Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Dobos István

Alföld Könyvek

(Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi Kánonok
Szirák Péter: Folytonosság és változás
Kulcsár Szabó Ernő: A megértés alakzatai)

Irodalmi kánonok címu könyvében Szegedy-Maszák Mihály csakis olyan érvényes kérdések kidolgozására vállalkozik egymást metsző látókörök létesítésével, amelyek az eldöntetlenség tapasztalatában részesíthetik az olvasót. Mennyiben lehet nemzeti kánonokról beszélni és mennyiben szükséges nemzetközi örökséget feltételezni? Hogyan lehet különböző kultúrákat egymáshoz mérni? Vajon részévé válhat-e magyar nyelvu alkotás anyugati örökségnek, amennyiben az a legismertebb nyelveken írott muvek mind szélesebb köru elismertségének eredményeként alakul ki?

E helyütt, anélkül hogy a felsorolt kérdések közül érdemben bármelyikről is szólhatnék, mindenekelőtt a tanulmányíró kifejtésmódjának összetettségére kell felhívnom a figyelmet. Olvasástapasztalatom szerint egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy Az irodalmi kánonok címu könyv értekezőjének világos gondolatvezetése, aggályosan körültekintő érvelése, skülönös gonddal kimunkált szaknyelve egyenes arányban állna gondolatainak gyors befogadhatóságával. Az előbb említett eldöntetlenség hallatán félrevezető volna bárkinek is azt feltételeznie, hogy az értelmező saját álláspontját bizonyára folyton változó távlatok függvényében alakítja, mert fenntartja az egymásnak ellentmondó felfogások egyideju érvényességének lehetőségét. Végzetes tévedés volna, ha Szegedy-Maszák Mihály végkövetkeztetéseinek jellegzetes formuláit a paradoxon logikájából vélnénk levezethetőnek. Hogy példát is mondjak: fordítás és kánon viszonyának a kötetben olvasható összegzése, mely szerint "a költészet lényegénél fogva fordíthatatlan és lényegénél fogva mindig fordítás", inkább olyan írásmódnak a terméke, amely az értelmezett és értelmező szöveg közötti különbség tagadásából kiindulva hozza létre tárgyát. Az értekező, amellett, hogy állandóan a megértés lehetséges távlatainak viszonylagosságát érzékelteti, nem szünteti meg teljesen a létrejövő értelmezések között támadó feszültségeket, s ezáltal az érvelés lezárásának lehetetlenségét, vagy, ami voltaképpen ugyanaz, a bekövetkező újraértés szükségszeruségét sugalmazza.

Ez a futólagos jellemzés távolról sem adhat kielégítő fogalmat Az irodalmi kánonok címu könyv nyelvének telítettségéről, s Szegedy-Maszák Mihály írásmódjáról. Ennek legfontosabb ismertetőjegye, hogy folytonosan szembesíti a szöveg feltételezett befogadóját a sokféle nézőpont közüli választás felelősségével, s valójában nem hagyja mindvégig feloldatlanul a megfogalmazott eldöntetelenségeket. Az értekezésekben megmutatkozó rendkívül összetett szemléletmód természetéből fakadóan nem tartom lehetségesnek, hogy ez alkalommal Az irodalmi kánonok címu könyvben létesülő diszkurzust akárcsak hozzávetőleges pontossággal valamely föltételezett gondolkodási modellhez közelítsem. Némileg kiragadott példaként egyedül a tanulmányokban többször fölbukkanó perspektivizmust hoznám szóba. Szegedy-Maszák Mihály felfogásától vélhetően nem áll túlságosan távol Kosztolányi egyik kedvenc szerzőjének, Nietzschének a fölismerése, azaz értelmezés és távlat kölcsönös függése egymástól.

Alapföltevéseinek megfogalmazásakor Szegedy-Maszák Mihály nem nehezíti el részletesebb elméleti bizonyítással szövegmagyarázatait. Az olvasó tájékozódását viszont a lehető legnagyobb mértékben segíti a könyv írója azáltal, hogy gyakran él felfedezésértéku utalásokkal és hivatkozásokkal, s a köréjük épített kontextussal szemléletváltásra ösztönző feladatokat tár a kutatás elé. Ezt a gazdaságos szerkesztést a szövegközöttiséggel is lehetne indokolni. Nincs rá ok, hogy a szerző ismételten kifejtse teljes részletességgel irodalomfelfogásának a sarkalatos tételeit, hisz Szegedy-Maszák Mihály értekezői munkássága immár több évtizede meghatározó, s ez idő szerint semmi mással nem helyettesíthető helyet foglal el a magyar irodalomtudományban. A jelenkori magyar irodalomértést ténylegesen alakító látásmódoktól az különbözteti meg a szerző irodalomfelfogását, hogy nemcsak az elméleti gondolkodásra, de az irodalomtörténeti és a poétológiai kutatásokra is hatással volt, sőt, szövegértelmező módszerek meghonosításával és kimunkálásával a kritika értelmező szótárát is jelentős mértékben bővítette. Tanulmányainak föltétlen értéke az állandó nemzetközi viszonyítás. Aki a magyar irodalmat külföldiek számára próbálja közvetíteni elsőrendu forráskánt veheti számításba Szegedy-Maszák Mihály munkáit.

Az irodalmi kánonok címu könyvben feltáruló szövegemlékezet a hazai irodalomkutatásban egyedülálló feltételt teremt a muvek közötti idő-és térbeli távolságok áthidalásához. Az emlékezet mélysége magától értődően nem mérhető pusztán az olvasmányok számával, bár attól nem is lehet teljesen független. Vajon ki tudja érzékelni Szegedy-Maszák Mihály gondolatmenetét követve, hogy a francia nyelvet jól ismerő Babits azért tart távolságot Félicité de Lamennais Paroles d' un croyant címu könyvének esetében, mert a szóban forgó muvet vélhetően egyáltalán nem olvasta az európai irodalom történetének írója. Nem egyszeruen arról van szó, hogy Szegedy-Maszák Mihály ösztönzést merít három nyelvterület irodalmából, de folyamatosan kultúrák viszonyára, sőt, párbeszédére, s nem utolsó sorban az európai muveltség kevesek számára hozzáférhető örökségére irányítja figyelmünket.

A kortárs irodalmi alkotások iránt megnövekedett érdeklődés természetesen nem vonja maga után szükségképpen a történeti emlékezet elhalványulását, de a jelenkorban tagadhatatlanul érzékelhető, hogy csökkent a régebbbi időszakok alkotó újraértelmezésének igénye.

Szegedy-Maszák Mihály részint a kánon peremére szorult, de továbbhagyományozandó szövegek újraolvasásában lát esélyt a hagyomány emlékezetének megőrzésére, másfelől a figyelem középpontjában álló szövegvilágok belső összefüggéseinek újrarendezésében. Ez az eszmény, mely döntő mértékben meghatározza Szegedy-Maszák Mihály egész munkásságát, azzal a másik alapvető elképzelésével együtt fejti ki hatását egyes muvek többszöri újraolvasására tett kísérleteiben, hogy az irodalmárnak fogalmak állandó teremtésére és megszüntetésére érdemes törekednie. E kettős célkituzés adhat magyarázatot az értekezőnek arra a magyar irodalomkutatásban egészen kivételes megértő viszonyulására, amely leginkább Kemény Zsigmond és Kosztolányi Dezső muveiről készített értelmezéseiben érzékelhető. Szegedy-Maszák Mihály nem azzal az igénnyel tér vissza időről-időre számára létfontosságú szövegekhez, hogy megerősítést nyerjen korábbi elképzeléseihez vagy - a jelen tárgy szellemében - elősegítse a befogadás által megszilárdított értelmezési ajánlatainak kánoni érvényre jutását. Éppen ellenkezőleg: a jelentés felszabadításában érdekelt, mert alaposan megfontolta annak a feltevésnek a következményeit, mely szerint a mu "nem jelenlét, hanem történés". E szemléletből következőena az Irodalmi kánonoknak talán a legfontosabb figyelmeztetését abban a megállapításában jelölném meg, hogy "Minden újraolvasás folytatja és kitörli, azaz felejti és felejteti a korábbi magyarázatokat."

Kulcsár Szabó Ernő A megértés alakzatai címu tanulmánykötetében elsősorban a magyar költészettörténet klasszikus modern és utómodern korszakaiban meghatározó poétikai minták átértelmezésére vállalkozik. Írásai szorosan kapcsolódnak tehát ahhoz az átfogó tervezetéhez, amely a recepcióesztétika rendszeres irodalomtörténeti alkalmazásával vette kezdetét a kilencvenes évek elején, s kánonformáló tanulmányok sorában teljesedett ki az évtized végére. Irodalomértelmező rendszerének rendkívüli teljesítőképességét az is igazolhatja, hogy a szukebb tanítványi köréhez tartozó, kivételesen jól felkészült irodalmárok mellett napjainkban különböző szakterületek képviselői tesznek kísérletet az irodalmi hermeneutika történetiségfelfogásának az alkotó elsajátítására. Példaként a régi magyar irodalom és a romantika vagy a klasszika-filológia némely muvelőit említhetném.

Kulcsár Szabó Ernő új kötetének a szemléleti erdetisége elkerülhetetlen egyszerusítéssel abban ragadható meg, hogy de Man retoricitás-teóriáját annak német recepciós tapasztalataival kiegészítve alkalmazza. Fontos, hogy világosan lássuk: az átsajátított de man-i retorika-felfogás nem kizárólag decentralizáló erőként fejti ki hatását Kulcsár Szabó Ernő interpretációban. Legyen bár szó új könyvében Ady, Illyés, József Attila költészetének a megközelítéséről, az esztétikai tapasztalat nyelviségének, a mufordításnak a kérdéseiről vagy a szövegeket megszólaltató interpretációs eljárások megítéléséről, az értekező abból a feltevésből indul ki, hogy a versnyelv önleépítő teljesítőképességének felszabadítására nem tetszőlegesen megalkotott szövegközötti térben nyílik lehetőség. Értekező gyakorlatában a szöveg tropológiai rendszereinek muködése által létesülő olvasási alakzatok úgy teszik lehetővé a nyelv dekonstruktív mozgásainak érzékelését, hogy az "interpretáció" belépteti az irodalmi kommunikáció befogadó által meghatározott aspektusát. A történeti távlatot is érvényesítő olvasás során létesülő és leépülő alakzatrendszerek játékba hozása a szöveg idegenségének előhívását eredményezi a tervezhetetlen irányú jelentőfolyamatot követő befogadásban. Kulcsár Szabó Ernő interpretációi a szöveg-ellenállás retorikai tapasztalatának temporális értelmezésével módosítják a jelentésképzés előzetesen kialakított horizontját. Magyarán: az észlelő olvasás igényét mindvégig fenntartva nyitják meg az utat a szövegnek feltehető kérdések megújításához. Túlzás nélkül állítható, hogy a kötet líraelemzései a retorikai olvasás legjobb teljesítményeihez mérhetők.

A szemlélet megújulása mellett, a tanulmányok közös nevezőjét abban lehetne megjelölni, hogy Kulcsár Szabó Ernő az írás és olvasás alakzatait értelmező írásaiban közvetlenül is vállalkozik ezredvégi irodalomértésünk kultúráját érintő kérdések kidolgozására. Ez a kutatói érdekeltség, mely Kulcsár Szabó Ernő egész pályájára jellemző, csak részleges magyarázatot adhat értekezői munkásságának iskolateremtő hatására. Nyilvánvaló, hogy irodalomértésének hatóerejét téveszthetetlenül egyedi problémalátása, érvvezetése és szakmai beszédmódjának nyelvalakító teljesítménye felől lehetne megközelíteni. Mostani olvasástapasztalatom alapján is elmondhatom, hogy mindezek a ritka interpretációs készségek együtt juttatják el távlatnyitó következtetések karakteres megfogalmazásáig.

Kulcsár Szabó Ernő rendkívüli következetességgel, minden esetben a történő irodalom diszkurzív terében gondolja újra a tradíció igényét. A megértés temporális feltételezettségére irányuló folyamatos reflexiója döntő mértékben járul hozzá interpretációinak hatékonyságához. Az egymástól elválasztott diskurzusokhoz való hermeneutikai viszonyát a kölcsönös megértés igénye határozza meg. Különösen a dekonsrtukciós indítású értelmezői retorikák vonatkozásában tapasztalható meg a hermeneutikai beállítódás nyeresége. Kulcsár Szabó Ernő késznek mutatkozik arra, hogy előzetes megértését - Gadamerrel szólva - "az ítélkezést felfüggesztő kérdései révén" kockára tegye. A megértés alakzatai címu kötet méltó szakmai kihívást jelenthet mai vitáink résztvevőinek, mivel a megértendő dologhoz való viszonyra vonatkoztatva jeleníti meg a hazai hermeneutika és dekonstrukció létező pozícióinak hasonlóságait és különbségeit. Nem kétséges, hogy a szövegek megszólíthatóságát lehetővé tevő megértési alakzatok kimunkálása az irodalmi hermeneutika távlatából alapvető hozzájárulást jelent a hazai interkanonikus diskurzus kibontakoztatásához. Kulcsár Szabó Ernő munkásságának ezt az irányultságát akkor értékelhetjük a maga jelentőségének megfelelően, ha nem hallgatjuk el, hogy az 1989 előtti korszak ellenbeszéd-szerkezetét reprodukáló véleménnyilvánítás érvénytelenné válása után a vita, s általában véve a diskurzusok közötti folyamatos párbeszéd igénye a teljes szakmai közösség számára még a kilencvenes évek végére sem vált tudományos elvárássá.

Azért indokolt ilyen nyomatékkal hangsúlyoznom a kutatói érdekeltség helyettesíthetetlen funkcióját A megértés alakzatai címu kötet megjelenése alkalmából, mert Kulcsár Szabó Ernő újabb tanulmányaiban is átjárhatóvá változtatja az irodalomtudományban kicövekelt határokat, s több korszakot átfogó látókörének köszönhetően rendszerint több szakterület kérdésirányainak a módosításához is képes méltányolható belátásokkal szolgálni.

Elméleteket átsajátító újraértés, s kivételes applikatív készség összetartozásának példájaként a muértelmezések mellett ezúttal az önmegértés hatástörténeti összefüggéseinek termékeny áthelyezését emelném ki a szóban forgó kötetből. Kulcsár Szabó Ernő a megértés akaratlagosságának és mindig rajtunk túlhaladó történésjellegének a kölcsönhatását tudatosítva hozza felszínre az irodalomkutatás korszerusítésére tett hazai kísérletek csak részlegesen reflektált, s így felülvizsgálatot igénylő hermeneutikai előfeltevéseit. Az értelemalkotás interaktív kölcsönösségének horizontjában tárja fel a tőlünk elválaszthatalan hagyománnyal folytatható szakmai párbeszéd lehetőségének feltételeit. Elemzéseinek tehát elkerülhetetlenül le kell építenie a szubjektív akaratok közösségére alapozott ideológiák kiinduló tételeit. Annak érdekében szükséges ezt a kényes muveletet végrehajtania, hogy a csoporthoz tartozó beszéd kérdésnélküliségének természetét megvilágítva felismertesse az olvasóval: "Csak a felejteni kész, a paradigmákról leválni képes olvasásnak van esélye új igazságok felismerésére és megfogalmazására." Másként kifejezve: a hagyomány alakításához csakis akkor járulhatunk hozzá sikeresen, ha készek vagyunk belátni "miért van ráutalva ez az akaratlagos tevékenység mindig önmaga eseményként való megértésére."

A megértés alakzatai címu kötet képes efféle tapasztalat közelébe juttatni az olvasót, s így joggal igényelheti tőle a kérdező megértés komolyságát.

Szirák Péter: Folytonosság és változás. A nyolcvanas évek magyar elbeszélő prózája címu munkájában 13 magyar elbeszélő szövegvilágának megközelítésére tesz kísérletet. Az értekezés alapföltevésének megfogalmazásában megszólaló nyelv a létesülő diszkurzus rendjére nézve is kitüntetett helye a könyvnek: "A kortársi magyar elbeszélő próza legnagyobb hatású hagyományteremtő alakjainak (Mészöly Miklós, Nádas Péter, Esterházy Péter) recepciója által előálló értéshorizont a mai napig alapvetően meghatározza a próza interpretációs stratégiáit. Így tovább élnek - többek között - a nagy múltú példázatosság és az újabb keletu fragmentarizáltság és szövegszeruség mészölyi alakzatai, az Esterházy-féle regiszterkeverő polimodalitás, s az így értett nyelvi magatartás létszemléleti implikációi." A címadás által jelzett folytonosság és változás tehát írás-és olvasásmódokra egyaránt vonatkozik. A szöveg számos önértelmező részletének meghatározása szerint muvek olvasásának története képezi a vizsgálódás tárgyát. Szirák Péter közvetlenül Mészöly, Nádas, Esterházy, Krasznahorkai, Bodor, Kertész Imre, Lengyel Péter,Temesi, Szilágyi István, Grendel, Garaczi, Márton László, és Darvasi muveinek olvasási tapasztalatát mérlegeli. Csakis olyan szövegvilágokat tehát, amelyek a jelenig érő befogadástörténetben a prózafordulatként emlegetett változássorozathoz kapcsololódnak. Szirák Péter a tanulmányában megjelenített prózafordulat paradigmatikusnak tekintett prózapoétikai eljárásaihoz és olvasásmódjaihoz viszonyítja a történő irodalmat ténylegesen alakító beszédmódokat. Az elemzésekben létrehozott irodalmi alakzatok nem különülnek el élesen a meghatározó formációtól a Mészöly, Nádas, és Esterházy-olvasás által létesített jelentésképző horizontban. Főbb poétikai ismertetőjegyeik nem valószínusítik más korszakképző távlatok kialakításának a lehetőségét. Szirák Péter könyvét a szöveggel való együttalkotás receptív tapasztalatának jegyében lehet úgy olvasni, hogy benne jóval nagyobb hangsúly esik a folytonosságra, mint a változásra. A vizsgálódás talán legfontosabb eredményét illetően helytállónak vélem Szirák Péter megállapítását: "E könyv által elbeszélt történet megerősíti a mai magyar irodalmi diszkurzusban is többé-kevésbé elfogadott korszak-konstrukciót, vagyis azt, hogy az utolsó negyedszázad kanonizált muvei a hatvanas-hetvenes évek fordulóján "beköszöntő" episztemológiai váltás kérdésirányainak folytonos történetében állnak." Meg kell jegyeznem, hogy az értekezés részleteiben az önálló fejezetben nem tárgyalt Ottlik-szövegek olvasástörténetének a körvonalai is kirajzolódnak. Éppen azért szükséges ezt hangsúlyoznom, mert a dolgozat módszertani megfontolásaiban, sőt elméleti keretének a kijelölésében is kitüntetett a hatástörténet távlata. Ottlik hatásának, a prózafordulat előkészítésében játszott szerepének, s az Ottlik-olvasásban a prózafordulat után bekövetkezett változásoknak a megítélésében korántsem egységes a szakmai közvélemény, de a recepció tanulsága szerint az bizonyos, hogy mérvadónak számító diszkurzusokban találkozunk a jelenséggel.

Írás és olvasás ilyen szerkezeti összefüggésének a távlatában Szirák Péter elemzései ellenállást fejtenek ki mindazon befogadói muveletekkel szemben, amelyek akár az értelmező és értelmezett szöveg teljes azonosságának, akár szöveg és interpretáció világos megkülönböztetésének feltételezéséből kiindulva kísérlik meg a megértés végrehajtását.Aligha lehet vitás, hogy napjaink elméleti diskurzusai az olvasás vonatkozásában rendkívül tagolt teoretikus reflexióra adnak lehetőséget. A könyv fejezetcímeiben is kiemelt olvasás jelenségét Szirák Péter a recepcióesztétika alapelveivel határolja körül. A befogadástörténetre összpontosító értekezés érvelési közegét tekintetbe véve is megfogalmazódhat az igény egy alapvetően fontos értelmezői lépés megtétele iránt. Ez abból a feltételezésből indulna ki, hogy talán a kortárs olvasáselméletek elváló diskurzusai felől sem volna érdektelen kidolgoznia a szerzőnek az olvasás mibenlétére vonatkozó kérdést. Ugyanakkor az sem kétséges, hogy végső soron megszokás kérdése is, hogy a tárgylétesítésre összpontosító olvasó milyen mértékben várja el a szövegtől az olvasás lehetséges jelentéseinek a megkülönböztetését.Az értekezés messzemenően kiaknázza a recepcióesztétikai megözelítésekből meríthető megfontolásokat, különösen a kikövetkeztetett olvasásmódok előfeltevéseit érintő kritikai fejtegetéseiben.

Szirák Péter mindenekelőtt azt vizsgálja a kilencvenes évek végének távlatából, hogy az értelmezett szövegek poétikai felépítése miként teszi lehetővé a befogadástörténetben keletkezett jelentésszerkezeteknek a hozzárendelését a muvek világához. Magyarán arra a kérdésre keresi a választ, hogy napjainkban az értelmezéseivel együtt továbbélő szövegek milyen olvasásmódot igényelnek. Többszörös rétegzettség jellemző az értekezés nyelvhasználatára. A szöveg igényére összpontosító muértelmezések egymást kiegészítő szempontok mérlegelésével juttatják szerephez az elbeszélt történet idő-és térbeli viszonyait, nézőpontrendszerét, motívumait, hangnemét, a szövegrészek közötti viszonyok módozatait és a nyelvi megformáltság, a beszédmód összetevőit. A könyv szövegelemzései suru szövésuek és sokféle olvasót feltételeznek. Szirák Péter a szövegek mai megszólaltathatóságának az előzetes megértési feltételeit az esztétikai tapasztalat horizontváltásaiban tárja fel.Való igaz viszont, hogy a vállalt cél nehezen egyeztethető össze egyes muvek tüzetes szemügyrevételével. Noha a terjedelem arányai még a szóban forgó könyv által kijelölt keretben sem feltétlenül sugalmaznak értékelést is egyben, szembetunu, hogy az értekezésben Mészöly novellája, A jelentés öt egérről nagyobb elemző figyelemben részesül, mint Az atléta halála, a Saulus, és a Film címu regények együttvéve. Azt is meg kell jegyeznem, hogy az említett novella-elemzés ugyanakkor a könyv egyik kiemelkedő fejezete.

Szirák Péter munkája előre viszi a prózafordulathoz kapcsolódó irodalom olvasásának folyamatát, amelynek során a gazdag befogadástörténetből meríthető ismeretek a kilencvenes évek végének horizontjában tapasztalattá válnak.