Vita Victoris. (Lezáró megjegyzések Határ Győző életművéhez.)

"Fekete út, hol a kialvó parázs

pernyéje száll s a pásztor magában beszél

eszelősen, mint az ősz gazdátlan sóhaja."

(Weöres Sándor: Apokaliptikus vándor.)

1. Véletlenek a könyvtárban.

Most, hogy Határ Győző csillogó életművéhez fűzött szerény, sőt, voltaképpen jelentéktelen megjegyzéseim végéhez értem, némiképp habozva, vagy talán inkább szorongva töprengek el azon, vajon beavassam-e az olvasót abba a véletlenszülte felfedezésembe, amely az elmúlt év (1996) nyarán ért; noha e felfedezés tárgya még a kései antikvitás szakértői között is alig-alig ismert, nemhogy azoknak körében, akik a Londonban élő mester zavarbaejtően gazdag életművét a magyar irodalom vadhajtásaként tartják számon. Végülis - úgy látszik -, esetemben is az a filológusi furor döntött, amely képtelen nyugalmat és elemi diszkréciót fenntartani ott, ahol a sokarcú múlt (ha hagynák) kedve szerint hallgatásba burkolózna. Ám a felfedezés olyan váratlannak és megdöbbentőnek bizonyult, hogy be kellett látnom: holmi hallgatásról, diszkrécióról szó sem lehet. Mi is történt tehát?

Evagriosz Pontikosznak, a IV. századi egyházatyának, Órigenész lelkes hívének és Nazianzoszi Gergely barátjának a Példabeszédek könyvéhez írott kommentárja, pontosabban e kommentár különféle szövegvariánsai után kutatva akadt meg a szemem egy különös figurán, az Evagriosz kortársának számító, görögül író grammatikuson, költőn és filozófuson, akinek már a neve is roppant különösnek tűnt, hiszen a viszonylag összefüggő görög szövegrészek és a csekély számú latin nyelvű fragmentumok egyaránt Victor Confiniumként emlegetik, mely név magyarra fordítva annyi tesz, mint "Viktor", vagy "Győző Határ"! Mindenesetre, amikor a Könyvtár agresszív csendjében I. Hausherr egyik, a harmincas végén írott (józan körülmények között a kutyát sem érdeklő) cikkét tanulmányoztam1, s először fedeztem fel az említett nevet, éppenséggel érzéki csalódásnak tűnt az egész, de továbbkövetve Evagriosz Pontikosz (szójáték az élet: a "Pontuszi Jóvad") életműve kínálta zegzugos nyomvonalakat, a szóbanforgó Példabeszédek-kommentár szövegtörténetének tanulmányozása hamarosan nem várt eseményre vezetett. Mint kiderült, Evagriosz művét a múlt századi Biblia-filológia legendás alakja, Konrad von Tischendorf fedezte fel Palesztinából visszatérőben. Ugyanis 1859 júliusában, hazafelé hajózva, pihentetőül kiszállt Patmosz szigetén is, ahol a helyi, Keresztelő Jánosról elnevezett kolostor könyvtárában megvizsgált egy IX. századi eredetű kódexet. Tischendorf - aki edzett filológusként már megszokta, hogy az ilyesfajta kódexeket a derék görögkeleti szerzetesek néha a csibekeltetés műveletéhez használják fel - végül arra a meglepő következtetésre jutott, hogy Órigenész Philocaliája, valamint Nazianzoszi Gergely Julianosz császár elleni 2. beszéde közé ékelve egy olyan mű rejtőzik, amelyet a bizánci Szúda-Lexikon alapján2 már addig is ismertek: Evagriosz Pontikosz már említett, terjedelmes Példabeszédek-kommentárja3. Amire azonban Tischendorf nem figyelt fel, hanem csupán jó nyolcvan esztendő után derült rá fény4: a közbeékelt szövegben egy újabb "vendégszöveg" buvik meg; s ez egy IV. század végén keletkezett filozófus-életrajz, a sztoikus, illetve a neoplatónikus doxográfiák formai jellegzetességeit elegyítő mű, amelynek Vita Victoris (=Viktor, vagy Győző élete) a címe.

A teljes filológiai hűség kedvéért meg kell jegyeznem: a Vita Victoris nem szerepel Evagriosz Pontikosz Példabeszédek-kommentárjának valamennyi szövegvariánsában; tehát például a sorrendben következő 4675. sorszámú athoszi kéziratban5, hanem - az említetten túl - csupán egy másik szöveghagyomány, Gázai Prokópiosz egyik, az V. század végén, a VI. század elején keletkezett epitoméja, valamint Olümpiodórosz Ecclesiastes-kommentárjának egyik töredéke tesz említést róla6 Mindenesetre Határ Győző monumentális életművét tekintve akár irónikus fricskaként is felfogható módon! - a Vita Victoris Evagriosznak a Példabeszédek könyve 17,27-hez fűzött magyarázata, illetve az ezt követő szövegrész közé ékelődik. Az ominózus bibliai vers (nyersfordításban) így hangzik: "A tudás ismerője takarékos beszédével, az értelmes ember hideg pedig hideg fejű." (hószék amáráv jódea dáat, veqar-rúah is tebúná). Külön érdekességként említendő a Septuaginta szövegét kommentáló Evagriosz egyik (görög) kifejezése. A "takarékos beszéd" helyén ugyanis a "kemény szó/kijelentés" (réma szkléron) formát használja, mintegy pontosan tudatosítva: az eredetiben a "kemény szó" mindenen áthatoló erejéről beszél a szerző. Valóban, mint a jó toll különlegesen kemény fémből készült hegye, olyan az átütő szó hatalma; s keresve sem találhattunk volna stílusosabb hasonlatott annak a kifejezésére: vajon a Victor Confiniumtól tánk maradt töredékes életmű az amúgyis viharos IV. század meghatározó opusai között - mint amilyen Evagriosz Pontikoszé, vagy Nazianzoszi Gergelyé, illetve a többi kappadókiaié - igazából mit is ér?

Még mielőtt a Vita Victoris sebtében fordított szövegét közreadnám, néhány, a maga nemében mellőzhetetlenül fontos "filológiai apróságot" szeretnék tisztázni. Ahogy már szó esett róla, a Vita Victoris 1939-ben, tehát közvetlenül a háború előestéjén közölt, s ekként meglehetősen visszhangtalan maradt filológiai felfedezés ugyan, de Victor Confinium neve addig sem számított teljesen ismeretlennek a keresztény ókor, illetve a kései antik filozófiatörténet kutatóinak körében. A Vita szerzőjétől, az ismeretlen doxográfustól tudjuk majd meg: Victor Confinium thrák származású, aki ifjúságának idején végigjárja azokat a főleg platónikus, sztoikus, neopüthagóreus filozófiai iskolákat, valamint a katoikumenek számára fenntartott keresztény tanintézeteket, amelyeket szinte valamennyi kortársa végigjárt, függetlenül attól, hogy végül a szellemi hadszintér melyik fertáján köt ki. Neve - már amennyire a thrák nyelven fennmaradt tulajdonnevek és néhány glossza "szókincse" az ilyesfajta következtetéseket megengedik - a latin "confinium", "limes" szavak fogalomkörébe eső jelentést hordozhatott. A rendelkezésre álló analóg alakok alapján ez a thrák névalak valószínűleg a " Ata[w]ur" (ejtsd: Hata-vur) lehetett, s nyilvánvalóan szóösszetételt takar. A szókezdő "a" előtti erős hehezet a thrákra jellemző szabályos nyelvtörténeti tendenciát jelez, csakúgy, mint a lekopott görög szókezdő digamma mintájára kimutatható "w". Az "-ur" szótag eredendően valószínűleg indogermán "r" szonáns lehetett, amely a thrák nyelvben szabályosan bővül jelölt magánhangzóval, mégpedig mind az "r", mind pedig a nazálisok esetében "u"-val7. Miután valami hasonló szóforma - az újhettitán kívül - utoljára a 17 évszázaddal korábban, a püloszi "levéltár" névanyagában fordul elő, a " Ata-[w]ur" névalak pontos jelentését illetően csak találgatásokra vagyunk utalva. Feltehetőleg valami ilyesmit jelenthetett: a "határkő felügyelője", esetleg "vámszedő" egyik-másik fontosabb kereskedelmi út mentén?

Az iménti találgatások jelezte bizonytalanságok némiképp enyhülnek, ha a Victor Confinum életmű egyéb, a Vitán kívüli töredékeit vesszük számba. Ám ezen a ponton újfent a nevet övező homály jelenléte kísért. A hagyományozók egy része - miként a gyér számú, használható szakirodalom - ugyanis szemmel láthatólag keveri a Vita főszereplőjének a nevét más, ókori Victorokéval. Mégpedig: Victor Antiochenuséval, akinek csupán a neve bukkan föl különböző kései antik katénákban; ám Antiokhiai Viktor minden bizonnyal a VI. század második felében élt, ezért esetében az azonosítás lehetősége eleve elesik. Továbbá, Victor Carthaginiensisével, akinek Theodorusz pápához intézett levelének egyik töredéke szerepel Migne patrológiai gyűjteményében8.

Azután az észak-afrikai vandál pusztítások egyik krónikásáéval, a Historia persecutionis Africae provinciae9 szerzőjéével, aki azonban sizntén jóval később élt, mint Victor Confinium; végezetül - és ez utóbbi eset minősíthető a legnagyobb baklövésnek -, a III. század elején élt, s az eddig említetteknél jóval jelentékenyebb személyiséggel, Viktor pápával. Szeretném, ha a kedves olvasó ilyesfajta félreértéseknek már semmiképpen se lenne kitéve!

Visszatérve újból a Victor Confinium - vagy " Ata[w]ur" - fragmentumok hagyományozóinak személyéhez, meg kell állapítanunk, hogy a lista - híven a "hagyományozott" tekervényes életútjához - megdöbbentően színes és gazdag. Öt olyan személyiségről kell elsősorban szólnom, akik a IV. század szellemi arculatát valamennyien döntően befolyásolták.

(1) Nikodémiai Euszebiosz, aki döntő szerepet játszott Constantinus császár - modern kifejezéssel élve - "egyházpolitikájában", s ilyeténképpen a kereszténység eljövendő sorsában is. Miként majd a Vitából kiderül: az ifjú Victor közvetlenül a nagy méregkeverő püspök, Arius bizalmasa 342-ben bekövetkezett halálát megelőzően Euszebiosz környezetében tartózkodott. Ennek ismeretében érthető, hogy a nikodémiai püspök miért emlékezik meg róla - hacsak futólag is - oly kedvezően az Ariu-szal folytatott, ám csak roppant töredékesen fennmaradt levelezésében. (Fragmenta epistolae ad Arium, XIV,33.apud: Athanasius: Epistula de synodis Armini et Seleuciae)10; valamint egy másik levelében is. (Epistula ad Paulinum Tyrum, 24,1.)11 Ezekben a levelekben az ifjú thrák úgy tűnik fel, mint az arianizmus odaadó híve; ez a beállítás azonban, ismerve a Plótinosz iránti odaadó lelkesedését, merő képtelenségnek tűnik.

(2) Alexandriai Athanasziosz. A hazájában, Egyiptomban rendkívül népszerű, nagytehetségű püspök négy helyen is megemlékezik Victor Confiniumról, igaz, nem éppen a leghízelgőbb módon. A Szerapion-levelek egyikében, Arius állítólagos öngyilkosságának elbeszélése közben azt állítja, hogy a végzetes 337. esztendő - egyben Constantinus császár, s (talán) Jamblikhosz halálánal éve - az (ugyancsak) állítólag Arius bialmába férkőző fiatalember számára újabb, arányaiban pedig még jelentősebb felemelkedés lehetőségét hozta meg; mint tudjuk, valószínűleg ekkor kerülhetette Nikodémiai Euszeboisz, s egyben a császári udvar közelébe. A valamivel később íródott didaktikus mű, a Historia Arianorum ad monachos, - amelyben Athanasziosz a "jámbor" egyiptomi szerzeteseknek ír - közérthető módon az ariánus köntösben jelentkező szellemi veszedelemről - viszont már azt állítja, hogy hősünk egyáltalában nem vesz részt az udvari intrikákkal átszőtt orthodox-ariánus háborúságban. 342 táján, Nikodémiai Euszebiosz halálát követően Victort - teljesen rejtélyes körülmények között - immáron Rómában találjuk. (Historia Arianorum ad Monachos, 2,116)12. Egyedülálló, sehol másutt föl nem bukkanó adalékot őriz meg az alexandriai püspök egy kevésbé ismert műve, a Melkicedek alakjával foglalkozó Historia de Melchisedech, ahol is azt olvassuk, hogy Victor Confinium valahol Szíriában feltehetőleg Apameában, ahol Rómából való visszatérte után Jablikhosz tanított - beavatást nyert a helyi Theosz Hüpszisztosz kultuszában(?); az analógia nyilván egyenesen következik a Melkicedek traktátus tárgyából - de hogy ki által és pontosan mikor? - erre vonatkozóan a püspök semmi megbízható infromációt nem közöl. (Historia de Melchisedech, 9,1)13 Ismerve azonban a thrák filozófusnak a theurgiával szembeni idegenkedését, ez az adat sem tűnik túlságosan megbízhatónak. Végezetül meg kell még említenem Athanasziosznak az ariánusok ellen elmondott 3. beszédét is, bár ez utóbbi mű semmi fontos információval nem szolgál. (Orationes tres contra Arianos, 3,16)14.

(3) Szalamiszi Epiphaniosz. Az egész "egérrágta" Victor Confinium életmű legfőbb kodifikátora, s egyben a század közepétől fogva a thrák bölcselő nyílt riválisa. Mintha valamiféle torzító tükörben mutatkozna meg minden: kölcsönösen a végletekig pocskondiázva egymás állításait, évtizedeken át " párhuzamossá görbülve" fut a két életpálya. Ahhoz képest, amit nagy haeresiológiai művében, a Panarionban Epiphaniosz Victor Confiniumról ír, még a szalamiszi püspök által személyesen is megismert alexandriai gnosztikus közösség tagjai (valószínűleg a karpokratiánusok) is enyhe elbírálásban részesülnek!) Úgy tűnik, Epiphaniosz számára még az Órigenész hívek ellen indított hajsza is csak elterelő hadmozdulat lehetett; az igazi cél valószínűleg a thrák filozófus likvidálása lett volna...)

Visszakanyarodva tehát a hagyománytörténethez: a Panarionban azt olvassuk, hogy Victor - miután Alexandriában befejezte matematikai és zenei [sic!] tanulmányait -, Júdeán, illetve Jeruzsálemen keresztül Szíriába indult. Útközben pedig, noha külsőleg jámbor keresztény zarándokká vedlett, bennsejében az "olümposzi megváltó istenek" elkötelezett híveként ízig-vérig pogány maradt. (Panarion, 143,21.)15 Galileában(!) ráadásul valamiféle helybéli caddiq tanítványául is elszegődött; elhagyván a filozófusok köntösét, a palliumot, a Tóra megszabta öltözéket öltötte fel, miután egészen a prozeliták alámerítkezésének szertartásáig jutott el. Epiphaniosz természetesen - nyilván nem minden ok nélkül - ezt az utóbb említett mozzanatot is színlelésnek véli, de az is lehet, hogy Victor személyében igazából egyfajta fantomot állít elénk, aki mindenfajta "eretnekségek" hordozója? Anélkül, hogy Epiphaniosz bigott fanatizmusát mentegetni igyekeznék, a tárgyilagosság kedvéért meg kell említenem, hogy fordítva is nagyon hasonló lehetett a helyzet; amikor ugyanis a thrák bölcselő azt írta, hogy "a philosophus christianusnak pedig agyveleje egyáltalán nincs, hanem voltaképpen az emésztőszerveivel gondolkodik," - bizonyosan Epiphanioszra gondolt!

A De numerorum mysteriis című traktátusában a szalamiszi püspök egyenesen azt állítja, hogy Victor - a két évszázaddal korábban élt alexandriai nagymesterek módjára - még valami idolt is kifundált volna, amelybe azután megpróbált "életet lehelni". (Ilyen és ehhez hasonló történetyeket már Clemens Alexandrinus és Hippolütosz is feljegyzett a valentiniánusokra vonatkozóan.) Epiphaniosz beszámolója alapján azonban nem tudjuk meg, vajon ez a terve sikerült-e neki...(De numerorom mysteriis, 9.)16

(4) Tarszoszi Diodórosz. Victor Cinfinium feltehetőleg anthikókiai tartózkodása során ismekedhetett meg vele, amikor Mopszvesztiai Theodóroszhoz és a későbbi Aranyszájú Szent Jánoshoz hasonlóan a nagyhírű pogány rétor, Libianosz hallgatója, sőt, talán tanítványa is volt; tehát valamikor a század hetvenes éveiben. Az utóbbi kettő, Victornál jóval fiatalabb tanulótárs Libaniosztól csábult el Diodórosz kolostor-iskolájába. Ismét csak valószínűsíthető, hogy ebben az Antiokhia környéki kolostorban a thrák filozófus is megfordulhatott. Diodórosz, aki az ariánusokkal, a manicheusokkal, valamint az újplatónikusokkal szemben háromfrontos harcot folytatott, (méghozzá nem is sikertelenül), talán éppen ennek a látogatásnak az emlékét örökíti meg, amikor Victor Confiniumot úgy írja le, mint "nagybajuszú szkítát", aki mind a hellén filozófiában, mind pedig a keresztény tanokban rendkívül jártasnak bizonyult, ám - furcsa módon - "mindig ritmikus prózában beszél!" (Excerpte de opere contra fatum = apud: Photius: Bibliothecae Codies, cod. 223)17

(5) Nüsszai Gergely. Az eddigi példáktól eltérően, a kappadókiai triász legfiatalabb tagja kifejezetten platónikus filozófusként örökíti meg hősünket; ariánus, gnosztikus, zsidó prozelita, mágusi, költői, tragédiairói, stb. pályafutásáról egyáltalában nem tesz említést. Mindamellett annyit Gergely is elárul, méghozzá a Contra Fatum című írásában - ahol a korabeli sors-felfogásokat kritzálja -, hogy Victor Confinium műveiben egyfajta egészen különös (feltehetőleg thrák eredetű) fatum-értelmezéssel lehet találkozni, s ez a végzet teória valamiféle tehén, vagy bika alakú istenséghez - Heimarmenotheobúsz = körülbelül: "Sorsistenbarom" (talán a teljességgel feledésbe merült minoszi kultusz része?) - kötődik. (Contra Fatum, 2,146.)18 Ezentúl, az ariánusok, illetve a kései szabelliánusok ellen íródott traktátusában megemlékezik arról, hogy Victor és hívei szemében a fatum (heimarmené) kultikus, s talán még leginkább az ujsztoa képviselőiére emlékeztető felfogása, nem csupán az imént említett, rejtélyes misztériumhoz kapcsolódott, - hanem egyúttal átszőtte a nyelv minden apró zugát is19, s csakúgy az aprólékosan felépített filozófiai rendszer egészét. Meglepő módon Diadórosz Kronosz, i.e. IV. századi megarai filozófus "győzedelmes argumentumként" (kürienón logosz) ismert tétele ismétlődik e sors-hittel kapcsolatban. A tétel így hangzik: "Mindaz, ami megtörténik szükségszerűen igaz, lehetségest nem követhet lehetetlen. Lehetséges az, ami sem nem igaz, sem nem lesz az. Semmi sem lehetséges, ami nem igaz, és nem is lesz az." Az ilyesfajta, a keresztény gondviselés (pronoia) felfogásával élesen szembehelyezkedő elgondolás Nüsszai Gergely szemében teljességgel tarthatatlan, s éppen ezért kárhoztatandó is.

A Victor Confinium - hagyományt döntő módon megszabó öt egyházatya tanúságtétele - dióhéjban összefoglalva - körülbelül ennyi kézzelfogható információt tartalmaz. Az öt egyházatyán túl most már csak katalógusszerűen sorolom fel azokat a műveket, amelyek valamilyen kontextusban megemlítik Victor Confinium nevét. Ezek között elsősorban Theodorétosz: Haereticarium fabularum compendiumának, a kései antikvitás e legfontosabb haeresiológiai művének 115. fejezete említendő20. Itt, a különös módon, a thrák filozófus neve egy II. század gnosztikus szekta, az ofiták (naasszénusok) nevével együtt szerepel. Ugyancsak megemlítendő még három kései antik egyháztörténetet rendkívül hiányos formában fennmaradt néhány töredéke is: Gelasius: Historica concilii Nicaei, 1,12 21; Philostorgius: Historica Ecclesiastica, 9,1 22 ;Philippus Sidetes: Fragmenta christianae historiae címen ismert, néhány fragmentumot tartalmazó "műve"23. A keresztény történetírókon kívül mindenképpen szót kell ejteni még eunapiosz Vitae Sophistarumjáról24, a neoplatónikus mozgalom legfontosabb krónikájáról; ez a mű - néhány kurta megjegyzés mellett - tényszerűen annyit közöl, hogy Victor Julianosz császár uralkodása idején az "aposztata" rnyezetében tartózkodott. (Nagyon furcsa ugyanakkor, hogy például Nazianzoszi Gergely Julianosz elleni úgynevezett "logoi sztéleteutikoi"-aiban, kipellengérező beszédeiben nem említi meg Victor Confiniumot. Feltehető, hogy a thrák filozófus 363 júliusában már nem volt a pogányság restaurálásával kísérletező császár mellett).

Legutolsósorban annyit érdemes még megjegyezni, hogy a patmoszi kézirat nem csupán a Vita Victoris formuláit tünteti föl hősünk életrajzának címe gyanánt, hanem a XII. századi kéziratban szerepel még a költői Elatio Falconis verzió is. E szép metafóra, a "sólyom szárnyalása" nyilvánvalóan a neoplatonikus filozófusok kedvelt kép-világát követi, s így, egyúttal lélek-szimbólum is, miként ezt az "elatio animi", a lélek szárnyalása szókép is bizonyítja. Egyébként pedig a kifejezés azért is szerepelhet a kéziratban, mert Eunapiosz szerint Falco, az az "sólyom" volt Victor Confinium thrák törzsi neve.

A Vita formai felépítését illetően különösen két antik írásmű mintáját követi; elsősorban Porphüriosznak a halhatatlan mesterről, Plótinoszról írott életrajzát, (amint azt az olvasó rövidesen megtapasztalhatja, az ismeretlen auctor munkájának számító Victor Confinium életrajz kezdete Porphüriosz Vita Plotinijének kezdő sorait visszhangozza), valamint a II. századi Jusztiosz egyházatya Dialogus cum Tryphone című nagyszabásű művének első kilenc fejezetét, ahol is a szerző valószínűleg saját szellemi curriculum vitae-jét tárja elénk. Hausherr gondos mérlegelése után arra az eredményre jut, hogy a Vita Victoris egyetlen szerző műve ugyan, de nagy valószínűséggel két részletben született: az első, hosszabbik része a IV. század nyolcvanas éveiben, a második rész viszont már a kilencvenes évek végén.

A filológiai bevezető után még csak annyit szeretnék előrebocsátani, hogy a Vita szövegét teljes egészében, mindenfajta változtatás nélkül közlöm, amint már mondottam - ideiglenes (Victor Confinium kifejezését használva: "nyargaló") fordításban. Az életrajz minden egyes fejezetét - szögletes zárójelben - a fordító kommentárjai követik; az egyéb mikrofilológiai észrevételek pedig a sorszámmal ellátott lábjegyzetek között kapnak helyet.

2. "Vita Victoris". (Szöveg és kommentár)

I. "Victor Confinium, a filozófus, aki kortársunk volt, mintha csak szégyellte volna, hogy bölcsőjét a zord Thrákiában ringatták. E ténynél, valamint a sokszor hangoztatott körülménynél fogva, miszerint félbarbár szülőhazájában mostoha vendégnek számít szupán a hellén szellem legfenségesebb megnyilatkozása, a filozófia, a balkáni hegyvonulatok körbezárta tájról mindig csak keserűen, lemondó kézlegyintéssel volt hajlandó beszélni. Én azonban, a hozzá hasolnóan még életben lévő tanuktól kérdezősködve megtudtam, hogy Victor, eredeti törzsi nevén pedig Falco, az Úr 314. esztendejében született, a Thracia provinciabéli Maphlapoliszban, a Hürpagolopisz püspöki székhely melletti kisvárosban, jámbor keresztény családban. Elemi iskoláit itt végezte, majd grammatikai, rétórikai tanulmányait előbb a boldog emlékezetű Pál apostol alapította filippi gyülekezet tagjaként, utóbb hamarosan a filozófia fővárosában, Athénban folytatta. Korán kiütköztek költői, zenei, sőt, építészeti tehetségének első jegyei, valamint a filozófiához való ellenállhatatlan vonzódása. Őrá is illik mindaz, amit Diogenész Laertiosz említ a sztoikus bölccsel, kitioni Zénonnal kapcsolatban: "...mikor jóslatot kért arról, mit kell tennie, hogy a leghelyesebb módon éljen, az isten azt a választ adta, hogy keveredjen el a halottakkal. Megértette és hozzáfogott a régi szerzők tanulmányozásához."25 Fenn is maradt egy, igaz, már öregkorából származó 389 nyarán íródott vers, amely pontosan ezt az affinitást fejezi ki

"mind megmászni dúlni mind aláteperni

nőszni markolászni

bőrét és szagát

habzsolatlan múló! mulasztott ezernyi:

fegyvertények foglyok

zsarnok éjszakák"26

Valóban, megismertem a thrák bölcselő seregnyi művét - amit csak egy tekercscipelő rabszolga fölnyalábolni képes; de mindez édeskevésnek bizonyult ahhoz, hogy az egész életművét átlássam. Szokásában állott ugyanis - különösképpen pedig dicsőségének zenitjén -, hogy Pallasz Athéné gyakori éjszakai látogatásait pontosan nyomon kövesse; ezért egy-egy tökéletes mnémotekhnével megáldott zsidó, vagy egyiptomi rabszolgát foglalkoztatott, (akik nem az ezüst urináriumot cipelték utána), hogy jól emlékezetükbe véssék frissiben fogant ihlet-foszlányait, mielőtt azokat magával ragadná a kíméletlen feledés. De az is lehet, hogy az idézett szakasz utolsó sora rejti magában az igazságot: a mindent fölhabzsoló kölrői látomásokra azért volt szükség, hogy elmúljanak végre a depresszió-szülő "zsarnok éjszakák".

Kora ifjúsága idején érte őt az egész további pályafutását döntő módon befolyásoló élmény: megismerkedés Plótinosz, és a neoplatónikus iskola, Porphüriosz, Jamblikhosz műveivel. Később gyakorta említette, hogy számára a különös és misztikusz aevum, a IV. század Jamblikhosz Szünagógéjével27 kezdődik; valamint egy másik, még fontosabb (de ránk, keresztényekre nézve még gyászosabb) eseménnyel, amikoris, "a dicsőségben az Olümposzra megtért Aurelianus Caesar" a Quirinalison felépítette a Sol Invictus templomát28. Jamblikhosz zagyvaságokkal teli Vita Phytagoricája révén elsősorban a "püthagóreusnak" vélt matematika és misztika határozta meg döntő módon Victornak a zenéről alkotott felfogását, valamint fiatalkori kardalainak jellegét is; ezeket a kórusra és aulosz játékosok szolgáltatta kíséretre írott műveket egyébként a birodalom keleti felének színházaiban gyakorta elénekelték. (Epheszoszban én magam is hallottam a Szókratész életét megzesítő dalciklusból az "Ó Philoméla" kezdetű dithüramboszt, amelyet egy kasztrált perzsa énekes adott elő, mély átéléssel). Később, Julius római püspök egy körlevelének rendelkezése alapján mi, keresztények bojkottáltuk Victor Confinium tisztátalan, istengyalázó műveit. Mindamellett egészen a negyvenes évek közepéig a thrák filozófus nem hagyott hátra írott művet; legalábbis én nem bukkantam a nyomukra sem Alexandria, sem pedig Caesara könyvtáraiban."

[Az utolsó mondatokkal kapcsolatos megjegyzéssel kezdem: az ismeretlen életrajzi író minden bizonnyal téved; már Hausherr - s vele majdnem egyidőben Hans Urs von Balthasar - utal rá29, hogy Victor már a harmincas évek közepén megírta a Via temeraria című traktátusát, amely Arisztotelész Fizikájának I. könyvét kommentálja egészen különös módon, a hellénisztikus regényforma keretei közé helyezve! Ezen túl azonban a műről semmi közelebbit nem tudunk. Ami pedig a Porphürioszhoz, Jamblikhoszhoz, s természetesen Plótinoszhoz fűződő kapcsolatot illeti, ellentmondásos jellegénél fogva feltétlenül magyarázatra szorul. Miután a thrák dalnok és filozófus egyéniségét egyáltalán nem jellemezte semmiféle "theurgikus véna", ha netán meg is fordult Jamblikhosz apameai iskolájában, ezt a gesztust inkább a kiváncsiság diktálhatta, mintsem a tanítványi elkötelezettség. A másik mérlegelendő lehetőség pedig az, hogy Victor Confinium közvetlenül a Julianosz császárral való megismerkedése előtt, tehát 360 körül került közelebbi viszonyba, valamelyik Jamblikhosz tanítvánnyal? Végül pedig, ami Julius (azaz: Gyula) pápa anathémáját illeti, az ítélet aligha szorul magyarázatra. Victor Confiniumnak tényleg számos olyan műve ismert (mégha rendkívül töredékesen is), amelyet valódi keresztény csak pironkodva vehetett kézbe, vagy sehogy. Bízvást inkább sehogy... Feltételezem, hogy Julius/Gyula pápát és környezetét mindenféleképpen ingerelhették az ilyesfajta kijelentések: "Két kommunista párt van - írja egyik fennmaradt fragmentumában a thrák filozófus - a kommunista párt és "a római katholikus anyaszentegyház,"30]

II. "Victor Confinium, aki a harmincas évek elejétől fogva - hogy színlelésből-e, avagy ifjonti tudásszomjból fakadóan, nem tudom - Alexandriában Arius pap környezetében bukkan fel, majd annak [337-ben a ford.] bekövetkezett halála után, a császári székhelyen, Nikomédiában Euszebiosz püspök intellektuális udvartartásának tagjaként. Mindeközben valami különös filozófiai torzszülöttet dédelgetett az elméjében, melyet így nevezett: «ONTESZKATOLOGEPISZTEMOLOGON»! E szó - Hérakleitosz és Platón nyelvén - nem jelent semmit, és az én újmódi görög nyelvemen pedig még a semminél is kevesebbet. Ám másutt Victor értelemmel ruházza föl idétlen gyermekét, s így ír: «Oly meseállat, mely tartalmazza a diszciplina leglényegét; a testközép afféle has: az eszkhatológia; a farokrész: az episztemológia; a fej - a hímoroszláné: az ontológia.»31

A thrák bölcselő életművében egyébként behatóan nyomon követhetjük a század vérfakasztó teológiai vitáit is, amelyek részint a mi Urunk, Jézus Krisztus természetével kapcsolatban az egylényegűség (homoúszia), avagy a nem-egylényegűség (homoiúszia) kérdését, később pedig a Szentlélek származásának mikéntjét lett volna hivatott tisztázni. Victor több helyütt is világos tanuságát adja annak, hogy nem csupán áldozata a féktelen erővel és iramban pergő eseményeknek, hanem nagyon is tudatos alakítója, és saját - epikureus - életfelfogásának megfelelően: egyszerűen kivár; amit ír - éli is egyben, és megfordítva. Lényét egyfajta, a rejtekezést célzó maszk borítja, s csak néha egy-egy (valószínűleg a tanítványok számára készült) megjegyzés tanuskodik e várakozás állandó belső feszültségéről: «Számolom a napokat. Szinte végtelen a várakozás. Talán soha nem is szüli meg ez a világ a nazoreusok fenyegető hatalmától való szabadulás pillanatait. Meddig kell várni rád, hogy felfedd magad végre, öntudatlan örökkévalóság?» [Azonosíthatatlan fragmentum - a ford.] Orákuluumok, homályos gnómák sorjáznak egymás után - ezek lennének az őserejű, thrák szellem gyümölcsei? - , de az imént idézett mondat arról tanuskodik, aki így beszél, igazi euelpida, jóreményszülte többé már nem lehet!

Nem meglepő tehát, hogy hasonlóan keserű haraggal ír szülőföldjéről is: «Thrákok. Félbarbárok. Igricek - lantosok - regöcök - a génjeikben nemzeti totemállataik, költőik egy-egy nemes közhelyébe belevetítenek olyan mélyértelműségeket, amelyeknek abban igazából nyoma sincs. Ilyenkor a mélyengők elérzékenyülnek és hivságos öncsodálatukban elől-hátul elsírják magukat, épületes látvány [...] egyébiránt alapállásuk, hogy isznak, isznak mint a gödény - az olyan gödény, amelyiknek kefekötő a tanult mestersége. És persze, az ivók az ivászat harcos erényét nagyon tisztelik, a lángelme csalhatatlan jelének, titkának és munkamódszerének tartják.»32

Kiábrándulás itt, és hasonlóképpen kiábrándulás a vége akkor is, amikor Victor egyéb szélsőséges szellemi megnyilatkozásokról beszél; az ind gümnoszofistákról, vagy az egyiptomi, szírai sivatagban füvet legelő keresztény remetékről. Elundorodva mindentől, amikor Bellona az események főáramát egyre inkább Konstantinápoly és Kisázsia környékére helyezte át, Victor Confinium maga is északnak vette útját , s végigjárva a kisázsiai városokat, az újonnan alapított birodalmi székvárosba érkezett, ahol azonban nem a magas politikai eseményeivel törődött, hanem idejét - csaknem kizárólagosan - a hellén filozófia tanulmányozásának szentelte. Rövid Rhodosz szigetéhez kötödő, majd epheszoszi tartózkodása után - ezek az uti állomások nyilván a szóbeli tan terjesztésének feladatát voltak hivatottak beteljesíteni -, rövidesen a művek egész sora lát majd napvilágot. Korábbról ugyanis a negyvenes években kiadott művek tettek szert csupán némi hírnévre: a 347-re datált Heliáne című regény, amelyet Victor a különös thrák napleány kultuszának szentelt, valamint a 348-as keltezésű Liturgikon című versgyűjtemény, ahol a szerző hol Pindarosz, hol pedig Alkaiosz modorában örökítik meg a platóni Világlélek álomképeit.

Ennek a korszaknak, vagyis a majdani Julianosz császárral történő megismekedésig [357 - a ford.] ívelő periódusnak végső eredménye kétségtelenül a pürrhóni szkepszis diadala mind a sztoikus, mind pedig a platónikus világfelfogáson. Innen származik az a költemény is, amelyet Euszebiosz püspök és történetíró caesareai könyvtárában véletlenül találtam meg; a vers voltaképpen gúnydal a metafizikáról:

«tartalmatlan lyukszavak

üres holdkóros

jelentésnélküli rajzása szüli

útvesztő sivatag -

tévesztő lakók

szó ciráda szomjatag virága»33

Itt tartunk tehát a mi Urunk, Jézus Krisztus megtestesülésének 360. esztendejében. Amikor idáig értem el az írásban, azért fohászkodtam magamban, hogy a thrák filozófus is bárcsak amaz igazi tudással (gnószisz) vértezné fel magát, amelyet a nagy Órigenész a keresztény bölcselő legfőbb díszének nevezett!" [Elsősorban is azzal kell kezdenem, hogy a "Számolom a napokat..." kezdetű fragmentummal kapcsolatban - amely az egész Victor Confinium-corpus tüzetes áttanulmányozása után is azonosíthatatlan maradt - nem lehet kizárni annak a lehetőségét sem, hogy az egész csupán az ismeretlen életrajzíró jótékony agyszüleménye! Másrészt pedig feltétlenül óvnom kell az olvasót attól, hogy a thrák irodalmi élet fölött kimondott sommás ítéletet - tudni - illik, hogy költőik, Orpheusz szépunokái, részeges hőzöngők lennének valamennyien - túlságosan komolyan vegye! Összességében - azt hiszem -a thrák írók és költők sem lehettek részegesebbek és hőzöngősebbek, mint mondjuk 16 évszázaddal későbbi magyar kartársaik. Hogyan állítható hát akkor róluk - annyi rossz indulattal - mindaz, amit Victor Confiniumnál olvasunk?

Ami pedig a thrák filozófus "általános kiábrándulását" illeti, nem tudom, a Vita írója nem keverte-e össze véletlenül a sztoikus atharaxia és apatheia fogalmát az általános antik spleen élményével? Sokkal árulkodóbb e téren az életrajzban idézett költemény, hiszen ott a szerző egyértelműen - és szinte vallomásszerűen - annak a kétségnek ad hangot, amely a hagyományos hellén kulturájú ember szájából minden bizonnyal gyakorta elhangozhatott akkoriban: a lélek büszkesége, a metafizika, vajon nem "szomjatag virág"-e valójában? Ugyanakkor a II. fejezet zárómondata azt jelzi, hogy az életrajzíró és a thrák bölcselő egymásétól gyökeresen eltérő szellemi magatartásformát képvisel. Nehéz elképzelni, milyen úton-módon találkozhattak, s mi kötötte össze őket valójában? Annyi mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy olyan közvetlen mester-tanítvány viszonyról, mint amelyik Plótinoszt és Porphürioszt, Ágostont és Possidiust, Prókloszt és Marinoszt összefűzte, aligha beszélhetünk.]

III. "Az Úr 356. esztendeje zavartkeltő események jeleinek sokaságát vonultatja fel; a kereszténység erős bástyája, Egyiptom lázong, s egyöntetűen szeretett püspökének, a császári önkény elől a sivatagban bujdosó Athanasziosznak a pártján áll; Julianosz - aki szeretett atyámfiához, Nazianzoszi Gergelyhez hasonlóan - az év egy részét Athénben töltötte Galliában a filozófus császárt, Marcus Aureliust utánozza még; szinte feltartóztathatatlanul szövik a párkák balsorsának (s egy ideig mindannyiunk balsorsának) fonalát. Ki hinné el manapság, hogy akkor Galliában, az ariánus lázongások idején az orthodoxia pártjára állt? Erről egyébként, az ugyanezidőtájt szintén Galliába száműzött Poitiersi Hilarus a következőképpen emlékezik meg: «Non levem habeo quereleae meae testem dominum meum religiosum Caesarem tuum Julianum qui plus in exilio meo contumeliae a malis, quam ego iniurae, pertulit.» (Ad Constantinum Augustum, II,2.)34 Vagyis, ha jól értem, Hilarius arról ír, hogy Julianusnak még az övéénél is nagyobb szenvedéseket kell eltűrnie a száműzetésben.

Miután a jelzett időpontban az eljövendő császár, Julianosz Galliában tartózkodott, és senkitől sem tudtam meg semmit arra vonatkozóan, hogy Victor Confinium valaha is járt volna Galliában, úgy vélem, hogy ekkor még aligha találkozhattak. Ekkor, mint hírlik, a thrák bölcselő a híres Epheszoszi Maximosz baráti köréhez tartozik. Míg Julianosz éppen a rajnai légiókat felügyeli, s kétségtelen hadvezéri géniuszával lázadó frank törzseket fékez meg. Amikor a már pajzsra emelt ifjú ünnepélyes külsőségek között, 361 december 11-én bevonul Konstantinápolyba, mindenesetre az akmén már régen túljutott Victort szintén Konstantinápolyban találjuk. Az eljövendő két esztendő során kettejük életpályája elválaszthatatlanul összefonódik, egészen a császár 363. évi vesztes perzsa hadjáratáig, ahol Victor Confinium - Ammianus Marcellinus történetíróval egyetemben - haditudósítóként volt jelen. Erről bővebben a thrák filozófua 23 év múltán közreadott regényes történetírói munkájában, a Pallium Fortunaeben (=Fortuna köpenye, vagy Köpönyeg sors) lehet olvasni.

Ha hinni lehet a különböző kútfőkből származó elbeszéléseknek, a konstantinápolyi bevonuláskor már tekintélyes hírnévnek örvendő Victor a császár környezetében megint bajuszt és szakállt növesztett, (valószínűleg tevékenyen hozzájárulva Julianosz Miszopogon, azaz Szakállgyülölő című gúnyiratának a megfogalmazásához); s feltehetőleg ő irányítja ismét az ifjú uralkodó figyelmét a hírneves rétór, Libaniosz munkásságára; később pedig egyenesen Aidaiosz okkult zagyvaságokkal átszőtt filozófiai tanait is megismerteti előtte. Libaniosz, aki több olyan, az Úrban kipróbált testvérünket, mint amilyen Ikóniumi Amphilokhiosz, Jóannész Khrüszosztómosz, Theodórosz Mopszuesztész kevés híján eltántorított az igaz hittől, tévtanításainak bűvkörébe vonta ugyan az ifjú császárt, de sem ő sem pedig a szintén koros Aidiosz nem gyakorolt rá akkora hatást, mint Maximosz; amikor ugyanis az epheszoszi megérkezésének hírét jelentették Juliannosznak, az uralkodó örömében ugrálni kezdett a trónteremben! Ami pedig ezután következett, az méltán válthatta ki még a pogány udvari körök rosszallását is; olyan erőteljesnek bizonyult ugyanis ezeknek a varázslást űző, gonosz démonokkal szövetségben álló embereknek a császár fölötti befolyása.

Amikor két esztendő múltán, ellenséges lándzsától megsebezve Juliannosz meghalt, (a gondviselés méltán büntette őt azzal, hogy halála után utódja, a keresztény Jovianus Tarszoszban a gyűlölt Szent Pál apostol városában temettette el!), Victor Confinium a visszavonuló hadsereggel együtt visszatér előbb Antiókhiába, majd Konstantinápolyba, ahol - egy rövid Khrszopoloszi száműzetését nem számítva -, mindmáig él. Hadd tegyem hozzá, teljes visszavonultságban tölti napjait, ráadásul azzal a rögeszmével együtt, hogy a teremtett világ égboltozatán változatlanul a hellének Napja ragyog. Mégis, ez az időszak [voltaképpen: "világkorszak", aión - a ford.] hozta meg számára a békességet és az alkotói termékenységet egyaránt, legalábbis ami az elkészült művek számát illeti; s ezt a bizonyos "termékenységet" még a sűrűn visszatérő szaturnuszi melankólia tünetei sem voltak képesek befolyásolni." [Az ismeretlen életrajzíró forrásait, tájékozottságát illetően megint csak falakba ütközünk; még azt sem tudjuk biztosan, értett-e igazán latinul?; (erre vall a "ha jól értem..." formula), legalább annyira, mint a szövegben oly sokszor felbukkanó Julianosz császár, aki e nyelvben - úgymond - "elégséges tudásra" tett szert. Ám ha ezt a kérdést nem is tudjuk eldönteni, annyi mindenesetre nyilvánvaló, hogy a Vita főhőse, a thrák filozófus kiválóan értette Vergilius és Cicero nyelvét. Hogy milyen tekintéllyel rendelkezett Victor Confinuim a Julianosz uralkodását közvetlenül megelőző időszakban, arra vonatkozóan elegendő csupán egyetlen példát említenem; a nyílt utcán, amikor a közelébe ért, egy hirhedett püthonissza öregasszony fölkiáltott: «Ő fogja helyreállítnai a hellén istenek templomait!» (Hasonló történetet jegyeztek fel egyébként Julianosszal kapcsolatban is Galliában).

Amikor viszont az életrajzíró ismét nekitámad Confiniumnak, és ostorozza hitetlenségét, illetve pogány meggyőződését, feltétlenül utalnom kell arra megoldatlan ellentmondásra, amely - Philosztorgiosz egyik töredékének tanúsága alapján - a thrák filozófusnak a 357/58-as sirmiumi zsinaton betöltött (állítólagos) szerepével kapcsolatos.35 Itt ugyanis erőteljesen támogatta Mursa (a mai Eszék) ariánus püspökének - egyébként hamvába holt, ámde korszakos jelentőségű! - javaslatát, miszreint az új hitvallásból töröljék mind a homoúszion, mind pedig a homoiúszion formulát, minthogy egyik sem bibliai eredetű. Ezért az egyértelmű kiállásáért az otrhodoxia aligha zárhatta a szívébe.

A III. fejezet nyitómondatában olvasható "zavartkeltő események..." megfogalmazásmód arra a képtelen képzettársításra indítja az embert, hogy a 16 évszázaddal ezelőtt élt szerző mintha csak Eckermannak az aggastyán Goethével folytatott beszélgetéséből idézne...]

IV. "Julianosz, a tragikus sorsú uralkodó halála egy gyökeresen új aevum, korszak kezdetét jelzi Victor Confinium életművében. A szüntelen beszéd helyett a hallgatásét, a folytonos helyváltoztatás helyett a nyugalomét, a forrófejű megnyilatkozások helyett a bölcsességét. A 363. év, vagyis az említett esemény időpontja, amely minden keresztény számára megkönnyebbülést és fellélegzést okozott, Julianosz elvbarátai számára viszont bizonytalanságot és szorongást keltett, Victor Confiniumnak mindenfajta politizálással és vallási csatározással kapcsolatos tevékenységében egyételmű vízválasztót jelez: innentől fogva kizárólag bölcseleti és írói munkájának szenteli a napjait. Kéziratmásoló, gyorsíró rabszolgái lázas ütemben dolgoznak; s habár végleges lakóhelyéül a Constantinus alapította "Új Rómát" választja, szellemi otthona (az iskolaévek során bejárt Egyiptom, Szíria, Palesztina, Kisázsia és Itália tájékaihoz hasonlóan) jóval tágasabb ennél: villájának és oszlopcsarnokában színes mozaikok örökítették meg Magna Graecia tájait, a szőlőskerteket és olajfaligeteket, a kéklő hegyeket és a fehér házfalakat - amelyek Akragasztól Thesszalonikiig, Nikomédától Halikarnasszoszig lényegében ugyanolyanok, s ahol nyolc évszázaddal ezelőtt egyetlen nagy álom rajzott szerteszét, beköltözve a meglett férfiak elméjébe, s rabul ejtve az ifjak szívét: a filozófia. Elszigeteltségében és az újonnan követett példa, Epikurosz arethológiájának megfelelően ezekkel a szabadon szárnyaló álmokkal szőtte az amúgy is zabolátlan nyelvét.

A császár halálának esztendejében bocsátotta a világ elé bájos, Daphnisz és Khloé történetéhez hasonló művét, a katasztrófa utáni új élet építgetéséről, de egyúttal szerelmi kalandokkal telezsúfolva Erósz hétköznapjairól is. «Emlékszel Pepita, emlékszel?» - kérdezgeti a történet főhőse. (Pepito et Pepita, XVIII,3.)36 Az a - hellén filozófusok életrajzírói szerint részben a sztoikusokhoz, részben pedig az epikureusokhoz kötődő - magatartásforma, amely a nagy gondolati fegyelemmel létrehozott műveket, valamint a a bölcs (szophosz) életmódját egyetlen tőről fakadó hajtásoknak fogja fel, már egyértelműen uralja Victor Confinium életművét. Akár valamiféle jóslat enigmatikus szavai, úgy következnek egymásba fonódva az árulkodó jelek."

[Ezúttal igazából nincs mit hozzáfűznöm az ismeretlen auctor megállapításaihoz, annál is inkább nem, mert a Vita Victoris talán legsodróbb, leglendületesebb része következik ezután, és a szerző sort kerít a Victor-művek katalógusszerű bemutatására is.

Nem tudjuk, honnan származik az a jólét, gazdagság, amelyben a thrák filozófus élete végéig élt? Valószínűleg - bár ezt bizonyítani nem lehet - előkelő ifjakat és császári hivatalnokokat oktatott a hellén kultúra történetére; netán az egyiptomi tanulóévek során - nagy ellenlábasához, Epiphanioszhoz hasonlóan - elsajátította a kopt nyelvet is?]

V. "«A múlt lebonthatatlan, volt-ahogy-volt, az istenség se tudja megváltoztatni - mondja Agathon - a Nikomakhoszi Etikában.» - így ír Victor a kilencvenes évek elejéről származó De ipsius vitae institutione című önéletírásában.37 Én úgy látom, hogy itt Victor igazából nem is Arisztotelész dicsőségét zengi, hanem a Biblia beható tanulmányozásából fakadó felismerése jut, arra ugyanis, hogy a múlt egésze megválthatatlan, még az olümposzi «megváltó istenek» sem képesek erre. Ez a felismerés arra indította a thrák filozófust, hogy a theoretikus élet dicsérete mellett figyelmét elsősorban az emlékek beható vizsgálatára fordítsa, s korának meghatározó kultuszai, vallásai után kutasson. Hajdani barátjánál, Julianosznál sokkal alaposabban ismerte a Szentírást, a zsidó és a keresztény hagyományt; Egyiptom és a Közel-Kelet religióit oly behatóan áttanulmányozta, mint Plutarkhosz és Próklosz között kevesen; Mithra, Kübelé, Iszisz, Astarté, Artemisz kultuszának beavatási rituléit, sőt, még a távoli India egyik újsütetű emberistenének, egy bizonyos Gótamó Buddónak a legendás történeteit is pontosan nyomon követte. (Ez utóbbiról tanúskodik az ind bölcsek kövének nevéről kölcsönzött mű-cím is, a Panterbesz.38) Valamennyi így megismert - és Mózes által már pontosan azonosított - hitető démont megpróbálta egyetlen nagy pantheónban elhelyezni, amelyet Ennius római költőtől és Tertullianus karthagói keresztény rétórtól vett hasonlattal Caenecula maxima caelinek, Az ég nagy csarnokainak39 nevezett. Elgondolása alapján ugyanis az univerzum pontosan annyi régióra oszlik fel, ahány vallás található a földön. Innen, ettől a keresztény fül számára oly szomorú közlentődől azonban a nálam jóval tekintélyesebb személyiségnek, Epiphaniosz szalamiszi püspöknek, Victor régi ellenlábasának adom át a szót, aki a hetvenes években íródott nagy haeresiológiai művében, a Panarionban40 már részletesen cáfolja a thrák filozófus tévtanait. «Amikor Victor Confinium, a költő és tragédiaíró, akinek homlokát - hivalkodó nevével ellentétben - sohasem övezte a hőn áhított babérkoszorú, Julianosz császár halála után végérvényesen felhagyott az opus magnum, a falakkal övezett város felépítésének tervével, s Nea Róméban telepedett le. Miután jól beszélte a birodalomalapító parvenük divatos nyelvét, a görögöt, ezt a félig-meddig archaikus idiómát, amelyből egykor szinte egyszerre tűnt elő a filozófia és a tragédia, némi reménye nyílott arra, hogy iskolát (szkholé) nyisson, mint filozófus és rétór; tanítványokba plántálja át egy izgága és kalandorvágy fűtötte élet gyümölcseit. Azonban, hála a Gondviselés mindenben megmutatkozó kegyelmének, ez a terve is kudarcba fulladt.

Számot vetve tehát a kíméletlen gyorsasággal múló évekkel, átadta magát ifjúsága nagy tervének, mit sem törődve a hagyománnyal, azzal, hogy a filozófiai tanok hangos beszélgetések során formálódtak ki, önmagával folytatott hosszú diskurzusokat. Bár ez az írássá dermedt nyelv is olyan, mint az áspis kígyó mérge, hálát kell adnunk a Teremtőnek azért, hogy romlatlan ifjúságunk nem hallgatja a köztereken. Ám az kétségtelen, hogy a megújulásának éltető dünamisza éppen a közélettől való tudatos elfordulásban rejlett; az elfordulásban tehát, amely Platón és Paulosz közös nyelvén [episztrofé, - a ford.] első ránézésre ugyanazt jelenthetné, jóllehet természetesen világnyi különbségek rejlenek e szóban.

Mielőtt pedig a forma káprázata - pogány varázslók és vajákosok szerint valami könnyű női fátyol - semmivé foszlott volna, s leplezetlenül előtüntek volna Victor Coluber [sic!] legtitkosabb gondolatai, amelyek némán ugyan ártatlannak tetszenek, de kimondva annál veszedelmesebbek, a philosophus renatus tudatos elhatározásból fakadón gondosan előkészített maszkját tárta a megbűvölt világ elé. Ám számításába hiba csúszott, s nem a festett álarc kifejezte külsőségek, hanem a mögötte levő dolgok lepleződtek le, s mindaz, amit a thrák mágus belső tudásnak nevezett, a maga förtelmes voltában megmutatkozott.»"

[Idáig tart az idézet az idézetben; vagyis Epiphaniosz Panarionjának 144-146. fejezete. Amint már szó esett róla, Victor Confinium és a zsidó konvertita szalamiszi (ma Famaguszta Ciprus szigetén) megközelítőleg ugyanazon esztendőben (314-315?) látta meg a napvilágot; s valószínű, hogy az egymás iránti kölcsönös utálat (amely nyilvánvalóan annak a jele, hogy hajdan nagyon is közel állhattak egymáshoz!) még a közös egyiptomi tanulóévek idejéből származott. A Panarion eretnekség-katalógusában pontosan 80 fajta "hairésziszről" számol be a szerző; ezek között Victor első pillantásra is kakukktojásnak tűnik, hiszen igazából semmi keresnivalója sincsen ott. Több, mint valószínű,, hogy a thrák filozófusnak a "kenyeres kosárkában" való felbukkanása mögött a szalamiszi püspök személyes bosszúját kell feltételeznünk. Persze, a filológiai hűség kedvéért itt is meg kell jegyeznem, hogy - miként majd kiderül - Victor maga sem gondolkodott másként. Pusztán egyetlen, nem a Vitából, hanem egy Gelasziosznál fennmaradt töredékből származó állítással illusztrálva az iméntieket: «Ez a felfújt marhahólyag - írja a thrák filozófus, valamikor a nyolcvanas évek tájékán - nem átallotta azt állítani az én Psalterium venti (=Szélhárfa)41 című traktrátusommal kapcsolatban - amelyből persze egy szót sem értett! -, hogy az főleg Órigenész keresztény rétor gondolatait ismétli... Mit mondhatnék erre? Előszöris azt, hogy Órigenész közelebb állt Poszeidónioszhoz, valamint a sztoa szelleméhez, mintsem a kereszténységhez, másodszor pedig azt, hogy a nemes Kelszosz, akit ez az egyiptomi eunuch oly pimaszul megleckéztetett, miután holtában már nem volt módja válaszolni a vádakra,42 bizonyára forogna a sírjában. Egyébiránt pedig ennek a gyűlölködő tökfejnek emlékezetébe idézem azt a mestergondolatot, amely Porhüriosz gót tanítványától, a nagy és nemeslelkű Caesar, Julianosz hajdnai barátjától, Frobenius Leonatiustól származik: vagyis a paideumát,43 a bármikor testet ölthető preformát, amely így vagy úgy, de minden emberi teremtményben, illetve szellemi régióban jelen van. Epiphanioszban kétségtelenül egy ökör paideumája lakozik, amely - ha testet öltene - így bődülne fel: Halandók halljátok! A nagy Apollón nyájából kóboroltam el én! (Gelasius: Historia Ecclesiastica, 2,9)44

Irenaeus, de méginkább Hippolütosz és Tertullianus óta divat a különféle "eretnek" - főleg gnosztikus - irányzatok híveit kígyónak (náhás, ophisz, coluber) minősíteni; Epiphaniosz is, túl a személyes gyűlöleten, ezt a sablont követi, amikor a Victor Coluber névformát alkalmazza. Viszont a Gelasziosz-töredékben olvasható, szinte idegen elhatárolódás az "egyiptomi eunuchtól", vagyis Órigenésztől, egyáltalán nem tűnik jogosnak; amit ugyanis Órigenész - Clemens Alexandrius nyomán - "igazi filozófiának" nevez, az nem egyszerűen a kinyilatkoztatott tant jelöli, hanem a hellén filozófiai hagyomány, elsősorban a platónizmus, egy igen tekintélyes részét is. Magyarán: azok között, akiket Julianoszhoz hasonlóan Victor Confinium is nagy előszeretettel nevez "cinikusoknak", vagyis a keresztények körében éppen Órigenész állott hozzá a legközelebb.

A Vita Victoris szerzőjének azon állításához, miszerint a thrák filozófus valamennyi elősorolt vallást, illetve kultuszt belülről ismert volna, annyit szeretnék megjegyezni, az Anibel című regényből kiderül: a frig eredetű Kübelé, - illetve az iráni eredetű Mithra-kultuszban (Julianosz hadseregében ez nem is lehetett másként) bizonyosan be volt avatva. Másrészt pedig, ami a Frobenius Leontiusra történő utalást illeti, Victor egyes műveiben nem csak kopt jövevényszavak, hanem gót, illetve vandál nyelvű idézet-törmelékek is előfordulnak, tovább szinesítve a thrák filozófus kiterjedt nyelvtudására vonatkozó eddig is rendkívül tarka képet. Ne feledjük, amikor Nikomédiai Euszebiosz a gótok apostolát, és a gót nyelvű Biblia fordítóját, Wulfilát 341-ben fölszenteli, Victor Confinium éppen a püspök környezetében tartózkodik. Az ariánus gótok seregletével szemben azonban Frobenius (aki Sallustius elbeszélése alapján kalandos expedíciót vezetett egészen a mai Maliig) élete végéig pogány maradt, és Leontopoliszban (Vadum Francorum, a mai Frankfurt am Main) vezetett (neo)-platónikus filozófiai iskolát.

Az pedig már végképp rejtélyszámba megy, hogy honnan tudhatott Victor Confinium vandál nyelven? Különösen akkor, amikor ez a nép még éppen csak földerengett a történeti horizonton? A helyzet józan megítélését ráadásul végképp ellehetetleníti, hogy mindmáig egyetlen összefüggő vandál nyelvemléket sem ismerünk. A gót analógiák mellett egyetlen nagyon esetleges támpont áll rendelkezésünkre: a Victor Confinium-művekben előforduló nevek között többször is felbukkan a nomen acti jellegű - cho (mint Stilicho) névképző,45 amely arra vall, hogy hősünk környezetében megfordulhattak vandál személyek; ez a feltevés azonban aligha tekintető exakt bizonyítéknak.]

VI. "«Mindenkit megelőzően Ennius, a római költő még egészen egyszerűen beszélt az ég nagy csarnokairól, ezzel annak tágas terét akarta kifejezni, vagy talán azért is, mert olvasta Homérosznál, hogy Juppiter itt tartja a lakomáit. - idézi Victor Confinium Tertullianust.46 Nem értem, hogy a nagybajuszú thrák miért próbálja elhitetni, hogy a valentiniánusoknak a tiszta fényvilág, a Pléróma felépítésével kapcsolatos tévtanai igazak, amikor ő, teljes mértékben agnosztikus lévén, az "üres égben" hisz, abban tehát, hogy nem létezik semmiféle gnosztikus Pléróma, sem pedig a bibliai "egek királysága" [baszileia tón uranón; Károlinál "mennyek országaként" szerepel-a ford.]. Azt, amit ő "hisz", talán a hitetlen Epikurosz tanításához hasonlíthatnám; csakhogy a thrák mágus még mesterén is túl tesz, nála az interkozmiumban lakozó istenek oly távol vannak a földi világtól, hogy már nem is léteznek. Mindenesetre az ő Istentől, sőt még saját isteneitől is elhagyott világa olyan üres és elhagyatott, mint a júdeai sivatag. Amilyen szegényes Victor Confinium világa a Szentlélektől származó megismerés szintjén, olyan gazdag a démoni fanzia koholmányait illetően. Pontuszi Hérakleidész kozmológiai felfogását - miszerint végtelenül sok naprendszer található és étherben - aktualizálva és tovább szőve Victor azzal foglalkozik, hogy hol is rejlenek valójában e végtelen univerzum "határai"? Hosszasan feszegetve a kérdést, s az arkhé-előtti arkhé fából vaskarikájáig hatolva, erre a következtetésre jut: «A füszisz vizsgálói, kutatói e füszisz kátyújába kerültek, s e kátyúban valamennyiük bizonyos matematikai formulák foglya. S minthogy e képleteket másképp intelligenciaközelbe, emberközelbe hozni, érzékletessé-ábrázolatossá tenni nem lehet, kapóra jön a teológia a maga fantomfogalmaival. Ceterum censeo. A semmi: fantomfogalom. A "nincs", ez nem ige, hanem nyelvi idiotizmus. A multiverzum a "vanás" állapotában, az idő a "mindig" állapotában leledzik. Vagy ezernyi-ezer ősrobbanás van, vagy egy se. A világegyetem pulzál.»47 Ha jól értem, akkor Victor a bibliai termtéstörténettel szemben az arisztotelészi álláspontot képviseli, miszerint a világ teremtetlen és az anyag örök; ugyanakkor viszont egy olyasfajta szüsztolé-diasztolé elvet is körvonalaz, amely minden eretnekségek egyik szülőatyjánál, az akragaszi Empedoklésznél figyelhető meg - ahogy ezt már a szentéletű Hippolütosz atya - néhány elfajzott gnosztikus tanítóval szembe kifejtette.48 Az előbb mondottakból tehát legfőképpen az követklezik, hogyha Arisztotelész és Empedoklész - a hellének nagy tanítói - külön-külön a kinyilatkoztatás notórius tagadói, akkor Victor Confinium kétszeresen is annak számít! Mert ha majd eljön az ideje, a mi Urunk, a legfelsőbb bíró, nem lesz irgalmas egyetlen pogánnyal. gnosztikussal, ariánussal vagy manicheussal szemben sem.

««Valamíg éltem a földön; oly tökéletesen idegen voltam, mintha idegen bolygóról érkeztem volna a Földre. Pedig nem idegen bolygó volt, s nem is a térből, hanem az időből érkeztem ide: a 2500-as évekből...»» írja Victor Confinium a Caeneculában.49 A thrák mágus ilyen és ehhez hasonló megnyilatkozásait az a hiú ábránd táplálja, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus királysága - az ígéret ellenére - nem jön el a földre; s hogy létezhetnek olyan, úgymond "kereszténység utáni korok" (aiónoi); mint ahogy a zavaros értelmű sztoikus filozófus, Poszeidóniosz tanításaiban olvasható; mondván, e világon minden visszatér majd egykor. A bölcsnek - véli Victor - nincs egyéb dolga, minthogy kivárja - az aposztata császár, Julianosz szavajárásával - a NÁZÁRETI világkorszakának elmúltát. Erre hiába vár (Bár annyi véletlen igazság mégiscsak rejlik hamis vélekedésének mélyén, hogy már a boldog emlékezetű Pál apostol is megírta nekünk: ««Elmúlik ennek a világkorszaknak a képe.»» S elmúlik vele együtt valamennyi istentagadó, eretnek, lázadó, s a tévtanok hirdetői is mind...»"

[Arra vonatkozóan, hogy mennyire bizonyult megbízható jósnak a szalamiszi püspök, nyilvánvalóan csak a végidők fognak megnyugtató választ adni. Ami pedig a mostani, keresztény "világkorszakot" illeti, úgy tűnik, Victor Confinium szellemi szülőhazájának, Hellasznak követe, a múzsák anyja, Mnémoszüné nem sokat tehetett Epiphaniosz szelíd átkainak eltörlése érdekében. De ami a legfontosabb: az (újra)felfedezést követően - mint egy-egy közel-keleti, vagy anatóliai romváros 9-10. régészeti rétegében - mégis csak fennmaradt valami apró nyom, amelyről tudható, az utána következő rétegeket, hajdani eleven életek sorát, éppenúgy tűzvész, nomád hordák, vagy éppen polgárháború pusztította el, mint ahogy a hajdani auctort "pusztította el" kis híján végleg a 16 évszázadnyi feledés.

Visszatérve az ismeretlen szerző idézte Panarion-fejezetek első mondataihoz: egyáltalán nem igaz, hogy Victor Confinium kozmológiai felfogására illene az arisztoteliánus jelző; azoknak a jellemző kozmológiai felfogásoknak a tipológiája, amelyet az antik világban elgondoltak, már a Philónnak tulajdonított De aeternitate mundi című traktátusban olvasható, Arisztotelész Metafizikájáról, vagy a Fizika I. könyvéről nem is beszélve. Úgy tűnik, hogy hősünk kozmológiája olyannyira eklektikus, hogy mai fogalmak szerint science fiction-nak is beillenék.Victor Confinium kései utóda, a nagy muszlim misztikus, Al-Baqilláni kozmológiai elmélete hasonlítható talán a leginkább a thrák bölcselőéhez; bár abban, amit Al-Baqilláni egyik modern kommentátora ír, miszerint ez a világértelmezés a XX.századi kvantumelmélet "megsejtése" lenne, kétségtelenül van némi túlzás.50 Mindez vonatkozik egyébként a Pontuszi Hérakleidész nevével fémjelzett "multiverzum"teóriára is. Kétségtelen ugyan, hogy Victor Confinium legkülönbözőbb műveiben visszatér ez az elgondolás - a véges, ámde határtalan (apeiron) kedvenc paradoxona gyanánt -, de sohasem áll össze valamiféle kompakt tanítássá, illetve elméletté. Igazából inkább a metaforák laza/virág/füzéréről/antológia/ beszélhetünk a teóriák helyett; Empedoklész Philotésze és Neikosza is csupán ebben az értelemben illeszthető bele a thrák filozófus gondolati rendszerébe.

Végül: a sztoikus örök visszatérés theória szembehelyezése a bibliai üdvtörténet lineáris rendjével - nyilván Epiphaniosz didaktikus szándékából fakad, hiszen ez a szembeállítás fekete-fehéren nem igaz. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy az örök visszatérés tanát - egyértetőleg - Victor Confinium sehol sem hangoztatja. Különös, egészen egyedi jellegű eszkhatólógiája minden bizonnyal az Egyiptomban eltöltött időszak hozadéka lehet.]

VII. "Miután visszaveszem a szót a nagytekintélyű Epiphaniosztól, hitünk védbástyájától, Victor Confinium hajdani tanulótársától, ha mégoly röviden is, de rá kell térnem a thrák filozófus műveinek bemutatására, azokéra legalábbis, amelyeknek nyomára - alexandriai, caesareai, majd konstantinápolyi kutatásaim során rábukkantam. Victor könyvei, létrejöttük időpontját is mérlegelve, így következnek: mint már említettem, az Úr 347. esztendejéből származik a Heliáne, 348-ból a Liturgikon. Ezután, hosszú szünetet megszakítva, a Psaltes (=Hárfás, más néven Pepito et Pepita), a vandál Pepito és a frig Pepita szerelmét megéneklő regény (363), majd a Pantarbesz című filozófiai traktátus (366), valamint a Pons Pilus (=Hajszálhíd) című versgyűjtemény (370) hagyta el a másolók műhelyét. Következik az Anibel című, Attisz és Kübelé történetét feldolgozó mithográfiai mű (370); [ebből az írásból néhány latin nyelvű fordítás töredék maradt fenn, - a ford.], valamint a Flens-Ridens (=Sírónevető) című tragédiagyűjtemény - ugyanezn évből. Ezután, időrendben, az Egregor című filozófiai rémregénykére" (fabula horrendicula) bukkantam (374), majd Victos Confinium egyik főművére, a monumentális terjedelmű, 90 könyből álló Golghelóghira (376), amely a szerző műfaji megjelölése szerint "Magnus Ludus Passionalis". 377-ből való az Intra Muros című filozófiai értekezés, amelynek beszédes - minden bizonnyal valamelyik házi gyorsírótól származó - alcíme: "Tractatus Politico-Philosophicus". 380-ban íródott a Contemplatio contemplationis (más néven: Özön közöny, - a ford.); a nyolcvanas évek elejéről származik Victor Confinium másik főműve, a három könyvből álló Psalterium venti (=Szélhárfa), benne a thrák bölcselő filozófiájának legtágabb gondolatával. Amint már említást tettem róla, hajdani barátjának, az aposztata császár Julianosznak az ifjúságát - Amianus Marcellinus-szal párhuzamosan írja meg a Pallium Fortunae - talán bizony a filozófusok köpönyegét kínálja föl a római istennőnek? - című terjedelmes művében; s ugyanezen évben bocsájtja a nyilvánosság elé zengzetes című versgyűjteményét, Ludus campanae funebris (=Lélekharangjáték) címmel.

387-ben írta a már töbször idézett Caenecula maxima caelit, valamint fabuláinak gyűjteményét, a Carissime uxor Palásthyt is ekkor jelenteti meg. (Ez utóbbi gyűjtemény egyébként Aiszóposz, Phaedrus és Hüginosz modorában írott kisebb elbeszéléseit tartalmazza.)

Ugyanez időből származik a Hortus Angelicae (=Angelica kertje), amely szintén fabulák és proverbiumok, valamint anekdotonok gyűjteménye. A konstantinápolyi császári udvar, s még korábban az antiokhiai. illetve a nikomédiai hívek és érdeklődők előtt elmondott oratio-it tartalmazza három könyvben a Lupus in fabula [vagy: Rólunk szól a történet, - a ford.], amely 390 körül íródott csakúgy, mint az Eumolpos című regény. 391-ből való a Caput mortuni (=Halálfej) című elégiagyűjtemény, valmaint az Epigrammata profana (Filozófiai zárlatok) című traktátus, a Mangún című physiologus, továbbá Arca vitrea (=Üvegkoporsó) címmel Victor Confinium ünnepi ódái. Végezetül, 394-ben fejezi be saját életútjának diktálását egy, a házában lakó, felszabadított örmény rabszolgának; később ez a Vita a De ipsus vitae instituione címen vált ismertté.

A művek felkutatásában idáig jutottam el, amikor szűlővárosom szentéletű püspöke magához hivatott, és atyai áldásával bőségesen ellátva útnak indított a birodalom egyik távoli tartomány, Pannonia felé, hogy a Danubius északi oldala felől gyakorta betörő szarmaték és jagizok (akik egymásnak és az ördögnek egyaránt unokatestvérei) között terjesszem el az evangélium győzelmi hírét. Viszontagságos utat tudva magam mögött, azóta itt rovom e sorokat, távol minden civilizált helytől, olyan határmenti erősségben, amelyhez mérten még a közelben fekvő Mursa is metropolisznak számít... Várok. Szüntelenül várom sorsom jobbra fordulását; addig is megpróbálom számbavenni a szarmata íjászok párducbőr nyeregtakaróján - a szabályos foltokat..."

[A Vita szerzőjének ismeretei Victor Confinium életművét illetően kétségtelenül alaposnak minősíthetőek, ám korántsem teljesek. Mindamellett fel kell tételeznünk, hogy jóllehet az általa megadott műcímek nem egy esetben a fantázia termékének bizonyultak, a felkutatott kézirat-másolatok - az egész Victor Confinium hagyományhoz mérten - mindenképpen hitelesnek tűnnek.

Különösen érdekes az a vallomásszerű néhány mondat, amelyet a Vita szerzője, valószínűleg valamelyik kisázsiai egyház presbitere, (aki azonban semmiképpen sem lehet eredendően görög ajkú, legalábbis erre vallanak az orientális stílushagyományt követő mondatai, az aggályos, pontosságra való törekvés és a nyelvi cizelláltság egymásnak ellentmondó együttese hagyott ránk. Hogy mi lett a sorsa a Pannoniában, a Duna melléken - talán éppen a mai Magyarország területén - nem tudjuk. Mindenesetre az elbeszélés menetének, valamikor a IV. század vége felé, hirtelen vége szakad. Nyilván valami nem várt sürgetett esemény vetett véget a munkának, s az alig belátható patrisztikai irodalomban nyoma sincs annak, hogy a Vita Victoris folytatása-befejezése valaha is megíródott volna. Miután az ismeretlen szerző éppen Victor Confinium kozmológiai tanainak "ismertetésébe" bonyolódik, semmi kétségünk sem lehet affelől, hogy a műnek idő előtt vége szakad. A hátralévő részletek így elsősorban filozófiai-történeti kuriózumnak számítanak, még ha valamelyest árnyalják is a thrák filozófusról fölvázolt homályos portrét.]

VIII. "A szentéletű nüsszai püspök, Gergely, lélektápláló nagy művében, a Vita Moysisban arról ír, hogy minden ember - különösképpen pedig minden hívő - egész életében egyetlen portré kialakításán fáradozik; szeretné a portrét minél tökéletesebbé, tetszetősebbé tenni, de ez senkinek sem sikerül igazán. A portrét - az ember halála után - a Mindenható fejezi be.51 Ha Gergely püspök éleslátásával közelítjük meg Victor Confinium életútját, akkor sajnos azt kell megtapasztalnunk, hogy a thrák bölcselő igazából egy ígéretesnek tűnő portré-vázlatot rontott el fokról-fokra. És nem is annyira az emberek, mint inkább - Isten előtt.

Itt a limesen, amikor e sorokat írom, szomorúan kell belátnom, hogy aki a mi Urunk, Jézus Krisztus gyermekségtörténetét az egyiptomi Iszisz-Hórosz mithologémából és ábrázolásmódból vezeti le, s csakúgy a Mária gyermek Jézus kettős ikonográfiáját is; aki a Szűzanya - főleg a kopt egyházban megtapasztalt - tiszteletét az epheszoszi Artemisz kultuszával veti össze, éles elmével fedezi fel a kereszténységet belülről mételyező pogány vonásokat, akkor, amikor a Szentháromságot a plótinoszi első három hüposztasziszból eredezteti, végérvényesen elveti a sulykot. S ezzel a példával még csak a legenyhébb vádpontot említettem!

A bibliai teremtéstörténetben is megmutatkozó Gondviselés helyett Victor Confinium az örökkévaló Lét mindent ujjászülő hatalmában hisz. Az ő szemében a filozofálás csúcsa az ontologia aeterna, az örök ontológia. Az eleaták óta szinte valamennyi korszakot foglalkoztató kérdést -«Miért van a lét, és miért nem inkább a semmi?» - viszont nagy haraggal elveti. «Amaz ominózus ««miért van a Minden, ahelyett hogy semmi volna»» - írja [...] tökéletesen elhibázott kérdés. Nem is kérdés, hanem rétori fogás; a nyelvi idiotizmus kelepcéje. Legalábbis nekünk; Parmenidész süvölvényeinek, akik belátjuk a vanság kizárólagos érvényét, mint ami az egyedüli létkategória.»52 Ebből a múlhatatlan, romolhatatlan vanból táplálkozik mindenfajta élet; Victor egy egészen archaikus szemléletmódot tükröző filozófiai traktátusa, a Szókratész előtti korszakba is visszahelyezhető De natura (Peri füszeósz) című írásmű a thrák bölcselő lélek - és természetfilozófiai tanításainak a foglalata. Kiindulópont gyanánt Victor itt az anaxagóraszi akrhéra, a Núszra, valamint a protagóraszi homo mensura elvre épít; íme az említett filozófiai tanköltemény alapmítosza:

Az élet elsődleges ismérve az önészlelékenység,

önészlelékeny jelenségek elképzelhetőek gázörvényekben,

tűztengerben (akár az órigenészi ekpürosziszhoz hasonló

égten-égő multiverzumben is), hőmérsékletkülönbségek

formájában

elképzelhető gigászi intergalaktiális vagy akár intersztelláris

léptéken (amely gondolat mintha a régi görögöket igazolná -

hogy a csillagok istenek), és elképzelhető a makrovilág atommag -

alatti léptékén, de már a Káoszmosz ömlenyeiben/felvillanásaiban

is, amelyekre a törvényszerűség megismételhetősége, a

matematika viszonylatai nem vonatkoznak, s ahol a

szám érvénytelen

- s ha van, hol van már az az önészlelékenység a mi élő

szféránktól, hol az elme maga kivetítette s önmagára visszavetített

ismereteitől.»

(De natura, frg.1.apud: Simplicius: In Aristotelis Physica commentaria, I,16.)53 Miközben ezt olvasom, Aanaximandrosz és Hérakleitosz világossága dereng előttem - a hajdani szkholé aurája kísért... Kétségtelenül új és különös gondolatok ezek, amelyet a Victor Confinium alkalmazta kettős perspektíva tesz még érdekesebbé. Egyrészt a parmenidészi látószög: az Alétheia istennő felkínálta lényeglátás, másrészt pedig az atomok - mint monaszok - teljes koszmoszként való értelmezése. E két horizont metszéspontján helyezkedik el a thrák bölcselő tanítása alapján az ember, akit kiragadva Teremtője féltőn szerető gondoskodásából, akár egyfajta törpe parány, szinte felolvad a metakoszmionban. Felolvad - jobban mondva: szétolvad, s a sztoikusok elem-tanának megfelelően visszatér a határtalan univerzumba, amelyből vétetett.

Filozófiája nem csupán úgynevezett "agnoszticizmusának", hanem végletes pesszimizmusának következményeiből maga Victor Confinium is érzékelhetett valamit; félig tréfásan (bár én az ő helyében komolyan venném a dolgot) ezért írhatta Kavdevos Lortschikyan szamoszatai örmény püspöknek a következőket: «Késő már nagyon, nyakig ülök a pokolkondérban, elkárhozásom jogerős.»

(Epistula ad Kavdevum, 2,12; in. De ipsius vitae institutione, III,116.)54 Nyilvánvalóan azért szövi át epikureus életfilozófiáját, centrumában a «lathe biószasz», rejtekezve élj parancsával, különböző, állandóan magát temető sötét tónusú költeményekkel. A nagy makedón Caesar nevét viselő, Hadrianus idején élt brit költőtől például gyakran idézi - úgy látszik - kedvenc négysorosát, méghozzá eredetiben, a druidák újmódi nyelvén! Ugyan nem értek semmit e dallamos szövegből, de mégis ideírom, hátha akad valaki, aki felfogja majd Alexandrosz üzenetének értelmét: «Thus let me live, unseen, unknown,) Thus unlamented let me die, /Steal from the world, and not a stone, /Tell where I lie. » (De ipsus vitae institutione, III, 89.)55"

[Az már önmagában véve is beszédes tény, miszerint a Vita Victoris szerzője Nüsszai Gergely Mózes élete című, ismert művére hivatkozik, sejtetni engedi, hogy nagy valószínűséggel ő is az órigeniánusok szellemi holdudvarából származik; s ez a feltételezés egyúttal magyarázatul szolgálhat arra is, hogy valamikor a század kilencvenes éveiben hogyan kerülhetett Pannoniába. Nagy valószínűséggel az Alexandriai Theophüloszhoz, vagy éppen Epiphanioszhoz hasonló fanatikusok közbelépésére küldhették száműzetésbe. Másrészt pedig az iménti következtetést támasztja alá az is, hogy Mária istenségével, az "Istenanya" tévtanítással kapcsolatban - finoman szólva is - az orthodoxiáétól elütő álláspontot képvisel. Ami pedig a Plótinosszal kapcsolatos elítélő véleményt illeti, úgy látszik, az ismeretlen életrajzíró mit sem tudott arról, hogy az Úr 354. esztendejében, a távoli Numidiában megszületett egy Aurelius Augustinus nevezetű, ezidőtájt negyvenes éveiben járó férfiú, akinek - közvetlenül megtérése után legalábbis - Szentháromság felfogásától a plótinoszi analógiák egyáltalában nem állottak távol!

A Lét (to on) és a Semmi (to mé on, úden) szembeállítása a thrák bölcselő filozófiai műveiben, már egészen modern feltevéseket sejtet. Gondoljunk csak a kérdés újkori filozófiatörténeti tárgyalására - Leibniztől Heideggerig. A lét és a gondolkodás "parmenidészi egységével" kapcsolatos kijelentéseket viszont a parmenidészi tanköltemények fennmaradt töredékei messzemenően nem támasztják alá. Talán ugyanilyen joggal említhetnénk itt a héreklétoszi lét fogalmát, az örök keletkezés és az idő összebékítését, stb. A Victor Confinium művek fennmaradt részei alapján - mai fogalmaink szerint - nagyon erőteljesen "fiziológiai" beállítottságú természetfilozófia, (azaz: füszisz-értelmezés) azonban semmiképpen sem illeszthető össze valamiféle kompakt elméletté; ám abban a Vita ismeretlen szerzőjének kétségtelenül igaza van, hogy a thrák bölcselő szemlélete - és főleg: nyelvezete - bizonyos archaikus vonásokat mutat. A "homo mensura" elv, illetve egyáltalán Prótagórasz sűrű felemlítése ugyancsak meglehetősen távol áll a hajdani szofista felfogásától; amit Victor Confinium elénk tár, az -mai kifejezéssel élve- sokkal inkább hasonlít a modern kozmológiai elméletekben alkalmazott "erős anthrópikus elv" fogalmához.

Külön fejezetet éredemelne annak a megtárgyalása, hogy honnan vette Victor az epitáfiumnak szánt korai angol-szász nyelvű versrészletet? (Amelynek más forrásból szó szerinti fordítása is fennmaradt.)56 Miként annak kiderítése is, hogy kicsoda is valójában az a bizonyos Kavdevos Lortschikyan nevezetű pap, a szamoszatai örmény közösség püspöke?) Eddig ugyanis nem tudtunk róla, hogy a szamoszatai "örmény közösségnek" - ha létezett ilyen egyáltalán! - lett volna püspöke. (Talán -de az alantiak csupán feltételezésül szolgálnak- azonos lehetett azzal a férfiúval, aki Julianosz uralkodását közvetlenül megelőzően, kihasználva a fejetlenséget és a zűrzavart, amelyet Edessza és Niszibisz környékén a megszálló perzsa hadak megjelenése okozott, engedélyt kért és kapott a perzsa nagy királytól, hogy expedíciót vezessen az Ararátra - Noé bárkájának feltárására. (Minderről Horenáci Mózes, V. századi örmény történetíró emlékezik meg "világkrónikájában"),57 Egyébként pedig a De ipsius vitae institutioneban is található egy, Kavdevosra utaló mondatfoszlány, amely így hangzik: «Aranyos Lortschikyan...» (op.cit. II,110; apud: Sozomenus Salaminus; Historia Ecclesiastica, V.36)58]

IX. "Végigtekintve Victor Confinium életútján, amelyet az általa félt heirmarmené, illetve az általam tisztelt pronoia nem zárt még le végérvényesen, itt, a birodalmi végeken - akár ha valamiféle hegyoromról tekintenék szét, amely ismeretlen tájékra nyílik -, azt kell látnom, hogy a thrák filozófus hatalmas életműve egyetlen nagyszabású fogadalmi ajándékká alakul, amelyet életre hívójuk eljövendő hajnalok valamelyikének ajánlott föl. Dehogy pontosan kinek, miféle istennek, démoni erőnek szól ez az ajándék? - nem tudom megmondani. Talán jobb is így. Nagyobb démoni terheket ró rám e jövő, mintsem elhordozhatnám.

Mindenesetre a nagyszabású, ám kudarcba fulladt julianoszi reformokat követő zaklatottság után beköszöntő évek némi megnyugvást hoztak számára. A nagy, a szellemvilág egészét lázban tartó metafizikai ütközet végérvényesen eldőlni látszott, ha nem is az orthodoxia és az ariánusok, a donatisták, a manicheusok között, de a pogányság ellenében mindenképpen. Ugyan a 379. év folyamán mindannyiunkat megrendített a szentéletű Baszileiosz testvérünk halála, majd nyolc esztendő múltán a kiváló jeruzsálemi püspök, Kürillosz elköltözése az ég Urához, s most amikor minden erőmmel felidézni próbálom a pogány Victor Confinium pályafutását, még egészen friss emlék a káprázatos tehetségű nüsszai püspök, Gergely, valamint a nemeslelkű Ikóniumi Amphilokhiosz halhatatlan szellemének eltávozása; ám az már mindenki számára nyilvánvaló, hogy a birodalom sorsa az isteni gondviselés látható jelei alapján jut teljesedésbe. Nincs tet semmi okunk a félelemre! Különösen, ha arra gondolok, hogy az eretnekek megalkuvást nem ismerő ellenfelei, Epiphaniosz, Theopülosz, Theodórosz mellé immáron felsorakozott az ifjabb nemzedék is, mindenekelőtt az az erős lelkületű dalmát ifjú, akitől birodalomszerte rettegnek az órigeniánusok: a bethlemi kolostor elöljárója, Hieronümosz. Ahová az ő kezük elér, ott többé fű nem terem, ahol az ő hangjuk mennydörög, kő-kövön nem marad!

Érzi, illetve érezte ezt Victor Confinium is, aki kései filozófiai munkásságának lerövidített foglalatában, a Szüntagmában,59 ahol megkísérli a világ elé tárni mindazt, ami gondolkodásából maradandó és értékes, olvashatjuk a következő kétségekkel teli, vallomásszerű mondatot: «Nem tudom, művem voltaképpen mennyit ér? Pallasz, a bagolytekintetű, s Hermész, a lélek kormányosa mondhatná meg, de ők hallgatnak. Attól tartok, hogy Epiphaniosz, aki Panarionjában a leggyalázatosabb módon átkoz és kárhoztat, valamint a hozzá hasonlók, a végén még meggondolják magukat és hallgatni fognak, miként - arcukon azzal a titokzatos mosollyal - az archaikus görög szobrok. Mi lesz majd, ha gondosan másolt tekercseimet mind összegyűjtve, életművemet a sárba taposva ez a tébolyult szalamiszi püspök kenyeres kosárkájából egyszerűen kipottyant?» Victor Confiniumnak kétségtelenül igaza van: miféle sors jut osztályrészül annak, akit már arra sem méltatnak, hogy szidalmazzanak? Jövőtlen lény ő, holnap-nélküli, az idő számkivetettje.

De az is lehet, hogy az iménti példa nem valós félelmet takar, hanem csupán irodalmi klisséről, rossz álom megjelenítéséről van szó. S ez a távoli álom eljut ide is, a limesekhez, bizonytalanságot, sőt, némi szorongást váltva ki belőlem, aki itt, a barbárokra várva megtanulta tisztelni az álmok hatalmát. Ahogy a thrák filozófus írja: «álmot álmodtam, ólmos, lidérces, utolsó álmok álmát (az utolsó szó jogán szóltam, az utolsó szó jogán, amely nem a vádlotté, hanem a haldoklóé / átéltem halálomat / akik körül álltak elcsendesedtek,) s most - exeunt omnes.»60 (Fluctus neglegentiae, LXXV.) Exeunt omnes - vagyis görögül: lelépnek a színről mindannyian; elhagyják az auctor lidérces, ólmos álmát, s nagy erővel törnek a túlsó part felé. Victor Confinium iménti megjegyzése - búcsút véve egyúttal ettől az írásműtől is - egyetlen utolsó kérdésre ingerel. Exeunt omnes. Eltávoznak tehát mindannyian. Jól van. De hová?"

[A tizenhat évszázaddal ezelőtt élt ismeretlen szerzőhöz hasonlóan én is megpróbálok számot vetni ezzel az újdonatúj felfedezéssel, amely a jóindulatú véletlen szülte, no meg Konrad von Tischendorf feledékenységéből adódó gondviselésszerű ajándék az én szememben. Igazából még most sem tudom eldönteni, vajon a IV. századi, majdnem tökéletesen ismeretlen, ám rendkívül érdekes figura Victor Confinium fennmaradt munkássága, valamint a XX. századi alteregójának, Határ Győzőnek életműve pusztán a véletlennek köszönhetően mutat oly megdöbbentően egyező vonásokat, avagy ennél többről van szó? Akár így, akár úgy, azt gondolom, hogy Határ Győző munkásságának megítélését ez a mostani felfedezés mindenképpen új megvilágításba helyezi.

Nyugtalanságot szítva motoszkál bennem a gondolat: a Vita szerzőjének különös hasonlata az egész Victor Confinium-életművet érintő fogadalmi-ajándék jellegről. Ha, mint ez már többször is kézzelfoghatóan bebizonyosott, valóban orthodox keresztény közegben keletkezett a Vita Victoris, akkor az iménti hasonlat nagy valószínűséggel szerzőjének zsidó származására utal. S arra vall egyúttal, hogy a Pannoniában, a birodalmi végeken szorgoskodó krónikást visszarettentette valami thrák filozófus életével, sorsával kapcsolatos esemény, vagy olvasmány; hogy mi, azt nem tudom megmondani - olyannyira, hogy munkájával - anélkül, hogy befejezte volna - végérvényesen felhagyott. Az eljövendő időszak kutatásának feladata lesz annak kiderítése, hogy voltaképpen miféle "titok" lappang a szóképek mögött?

Mindaz, amit a Vita szerzője - oly lelkesülten - Theophilosszal, Epiphaniosszal kapcsolatban mond, tudniillik hogy hitvédő tevékenységük nyomán fű nem sarjad, s kő-kövön nem marad - teljességgel helytálló. Az a rettegés, amely Epiphaniosszal szemben - az idézett confessio-szerű szövegrészlet alapján - a thrák filozófust még öregkorában is eltöltötte, az életrajzíró igazáról tanúskodik. Ennek a metafizikai csatározásnak mindenesetre - s az ókeresztény kor egészét tekintve ez is ritkaság! - az OPERA OMNIA nem esett teljesen áldozatul. Nagy kár, hogy az elkészült 9 fejezet után az életrajzíró már nem tudta folytatni vállalkozását; ám az elkészült részek sejtetni engedik, mindennek alighanem adminisztratív, külső okai lehettek. Bár a nagyegyház részéről megfigyelhető olyan tudtatos törekvés, amely az Órigenész követők, vagy a nesztoriánusok életművének tudatos megsemmisítésére irányult, a Victor Confinium-corpusszal kapcsolatban nem mutatható ki semmi ilyesmi; bizonyára sohasem számított igazi érdeknek műveinek másolása és terjesztése. Viszont a "kedvezőtlen külső körülményeken" túl azt is meg kell említenem, hogy a thrák filozófus nem csekély mértékben maga hívta ki önmaga ellen a sorsot, amikor merő önsajnálatból állandóan a közöny és a feledés vétkét rótta fel jelen - és utókorának. Íme egyetlen példa, ez a jóslatszerű két verssor az iméntiek illusztrálására:

"e könyvhalomtól a [jámbor visszaretten

véka alá rejtett [lámpásnak születtem."61

3. Epilógus

Azt hiszem, még a Bibiliát nem forgató olvasó előtt is jól ismert: a lámpás nem arra való, hogy véka alá rejtsék; egyetlen irodalmi mű sem azért születik, hogy azután rejtekezésbe kényszerítsék. Ám mégis - és itt többezer éves paradoxonról van szó -, bizonyos műveknek, sőt életműveknek! kifejezetten jót tesz a rejtekezés - egy ideig. Ha másért nem, hát azért, hogy bizonyítékul szolgáljanak arra: még a titokban elsuttogott szavak is zajos visszhangot keltenek néha, mint ama legendás frig uralkodó esetében, akiről ezt zengedezték: "Midasz királynak szamárfüle van!" Az eltemetni igyekezett vitriolos szellem képes csak igazából életre hívni új szamárfüleket és új titkokat.

A visszavonultság, a rejtekezés kérdését illetően azért mentségül annyit még mindenképpen meg kell említenem, hogy Victor Confiniuimról thrák szülőhazája sokáig egyáltalán nem volt hajlandó tudomást venni; ha hinni lehet Theodorétosznak; jóllakott öregkorában, a század vége felé kapott valamiféle elismerést hajdani polgártársaitól. Úgy tűnik, a filozófus, a költő és a trgaédiaíró külön-külön jutalmaztatott; erre vall a thrák bölcselő kitüntetése, egy három éves, fehér színű mén, egy etióp fuvoláslány (aki messzeható dicsőségét zengte), valamint egy aranymarkolatú rövid kard, (amely thrák virtus ősi szimbólumának számított). Márpedig akárhogy is szemléljük a dolgot, a képlet Határ Győző esetében megdöbbentően ugyanez. A XX.századi író úgy töltötte el az elmúlt negyven esztendőt - előbb Észak-Londonban, majd Wimbledonban, hogy ókori kollegájával ellentétben soha föl nem adta thrák-magyar költői anyanyelvét. Csak találgatni lehet: az újmódi alter ego-nak, "Victor J.G.Hatarnak" a sorsa, a IV. századi Epheszosz, Alexandria, Róma vagy Antiókhia vajon megfelelőbb lett volna? Gyanítom, hogy nem. Talán inkább a legendás II. század, az Antoninusok kora, persze ott is inkább tehetős római polgárként, amikor Roma aeterna teljes déli fényében ragyog. És megfordítva; vajon az ókori hasonmásnak vajon megfelelt volna-e a XX.század? Aligha. Bizonyára inkább az ezotáriákkal zsúfolt kora-romantika, vagy egy, még el sem jött időszak, amelyről - történetfilozófiai horrorjaiban - Határ Győző fantáziált. De mégis, elsősorban inkább az a bizonyos II. század, amely elég régen elmúlt ahhoz, hogy bármit elhiggyünk róla.

Igen, ebben a II. századi fantom-lényben, azt hiszem, talán még "elfért" volna két majdani iker-hajtása, Victor Confinium thrák filozófus, és Határ Győző magyar író, aki minden kétséget kizáróan a thrák/magyar nyelv egyik legnagyobb mestere volt.

Rugási Gyula