Halmai Tamás

A romlás tudása a részvét beszéde

Kőrösi Zoltán: Romkert.

Bizonyára nem (csupán) az elfogultság túlzása, ha jelzésértékekkel ruházzuk föl azt a tényt, hogy Kőrösi Zoltán eleddig publikált négy kötete közül az első beszélgetések gyűjteménye volt: mert míg ebben a könyvben (Felrombolás. Magánirodalmi beszélgetések. Bp.: JAK - Pesti Szalon, 1993) Kőrösinek kortárs, fiatal írókkal és irodalmárokkal folytatott dialógusai olvashatók, addig prózaművészetéről az mondható el, hogy az pedig - számos poétikai (tehát: alkotástechnikai és szemléletszerkezeti) vonatkozásban - a hagyományokkal kezdeményezett párbeszéd alkotáselvének, a "másokat meghallgatni jó" (Felrombolás..., 7.) létérdekű fölismerésének jegyében formálódott, formálódik.

A szöveg- és beszéd(mód)hagyományokra való produktív ráutalódás tekintetében, a történeti távlatosságú hatás- és értelem-összefüggések dolgában mindenekelőtt, úgy hisszük, a szövegköziség értelemképző eredményességgel megvalósuló esetei igazíthatnak el: az "egyetlen szövegen belül kialakuló" "textuális interakció"-ként (Julia Kristeva) értett intertextualitásnak nem egy változata érvényesül - meggyőző nyelvi erővel és esztétikai eréllyel - Kőrösinek az irodalom (mindenkorian) szövegközi létmódjával számoló írásaiban.

Az ikerregény-szerkezetű A tárt szárnyú lepke nemcsak (mellesleg megrendítő szépségű) mottóját veszi Kafkától, de jellegadó poétikai sajátosságaként nevezhető meg az az alakítástechnikai tény is, hogy (szoros olvasatban felismerhető, ám bizonyosan nem felismerendő) Kafka-vendégszövegek játékba hozatalával s egy Kafka-alakmás szerepeltetésével is az irodalmi (s így: a gondolkodástörténeti) múlttal folytatandó párbeszéd megvalósítására tesz jelentékeny kísérletet.

Bár a regény nyelvét nagyobbrészt a századelő irányzatos közlésformái uralják, a kafkai világlátás preegzisztencialista meghatározottságából nyert kérdésirányokat dominánsan - s a történeti távlatba helyezett nyelvpoétikai alakzatok bölcseletközvetítő szerepe itt ezért válhat jelentésesen rétegzetté - mégis "az értelmet adó rettenet"-ről (66.) már nyelvfilozófiai és lételméleti horizontváltások utáni szituáltságban gondolkodó nyelvhasználat fogalmazza újra. Így fordulhat elő, hogy a műben "egyazon hermeneutikai ívben kapcsolódik össze a századforduló változatos formavilága a jelen széttartó, dolgok utáni tapasztalatával" (Felkai Piroska) (kiem. az eredetiben).

Míg Kőrösi első regényében "az identitás megosztottságát" a mű "duplikációs megalkotottsága" (Felkai) közvetíti és formalizálja, addig a Romkertben a történetszálak és jelentésirányok már-már követhetetlenül multiplikatív létmódjukkal utalnak idő és személyiség, lét és személyes lét problematikájának kikezdhetetlen összetettségére. Székesfehérvár és Budapest, Alcsútdoboz és Hollandia történetpólusai közt, titkok (pl. személyek és viszonyok értelmezhetetlensége, különös természeti jelenségek, gyermekek rejtélyes halála) és ellentmondások (pl. személyiség-osztottságra utaló idő-jelek) sorozataként konstruálódik az az eseménysor, melynek a főhős, Mészáros Péter "szövegvizsgálattal" és "terepkutatással" remél a végére járni, s amelynek - a Füst-mottóval szólva - "az ember, ha beleőrül is, nem járhat a végére soha" (5.).

A poetizáltság és reflektáltság rendkívül magas fokához jelentős mértékben járul hozzá az a - természetesen elméleti belátásokat implikáló - módszertani mozzanat, hogy az e regényben már döntően jelzett formában működtetett citációk éppúgy származnak valós regionális napilapból (Fejér Megyei Hírlap), mint - az intratextualitás sajátos eseteként - fiktív regényszövegből (Mindenszentek).

A történetek és hagyománytörténések metszéspontján, nyelvek és nyelvjátékok között álló és eligazodni igyekvő Mészáros Péter olyan kifakadásai, mint hogy "mintha valahogy ezzel a zavaros könyvvel kellene megbirkóznom akkor is, ha éppen nem olvasok" (180.) vagy azon aggodalma, hogy "lassan olyan leszek már, mint az a Kőrösi Zoltán!" (189.), mű és befogadó, irodalom és életvilág sajátos kommunikációértékkel fennállni képes kölcsönviszonyára irányítják a figyelmet.

A szerző (nevének a) bevonása a mű szövegvilágába a magyar irodalomban nem újkeletű gyakorlat: elég, ha - mint pregnáns és köthető példákra - az Édes Anna önreflexív zárófejezetére vagy éppen a Termelési-regény kettős komponáltságára gondolunk. Míg azonban Kosztolányinál az önreflexió az önmagát igazoló szkepszis "azonosságőrzésének" szolgálatában áll, Esterházy pedig elsősorban nyelv és szubjektum viszonylogikájának dilemmáival (szembesül és) szembesít a(z el)beszélő alany helyzetének elbizonytalanítása révén, addig Kőrösi regényében - nem utolsósorban éppen azért, mert az előbbiekhez mért utólagosság pozíciójából valósítódik meg a "személynevekkel folytatott nyelvjáték" - immár létében válik kérdésessé - igaz, jelentéssokszorozó modális áttételeken (meseintonáción, irónián, groteszken) és műfajimitatív alakítottságon (főként talán családregény- és krimi-rájátszásokon) keresztül - nemcsak a reflexiós műveletek elvégezhetősége, de az önreflexió alanya maga is.

Szövegalakításnak, beszédmódnak és világképiségnek a Kőrösi-művekből kiolvasható összefüggései arra mutatnak, hogy olyasfajta irodalommal van dolgunk, mely - a megszólítható (és válaszra is képes) transzcendencia létesélyét kételyekkel gondolván körül - magukkal a kérdésekkel folytat párbeszédet. Ebben az összefüggésben látszik igaznak, hogy Kőrösi prózaalakító műveleteinek értelmi eredője a remény "faggatása", pontosabban a konzekvens rákérdezés a (mint látjuk majd, erősen tematizált) reményre, reménységre.

A tartalom-forma dichotómiát - a transzcendentáló gondolkodás égisze alól látványosan kihátráló, e századi gondolkodásteljesítményekre mutatóan - a "tartalom" szövegszerű negligálásával "feloldó" regénynyelv (v.ö. a Füst Milán-i "Formák, bizony, ezeken múlik az élet" [itt: szövegszervező] elvével [pl. 10.]!) aligha esetlegesen juttat döntően nagy szerepet önnön megformáltságának. A bekezdéseken átvezetett, ugyanakkor sűrű központozással terhelt mondatok éppúgy feladat elé állítják az olvasót, amint a történetek rekonstruálhatóságát tematizáló történetek kérdésföltevései. A szintaktika beszéde ilyenkor - képletesen szólva - a lét beszédét imitálja: az olvasás műveletének feladatszerűen nehéz volta az élet élésének nehézségére és feladat voltára "emlékezteti" a befogadót. S bár a kritika, joggal, mint kivételes műgondú alkotót méltatja a szerzőt, talán nem teljesen fölösleges e ponton egyúttal annak - szerencsére alig (de azért:) jelződő - veszélyére figyelmeztetnünk, hogy a (túl)bonyolított szerkesztés könnyen modorossághoz, míg az ismétléses szintaxisépítés hangzásmonotóniához vezethet.

Hasonló súllyal határozza meg a regény poétikai karakterét, hogy a szerző "atmoszférákban és képekben komponál" (Mészáros Sándor): a mű helyenként finoman mitopoétikus beszédmódja, fabuláris történetkezelése érzékletes és érzéki hasonlatokkal s nemegyszer allegóriaértékű természetleírásokkal (ld. pl. "Jég és csend" (59.) vagy "hosszú, hideg esők" (76.) megnevezését, vagy az összeomló, régi lovarda fölvillantott pusztulás-metaforikáját (76.)!) szolgálja egy olyan szubtilis nyelvi világ fölépülését, mely animalitás és költőiség értékzónái közt figurálva idillel, de legalábbis az élet értelmessé szervezhetőségével biztat és tragikummal, de legalábbis "a romlás" és "a reménytelenség tudásával" (v.ö. pl.: A tárt..., 70., 161.) szembesít, ott, ahol "a tárgyak és a titkos történetek végzései uralkodnak" (Romkert, 22.). S a világban, ahol "a dolgok elvillanó értelmé"-vel (A tárt..., 72.) szembesülve "az ember egy rövid ideig gyerek, aztán pedig félni kezd" (135.), miközben "egyre-másra elrejtőznek a történetek" (104.), az identitás(ki)alakítás egyik elvi útja éppen a történetalkotás volna (v.ö.: "valahogy ekképp menekül az ember" (Romkert, 211.)). A másik: a kommunikáció.

Az értelmes élet megalkothatóságának hitében ápol például levélkapcsolatot K. Mária és a hollandiai magyar disszidens, Poschner Károly is, akik "így aztán azt is megérthették és megírhatták, hogy ez a folyamatos levelezés a legjobb és legcsodálatosabb dolog, ami egyáltalán megtörténhetett velük, és hogy miképpen alakult át azóta minden hét és aztán minden nap, aszerint, hogy jött-e már levél, hiszen mindkettőjük életében a postás érkezése és a boríték felbontása lett az az óramutató, az az egyre gyorsuló ütem, ami nem csupán felosztotta az időt, de azt is bejelölte, mi a fontos és mi nem, aszerint, hogy mi az, ami a körülöttük kavargó hétköznapokból beleférhet a levelekbe, és minek kell a külvilágból említetlenül elsüllyednie" (111.). A regény egyik legszebb epizód-elbeszélését a szöveg talán legtisztább modalitású passzusa zárja le és reflektálja. A - már előzetesen is illúziókkal terhelt és jellemző módon nem közvetlen - kommunikáció kudarcát a részvét beszéde kommentálja, az élet-kiteljesítés vereségéről az irgalom nyelve ad hírt: "És amikor már hűvösödni kezdett, és messzebb, ahol a sínek két vágányba futottak össze, égtek a lámpák, mint ahogy az állomás fölött is, a mélykékre sötétült égen is feltűntek az első csillagok, K. Mária felállt végre a padról, fogta a bőröndjét és visszament a lépcsőkhöz, (...) ráfordult a Rákóczi útra, hogy aztán a Romkert vaskorlátja mentén a főtérre érjen, a barnás, poshadó vízzel körbefogott Országalmához, s onnan a Liszt Ferenc utcára, a Piac térre, a buszpályaudvarra, hogy a pénztárcáját előkotorva jegyet váltson, és a neonfényben álldogálva figyelje a bicskei járatot, felszálljon a buszra, és hazautazzon Alcsútra, vissza a faluba, a kastélyparki régi raktárházba, ahol a fákra nyíló ablak mögött egy csendes, hallgattag kisfiú, és egy tehéntrágyától édeskés szagú férfi várta.

Hát ez volt K. Mária hollandiai utazása, néztem arra a fiatalemberre, a Mészáros Péterre, ez bizony" (122.).

Az Esterházy-féle, nevezetes "Nem találunk szavakat" tétel - hazai vonatkozásban mindenképpen - korszakküszöbjelző belátását a csak szavakat találunk nyelvfilozófiai bizonyosságának prózanyelvi artikulálásával osztó Kőrösi-korpusz - egy erre fogékony olvasatban - végső soron egész probléma- és poétikumrendjével osztozik ama hermeneutikai gyanúban, hogy ha a világok párbeszéde lehetséges volna, nem volnának világok s abban az ontológiai sejtésben, hogy a létezés "rettenetét" voltaképpen a kommunikálhatatlan magány növeszti oly naggyá - és hgoy amit (közértben, autóbuszon, irodalomban) ki-kommunikálunk, az sohasem a magány, hanem mindig csak a nyelv.

S a lét(értelmezés)nek ebben a horizontjában állva mi mást is tehetne a beszélő, mint hogy a reménytelenség tudásáról a részvét beszédével szóljon? (Jelenkor)