Alföld - 49. évf. 8. sz. (1998. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Bengi László

Személyesség és interszubjektivitás

H. Nagy Péter: Kalligráfia és szignifikáció

Bizonyos, hogy annak, aki valamelyest is járatos a kortárs irodalom köré épült kritikai diszkurzusban - egyszerűbben fogalmazva: annak, aki kézbe szokott venni irodalmi-kritikai folyóiratokat -, nem ismeretlen H. Nagy Péter neve. Éppen ellenkezőleg: némelyek számára inkább az tűnhet meglepőnek, hogy e szerző - jókora kritikusi munkássága ellenére - még csak első kötetével lép az olvasók elé; a Kalligráfia és szignifikáció H. Nagy írásainak csak töredékét (talán tizedét se?) tartalmazza. Mindenesetre a könyvben egybegyűjtött szövegek (viszonylag egyenletesen) magas színvonala feltételenül kárpótol e "késlekedésért".

Az alábbiakban a kötet zárása felől indulva igyekszem néhány kérdést megfogalmazni. (Köszönet illeti a szerzőt, hogy - megtörve a tradíciót - nem feledkezett meg a - sajnos elírásoktól sem mentes - névmutatóról. Tulajdonképpen már ennek áttekintése is tanulságos lehet: a legtöbbet Michel Foucault, Hans Robert Jauss és Kulcsár Szabó Ernő neve kerül elő az írásokban.) A könyvben négy tanulmány és ugyanennyi - irodalomtörténeti és -elméleti tárgyú köteteket recenzáló - kritika mellett, függelékként, a szerzőnek a "kritika-vitához" írott hozzászólása kapott helyet. Ez az elrendezés viszont nem veszélytelen a szövegek olvasása és megítélése tekintetében. Egyfelől ugyanis könnyen elképzelhető, hogy a kritika-vita kontextusának fölidézése - függetlenül ugyan az egyes írások önmagukban vett értékelhetőségétől, de nem függetlenül a vitát mindinkább meghatározó, az irodalmárokat egyre kevésbé párbeszédképesen megosztó "légkörtől" - nem támogatja egy értekező szöveg (nyitott és nyílt) olvasását, megvitatását. Másfelől az előfeltevéseit reflektálva játékba hozó, a másik véleményét megérteni (másságában, esetleg idegensége ellenére is elismerni) szándékozó, s így a dialógus termékeny "ugrópontjaira" érzékeny (mert ezeket kereső, de ennek fényében a különbségeket sem elkendőző) modalitás ideálja - retrospektíve - a kötetbe fölvett tanulmányok és recenziók mértékévé válik. Olyan attitűd lesz tehát a kötet újragondolását meghatározó (olvasói) elvárássá, amely - összefüggésben a J. Hillis Millertől vett mottóval - feltételezi, hogy a szerző saját álláspontját annak ellenére is kész kockára tenni és játékba bocsátani, hogy kezdeményezésére esetleg nem kap választ. Noha ezt annak biztos tudatában teheti, hogy az önmaga újraértésére tett kísérlet számára mindenképp nyereség: például így kerülhető el a jelöletlen Paul de Man-idézetben említett szorongás is. (A kötetben előforduló parafrázisok és idézetek egy részének jelöletlensége számomra annyiban zavaró volt, amennyiben ezt a játékot az értekezések hagyományos argumentációja, sokban konzervatív szerkesztésmódja tulajdonképpen nem igényli. Itt említhető meg az is, hogy a Paviæ-tanulmány tagolásának intertextuális utalása tetszetős ötlet ugyan, de különösebb értelemkonstituáló funkcióját nem találtam. Azonban - miképp az ÉS hasábjain Farkas Ákos tette (1996. június 14.) - ezen a téren feltétlenül tartózkodni kell a leegyszerűsítően egysíkú ítéletektől.) A Függelék kapcsán "végezetül utalni szeretnék egy érdekesnek tűnő problémára. Értelmezhetnénk az irodalomkritikát és az irodalomtudományt úgy is, mint kétfajta idézettechnikát. Elképzelhető, hogy míg az előbbiben az idézetnek reprezentatív funkciója van, addig a másikban az idézet a nyelvjáték természetes közege és az értelmezhetőség különböző szintjeinek metaforikus összekapcsolója." (112.) E kétféle idézettechnika elhatárolása (vö. 110. és 30.) valóban érdekes és elképzelhető, noha magam kételkedem e kettéválasztásban. Két okból. Egyrészt (irodalom)kritika és (irodalom)tudomány viszonyát differenciáltabbnak látom: a két fókusz köré "írható" tendenciák összjátéka heterogénebb (de átmeneteit tekintve folyamatosabb) teret hoz létre annál, amit egy dichotomikus megközelítés lehetővé, "leírhatóvá" tesz; másfelől kétségesnek tartom azt is, hogy az említett idézettechnikák megfeleltethetők-e egyáltalán a két diszkurzustípusnak: valószínűleg nem lehetetlen olyan példát találni, ahol a hozzárendelés épp fordítva hajtható végre, mint azt a fenti citátum állítja.

A négy kritika Krasztev Péter, Szabolcsi Miklós és Eisemann György könyvéhez, valamint a Kemény-Vörös és a Dobos-Odorics szerzőpárosok tanulmányköteteihez fűz megjegyzéseket. H. Nagy általában az együttgondolkodás (a termékeny továbbgondolás) lehetőségeit keresi - természetesen (főként a Krasztev-monográfia és A Kafka-paradigma kapcsán) nem hallgatva el súlyos kifogásait sem. Teheti ezt azért, mert - szemben a tanulmányok rövid, éppen ezért nem egyszer sarkított(an durva) utalásaival - hosszabban, alaposabban foglalkozik egy-egy szerző/kötet látás- és írásmódjával. Persze nem marad el a tágabb kontextus kijelölése, az átfogóbb (elméleti) kérdések fölvetése sem, ám ezek pontosan illeszkednek az éppen vizsgált kötet által megszólaltatott és fölnyitott horizontokba. Ez a kritikusi eljárás pedig nem csupán az applikáció némely lehetőségének számbavételére ad alkalmat (mint e rész címe állítja), de lehetővé teszi - H. Nagy Péter számára főként a diszkurzus foucault-i fogalmán keresztül - az (irodalom)tudomány "esélyeivel" való számvetést is. Ebből a szempontból A filológia esélyei lehet a legérdekesebb szöveg. Ez a bírálat jellemezhető ugyanis leginkább azzal az elismerő-méltányló hangnemmel és látásmóddal, amely feltétele a jelentősen, lényegi mozzanatokban is eltérő közelítésekkel való nyitott (nem eleve eldöntött) dialógusnak: például "Szabolcsi Miklós könyve szerint [...] a szöveg maga eleve variánsokban létezik, s ebben az esetben az autentikus változat megtalálása helyett a változtatási irányok elemzése jelentheti a vizsgálódások kiindulópontját [...]. E genetikus interpretációnak mindenképpen megvan az az előnye, hogy olyan nyitottabb mű-koncepcióval dolgozik, mely képes elébe menni az utókor elvárásainak. Szabolcsi Miklós monográfiája tehát e téren feltétlenül korszerűnek mutatkozik, hiszen reflektál erre a tapasztalatra." (85.) Igaz, a fenti megállapítás kapcsán még mindig fölvethető, hogy egy olyan vonatkozás "korszerűségét", termékenységét emeli ki, amely már magában a monográfiában reflektált; vagyis a kötetnek a kritikában megjelenített olvasója - bár szükséges lenne - itt nem olyan perspektíva megformálásáért, kijelöléséért fáradozik, amely - túllépve a másik fél vállalta és érvényesítette szemléletmód korlátain - az állítások újrarendezése és rekontextualizációja révén képes azokat saját horizontjába integrálni, s ezen "integrálás" műveletével önnön szemléletét kitágítani. Másképp fogalmazva: H. Nagy kritikáit olvasva néha olyan érzésünk is támadhat, hogy a másságból fakadó távolság áthidalásának alapját (kiindulópontját) a szerző az olvasott szövegben, nem pedig az olvasás köztes terében (a két horizont szembesülésének alakulásában, alakíthatóságában) keresi. (Ez utóbbira példaként érdemes Kulcsár Szabó Ernő - jórészt H. Nagy közelítésével egybecsengő - "Kemény a menny"-kritikájának egy részletét is idézni (It, 1996/1-2, 261) - épp a Vágó Márta-kapcsolat filológiai-biográfiai kérdésének termékeny "újraérthetőségét" igazolandó: "a Vágó Márta-történet >>rekonstrukciója<< még akkor is nagyszabású és kivételes teljesítmény, ha egyidejűleg a módszer egyik legérzékenyebb pontját teszi láthatóvá. Ha valahol, akkor itt viselkedik a legellentmondásosabban a pozitivizmus módszerhagyománya. De egyúttal itt fejti ki leginkább a maga másként újraaktualizálható hatását is. Szabolcsi Miklós ugyanis nem a tapasztalati tények verifikációs konrtolljához folyamodik, hanem Vágó Márta előzetesen érvényesnek és igaznak elfogadott emlékezéseit teszi a történeti rekonstrukció instanciájává. S azzal mesterien lépteti párbeszédbe József Attila levelezését, látnunk kell: itt valójában nem a valóság, hanem két nagy elbeszélés lesz a >>rekonstrukció<< hitelességének tényleges kritériuma. Szöveg megy tehát szöveg elé, nem pedig a (kérdéses és elérhetetlen) tapasztalatiság.")

Ha korábban az utolsó szövegről állítottam azt, hogy kiválasztása veszélyeket is rejt magában, most a kötetnyitó tanulmány megválasztásáról mondhatom el, hogy ez - sajnos - szerencsétlen döntés eredménye (még azt a véleményt sem tartom jogtalannak, mely szerint e helyett a szöveg helyett inkább egy másikat kellett volna fölvenni a kötetbe: bőven lett volna miből válogatni). Ugyanis a képversekről írott tanulmányban megbomlik elmélet és interpretáció másutt finom egyensúlya: az előbbi (arányait tekintve) túlsúlyba kerül, míg Fenyvesi Ottó, Géczi János és Zalán Tibor kötetei az illusztráció szintjére szorulnak. Pedig az elméleti megfontolások konceptualizálását is segíthette volna, ha a kritikákra jellemző általános megállapítások helyett konkrétabb, alaposabb (hossszabb) elemzéseket is olvashatunk. (A képvers poétikája történeti vonatkozásainak áttekintése azonban ennek ellenére is érdekessé teszi ezen írást.)

A címadó szöveget követő három tanulmány viszonylag zárt, egymást újraértelmező egységet képez: a három szerző (Kovács András Ferenc, Márton László, illetve Milorad Paviæ) konvergens (irodalom)történeti szituálhatósága az interpretáció perspektívájának hasonlóságával kapcsolódik össze. E munkák szövegelemző, -értelmező részei ugyan alaposan argumentáltak, s a poétikai artikuláltság terrénumát invenciózus módon közelítik meg, fő érdemük mégis annak bravúros megoldásában látható (e sorok írója szerint), hogy H. Nagy művekhez való viszonyának személyességét (érezhetően szívesen, örömmel olvassa e szövegeket, mondhatni szeretettel ír róluk) feszültségek nélkül tudta összeegyeztetni a tudományos elemzés megkövetelte interszubjektivitással, megoszthatósággal és távolságtartással: a tanulmányok "pontos" beszédmódja, következetes fogalmisága nem fedi el a szerző párbeszédben való személyes érdekeltségét. (Azt viszont különösen sajnálom, hogy a Márton-tanulmány átdolgozott változata kifejezetten durvábbra lett fogalmazva, mint az Üvegezésben megjelent - a dialógusra még több irányban is nyitott - szöveg.)

Az a befogadói tapasztalat, hogy a J. A. szonettje mintegy közkinccsé lett sorokat, citátumokat elevenít föl és ír újra, valamelyest "visszaírható" a tanulmányok olvasásába, szerveződésébe is: a sokszor (már hazánkban is) jól ismert elméleti megfontolásokat az esztétikai tapasztalatban való közvetítettségük, reflektálódásuk teszi élővé, újszerűvé (legösszetettebben talán a KAF-tanulmányban). A három értekezés - különösen az intertextusok imponálóan sokrétű fölfejtéséből fakadó - ("rhizoma"- vagy labirintusszerű?) komplexitása olyan mozgásteret jelöl ki az olvasó számára, amelynek bejárása nem zárható le a szövegek elolvasásával. Az a - más szempontból vitatható - vonás is hozzájárul ehhez, hogy H. Nagy néha talán túl könnyen siklik át azokon az ellentéteken/diszkrepanciákon, amelyek a különböző szerzők (Gadamer és Foucault, meg de Man stb.) előfeltevésrendszereit elválasztják. Bármennyire termékenyen kapcsolódjék is össze például hermeneutika és dekonstrukció a szövegelemzés praxisában, e látványos és gyümölcsöző összjáték feszültségekhez és ellentmondásokhoz is vezet (elég ha csak nyelv és történetiség státuszára, az episztemológiai relációk eltérésére gondolunk, vagy arra, milyen divergens szálakat indítottak el a Márton-tanulmány kiegészítései). Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az e recenzió "tárgyát" képező kötet jellege nem teszi szükségessé, sőt nem engedi meg az elméleti kérdések filozófiai igényű megvitatását. A jelentkező belső feszültségek inkább csak a magyar recepció azon sajátosságára hívják föl a figyelmet, hogy - az igen bíztató kezdeményezések ellenére is - kevés olyan árnyalt kritikai állásfoglalás olvasható, mely a párbeszéd köztességének szellemében egyaránt elkerüli a kérdések és kétségek nélküli (naiv) elfogadást és a legalább ennyire elfogult, érdemi reflexiót és argumentációt mellőző elutasítást. (Vagyis föl kell tenni a kérdést: hol húzódik koncepciók egyesítésének határa; azonban nem feledve, hogy - hisz ez legalább a 19. század eleji német filozófia óta világos kell legyen - a határ nem rögzíthető, dinamikus - de semmiképp sem pusztán esetleges - létmódja szerint megképződését követően rögtön át is szövődik, hogy másutt - épp eltűnésében/föloldódása által - ismét előálljon.)

A fentiekből is következően nem lehet e rövid recenzió föladata, hogy a tanulmányok részletes ismertetése kapcsán mutasson rá azokra a pontokra és módokra, ahol és ahogyan például a KAF-tanulmány új összefüggésbe helyezi intertextualitás és történetiség, dialógus és "dekonstrukció" tapasztalatát. Vagy az olvasóra kell már bízni annak végig(?)gondolását is, miképp világítja meg egymást tér- és időbeliség narratív-poétikai konstitúciója az Átkelés az üvegen elemzésében (és itt - a szöveg zárlatának megváltoztatása miatt - nem érdektelen az Üvegezésben olvasható variáns újragondolása sem). Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy H. Nagy Péter kiváló kötetét minden - kortárs művészet iránt is érdeklődő - irodalmár örömmel veheti kézbe. Nagy reményekkel várjuk e munkásság folytatását és újabb fejleményeit. (Vár Ucca Tizenhét Könyvek)