből
következik: mert ha egy szöveg mérete irreleváns is annak értékét tekintve,
közel sem lényegtelen a poétikai megalkotottság mikéntjére nézvést. Márpedig,
megítélésem szerint, több olyan példa is hozható, amely arra vall, a Könnymutatványosoknak
néhol nem sikerült "kiaknáznia" a (sajátos olvasói hozzáállást feltételező)
műfaj potenciális formai gazdagságát és értelmezésbeli sokrétűségét. A
már említett kisebb-nagyobb aránytalanságokon túl itt hozhatók elő a motivikus
szerkesztés kidolgozatlanabb és sikerületlen rétegei, például Szélkiáltó
Borbála - egyébként rendkívül változatos módon, mégis - a regénybe igen
kevéssé illő (s esetlen) rendszertelenséggel megjelenő/megidéződő alakja
vagy báró Absolon Demeter hóbortos erdélyi úr repülő ürülékének - szerkezetileg
zárt, átértelmeződésre/funkcionális váltásra alapozott, ám - az irónia
hatását egyneművé szűkítő motívumismétlése (183., 186., 561-568., vö. 131.).
S e ponton nem tekinthetünk el A könnymutatványosok legendája többsíkú,
összetetten felépített zárlatának kérdésétől. A befejezést már a legalapvetőbb
szinten is valamifajta nyitottság jellemzi, amennyiben a regény vége egyben
az öt új könnymutatványos utazásainak és működésének kezdete. Ha viszont
a kötet részint fölfogható úgy is, mint egy sajátosan sokszínű "társaság"
létrejöttének története, nem magától értetődő az abban mutatkozó különbség,
ahogy az öt mutatványos az olvasó látókörébe kerül: hiába tekinthetjük
a Darvasi-regénypoétika vagy a legendaképződés integratív mozzanatának
az - általában nem nyilvánvaló vagy csak bizonyos szinteken érvényesülő
- esetlegességet, mindez kevéssé indokol egy oly mérvű - s így, némi pongyolasággal,
tudatosnak vélhető - különbséget, mint ami a Vaszilka Drajan bolgár gyermekről
tudhatók (vö. 290-291., 536-539., 546., 568-569.), illetve a - szintén
nem épp kikövetkeztethető módon (vö. 50.) mutatványosokká váló - többiekről
elbeszéltek között áll fönn. (Igaz, a könyv elején színre lépő sírásművészekkel
is igen eltérő mértékben találkozunk. Ám ők kezdettől könnymutatványosok,
általunk megismert alakjuk néha ugyan - a valóban termékeny sokértelműségre
példát szolgáltatva - lehetővé teszi, de nem kényszeríti ki, hogy megalkossuk
előtörténetüket.) Ugyanakkor a történet eme nyitottsága nem zárja
ki az elbeszéltség alakítottságának Darvasinál gyakori lekerekítettségét,
a motivikus szálak/utalások integrációját; a motívumok száma és divergenciája
mégsem teszi lehetővé a befejezés egyetlen fókusz köré szervezését. Sokkal
inkább arról beszélhetünk, hogy egy terjedelmesebb, (poétikailag) kevésbé
hierarchizált, inkább mellérendelő szerkezetű zárlat formálódik ki az -
egyes (motivikus) szálakat lezáró vagy néhány szálat összefogó - epizódokból,
melyek közül - a föntebbi példák némelyikére is gondolhatunk - bizony nem
mind éri el a regény jó pár korábbi részletének vagy kompozicionális eljárásának
színvonalát. Ha pedig korábban azt állítottam, az eddigi életmű "szintézise"
- mindent összevéve, s talán szerencsére - elmarad, ebből az is következik,
hogy a Darvasi-regény valószínűleg a szerző prózájának olvasásmódjait sem
fogja gyökeresen átformálni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kortárs
magyar történelmi regényekkel kapcsolatos olvasói elvárásokat is érintetlenül
hagyja.
Háy János a kritikusok elismerését kivívó (ál)történelmi regénye, a
Dzsigerdilen (1996) a "régmúlt" (a török idők) históriáinak történeti idegenségét
szinte megszüntetve, pontosabban figyelmen kívül hagyva, paravánszerűen
vonultat/idéz föl történelmi eseményeket/ismereteket. Persze félrevezető
lenne ezt úgy értenünk, mintha a történelem holmi dekorációnak, azaz díszletnek
és díszítésnek lenne csak jó; úgy vélem, inkább arról lehet szó, Háyt nem
a történetírás (sajátos) diszkurzusának, a számunkra történelemként megmutatkozó
hagyománynak a textuális szerveződése - mozgása és továbbmozdíthatósága
- érdekli, hanem az, hogy e diszkurzus/hagyomány (kontextusukból kiszakított,
kimozdított) elemei miként használhatók föl, illetve illeszthetők be "a
szív gyönyörűségeit" - sokszor kivételes összetettséggel - kibontakoztató/szétíró
poétika, az elbeszélői hagyomány több rétegét is (re)kontextualizáló textuális
dinamika keretei közé. Ezáltal az intertextusként fölfogott történelem
"megszólaltatása" sok szempontból monologikussá, egyirányúvá válik, ami
viszont - akár a regény ezzel ellentétesen ható értelmezési-olvasási "ajánlataihoz"
társítva, akár a hagyomány átgondolásának aktusa és ennek történetiség
ellen ható modalitása közti elvontabb ellentét révén - nem történik formai
feszültség (nem egyszerűen dinamizmus, de ellentmondás) nélkül. Ha pedig
az utóbbi évek szöveg- (és világ)szemléletének gyakorta szubverzív-ironikus
karakterű tendenciáját nem egy célelvű (irodalomtörténeti) folyamat lezárásának
tekintjük (nem a történelem végének, mondhatnánk ironikusan), akkor a Dzsigerdilen
- mint a magyar nyelvű "posztmodern" "történelmi" regény talán legpregnánsabb
példája - fölvetette poétikai kérdések (vagy kétségek?) az eltérő közelítésmódok
lehetőségét, illetve ezek esztétikai tapasztalatot alakító artikulációjának
igényét is sejtetik. Ez alapján, visszatekintve, kevésbé látszik "váratlannak",
hogy 1997-ben két olyan (valószínűleg kivételes rangú) történelmi regény
is megjelent, nevezetesen Márton Lászlóé (Jacob Wunschwitz igaz története)
és Láng Zsolté (Bestiárium Transylvaniae), amely világosan (noha nem "töretlenül")
törekszik arra, hogy a műfaj(i hagyománynak) és a történelem (időiségének)
sajátszerűségével, ennek elbeszélésben történő-értelmeződő újraalkothatóságával
átfogóbb érvénnyel számoljon. Így valósként tételezett és elképzelt múlt
határainak elbizonytalanítása sem pusztán a történelmi dokumentumokban
szereplő események (meta)fiktív regényvilágba való integrációja révén következik
be, hanem azért történik meg, mert - a műfaj újraírásának egyik alapvető
tétjeként - a történelmi konstrukciók közvetítette tapasztalat történeti
létmódjának (metahistóriai) kérdése feltételezi (másként: a történelem
történéséből fakadó nyitottságának vagy átkomponálhatóságának feltételezettsége
implikálja) a múlt narrativitásból fakadó kitaláltságának reflexióját,
értelmezését. Ha mindennek ellenére a két 1997-es regényhez nem is köthetjük
a műfaji és elbeszélői tradíció átfogó megváltoztatását, annyi bizonyos,
jelentősen fokozhatták a történelmi regényt érintő olvasói elvárásokat.
Olyannyira, hogy egyetlen mű talán nem is teljesíthette volna be a várakozásokat.
A könnymutatványosok legendájának megjelenése után pedig valóban visszafogottabban
ítélhetünk e kérdésben, hisz a Darvasi-regény nem minden szempontból tekinthető
egyaránt sikerültnek: úgy hiszem, e figyelmünkre méltó könyvet komoly túlzás
lenne remekműnek mondani. S noha kicsit felemás, komoly méltánytalanság
lenne elhallgatni, hogy a gyöngébb vagy suta részletek sem feledtetik a
regény kiváló megoldásait és karakteres történelemértelmezését. (Jelenkor)