Alföld - 49. évf. 12. sz. (1998. december)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Kovács Béla Lóránt

A mértéktartó megértés

Tolcsvai Nagy Gábor: Nagy László

Tolcsvai Nagy Gábor monográfiája több okból is üdítő színfolt a Nagy László-recepcióban. Egyrészt szakít a költői életműről eddig írt könyvek intencionalista szemléletével, így a recepcióesztétika és a strukturalizmus felismeréseit alkalmazva képesnek bizonyul arra, hogy felfrissítse a tárgya körül kialakult kritikai beszédrendet. Másrészt szakít azzal az interpretációs stratégiával is, amely Nagy László művészetét csak kultikusan vagy ellenbeszédszerűen képes megítélni, ezért pusztán méltatja vagy elmarasztalja azt. Munkája nem hamis objektivitásigénytől fűtve ítéli meg ezt a költői hagyatékot, hanem az őt megelőző, egymásnak gyakran homlokegyenest ellentmondó véleményeket továbbgondolva, alaposan tisztázott előföltevések alapján igyekszik arról minél árnyaltabb képet alkotni.

Annak érdekében, hogy ez a kép valóban árnyalt legyen, Tolcsvai Nagy Gábor nemcsak az életmű egészében beállt változásokra van tekintettel, hanem annak egyes darabjait is megvizsgálja. Kifejezetten fontosnak tartja, hogy minél több verselemzést közöljön, hiszen ezek Nagy László esetében gyakran hiányoznak. Az imponáló olvasáspoétikai gyakorlatra és ismeretekre valló szövegvizsgálatok kétszeresen is hasznosnak bizonyulnak. Hasznosnak magukban, hiszen az egyes versekről hozzáértően értekeznek, és egymásra vonatkoztatva is: láthatóvá teszik a Nagy László szövegeit strukturáló eljárások változásait. Az elemzésekből kiindulva a szerző a változásokat képes szemléltetni és azok belső, a szövegszervező eljárások sajátos önellentmondásaiból fakadó indítóokaira is rábukkan. Új magyarázatot tud így például arra adni, hogy mi idézi elő azt a cezúrát a költői életműben, ami a Deres majális és a Himnusz minden időben című kötetek között jelentkezik. (A szerzőelvű irodalomszemlélet ezt hajlandó volt az 1956 okozta sokknak tulajdonítani, míg Tolcsvai Nagy Gábor szerint ennek eminensen irodalmi okai vannak, méghozzá az, hogy a lírai én a Himnusz minden időben című kötetben válik képessé arra, hogy újrafogalmazza saját "pozitív értékmegőrző és -teremtő" közösségéhez való viszonyát.) A monográfia tehát a Nagy László életmű makro- és mikroszerkezetének dinamikus kölcsönhatását igyekszik minél világosabban megmutatni.

A könyv főleg annak köszönheti jelentős eredményeit, hogy mindeközben új metaforákat vezet be a Nagy Lászlót tárgyaló tudományos diszkurzusba. Wolfgang Iser Das Fiktive und das Imaginäre című könyvének felhasználásával például újragondolja, hogy mit is jelent, az a leginkább szürrealistának tartott "látomásosság", amivel Nagy László költészetét mindezidáig általában jellemezték. Tolcsvai Nagy Gábor meggyőzően érvel amellett, hogy az általa vizsgált életmű a szürrealizmussal nincs kapcsolatban, a "látomásos" költészet helyett pedig bevezeti a termékenyebben kontextualizálható vizuális immagináció fogalmát, melynek lényege: hogy "az elemi (főképp szín-, fény-, alak-, anyag-) érzékelési formákból, s vele együtt a dolgok, tárgyak elemi tulajdonságaiból felépülő tér-idő kontinuum, amely többnyire valamely reális természeti látványból indul ki, s nem egyszerűen átmetaforizálódik (főképp nem elemeiben), hanem egyes pontokon felnagyítódik, méghozzá dolgok metaforikus jellegű imaginárius (a lírai világképben elképzelt) összekapcsolódásával."

Noha az új metaforák a meghagyottakat is megváltoztatták, némelyeket pedig le is váltottak, a könyv mégis képes folytonosságot teremteni a korábbi Nagy László-szakirodalommal. Ez azzal is jár, hogy alkalmanként vitatható szemléletű zárványok képződnek benne. A monográfia második fejezete például már címében szerzőelvű irodalom-felfogásra vall (Pályakezdés: az élmény és a világ naiv versbe írása), így nem meglepő, hogy az előzőleg meghirdetett recepcióesztétikai megközelítés helyett produkcióesztétikai jellegű értekezést jelöl. Sajátos, hogy Tolcsvai Nagy Gábor itt - akár egy jó pozitivista filológus - csak ezt a megközelítésmódot tartja legitimnek, holott könyve más szakaszaiban éppen ennek ellenkezőjét bizonyítja. Ahogy fogalmaz: "A legkorábbi versekről csupán a Nagy László-szakirodalomban a megfelelő helyen mindig fölemlegetett keletkezéstörténeti kérdés megismétlésével lehet szólni." Ez a kijelentés alighanem vitatható. Nyilván más kérdések is intézhetőek a szövegekhez, annál is inkább, mert egyáltalán nem biztos, hogy a keletkezéstörténeti kérdés "megismételhető", amennyiben a megismétlés azt jelenti, hogy az egykor volt, de már tovatűnt, változatlan jelentéssel újra jelenvalóvá tehető. Ezzel együtt az intencionalista "zárványok" döntően nem zavarják meg a monográfia meggyőző érvvezetését. Az életmű makroszerkezetét felvázoló részeknél jelentkeznek időnként, az egyes köteteket vagy verseket elemző részekben azonban szinte soha.

Ez persze nem azt jelenti, hogy Tolcsvai Nagy Gábor olvasási teljesítménye nem mutathat némi "hullámzást". A Rege a tűzről és a jácintról interpretációja például szinte kizárólag egy nem feltétlenül meggyőző zenei párhuzamra épül, mellőzve az "irodalmi" szempontokat. A Balassi Bálint lázbeszédének olvasata sem kielégítő minden részletében. Nem képződik meg benne néhány olyan transztextuális kapcsolat, amely megalapozhatná a versnek kölcsönzött ironikus hangot. Sok utalás láthatóvá válik ugyan, de az elemző nem indul azok nyomába. Fölfigyel például arra, hogy itt "a világ reprezentációja olyan vizuális elemekkel, dolgok megnevezésével történik, amelyek részben a Balassi-líra állandóan visszatérő összetevői voltak", de nem írja le azt az eljárást, amellyel ezekből az elemekből Nagy László létrehozza a saját Balassi-versét. Az "angyalaim karolnak égbe" résznél is jelzi, hogy ez "nyilvánvaló utalás például a Szigeti veszedelem főhősének földi halál utáni megdicsőülésére", de arra nem gondol, miként kerülhet ez kapcsolatba Balassival. Itt érdemes emlékeztetni Kovács Sándor Iván megjegyzésére, miszerint a barokk eposz megidézett része Rimay János Epicédiumának, azaz a Balassi-fivérek halálára írt gyászköltemény-ciklusnak a befejezését imitálja. Ebben a műben pedig szintén van egy vers, amelynek megtett beszélője a haldokló katonaköltő. Ahogy a Tolcsvai Nagy Gábor által elemzett szöveg, ez is az Ó én édes hazám... kezdetű költemény transzformációja. A kettő között az a különbség, hogy amíg Rimay verse saját előzményének poétikáját hűen követve, azt a kortárs morális elvárásoknak még inkább megfelelővé kívánta tenni, addig Nagy László ellentétébe fordította át. Balassi "Isten véletek"-jét ezért "Ördög már veletekre"-re változtatta és benne nem a szép szüzektől búcsúzik, hanem azoktól a prostituáltaktól, akiket a katonaköltő latrikánus verseiből ismerhetünk. Így a Tolcsvai Nagy Gábor által érzékelt tragikus pátoszt viszonylagosítja Nagy László palimpszesztje, amely ebből a távlatból Balassi és Rimay verseivel ironikus viszonyt alakít ki.

Igazságtalan lennék azonban a monográfiával szemben akkor, ha nem szólnék azokról a termékeny elemzésekről, amelyek akár recepciótörténeti fordulatot is hozhatnak majd a Nagy László-szakirodalomban. A Gyöngyszoknya interpretációjában például Tolcsvai Nagy Gábor nemcsak azt mutatja meg, hogy a költemény miként különböződik el a "leltárversek" hagyományától, de a korábbi elemzésektől abban is eltér, hogy más szöveghelyekhez kapcsolja az értékvonatkozásokat. Nem a didaktikus sorok "üzenetét" tartja maradandó fontosságúnak, hanem pictura részét dicséri, amely a később írt hosszú versek vizuális imaginációját vetíti előre. A szerző Nagy László utolsó korszakainak is értő tolmácsolója. Odafigyel a költői életmű mai távlatból talán legizgalmasabb korszakának jellegzetességeire, így az Inkarnáció ezüstben vagy a Záróra, fejlövés című versek esetében "a tragikus és ironikus lírai nézőpont között" megjelenő feszültségre.

Az előzőekből kitűnhet, hogy Tolcsvai Nagy Gábor monográfiája szigorúan a versanyag poétikai megformáltságára irányítja a figyelmet, ez azonban nem gátolja abban, hogy a vizsgált művek morális vagy metafizikai aspektusait is számításba vegye. A recepciótörténet korábbi szakaszaiban általában ezek kerültek az érdeklődés homlokterébe, az e téren tett kijelentések azonban nem jártak együtt a szövegek összetettségének alapos vizsgálatával. Tolcsvai Nagy Gábor monográfiájának a versek politikai vagy etikai vonzatairól alkotott megfigyelései és állításai azért számíthatnak komoly méltánylásra, mert az előzetesen szükségessé vált vizsgálatokat minden esetben elvégezték. Nem mondható el értelmezéseiről tehát, hogy azok mindössze poétikai jellegű "leírásai" a Nagy László-költeményeknek. Beszél azok politikai, morális és filozófiai aspektusáról, miközben értékeli is a versanyagot. Értékeléseiben igyekszik mértéktartó lenni. Fölméri Nagy László alkotásainak távolságát az egyidejű európai lírától, belátja fáziskülönbségét, de nem vitatja el értékeit és jelentőségét a magyar irodalom történetében. Ez a mértéktartás remélhetőleg példaadó lesz és mérsékli majd a szélsőséges állásfoglalásokat, amelyekből eddig nem volt hiány

A fentebb leírtakat összefoglalva talán nem túlzás arra gondolni, hogy Tolcsvai Nagy Gábor monográfiája a Nagy László-recepciót hatásosan alakítja majd. Méltó helye van a Kalligram kiadó Tegnap és Ma sorozatának eddig megjelent legkiválóbb kötetei között. (Kalligram)