Alföld - 49. évf. 8. sz. (1998. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Borbély Szilárd

A kamera.man

Kamera(man)

Egyik (figura).

Másik (figura).

Valaki (alakja).

Mindenféle (bábok).

 

A szereplők arca (japános) porcelán arc: egy nőies (valaki), egy férfias (egyik) és egy mutáló, rekedtes, gyerekes hang (másik). Amikor úgy ítélik, használhatják a hang torzítását: a beszéd tempójának, menetének, dallamának időnkénti megzökkentését. Ruházatuk egyszerű, egységes, konfekció; egyszínű, világos, szürke, tompa, matt, uniszex; flanel, könnyű vászon; zakó, nadrág, ing, nyakkendő; jólszabott, lezser; sematizált test, amellyel részt vesznek a játékban. A kamera(man) az egy kamera(man).

Az előadás helyén, ott, ahol játszanak, és ott, ahol nem, az ülőhelyek között, néhol rajta, midenütt, elvegyítve, összekeveredve, ott lehetnek bábuk, mindenfélék: próbabábu, kirakati, élethű, stilizált, csonkolt, csak része az alaknak; egy kéz, egy fej, egy felsőtest, lábak. A játék helyén minden fekete, a világos öltönyön a megvilágítás (változó) színei verődnek vissza.

A játék térében lehetnek tükrök; és keretek, amelyek a padlóról hajthatók fel, oldalról húzhatók be, a mennyezetről vonhatók alá, kinyithatók, becsukhatók, elforgathatók; a terek átfedését, egymásba oldódását, keretezett, de lehatárolhatatlan voltát jelzik. A két (figura) talán a tükrök vagy a keretek miatt, talán a szöveg által, néha mintha áttűnne; gesztusaik mintha bohócszerűek lennének.

A kamera(man) a szereplők között jön-megy, dolgozik; kamerája egy zárt lancú videorendszerre csatlakoztatva kivágatokat közvetít a teremben elhelyezett monitor(ok)ra. A zárójelbe tett részeket (amikor egy szereplő nincs "képben") a kamera(man) "totálban" veszi. A játék terében lévő képernyőt később kapcsolják be. (Ha a rendező lehetségesnek tartja, időnként visszajátszhat részeket, ilyenkor a szereplők pantomimmal újrajátszhatják a jelenetet.)

 

[KEVÉS FÉNY]

(Halk, ismeretlen, azonosíthatatlan zajok.

Váróterem, sekrestye, színházi öltöző... stb.)

 

Másik: Látja, már megint széthagyta a dolgokat.

Mindig rendezkedik, mindent máshová rak,

mint ahogy megszoktuk.

Most meg hol van a hamutálca?

A padló bezzeg nedves. Kiloccsantotta a vizet.

Aztán meg mindig összetör valamit. Tegnap a tükröt.

Pedig az rosszat jelent.

 

Hát, nem igaz. Pont ide kellett ragasztania a rágót.

Pedig utálom, tudja, hogy utálom. Hányingerem lesz.

Kijön a tömés a fogamból. Megindul az orromból a vér,

korogni kezd a gyomrom, büfögök, büdös lesz a szám...

 

Egyik: Ülj már le, idegesít ez a járkálás.

Még van időnk.

 

Másik: Szerintem korán jöttünk. Nincs itt senki.

 

Egyik: Mi ez? Korog a gyomrod? Éhes vagy?

 

Másik. Nem, csak ideges vagyok. Félek attól,

hogy most nem úgy fog történni. Nem akarom,

hogy bármi másképp legyen. Azt szeretném,

ha mindig minden ugyanúgy volna. Hogy amikor

megszólal a csengő, utána ne legyen bennem félelem.

 

Egyik. Hát igen, jó volna úgy kezdeni, hogy

ne okozzon csalódást. Érted, mire gondolok.

Amikor mindenki rád figyel.

És mondanod kell valamit. Amikor ugyanazokat

a szavakat mondod már évek óta.

Ugyanazokat a mozdulatokat, összehajtod a kendőt,

meghajlasz, kicsit vársz, megemeled a hangod,

és akkor azt mondod, mindig ugyanazt...

 

Másik. Én épp azt szeretem, hogy mindig ugyanaz.

Az benne a szép. Figyelem a mozdulatokat,

és mondom magamban ugyanazokat a szavakat.

 

Egyik. De érzed, hogy valaki most sem jött el.

Egy hely most is üresen marad. Valaki,

akinek nehéz a szíve, és üres héj a teste.

 

Ma, amikor jöttem idefelé, láttam a járdán

feküdni egy kutyát. Az oldalán feküdt,

mintha eldöntötték volna. Ahogy elmentem mellette,

kicsit megemelte a fejét, rámnézett, szagolt,

aztán visszaejtette, vinnyogott. Picit megemelte a fejét,

és megnézte az embereket, ahogy elhaladtak mellette.

Le akarok feküdni és elaludni.

Nem szeretnék most semmit se mondani.

Nincs mit mondanom.

 

Másik. Igen, igen. De mostmár kezdjük el

az öltözködést. Ma a kék színt kell használni, ugye?

Igen, ilyenkor a kéket. Az nagyon szép.

 

Egyik. A feketét akarom. A feketét az arany szegéllyel.

Ma a szomorú arcomat hoztam el. Reggel, ahogy belenéztem

a tükörbe, láttam, hogy ma a szomorú arcomat kell viselnem.

A fekete karikákat a szemem alatt. A szőröket az orromban.

A nyelvem megdagadt a számban, alig tudok

levegőt venni. Fulladozom. És forró a nyelvem.

Egy hosszú, rothadt hús csúszkál a számban.

Érzed milyen büdös a szám?

Reggel óta egy pénzérmét tartok a nyelvem alatt,

hogy hütse a nyelvem. Látod?

(Mutatja a nyelve hegyén az érmét.)

 

Másik. Mindjárt láttam, hogy rossz napja van.

Ezt már ismerem. Depressziós, fél, képzelődik,

hangokat hall. Ilyenkor beesik az orra, egy nagy üres

horpadás lesz a helyén, mélyen benyomódva a koponyájába.

És szétáll a füle, hirtelen összemegy a feje, érzi?

A szemöldöke körbeéri a fejét, a fogai átszúrják a bőrét,

férgek rángatóznak az arcán. Nagy fehér férgek,

ahogy beszél, az arc izmai. És a szeme ahogy lefolyik

az orra mellett, ez a kocsonyás massza, kocsányon lóg,

tapogatózik, mint a csápok, mint a kígyó nyelve,

keresi a tárgyakat. A fények üvegszilánkként

szúródnak bele, minden hang késként hasogatja,

lehántja a testéről a bőrt, kitakarva az izmokat,

az ösztönös rángatózást, a férficsípőkét közösüléskor,

és az ernyedő hímvessző borzongatóan finom rándulásait.

 

Egyik. Reggel, amikor felébredtem, úgy éreztem,

mintha éjszaka vedlett volna a testem,

és a hártya rajtam maradt, és tele van levegővel,

de mégis süllyedek. Akkor teleszívtam a tüdőm;

majd elkezdtem levegőt nyelni, le a gyomromba,

de ez sem segített, visszabüfögtem, hánynom kellett.

Akkor gombostűket kezdtem szurkálni a hasamba,

de nem pukkadt szét. És érzem, ahogy püffedek,

egy sötét folyón sodródik velem ez a felpuffadt vizihulla.

 

Amikor a kutya megszagolt, vonítani kezdett.

Megijesztett, majdnem lenyeltem a pénzt.

 

Másik. Köpje már ki azt a vacakot.

A végén még tényleg lenyeli. Akkor meg az lesz a baja.

Szedje össze magát. Már megint azt hiszi,

hogy meghalt; ez szamárság. Ha meghalt volna,

akkor most nem beszélne velem.

 

Egyik. Miért, sose hallottál még olyat,

hogy valaki túlélte a halálát? Mit gondolsz,

mitől olyan nehéz a várakozás a halálra?

Mitől olyan nehéz az ember szíve? Ahogy hallgatózik,

majd az lesz a nehéz. A hangok, amelyek a testből

jönnek. A testből, amely ekkor megtelik hangokkal.

 

Másik. Ideje öltözni, hozom a ruháját.

 

Egyik. Bekapcsoltad már?

 

Másik. Még nem mondta. (Bekapcsolja a monitort)

 

Egyik. Ezt nem kellene már mondani.

 

Másik. Jó, de még van időnk,

még nem kezdődött el.

 

Egyik. Hozhatod a ruhám. Öltözöm.

(Visszafogottan meleg-jelenet,

Magánlakás, a halál pillanatának bardója, öltöző...)

 

[ KÉK ]

Másik. Na, hogy nézek ki?

 

Egyik. Ne riszáld a segged.

Nem szeretem, ha riszálod magad.

 

Másik. Nem szereted a seggem?

Hús és hamu; csikorgó, mint a fogad közé

ment homok, vagy sikamlós, mint a hal hasa;

hamvas, mint a liliom. Por és hamu,

vörös, mint a vér és a rózsa harmatos,

a fájdalom folyója, a felejtés folyója.

Átviszlek rajta. Add a pénzt.

 

Egyik. Minden olyan sötét, ismeretlen lények

vesznek körül. Hallod a vinnyogásukat?

 

Másik. Ne törődj velük, add a pénzt;

csókolj meg, majd a nyelvemmel veszem ki a szádból.

 

Egyik. Ó, ha csak egy test volna itt, amely nem emlékeket idéz,

nem a szevedést és a vágyat, a szevedés és a vágy

harcát az örömért. A nyelvem egyre nagyobbra

dagad a számban. Puha, nagy piros kelés,

mint egy rózsa, a tüskéi felvérzik a szám belsejét.

 

Másik. Három száj nyílik meg a szádban,

amikor beszélsz: az oroszlán, a kutya és a kígyó szája.

Nem tudom, melyik a rosszabb. Mindig van valami

bajod velem. Semmit sem csinálhatok jól.

 

Egyik. Kértelek, hogy tisztítsd meg

az ablakokat. A rózsákat se cserélted ki.

Ez a szag, már napok óta gyötör. Nem bírom ezt a szagot.

Cseréld ki liliomra. A ma egyébként is liliom kell.

 

Másik. Ma a kék-arany ruhát adom rád. Olyan leszel benne,

mint egy angyal, mint egy nagyfaszú angyal,

mint egy édes, fáradhatatlan szerető. Az angyal ilyen

azon a képen, amit a szobádban láttam: a kezében egy lilom,

és csupa ragyogás minden: a szoba, az ablakból látható

városszéli dombok, az utcákon a kutyák és az emberek,

a dombok alatt a kertekben az illatozó rózsabokrok.

 

Tudod, azt hiszem, olyan az angyal, mint egy szó,

amelyet valakinek a fülébe súgnak: édes,

csiklandós borzongás. Mint egy nyelv a fülben,

mint az ernyedő hímvessző borzongatóan finom rándulásai.

 

Egyik. Nyisd ki az ablakokat és az ajtókat.

Lassan el kell kezdnünk, már mind itt vannak.

Tele van a szoba a félelmükkel, a szuszogásukkal.

Várnak. Majd súgd a fülembe, halkan, nagyon halkan.

 

Másik. Maradj nyugton, majd én vezetlek.

Add a kezed. (Egyik a Másik mögött halad.)

Engedd el magad. Legyél olyan, mint ez az árnyék,

az enyém és a tied, melyek összemosódnak,

a porban a porral, amelyen járunk.

 

Egyik. Ó, csak az az egy test lenne itt,

amely nem idéz emlékeket, amely maga a fájdalom helye,

halott szíve a szevedés és a vágy rózsája.

De mintha mégis itt dobogna valaki az éjben. Hallgasd csak!

 

Másik. Ne nézz hátra, ne fordulj meg,

most a hátad fedi el a szemed. A testem

vezeti a tested. Gyere szorosan mögöttem,

simulj a hátamhoz, nyomulj egész közel hozzám,

olvadj bele a testembe, mintha egy test lennénk,

mintha már csak lélegzet volnánk,

amelyet egymás száján keresztül lélegzünk be,

ahogy megyünk az úton, az árnyborított,

meredek lejtőn, tele sűrű homállyal,

amikor a fáradtságtól már csak suttogások, sóhajok,

nyögések, alaktalan zajok vagyunk, testünk sötétségében,

amely magába fogad bennünket, körülölel, beburkol, elrejt.

De a sarkunkban a kutya, a holdfogú eb.

 

Egyik. Amikor a test elveszíti a határait,

amikor a lélegzés már csaknem megszűnt, amikor a vágy

és a szenvedés, hol az egyik, hol a másik,

túlcsap a test emlékein; ott, ahol minden dolgok olyanok,

mint az üres, felhőtlen égboltozat, és a mezítelen,

folttalan öntudat hasonlatos az átlátszó ürességhez,

amelynek sem kerülete, sem középpontja nincsen.

Ebben a pillanatban ismerd föl önmagadat,

és maradj ebben az állapotban.

Azt hiszem, ideje lesz kinyitni az ablakokat.

 

Másik. Úgy gondolja?

 

Egyik. Érzem.

 

Másik. Milyen érzés? Magányosnak érzi magát? Fél?

 

Egyik. Az angyal mögött vagyok. Csak a hátát látom.

Szeretnék valamit, de nem tudom, mit. Szeretnék

valamit kérdezni, de nem jutnak eszembe a szavak.

Szemek vannak mindenütt körülöttem, de

csukva, és ettől, úgy érzem, sötét van.

 

Másik. Nyissam ki az ablakokat?

 

Egyik. Egy ilyen ablakon keresztül talán

mindent lehetne látni, mindent, ami valaha volt.

Talán azokat az embereket is, akik most a város utcáin

tolonganak, a kutyákat, ahogy a nyomukba szegődnek.

És csupa ragyogás minden: a szoba, az ablakból látható

városszéli dombok, és a dombok alatt a kertekben

az illatozó rózsabokrok. Az angyal kezében a lilom.

 

Másik. Feküdj le, pihend ki magad, ne gondolj semmire:

a tiszta üresség állapotában maradj meg.

A kilégzés és a belégzés megszűnése közötti szünet

az az időszak, amely alatt az életerő

a központi idegvezetékben tartózkodik.

 

Egyik. Olyanok voltunk, mint két bohóc,

akik évek óta mindig ugyanazokat

a vicceket mondják, mindig ugyanúgy esnek el

a porondon. Ismerik egymás trükkjeit,

akárcsak a hibáit. Egyébként nem sokra

tartják egymás művészetét.

 

Másik. Ma szokatlanul sokat beszélsz. Ez nem fog

jót tenni a hangodnak, túl fogod erőltetni.

Feküdj le egy kicsit, még van egy kevés idő,

amíg a különböző szervek nyílásaiból sárgás folyadék

kiválasztása kezdetét nem veszi.

 

Ne nézz a tükörbe, az arcod már egészen

olyan, mint az enyém. Csókolj meg, még egyszer,

hamarosan nem lesz több ez a száj,

mint betört ablaküveg, lék a tavon; már hírdetik a jelek,

hogy a föld a vízbe süllyed.

(megcsókolják egymást, vagy a monitorokon keresztül)

 

Egyik. Most kérlek, ne nézz rám.

Amíg becsukom a szemem. Olyan nehéz vagyok.

 

(Sekrestye, kórház, bordély, masszázsszalon...)

 

 

Másik. Ideje, hogy jön. Már megint vizes a padló,

a rágóját nem szeretném mégegyszer megtalálni.

 

Hagyja, hagyja, nem kell most a virágokkal

bajlódnia. Kérem, nézze meg, ahogy most itt

fekszik, annyira nyugtalanító.

Még sohasem beszélt ennyit.

Már azt hittem, a nevemet is ki fogja mondani.

Sosem szólított a nevemen. Nem is tudom,

vajon emlékszik-e rá. Valaha biztos tudta,

ahogy én is az övét. De aztán elfelejtettem.

Meg kell majd néznem a könyveiben,

valahová biztosan felírta.

 

Tudja, csak néha mondott valamit, hogy mit csináljak.

Egyébként csak a szemével intett, vagy valamire

rámutatott, hogy akkor most az következik.

Így mindig hasznosnak tudhattam magam.

Mindig tudtam, mit kell csinálnom.

Segítsen nekem, most nem tudom, mit tegyek.

 

Valaki. Nem értem, miért nyugtalankodik.

Engedje el magát. Csukja be a szemét.

Gondoljon valamire, ami nem kellemetlen.

 

Most mit érez?

 

Másik. Tőlem kérdi? Ezt most tőlem kérdi?

 

Valaki. Kérdezetném öntől is? Nem, nem öntől,

kérdem, őtet kérdeztem. Vagy tudna válaszolni helyette?

Mert az most sokat segíthetne.

 

Másik. Már azt hittem, tőlem kérdi. Tudja,

zavar, ahogy most itt fekszik. Nem tudom szeretni.

Ha szembeülök a koponyájával, talán

hallani fogom, mi történik benne.

Ne higyje, hogy bennem nincs gyűlölet.

Mindig is gyűlöltem, ahogy csal, a jó modorát,

a nagy jóindulatát. Ezeket a maszkokat,

amelyekkel magát elrejtette.

 

[FEHÉR]

 

(Egyik ettől kezdve egy bábuval helyettesíti magát,

egy ideig még ott ül a bábu mellett, figyel.)

 

Valaki. Nem csukná be az ablakot. Ilyenkor be kell

zárni a nyílásokat. A test valamelyik nyílásán

fog kilépni, figyeljen. A koponyatetőn van egy kicsi

rés, az most elég lesz neki. Van itt egy szalmaszál?

Kérem, próbálja meg, vajon bele lehet-e illeszteni

abba a résbe egy szalmaszálat. De lehet, hogy

a köldöknél lép ki a testből.

 

Másik. Gondolja, ez segít?

 

Valaki. A legjobb, ha itt lép ki. A lélegzet már megállt.

A szemek hidegen néznek. A bőr nem reagál az ingerekre.

A test ilyenkor tele van hangokkal. Idegen lények

harsognak a benne. Fél tőlük, menekülni szeretne,

ezért nem képes felismerni saját tudatának

kivetülő káprázatát. De a füle még nyitva van.

Segítenünk kell neki. Kérem, hozza a könyvet,

hogy felolvassuk neki. Tudja, ilyenkor tele van félelemmel.

Ezek a legnehezebbek, az első napok a halál után.

Valaminek kell maradnia, félni, szenvedni, várakozni.

 

Másik. Gondolja, még lát minket?

 

Valaki. Nem vagyok benne biztos, de tud rólunk.

Itt van közöttünk, csak képtelen megszólítani bennünket.

Beszél hozzánk, de nem értjük, mit mond.

Hiába várja a feleletünket, nem válaszolunk

a kérdéseire. Látja a testét, látja, hogy leveszik

róla a ruháit, nem nyúlnak az ételéhez.

De nem érti. Hangok rémitik.

 

Másik. Én, ha jobban belegodolok,

mindig is így voltam vele. Hiába mondtam neki

bármit, nem figyelt rám.

Vagy úgy tett, mintha nem figyelne oda.

Amikor mögöttem jött, éreztem, ahogy

a hátamba nyomódik a melle, a kemény mellek

váltakozó megfeszülése, a hasa puha vonala,

a köldök, amelyben megtorpan a lecsorgó izzadtság,

felduzzad, aztán mégis túlcsordul, a lihegése a tarkómon,

az öle, ahogy rátapad a fenekemre,

a combok, ahogy szorosan összesimulnak,

egyszerre lépnek, mintha egy test lennének.

Elsuttogott szavai a fülemben, édes,

csiklandós borzongás. Mint egy simogató nyelv a csiklón,

mint az ernyedő hímvessző borzongatóan finom rándulásai.

 

Valaki. Kérem, ne nyúljon hozzám,

és őt se érintse meg. Most egyedül kell visszatérnie.

Látja, a bőr kezdi elveszíteni a fényét.

A test természete szerint üres.

(a bábuhoz beszél)

Figyeld az angyalt, mélyedj el a szemléletében,

úgy, mintha alakja a vízben tükröződő hold

képe volna, látható - de mégsem valóságos.

Mélyedj el szemléletében, mintha elven

testtel bíró lény volna.

 

Másik. Bocsánat, megengedi, hogy megszagoljam?

 

Valaki. Engem? Úgy érti?

 

Másik. Igen; szeretném megszagolni.

Tudja, félek, láthatatlan testek vesznek itt körül,

szeretnék valami biztonságot.

 

Valaki. Ha ragaszkodik hozzá.

(Valaki ölébe hajtja a fejét.)

 

Másik. Rózsaillata van, igen, határozottan érzem,

hogy rózsaillata van. Szeretném megízlelni,

amikor örül. Szeretném a nyelvemen érezni az ízét.

 

Valaki. Meggyújtotta már a tömjént?

 

Másik. Mindjárt. De az zavarni fogja a rózsák szagát.

A régi rómaiaknál volt egy ünnep, úgy nevezték,

hogy rózsaünnep. Tud róla valamit?

 

Valaki. Nem, nem tudok róla semmit.

(a bábuhoz beszél)

Az angyal a démon, a sötét erő, de van

benne fény, a fény egy szikrája;

a tudatod mélyén is pislákol,

ismerd fel!

 

Másik. Lehet, hogy így van.

A világ nem egyszerű, tudom.

 

Valaki. A fülébe kell súgni nap mint nap

a legfontosabbakat arról, milyen hangokat hall

a testében. Emlékeztetni kell a nevekre,

amelyeket ki kellene mondani a szellemek előtt,

hogy megnyerhesse jóindulatukat.

 

(Egyik. Az első nevére, azt hiszem, még emlékszem,

a másodikra is, de a harmadiknak folyton a számon

van a neve, és nem tudom, nem tudok rájönni,

hogy hívták. Sokszor azt gondolom, csak próbálgatni

kéne a szavakat. Az a pillanat jut eszembe, mikor

hetekkel később meglátott az utcán, felém rohant,

és elgázolta egy autó. Röpült boldogan, és én

a nevét kiáltottam. Most is csak kiáltani kéne

azt a nevet, de nem tudom.)

 

Másik. Az angyalét?

 

Valaki. Nem, az angyal szépsége nem a szépség része.

Inkább a halálé. Erre a találkozásra készülni,

ez jelenti várakozást. A szó kimondására várakozni.

 

Segítsen nekem, ezt sokszor, egész közel hajolva

a füléhez, el kell ismételni, mondja utánam:

 

Ó, bárcsak én, ha a valóság bizonytalan átélése

nékem földereng, képes lennék a félelem, rettegés

és borzadály minden gondolatát, az árnyszerű jelenségek

mindegyikét elűzve, minden képet, amely megjelenik

mint saját tudatom tükrözését fölismerni,

bardóbeli árnytermészetüket fölfogni, hogy így érhessem el

az alkalom igen fontos pillanatának a végét,

hogy ne rettegjek a békés és haragvó istenségek seregétől:

tulajdon gondolatformáimtól.

 

 

(Randevú az Orpheusz és Eurüdikében;

hétköznapi, utcai jelenet...)

 

Egyik. Az éjbe' bolyong ez a szem,

lopva magán szűri át a derengést,

merre, hová ez az út e' kietlen százszemű térben?

 

(Másik. Ne félj, ne rettegj, ne fuss...)

 

Valaki. Már régóta várlak, nem tudsz pontosabb lenni?

Beszélj rendesen, és ne hülyéskedj...

 

Egyik. Ne haragudj, találkoztam egy ismerősömmel.

(Másik felé biccent.) Isteni lantművész.

 

Másik. Lantművész és kockajátékos.

 

Valaki. Kérem, ne hajoljon hozzám közel,

zavaró a szájszaga, amikor beszél

Nincs valami betegsége? jár fogorvoshoz rendszeresen?

Használ szájvízet? Mentolos rágót? Tudom ajánlani.

 

Egyik. Nem ő tehet róla. A szája az alvilágba nyílik.

Sietnünk kell. A szájában kivisz bennünket innen.

Csak egy kicsit kínos, ki lehet bírni, hidd el.

 

Valaki. Már nem szeretsz? Érzem, hogy nem szeretsz. Igaz?

Olyan kutya szaga van, nem érzed?

 

Egyik. Volt idő, amikor szépnek láttam

az asztal szélén ottfelejtett almacsutkát is,

amelyet lerágtál. Szépnek láttam bármit,

ami hozzád tartozott.

 

Valaki. Annál szomorúbb leszek, mert akkor már

annyi mindent veszel észre, folyton összehasonlítva

a dolgokat velem, a magányodat szépségem környezetével,

akkor majd meglátod, milyen hitvány minden, ahhoz

a szépséghez képest, amelybe rajtam keresztül tekintesz bele.

 

(Másik. Egyszer észre fogod venni, hogy a szépségbe már

csak az ő szépségén keresztül láthatsz, te, aki ekkor már a puszta látásába sűrűsödtél, hogy így hatolhass bele,

a szépség által.

 

[SÁRGA]

 

Egyik. Ne haragudj rám, amiért ráderőltettem

ezt a találkozást, önzés volt. Magányos voltam.

Hoztam neked ezt a rózsát (fénykép, dísztávirat, stb.),

szeretnélek lefényképezni vele.

 

Valaki. Ne akarj lefényképezni, nem szeretem,

ha fényképeznek. Figyeld a mozdulataimat,

és ha majd előttem mensz, emlékezz rá, lépj úgy,

ahogy én lépnék, hogy könnyebben követhesselek.

 

Csak arra kérlek, ha sírni akarsz,

ne nézz a kamera felé.

A monitoron hatásvadász a sírás, hazug.

 

Egyik. Nem fogok sírni.

 

Valaki. Legalább megpróbálod.

 

Egyik. Szomorú voltam, amikor elveszítettelek.

Napokig sírtam. Már az istenek is megelégelték,

és akkor szóltam hozzájuk, most kérlek e rémes

helyre, a nagyra, e tág tér csöndiszonyára:

az ő fonalát fűzzétek vissza a léthez...

 

(Akció)

 

Másik. (folytatja) Mennek az ösvényen csöndben,

mely a földre vezet fel, árnyborított,

meredek lejtős, tele sűrü homállyal;

s már közelébe is érnek. Csak szikla volt,

élettelen erdők. És hidak az űrben

és a szürke, vak, nagy tó, amely

úgy lebegett a messzi mély fölött,

mint egy esős táj égboltozata.

Türelmes és lankás mezők között

csak halovány csík volt az egyetlen út,

odadobott, hosszú, fehér szalag.

 

És ezen az egy úton jöttek ők.

 

Valaki. Milyen szépen fogalmazol.

 

Egyik. Talán csak kerülöm a tényeket.

 

Valaki. Beszélni sohase tudtál. Makogtál,

eldünnyögted a szavakat, nyögtél. Egyszóval

szörnyű volt hallgatni. Egyedül talán azt hiányolom itt.

Már azt hiszem, találkoztam valahol a kisérőddel.

Van valami sötét a tekintetében. És bűzlik.

Ami nem hasonlít sem az élőkére, sem a holtakéra.

Akár angyal is lehetne.

 

Egyik. Honnan tudod, nem az-e?

 

Valaki. Lehet, hogy ő az, majd fogja a kezem,

halad mellettem, vagy én fogok mögötte menni,

mindig mögötte. Rakom a lábaimat, oda, ahová ő

tette korábban. Bízni fogok a hátában,

amit magam előtt látok. A ruhák ráncolódását

fogom figyelni, hogyan vetnek ráncot rajta,

ahogy lép. Tudni fogom, hogy alatta hogyan

mozdul a váll, kitalálom a lapockák játékát.

A hát széles izmát, amely a gerincet

tartja, és amely levezet a far feszes dombjához.

Meg fogom szeretni a járása ütemét,

a kimért, a biztos tempót, amellyel

közvetíti nekem a te mozdulataidat,

a tiedet, aki előtte fogsz haladni.

 

 

Másik. Sietni kell, nem lehet sok szót

vesztegetni. Vigyázni kell. Itt nem lehet elrejteni

a gondolatokat, az emlékek kilépnek

az emlékezőkből, körülveszik, harcolni

kezdenek vele. A test itt megtelik hangokkal,

amelyek távoli érzések hangjain szólalnak

meg. Távoli életek követelnek maguknak

testet, elfelejtett gondolatok akarnak

visszatérni velünk. És mi elsüllyedünk

akik így is egyre

nehezebbek leszünk. Minden lépés, amit

majd megtesztek visszafelé, ólomsúllyal

nehezedik a következő életetekre.

 

Egyik. Vigyázz a rózsára.

 

Valaki. Nem ejtem el, de nehéz,

nehéz nem elejteni.

 

Másik. Egyedül a rózsa valódi most,

a rózsában valódi a mélység, amely fölött járunk.

A rózsában azok a finom árnyalatok.

Ha néznéd egész nap, látnád, hogy mindig más,

a napszakok, ahogy köréje gyűlnek.

Ahogy kinyílik és ahogy becsukódik.

Mint ezek a mondatok,

amelyekről beszélni fogunk.

A mondatokban a megkülönböztetések finomsága,

pusztán attól, hogy másképpen mondod.

Feszülten, mint aki fél, ettől a félelemtől:

a hatalomtól a félelemben.

 

Egyik. Ahogy beszélsz róla,

érzed a rózsa súlyát? amelyben a hatalom van,

a bűntetés, a remény, a szeretet,

a megbocsátás, a királyság. Amikor beszélsz,

arról beszélsz, ami nincs.

 

Másik. Az elhullt rózsák,

az elhullt rózsaszirmok, levelek,

és ez a bűz, tele van velük ez a terem.

Elviselhetetlen.

 

Valaki. Ha most tél volna, komisz,

makacs és alattomos, mint a vétek,

és itt mindenütt hó, vastagon,

és minden csepp víz jéggé fagyna,

és mégis itt nyílna ez a rózsa, tudnánk,

hogy ez a jel, a test három nevének a jele,

és ez már egy igazi legendához sem kevés.

 

Másik. Az örök jel, akár a rózsa,

az egymásra hasonlító legendák,

ahogy belevesznek a rózsába,

amely magába zárja őket,

visszaveszi, aztán bezárul.

 

Egyik. Nem, a virágok visszatérnek,

ahogy mi is visszatérünk ugyanazon az úton,

mert minden ott kezdődik,

ahol kezdetét vette a vég.

 

Valaki. Vagy a befejezetlenség,

amely mindig utána jön, mint egy hűséges kutya,

mint a rózsa az illat után.

 

Másik. Mindig ott van a nyomodban az oroszlán,

a kígyó, és a kegyetlen, holdfogú eb.

 

Egyik. Hiába akarsz megszabadulni tőle.

Azt mondod, te az átmenet vagy, kezdettelen,

mint a gyűrű belső felülete,

és végtelen, mint a külseje.

Azt mondod, te vagy a rózsa emléke.

 

 

(Barokk-opera jelenet;

Kevéssé színpadszerű "operai" szcenika és gesztusok.)

 

Másik. A szeretet csupa szenvedés,

és fájdalom, és panasz, és sötét.

Lépj be a sötétbe, indulj el,

a rózsa illata felé.

A sötétben, ahol vagy,

nincsen távol, nincsen közel.

Indulj, talán meglátsz valami

halvány derengést. A rózsa pislákoló,

alig derengő fénye. Lépj be a sötétbe,

hogy megpillantsd a fényt.

Hagyd magad mögött a félelmet a fájdalomtól,

a csalódástól. Hagyd kívül a tested súlyát,

sötétségét, nehézkességét.

A sötétben minden könnyebb lesz,

a lépteid szárnyakat kapnak, a benned lévő szándék

kitartást, és a szemeid megtanulják

megkülönböztetni egymástól a jót és a rosszat.

Csak a sötétség mélyén megpillanthatod meg

azt a halvány derengést, ami a tiszta fény holdsütése.

Csak annyi, mint egy szentjánosbogár pislákolása,

hogy el tudd viselni.

 

Egyik. Hallgass. A szíved mögött hallgatózz,

hallgasd ki a szívedet is, hogy mit vall ellened.

Vigyázz, nehogy becsapjanak.

 

Valaki. Hazudj nekem, hazudj a boldogságról.

Hazudd azt, hogy szép a hajam, vedd észre,

hogy milyen szép a bőröm,

szeresd és dícsérd a melleimet, külön-külön,

mintha az egyik a feleséged lenne, a másik az anyád,

ne tudd eldönteni, melyiket szereted jobban,

akard mindkettőt.

Szeresd meg bennem a reménytelenségedet.

A rossz emlékeimet,

amelyeket sosem mondtam, sem neked,

a gondoskodónak, sem neked, az önzőnek.

 

Egyik. Milyen szép vagy, amikor elfordítod a fejed,

egy kicsit hanyagul. Ilyenkor az a keserű vonás, a szád körül,

észre sem veszed, és nem is akarhatod,

mert biztos nem godolsz semmire,

és látszik is, hogy nem azért, mert akarod,

elmélyül, csak az izmok játékától,

a megfeszülés és elernyedés miatt,

mint egy fintor, mint valami cinkos.

 

Valaki. Ami csak neked szól,

aki ekkor az arcomba nézel,

akkor, ugyanúgy, ugyanazzal a mozdulattal,

csak fordítva, nem jobbról balra, hanem balról jobbra.

Akkor mindig szép a szád, ahogy megfeszül,

mint a horizont, mint egy penge,

nem, nem is, sokkal inkább, mint egy húr,

a pendítés után, a hang,

amikor már elhalt benne.

Nem remeg, újra kész, vár, mozdulatlan, néma.

Még akármilyen hangot adhat,

vagy soha nem fogja megérinteni senki,

vagy elpattan, hirtelen,

mint a csend, amely betelt.

 

Másik. Lehetnél valaki más. Egy kő,

amely süllyed a vízben; a kövek réseiben

nőtt virág; egy gondolat, amely

nem talál vissza az emlékezetbe.

 

Valaki. Te találod ki az emlékeimet,

és el akarod hitetni velem, hogy a te

emlékeidre emlékszem, hogy a te emlékeidben

vagyok emlék, semmivel se több.

 

Egyik. Az én emlékeim nem léteznek,

tudatom kivetült és eltévedt vándorai.

A tudat réseiben vándorló nyelv,

mint a ravasz, hízelgő nyelvű görög.

 

Valaki. Nem is létezhetnek, mert attól félsz,

hogy nem tudnád elfelejteni őket.

Arra kellek neked, hogy ne kelljen félned

a felejtéstől, mert itt vagyok és beszélek neked,

hogy ne kelljen emlékezned.

 

Beszélsz, de nem emlékszel arra,

amiről egy perccel ezelőtt beszéltél.

 

Egyik. Mindenre emlékszem.

Csak megpróbálom kiküszöbölni az ismétléseket.

 

Valaki. Csak azért tagadod le, hogy megszégyeníts.

Mint egy érintés, amely váratlanul a lábam közé nyúl,

és hidegen. Nem úgy, mint amikor te vagy bennem,

ismerem, ahogy mozog, a melegét, ahogy

megfeszül és ahogy puhább lesz,

olyan, mintha beszélne hozzám, simogat,

mint a nap melege, mint egy férfikéz a mellemen.

 

(Másik. Láttam, ahogy ott ült a teraszon,

egy könnyű plédbe burkolta be magát,

mert szép volt ott a napsütésben,

a koratavaszi napsütésben, amelytől olyan volt,

mint akinek titka van, mélyen elrejtve benne,

amit még nem mond el senkinek,

és attól volt olyan szép,

hogy valakinek nagyon szerette volna elmondani,

de még neki sem merte,

még visszatartotta, magábantartotta,

ahogy a könnyeit is,

amelyeket majd el fog sírni,

és senki sem lesz, aki megvigasztalja,

és ettől volt olyan szép, ahogy mindezt már tudta,

de még így is örülni tudott.)

 

Valaki. Voltál te valaha ilyen elveszett?

Egy kiszáradt, forró száj, fog a húsban?

 

(Másik. Neked akarta elmondani,

de te nem akartad meghallgatni. Féltél megtudni,

amit el akart mondani a reményről.)

 

Valaki. Tudtál volna örülni annak,

amit akkor el akartam mondani? Annak,

amit elmondtam, nem volt meg benned a teste,

a szavaknak a teste, az az arc,

amit látnia kell annak, aki beszél.

 

Másik. Hallgattál. Lehajtott fejjel, szorongva,

mint akinek nem kellene itt lennie, vagy szeretne

másutt lenni. Mint akinek rossz a lelkiismerete.

 

Valaki. Ismerem ezt az arcodat, amely megejtően

szép tud lenni, talán a tétovaságtól,

talán ez benne az ártatlanság,

talán a gyávaság, valami gyerekes, olyan arc,

amely még sohasem hazudott.

 

Ezt az arcod szerettem a legjobban,

ebben volt a legtöbb magány, és ebben a magányban

éreztem, hogy én is benne vagyok,

hogy ebben jutott nekem is hely;

egy mosolyban, ahol meghuzódhatok.

 

Másik. Milyen kevéssel megelégszik, aki szeretne.

 

Valaki. Ebben a gyerekességében volt valami esendő,

amit mindig szeretett volna eltakarni előlem,

az esendőségét, amit szégyelt, pedig ez volt az,

amit szeretni lehetett volna, és megbocsátani.

 

 

(Modern színjátszás visszafogott; elidegenítő, felegmatikus.)

 

Másik. A magány depressziós démonai

az alvilágban bolyonganak, a nyelv névtelenjei ők.

Amint beszélni kezdesz, mindjárt megjelennek.

 

Valaki. Meg lehet egyáltalán bocsátani

a másiknak azt, hogy magányos, hogy

a torkában van a sírás, hogy hajnalban megy el

sétálni, hogy meztelen, amikor levetkezik.

 

Egyik. Milyen kevés is elég volna annak, aki nincs.

 

Ez a mondat, azt hiszem, már jobban fog tetszeni neked.

Teljes, befejezett, és van, ahogy én is,

hiába tiltakozol ellenem.

 

Valaki. Nem lehet kevesebb annál, mint aki reménykedik,

hogy befejezheti a mondatot, amelyet akkor kezdett el,

amikor még nem tudott reménykedni.

 

Egyik. Nem, mindaz, amiről még beszélni tudunk,

már csak minket érinthet, de valójában semmit

sem tud megérinteni, mert érinthetetlen.

Hogy mitől lesz valaki bátor,

és hogyan menekül meg a gyávaságtól.

Azt nem tudom.

 

Másik. A félelem attól, hogy be kell fejeznie

a mondatot, amelyet még el se kezdett,

de tudja, hogy bele fog kezdeni,

és azt is, hogy bele fog zavarodni.

A zavarától, amelyben butaságokat mond majd,

és gyűlölni fog mindent, pedig nem is akarta ezt,

a legkevésbé ezt, csak egyszerűen

el akart menekülni egy mondat ellől,

amelynek tudja a végét, de azt, épp azt

nem akarja kimondani, mert el sem akarja kezdeni.

 

Ahogy a gesztusai is megtörnek valahol,

még mielőtt befejezné őket. Egy mozdulat íve,

amely, ahogy indul, már látszik benne a vég,

ahogy mellette elmenve az érintésből

simogatás lesz, nem kiszámítottan,

hanem pusztán véletlenül, a másik vonzásától.

De ahogy mégsem,

úgy tűnhetne, mintha ügyetlenül, sután,

majdnem kamaszosan, görcsösen és félénken,

de megtörik. És ezt nem lehet megbocsátani.

 

Valaki. Még a szavaknál is fontosabb egy mozdulat,

egy érintés, egy simogatás. Majdnem olyan ez,

mint kimondani azt a szót,

amelyet nem lehet kimondani.

 

(Másik. Ne mondd ki.)

 

Egyik. Ha kimondod, olyan, mintha többé

nem is akarnál emlékezni rá,

mintha elfelejthettél volna hallgatni róla.

Ha kimondod, semmid se lesz.

 

Valaki. Te halott vagy, a halottak némák,

Csak megérteni lehet őket, de hallani nem.

 

Egyik. Ne is gondoldj rá, Mintha nem is lenne.

mintha sohasem lett volna.

 

Valaki. Már az elején másként akartad,

sehogyansem. Úgy, hogy ne fájjon. Csak a szavakat

akartad, tisztán, mozdulatok nélkül.

 

(Másik. Nem akartad a húst, az izzadságot,

a görcsös félelemet, aztán azt, ahogy feloldódik,

a bőrön kiütköző verítéket,

az irányíthatatlan rángatódzást.)

 

Valaki. A szavakat, amelyeket nekem suttogtál

az éjszaka legtitkosabb perceiben,

amikor már nem volt teste a testünknek,

és már nem volt szava sem,

amikor már csak lélegzet voltunk,

amelyet egymás szájából kapkodtunk el,

amikor már csak suttogások, sóhajok, nyögések,

alaktalan zajok voltunk, testünk sötétségében,

amely ekkor magába fogadott bennünket,

körülölelt, beburkolt, elrejtett.

 

Egyik. A meztelen testet, amely olyan,

mint a hulla, csak mozdulatlanabb,

mert tudva marad fekve. Csak eljátssza,

hogy nincs ott, pontosabban és tökéletesebben,

mint a halott test, amely kényszerül lenni,

mert nem azonos azzal, ami.

 

Valaki. A mozdulatlanságot akartad, csak nézni,

moccanatlan. Átnézni rajta, valahová mögé.

látni azt, ami mögötte van, az álszent, a kukkoló.

 

Egyik. Nem akartam fájdalmat okozni.

 

Valaki. A fájdalom okát nem akartad,

mert a fájdalom elviselhető, az oka az elviselhetetlen.

Innen már nem tudok tovább menni veled.

Ugy érzem, te egy másik világ felé haladsz.

 

Másik. Azokat a félelmeket, amelyek benned vannak,

azt neked kell elviselni. A színész sem játszhatja

más helyett el a félelmeit.

 

Egyik. Mindent eljátszhatunk, és mégsem történik semmi.

 

Másik. Én ebben már nem hiszek.

 

Egyik. Akkor itt meg kéne állnunk.

 

Másik. Nem akarsz különbséget tenni aközött,

ami megtörtént, és aközött, ami nem.

Nem akarod vállalni azt, hogy most játszanod kell.

 

Valaki. A játék olyan, mintha megtörténne,

és mintha nem. Olyan, mint aki várakozott arra,

hogy elkezdje a játékot, de nem volt kivel játszania.

 

Egyik. A különbség csak abban van, amit te mondasz,

és nem én. Amit általam mondasz és amit általad mondok.

 

Másik. Nem ugyanarról beszélünk.

 

Egyik. Nem, ugyanarról beszélünk.

 

Másik. Ne ismételd azt, amit tőlem hallasz.

 

Egyik. Valójában, mindketten tudjuk: azt mondom,

amit tőled hallok. És amikor már hallom,

akkor már késő, túl késő,

nem tudok változtatni azon, amit mondok;

ezért vigyáznod kellene, mit mondasz.

 

Másik. Azt szeretnéd, hogy áttolhasd rám a felelősséget,

hogy amit te mondasz, az ne legyen más,

mint előkészület arra, amit hallani akarsz tőlem,

és amit te magad gyáva vagy kimondani.

Nem akarsz mást, csak elhitetni magadról,

hogy nem olyan vagy, amilyen vagy.

Csak egy maszk, amellyel lefedtek egy arcot,

amely még nem tudott arccá lenni,

csak domborulataival lehetőséget ad

egy maszknak arra, hogy megjelenhessen.

Hogy van arcod, amely lehet egyedül csak a tied.

Úgy szeretnél tükörbe nézni,

hogy becsukod a szemed.

Olyan szeretnél lenni, mint én.

Csak ismételsz, semmi újat nem tudsz.

 

Egyik. Te igazából nem is vagy. Várj,

mindjárt kitalállak. Kitalálok neked valamit,

egy figurát, mozdulatokat, néhány mondatot,

egy-két replikát, csak egyetlen szót,

amellyel beléphetsz a színre. Egyetlenegyet,

jó, legyen kettő:

 

Az a szellem vagyok, aki folyton tagad,

S joggal: mert ami létrejön, tenyészik,

Mást nem érdemel, mint, hogy elenyészik;

Legbölcsebbek, amik létre se jönnek.

Így hát mindaz, amit ti bűnnek,

Romlásnak, rossznak hívni szoktatok:

Ebből az elemből vagyok.

 

 

(Pszichológiai tanácsadó, pszichodrámakör stb.;

szakemberek, visszafogott hidegség a részvét látszatával.)

 

[VÖRÖS]

 

Valaki. Valójában nincsenek érzések.

Ebben a játékban nincsenek érzések,

mert már ilyesmi nincs. Magányos emberek vannak,

akik rögtönöznek, csak utánozzák azt,

hogy azt teszik, amit tesznek. Gondolj csak

a szeretők szétválaszthatatlanul elkeveredő beszédére.

 

(Másik. Az erotikus játékok gyalázatos világot tárnak fel,

amelyet a szeretők éjszakai nyelve hív elő.

Ezt a nyelvet nem lehet leírni. Éjszakánként sugdossa

az ember rekedt hangon a másik fülébe.

A hajnal feledésbe borítja.)

 

Egyik. Nem, te sem akarod, hogy legyen,

akár egyetlen olyan mondatod is, amelyet,

ha kimondasz, attól lenni fogsz.

 

Valaki. Visszavonhatatlanul. Attól kezdve

el kell játszanod azt a szerepet,

amelyet az a mondat rádkényszerít.

Benne leszel a szerepben, te sem leszel

több, csak egy szerep egy játszmában.

 

Másik. Akarsz olyan szerep lenni,

amely hasonlít egy mondatra?

 

Egyik. Olyan cselekvésekre volna szükség,

amelyek eredetiek, nem másoktól ellesett trükkök.

Olyan mondatok kellenének, amelyek

még sosem hangzottak el hamisan.

Olyan szavak, amelyekkel még sosem hazudtak.

Olyan érzések, amelyeket nem jár át az undor és a közöny.

Azok az érzések, amelyeket

valaki most ismer meg az ismeretlenből.

 

Másik. A semminek lenni, a szereplő arra törekedjen,

hogy a semmi legyen, azt erősítse játékával,

hogy ő valójában semmi, jelentéktelen,

olyan hely, amelyet nem lehet megszólítani,

nem lehet vele párbeszédet kezdeni,

kívül áll minden olyan lehetőségen,

amely őt valamiként, valakiként tenné megragadhatóvá,

megszólíthatóvá, olyan helyet biztosítana számára

mások között, egy másik személyiség viszonylatrendszerében,

amellyel annak a másiknak valahogy a része lenne,

maga is viselné a másik élet súlyát,

és ilymódon nem lehetne többé senki.

 

Valaki. Nem az ismeretlen az érdekes,

hanem az ismételhető. A problémák visszatérő felismerése.

 

Egyik. Amikor közbeszólok, azt nem azért teszem,

mert hallani akarom a hangomat,

vagy mert szerpelni akarok. Nem, pusztán azért,

hogy ezzel is lehetőséget adjak neked.

Hogy válaszolni tudj.

 

Másik. Ha most megpróbálnál valamit mondani,

mindegy, hogy mit, akármit, hülyeségeket, valami blődlit,

vagy olyasmit, aminek még értelme is van;

na persze igen korlátozott értelme,

mindjárt abba az akadályba ütköznél,

hogy előbb velem kellene valahogyan tudatnod,

és nekem még mindig módomban állna,

nem is, inkább hatalmamban, igen, hatalmamban,

hogy egyszerűen elhallgassam.

Hogy elkezdjek hallgatni.

Hogy az legyen a szerepem, a hallgatás.

 

Egyik. Hogy túlértékeled magad.

Meg sem tudnád érteni, nem hogy kimondani.

 

Valaki. Hogy milyen lehet a gyűlölet,

azt így sosem fogod megtudni.

 

Egyik. Amit ki lehet mondani, azt meg is lehet érteni,

és amit meg lehet érteni, arra bizonyosan

lehet találni szavakat,

olyanokat, amelyek kimondhatók.

 

Másik. Tévedsz, nem a keresésről és nem

a találásról van szó, egyáltalán nem.

 

Egyik. A beszéd, az csak egyedül tőled függ,

egyedül tőled olyan, amire emlékezni lehet.

 

Valaki. Üres szavak, látod, ahogy a szépbe vesznek.

 

Másik. Emlékezz rá, akkor is, amikor már

nem lehet többé emlékezni semmire.

Emlékezz a bánatára, hogy milyen mély volt.

 

Valaki. Milyen mély is volt a bánatom,

ahogy beleveszett a szépbe. Ez így elég szép?

 

Másik. Csak akkor lesz a beszéd hallható,

ha ott van mögötte a mély is. A mély,

amely olyan mély, akár a hallgatás.

Az elhallgatása valaminek. Mondjuk,

egyetlen szónak, amely már nem is szó,

hanem az a valami, ami a szó mögötti sötétben várakozik.

Onnan fog eljönni, és félelemetes lesz.

 

Valaki. A félelmetes nem félelmetesen jön el,

hanem lopva, észrevétlen, egy rossz mozdulattal,

ahogy elnyomod a cigarettát.

 

Egyik. Talán inkább arról kellene beszélned,

hogy mióta vagy itt.

 

Másik. Ne fenyegess, kérlek, csak azt teszem,

amit tennem kell.

 

Valaki. Aki nem ébredt még álmából arra, hogy sír,

hogy zokog, kétségbeesetten, vigasztalhatatlanul,

az nem tudja, mi az alvás, mi az éjszaka a csendben,

mi a magány az egyedüllétben.

 

Másik. Elmondod a gyermekkorod.

Elmondod, amit hallottál,

amit elrejtettél a szavaid közé,

amit a szavaid mögé rejtettél.

Amit aztán majd visszamodtál,

amikor már azt hitted, hogy szabad beszélned.

Hogy már szabadon beszélhetsz róla,

mert senki sem fogja kihallanai belőle a hazugságot.

Miközben folyton másokot ismételtél.

 

Valaki. Aki még nem ébredt arra,

hogy nincs egyedül,

és hogy azt álmodta, amibe visszatért,

amikor odabújt ahhoz, akiről azt hitte,

hogy nincs, és mégis ott van,

az nem tudhatja, mit jelent egyedül lenni

egy álomban, amely kétségbeesés,

reménytelenség, a vigasztalhatatlanság.

 

Egyik. Talán mindenki volt már az,

amit nem lehet elmodani.

Mert egyébként ez az egész hiába.

 

Másik. Van a szomorúságban valami,

ami a fejtartásban, a mozgásban,

a test elrejthetetlenségében nevetésre ingerlő volna,

ha nem lenne olyan megejtő.

 

Egyik. Hirtelen látni lehetett rajta,

mennyire elesett.

 

Valaki. Voltál te már olyan elesett,

annyira nyomorult és senki,

hogy megérezted a kávéfoltos asztalon

az elmosatlan üvegpoharat?

Hogy szeretni tudtál egy kiskanalat,

egy halott, fehér kockacukrot?

 

Másik. Ha még sohasem voltál olyan, aki úgy mondja,

ahogy érez, és csak azt. Ha még sohase érezted,

hogy van, ami nem mondható, ha nem érezhető.

 

Valaki. Féltem elaludni.

Csak sose kellene aludni, azt kívántam,

vagy ne kellene felébredni.

Vírrasztani akartam,

rengeteg kávét ittam,

egyik cigarettáról a másikra gyújtottam,

tablettákat szedtem, amelyek elűzik az álmot,

hogy ne legyek más, csak az, ami ébren.

 

(Ez valamiféle álom-jelenet, tükör-jelenet stb;

Egy szobabelső, amit álmodnak.)

 

Egyik. Most ugyanolyan vagyok, mint te,

ha kinyújtanád a kezed,

megérintenéd a tárgyak széléről lesikló árnyékomat.

Most sokkal valóságosabb vagy,

mint amit el lehetne mondani.

 

Valaki. Mert nem akartam semmi mást,

csak amit mindenki más. Lemenni egy lépcsőn,

benyitni egy ajtón, felkapcsolni a villanyt,

csak egy futó pillantást egy falitükörbe,

elmozdítani dolgokat az asztalon, polcon,

hogy aztán úgy maradjanak, amíg vissza nem térek,

és senki ne babráljon velük,

megsimogatni a ruhákat,

egy kedves, puha, bársonyos anyagot finoman, épp csak,

elmenőben mellette, hogy ez is ott van,

igen, így jó, hogy ott legyen,

elhúzni a függönyt, kinézni az ablakon.

És nézni ki hosszan, elmerülten,

ahogy mondani szokták, elmerengő pillantással,

azzal, amikor a két szem nincsen egy pontba rendezve,

hanem néznek valahová,

a képek elcsúsznak, kettő van belőlük,

és azért mégis látni mindazt, ami kint van,

a fákat, a járdát, az égből egy darabot,

és az üvegen, legyen bármilyen világos, kint és bent,

látni az alakom, amely kinéz,

és a mögötte lévő szobát az alak körül.

És egy idő után érezni azt a nyugalmat,

hogy nincs semmi más, sem a szoba,

sem a kint, sem az ég, sem én,

csak ez az átlátszó, vékony, törékeny,

semmi kis üveg, ez a vékony, kicsi felület,

amelynek a két oldalán van mindez,

rávetítve, valahonnan, csak az üveg van,

lát és érez, hallgat, figyel. És tudni azt,

hogy egyetlen ökölcsapással összezúzhatnám,

darabokra hullna, mint ez az egész, semmivé.

 

Egyik. Az emlékeim mindig képekké lesznek.

Hiába is próbálom elképzelni őket, olyanként,

aminek volt előtte és lesz majd utána,

nem mozdulnak. Hiába emlékszem,

az emlékezetem csak erősíti bennem a felejtést.

 

Valaki. Nem, nem ezt, valami mást akartál mondani.

 

Egyik. Valami mást akartam mondani,

de közben elfelejtettem.

Mától kezdve ugyanúgy lesz minden,

ahogy eddig volt.

 

Valaki. Ha például azt mondanád, hogy mától

kezdve minden úgy lesz, ahogy akarod,

ezzel akár ezt az álmot is megváltoztatnád.

 

Egyik. Minden úgy lesz, ahogy akarod.

 

Valaki. Nem, éppen hogy mindent másképp akarok.

Azt akarom, hogy az, ami eddig volt,

most érezhetővé váljon, az a pillanat,

ami eddig volt. Most érezhetővé váljon

az eddig, épp az, egyedül csak az, hogy eddig.

 

Egyik. Eddig sosem hittem, hogy az ember több is lehet,

mint ami szeret. Több, mint akit szeret,

abban, ahogy szereti. Eddig azt hittem,

hogy tudom, mit jelent az, aki szeret.

Aki szeret, magányos, védtelen, sebezhető.

Akit szeretnek, az, aki nincs.

 

Másik. A szeretet nem tud megragadni téged,

úgy csúszik le rólad, ahogy leszáll az este,

mindenre ránehezedik, de a legparányibbak

viselik a legkönnyebben.

 

Valaki. Nehéz belenyugodnod, hogy nélküled lesz,

ami eddig volt. Az eső, a hólé,

a mindig ugyanúgy elbeszélhetetlen.

Valójában csak egészen pici apróságokra

van szükséged, hogy át tudd vészelni

a napokban az egymásutánt,

az egymásutániságot nap mint nap.

De nem hiszem, hogy mindez segíthetne rajtad.

 

 

(Valami forgóajtó, szálloda, recepció, áruház-kirakat stb.

mindennapi filmes-klipp, narrátoros feldolgozás...)

 

[ZÖLD]

 

Valaki. Bocsánat.

 

Egyik. Ne haragudjon, ha megjegyzem,

de ahogy bejött, úgy tűnt,

határozottan az volt az érzésem,

mintha megelőzte volna egy kicsit magát.

Tudom, furcsán hangzik, de egy pillanatig,

határozottan éreztem, szinte láttam,

ahogy ömaga elé lép. Olyan volt,

mint amikor a gyerekek sétálnak az utcán.

Tudja a gyerekek egy bizonyos életkorban

nagyon elmerülten sétálnak,

senkire sem figyelnek,

talán magukkal beszélgetnek,

fantáziájukban játszanak valamit, isten tudja,

de időnként kilépnek ebből a játékból

és szökellve előreszaladnak.

Ha megfigyelte már, ilyenkor szeretnek

oly módon mozogni, ami a szokásostól

teljesen eltérő, és mindig egyeszeri

járásmódról van szó, talán kétszer sem lépnek ugyanúgy.

A könnyedség készteti erre őket,

hogy kilépjenek valamiből,

a felszabadultság érzése, a naívság,

hogy ezzel a hirtelen, kiszámíthatatlan,

és valószínűleg ösztönös mozdulattal

kiszakadhatnak abból, amiben jól érzeték magukat,

de amelyet mégis össze kellene kötni a külvilággal,

hozzá kellene kötni ahhoz a sétához,

amit sétálnak, ahhoz az utcához,

ahol éppen mennek, ahhoz a távolsághoz,

amelyben távolodnak.

 

Nem érzi a vonzását, amellyel arra készteti,

hogy megváltoztassa a járását, másképp rakja a lábát,

alig észrevehetően, csak egy kicsit előrébb

helyezze a következő lépésékor a lábfejét,

mint szokta, alig valamivel, de mégis,

nem érzi a vonzását annak, aki erre készteti,

annak a gyermekkornak, amelyet még nem ismer,

de amelynek halálosan veszélyes játékait,

a képzeletbelieket, olyan nyugtalanítónak érzett,

hogy ezért lépés közben megremegett a lába,

talán a vágytól, talán a félelemtől,

talán a mohóságtól, amellyel irigyelni kezdte tőle,

és elbizonytalandodott, ami arra késztette,

hogy a megszokotthoz képest kicsit előrébb

helyezze a lábfejét, a lábfejét,

amelynek lehulló ívében egy pillanatra megláttam

a vágyakozását, a vágyakozásában a sóvárgást,

a türelmetlen sóvárgást, hogy hamarabb elhaladjon itt,

hogy megelőzze azt, aki lenni akart?

 

Másik. De mi az, amit ő irigyelhet tőled?

Nem, egyszerűen csak elhalad melletted,

úgy halad el melletted, ahogy egy fasorban,

egy nagyváros, mindenki által látogatható,

gondozott fasorában, az út itt igazából sétány,

felhintve murvával, csak annyira, hogy finom játékot

biztosítson a lábfej gyönyörű,

sok-sok kicsi csontból összerakott boltozatának,

csodálatosan ívelt ruganyosságának,

amely a merev és kiszámított mozgásban

a betonútakon elgyötrődött, elveszítette játékosságát,

folytonosan kérdező kiváncsiságát,

és most végre felüdült, önfeledt lett,

boldogságában adakozó, persze csak annyira,

amennyire ezt egy ilyen hely, egy közpark,

amely kiművelt, ravasz és rejtett

tervek által kibontott, és ugyanakkor a rejtekútak,

a fordulók, az eltűnő és újra visszatérő ösvények,

mint a sétáltatott kölyökkutyák,

amelyek nagy ívben kerülgetve követik gazdájukat,

mint a víz fodrozódása, az örvények,

mint a túsrajzokon a vonalalak,

ahogy bele bele vetik magukat a levegőbe,

csupa erőlködés, úgy tűnik,

és mégis van benne valami lenyűgözően könnyed,

a felszabadultság az, ami könnyeddé teszi,

vagy könnyed benne, mint azok a játékok,

melyek megengedik a lábnak a kitárulkozást,

annak látszata nélkül, hogy kihívó lenne.

 

Egyik. Ha behunyja a szemét, akkor semmit sem látsz,

ha elfordítja a fejét, akkor olyan,

mintha azt a testhelyzetet keresné, amellyel kizárhat,

ha megfeszül vagy megremeg a bőre,

akkor mintha megérintene.

 

Másik. Itt, ebben az átjáróban úgy megy,

mintha egy áruházban sétálna,

egy nagy áruházban, amelyben szintek

következnek szintekre, mindegyik emeleten valami

egészen újat találni, titokzatos,

teljesen feleslegesnek tűnő tárgyak

sokaságát itt is, ott is, amelyeknek

nem tudni a használatát,

meg hogy kik vásárolhatnak ilyesmiket,

egy ilyen nagy áruházban,

amely sok sok kis áruházat foglal magába,

beleértve a szakboltokat, az egészen kicsi,

szük vásárló körre számító kiskereskedéseket is,

mindig találni valami meglepő,

senki által nem kereset cikket,

egyre többet, minél ráérősebben sétálgat az ember,

és mindez előbb-utóbb kiváltja belőle

a nagyvonalú oda nem figyelést,

hogy jó, hát ilyen is van,

már nem keresni a magyarázatot, hogy miért,

meg vajon mire, és kik vásárolhatnak ilyeneket,

miféle emberek lehetnek azok,

mivel foglalkozhatnak,

milyen házakban lakhatnak,

milyen lehet a feleségük, milyenek a gyerekeik,

mit érezhetnek. Egyszerűen elfogadni,

hogy van minden, mindenféle dolgok, mindenféle emberek.

 

Úgy sétál ott, hogy nem tudni,

vajon egy ráérő vásárló, aki betévedt ide,

talán még valamilyen célja is van,

de most belefeledkezett a sétába,

a részlegek kellemes és ízléses elrendezésének élvezetébe,

ízlelgeti a kellemes levegőt, amely simogatja,

elmerült a halk és diszkrét zene hallgatásában,

amely a nyomába szegődött,

ott van mögötte, körülötte, vele mindenütt,

néha egészen közelről, szinte a fülébe súg,

máskor egyszerűen szembe jön vele,

a visszafogott, megértő, tapintatos emberek

jelenléte és tartózkodó figyelme követi,

akik ismerik az életet, mindent,

de mindent megértenek, arcuk nem mondható zártnak,

mégis összeszedett és tartózkodásuk,

amely nem tolakvó, de érdeklődést rejt,

ám csak annyit, hogy ne tűnjenek részvétlennek,

se hidegnek, tartózkodásuk érezhető szeretettel

követi magába feledkezett sétáját,

nem, nem akarja felzavarni,

és ők is, mint ez az épület szinte lélegző belsejével,

puha szőnyegeivel, belső kiképzésének hullámzásával,

rejtett, áradó világításával,

nesztelenül gördülő mozgólépcsőivel.

 

Egyik. Nem hozzá beszélsz, amikor

egész közel hajolsz hozzá,

éjszaka, amikor felébredsz mellette,

kétségbeesetten, hogy nem álom volt-e mindez,

hogy valóban ott fekszik-e melletted,

a nyugodt szuszogással, amelyet már ismersz,

a sötétben is tudod, mit jelent,

vagy az összefüggéstelen, elmormogott,

kapkodva odavetett szavakkal,

amelyeknek sokáig keresed a jelentését,

ezzel alszol vissza és még majd másnap is,

amikor újra és újra eszedbe fog jutni,

talán még rá is kérdezel,

bár ezt azért ritkán,

és mindig kicsit szégyenkezve,

valahogy elrejtve, elterelve róla a figyelmét,

hogy még ne is sejtse,

mi ez, úgy téve, mint egy játékot,

szóval mégsem hozzá beszélsz,

amikor éjszaka felébredsz,

hozzábújsz és valamit a fülébe súgsz.

 

Másik. Egész közel a füléhez,

nagyon nagyon közel, de azért mégse érintsd meg,

hogy az az alig mozduló levegő,

ahogy súgsz, hogy megérintse a tüdődből

hozzá elérő lehellet melege,

hogy megcsiklandozza, ez a finom és

bensőséges kapcsolat közted és közte,

ennek az áttételessége, szemérmetlensége,

kihívása és rejtőzködése, ez a halk,

alig kimondott szó, testednek

ez a vágyhoz hasonló remegése,

ez a nem is hallható, csak tudható,

csak kitalálható, csak megsejthető szó,

melyet te magad sem hallasz,

csak átjár, csak összesűrűsödik benne mindaz,

amit érzel, amit sejtesz, amit nem tudsz,

amit nem tudva gondolsz, ami,

ekkor úgy érzed, igen úgy érzed,

te magad vagy, ez a hangtalan,

visszafogott remegés, a testedben,

a testeden túlcsapó vágy,

a képzeleted, amely most elképzeli őt is,

ezzel a szóval, ennek a szónak az elmosódó,

erőtlen, megérinthetetlen körvonalával,

ahogy súgod a fülébe,

nem azért, hogy megértse, hogy tudjon róla,

hanem hogy magába fogadja,

magába rejtse, hogy eljusson,

nem, nem a tudatáig, hanem eljusson a szívéig.

 

Egyik. Ha mögé beszélek,

akkor ahhoz fog szólni a hangom,

aki az előbb itt volt,

miközben, amit mondok, megelőzheti.

Ahhoz fogok beszélni, aki itt marad,

miközben ő folyton távolodik.

 

Másik. Ha a távolodásához fog beszélni,

mindig ahhoz az alakhoz, amely a távolság

és az őt kísérő tekintet között mozog,

ha abból a távlatból teszi magát hanggá,

amikor vele beszél, amely a visszatérésével,

a kívánt és várt közeledésével töltődik fel,

ha úgy teszi magát hallhatóvá,

hogy közben kifeszíti azt a távolságot,

amely önmaga felfüggesztéséhez, visszavonásához,

feltételessé tételéhez szükséges,

amelyben lehetősége van bolyongni,

eltévedni, keresgélni, kényelmesen jönni, menni,

az eltávolodás és a közeledés,

a vágy felkeltése és megfeszítése,

az állandó fokozása és kioltása között,

a beteljesítetlen kioltásában,

ha mindig itt, szóval ha mindig így keresi azt,

aki vagy ami több nála,

kiegészítése, az a többlet, ami szeretne lenni,

akkor/

 

Valaki. Baszd meg faszikám, másnak nyomasd

ezt a fáradt rizsát

 

Egyik. /nem kell meglepődnöd.

És nem kell, hogy meglepődésed vagy izgalmad leplezd,

magad előtt is, önkéntelen,

visszafojthatatlanul felnevetned.

Vagy kuncognod, hogy milyen közönséges,

milyen közönséges egy nő.

Talán igazad van, talán nincs.

Ne akard most eldönteni.

 

Másik. akkor valóban eljutsz a közelébe,

megérzed a jelenlétét,

ahogy átsuhan a szobán,

amikor nem is veszed észre, elmozdít,

vagy épp ellenkezőleg, helyreigazít

néhány dolgot az asztalon,

a hamutartót, megigazítja a poharat,

kisimít az asztalterítőn egy redőt,

egy majdnem gyűrődést,

megnyálazott ujjával felveszi

a cigarettáról lehullatott hamut,

az asztalon lévő rózsacsokorról lehullott szirmokat.

 

Egyik. Legutóbb, amikor találkoztunk,

fáradtanak látszott, nyugatalannak,

mint aki nem aludt napokig,

vagy csak rosszul aludt,

mint aki nem érti, mit mondanak neki,

mért pont neki mondják,

és mit jelentenek ezek a szavak.

Hisz ő csak épp arra járt,

csak átmenetileg van ott,

és egyáltalán nem érti,

miről folynak itt a beszélgetések,

és egyáltalán, kik ezek az emberek,

ezek a férfiak, akik mohón keresik a szemét,

a száját, befurakodnak a ruhakivágásába,

végigsiklanak a csípőjén,

hozzádörgölődznek a fenekéhez,

a lába közé nyomulnak, áthatják,

körülveszik, átveszik a formáját,

arra törekednek, hogy benne éljenek,

hogy benne éljenek a másikban, benne,

a jelenlétében, az ízlésében,

a kedvenc színei, a ruhája,

a tárgyak, a bútorok, a válltáskájában

kallódó apróságok között,

és ott vannak, ott szuszognak a nyakába,

lihegnek a fülébe, de mégse töltik ki.

 

 

(Utcai jelenet, utcai szereplőkkel;

szoft-pornó jelzések, trágárság...)

 

(Másik. A hímvesszőm, amikor megmerevedik,

akkor valahogy, úgy érzem, kilóg belőlem,

független lesz, eltávolodik, önállósodik,

előrelép, engem előre visz, megnyújt.

Keresem a szavakat, mert pontosan nem tudom,

mit is akarok elmondani ezzel,

csak azt érzem, hogy mi van bennem,

mi az, amire gondolok közben,

a testem milyen átalakulása van mögötte,

de nem tudom, hogy ezt hogyan és miért,

szóval hogy ebből az érzésből

mit tudnék elmondani,

hát ezért keresem a szavakat

felsorolva mindet,

ami csak az eszembe jut,

hátha közöttük rátalálok egyre,

amely majd vezetni fog,

amelyre rábízhatom magam,

és meg fogja nekem súgni,

hogy mi volt az, amit mindezzel

átadhatónak gondoltam, és próbáltam elmondani.

 

Ilyenkor mintha nem is én lennék,

hanem még valaki,

vagy minta ketten lennénk én, én és én,

vagy mitha a hímvesszőmben,

amelyben ekkor kitágulok,

szóval ott, ott koncentrálódna az egész testem,

aki vagyok egyébként,

az a test, amely végülis tagadhatatlanul

én vagyok, érzés és gondolat nélkül,

emlékek nélkül, kiszolgáltatva,

és amikor a szájába vesz,

vagy amikor beléhatolok, akkor úgy érzem,

a része vagyok, nem a saját testemé,

hanem az ő testéé, a testének,

az érzéseinek a része.)

 

Valaki. A férfiaknak mindig a baszáson jár az eszük.

Nem jössz el velem, szépségem?

Na mi az, nem tetszem?

 

Egyik. A vonzalom, amely kívül van

mindegyikőjük testén, nem is az,

hogy csak a gondolataikban, hanem kívül,

ami vonzza őket arra, hogy tegyenek valamit,

ami nem ők maguk, nem is a másik,

hanem valami közös,

amit közösen fognak aztán birtokolni,

és közösen ismerenek fel a világban,

mint létező dolgot,

amely nem lesz máshol, csak az emlékezetükben,

a szerelmük lesz ez, talán, a neve.

 

Másik. A szerelem utólagos, de a vágy,

a vágy megelőzi a testet, kitágítja,

mint a szerelmet helyettesítő vágy,

amely kitölti a még meg nem történt történet helyét,

a szerelem, amely vágyként előhívja a történetet,

pontosabban lefedi annak lehetséges megtörténtét,

nos, az mindig a beteljesedés, az elmondhatóság,

a szerelem határán ingadozik, mintha csak elképzelné.

 

Valaki. Amikor elélveznek, mind egyformák.

 

Egyik. Mint a nő a csábítást,

ahogy vonzerejét ennek a köztes dolognak

a megteremtésére használja,

ennek érdekében működteti, ösztönösen,

ki tudja, megindító akarattal és kitartással,

ezt a nagyon esetleges fegyver, ami csupa apró,

mulékony, megfoghatatlan dologból áll,

mindennek a jelévé a szépség,

a báj, a vonzerő lett,

mint egy gesztus, egy tétova mozdulat,

egy kislányos nevetés, stb.

valami, ami kimozdíthatja a másikat a világból,

a világából, amely nincs a szerelmes hatalmába,

és átvezetheti, véletlen, pillanatnyi,

nem is tudott módon a nő, a szerelmes világába,

ahol hatalma lehet felette, az ő saját hatalma,

amely továbbra is ilyen bizonytalan

és illékony elemeken nyugszik.

 

Másik. Mintha húznál egy vonalat egy papírlapra,

lendületből egy vonalat

hirtelen, hogy nem is gondoltál rá, miért

nem akar jelenteni semmit,

semmi más, csak egy vonal.

 

(Mindennapi kommersz, szabályos;

utca, majd egy persszó, zenés-táncos hely, kabaré, bár stb.)

 

Egyik. Bocsánat, nem tudná megmondani,

hová vezet ez az utca.

 

Valaki. Azt hiszem, nem vezet sehová,

már évek óta járok rajta.

 

Egyik. Olyan szépek a szemei,

mint két mellbimbó,

két kicsi kiváncsi, ágaskodó mellbimbó.

 

Valaki. A szemeimet, azt hiszem,

az apámtól örököltem.

Pedig egyébként nem hasonlítok rá.

 

Egyik. Nem, nem ismertem az apját,

a város másik részén élek.

Meghívhatom egy italra.

 

Valaki. Ma épp a kedvenc sorozatomat adják,

de közben beszélgethetünk.

 

Egyik. Mindig ilyen kimért,

pedig a teste barátkozónak tűnik,

ahogy hozzám-hozzám csapódott az utcán, amikor jöttünk,

a gesztusai, amelyek megközelítettek

és eltávolodtak, amikor beszélt,

a ruhájának a ráncolódása, a vállai,

a lapockák játéka, az öl mozgása a ruhák alatt,

a combközökhöz lefutó vonalak, a felgyürődő

és lefutó redők a testén,

ahogy elsimította őket, a helyükre igazította,

a vállán, a mellén, a combja között.

A haját, ahogy hátrasimította,

olyan kislányos volt, olyan kislányosan anyás,

mintha az enyimet simította volna végig,

amikor gyerek voltam,

mintha ez a vágy lett volna a mozdulatában.

Mintha meg akart volna tudni rólam valamit,

amiről úgy érezte, el akarom titkolni,

meg akarom téveszteni a tekintetét,

amikor félrenéztem,

hogy kövesse a pillantásomat

valami semmiségre, ami elvezet közülünk,

és ezzel a mozdulattal ugyanakkor nyilvánvalóvá teszi,

hogy van ott valami.

 

Valaki. A legutóbbi folytatásban,

amikor a férfi és a nő bement a bárba,

a férfi arról kezdett beszélni,

hogy milyen jól áll a nőnek ez a ruha

és hogy szeretne lefeküdni vele,

és akkor egy picit félrenézett,

olyan kisfiúsan, mint aki elszégyellte magát,

oldalra nézett, a kamera közben hátrakocsizott,

és mindez úgy hatott, mintha lesütötte volna a szemét.

Egyébként ezekben a sorozatokban

olyan jellegzetesek a kameraállások,

elég egy két snittet látni belőle,

mindjárt tudja az ember, hol van.

 

Másik. Egy capuccinot kérnék.

 

Egyik. A férfi felesége vagy barátnője,

nem tudtam eldönteni, valamit akart,

nem értettem pontosan,

egy kínai vagy talán japán, túsrajzot vett elő,

ha jól láttam, de az is lehet, hogy egy reneszánsz

kép volt az. Tudja, valamelyik itáliai mestertől;

az angyal, ahogy belép a szobába,

természetesen csak reprodukció,

és azon akart valamit megmutatni a férfinak,

magyarázva, hogy mit is jelent.

 

Valaki. Az angyal egy nagyon szimpatikus

férfiszínész volt, már láttam egy másik

filmben is, és nekem megvan a posztere is.

Egy bárban ült és azt mondta,

kérem a számlám. De ezt olyan jól mondta.

 

Másik. Kérem a számlám.

 

Egyik. Van, aki jobb szereti a férfi

angyalokat, én inkább a női angyalokat

szeretem. Azt a filmet nem láttam.

Tudod, én úgy képzelem az angyalokat,

hogy nagyon magányos és szomorú lények.

Nincsenek folyton az ember sarkában,

néha valakit elkísérnek valahová,

például operába, mert szeretnek operába járni,

a barokk operáért például lelkesednek.

De egyébként azon morfondíroznak,

hogyan is van az emberek szívében a szerelem.

 

Valaki. Az olvastam a tévéműsorban erről a filmről,

hogy az angyal csak akkor ébred fel,

amikor megérinti a szerelem, azelőtt álom.

És ebben az álomlétben két szakasz

különböztethető meg: az első az,

melyben a szerelem álmodik róla,

a másodikban pedig ő álmodik a szerelemről.

 

Nem szeretem az olyan filmeket,

amelyben túl sok a hulla. A krimiket

se szeretem. Te hiszel ezekben a keleti dolgokban?

 

Egyik. Szellemidézés, hullagyalázás, meg ilyesmi?

Meditáció, jóga? Bár a tantrikus szexben

azért van valami.

 

Valaki. Már próbáltad?

 

Egyik. Hát, el tudom képzelni.

 

Másik. Köszönöm, tartsa meg a visszajárót.

 

Valaki. Olyan jól elbeszélgettünk.

Ha van kedved, ugorj fel hozzám.

Megihatnánk valamit.

 

Egyik. Várj, veszek egy üvek konyakot,

aztán mehetünk.

 

Valaki. Megvárlak a ruhatárnál.