Alföld - 49. évf. 8. sz. (1998. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Bálint Péter

A naplójában kiteljesedő ember

Rónay Naplójának olvasása közben

"Az imádkozó ember nem fél"

(Rónay György)

 

Egy író naplója, miként levelezése is, annyira az alkotó magánügye, hogy olykor elcsodálkozunk azon, mégis miféle szándék és meggyőződés vezérli nyilvánosságra hozatalában (már ha van egyáltalán beleszólása a közzétételbe, s nem az utókor követi el ezt az önkényes s nem is mindig tisztességes gesztust); igaz, mára már megszoktuk azt is, hogy egynémely író eleve azzal a tudattal írja az egyiket s a másikat is, hogy a nagyközönség is bepillantást nyer egyszer magánélete legféltettebb titkaiba és legbensőbb viszonyaiba. Mind a naplók, mind a levelek közt találunk olyanokat -- s a naplóírásnak vagy levelezésnek nem is csekély részét alkotják ezek --, melyek azért íródtak, hogy írójuknak segítsenek az emlékezet gyöngeségében, miként Martin du Gard írja egy helyütt saját naplójáról, s olyanokat is, amelyek nemcsak számolnak az utókor ítéletével, de bizonyos mértékben még irányítani is igyekeznek a kutatók érdeklődését, életműben előrejutását és véleményformálását. S van persze a naplóknak és leveleknek olyan fajtája is, amelyek eredetileg valóban nem az olvasóközönségnek íródtak, a benső vagy közvetlen naplóra s a magántermészetű levelekre gondolhatunk, ezeket nemritkán évtizedekre szokták zárolni a nyilvánosság elől, ám egy részükről, amint engedélyt kapunk nyomozásunk megkezdésére, annyi várakozás és képzelgés ellenére is az derül ki, nem sokat vesztettünk azzal, hogy nem ismerhettük korábban e hiányzó írásokat.

Rónay György két kötetes, s közel másfélezer oldalas Naplója (amely az 1945-75 közötti harminc esztendő jegyzeteit foglalja magába), nem tartozik a bensőséges naplónak sem ahhoz a fajtájához, amelyben az író magánélete megannyi frivol és pikáns részletét: kudarcait és örömeit, vonzalmait és változásait, intim viszonyait és az indulat hevületében fogant kifakadásait teregeti ki az olvasó előtt, s ezért egy bizonyos időre vesztegzár alá kellene helyezni. De nem tartozik egyértelműen ahhoz a fajtájához sem, amely az alkotói vagy személyes válság idején bensőből kiszakadt érzelmeket, öneszméltető gondolatokat, jellemszilárdító intelmeket tartalmazza, noha az efféle jegyzeteknek sincs teljesen híján. Rónay Naplóját nemes egyszerűséggel munkanaplónak nevezhetjük, melyben az írói műhely, ahol az író él és az éppen készülődő és megmunkálás alatt álló írásokhoz szánt előtanulmányok, fordítói ujjgyakorlatok, magánbeszédek elválaszthatatlan egységet alkotnak; s persze egyfajta szárnypróbálgatások gyűjteménye is e Napló, melyben nemcsak az író igyekszik nagy műgonddal formálni a maga szövegeit, de a périgord-i remete, Montaigne szerint, az írás mesterségének gyakorlása közben a szöveg is formálja íróját.

S ha a naplóirodalom bőséges áramlásában megpróbáljuk kijelölni azokat a mérföldköveket, amelyek e Napló létrejöttét valamiképpen befolyásolták, s valamelyest a maguk képére formálták, akkor, a gondolati és stiláris különbözőségek, s nem utolsósorban a történelmi-földrajzi eltérések figyelembe vételével, valahol a szerző által is gyakorta idézett és elemzett Charles du Bos és Julien Green nevével fémjelzett naplóirodalom környékén kell keresgetnünk; de Rónay rendszeres lelkigyakorlatra, gyónásra és Istenről töprengésre való hajlandósága miatt, az Ágoston-féle Vallomásokról, a claudeli és Simone Weil-i jegyzetekről sem feledkezhetünk meg, illetve meg kell említenünk azokat a XIX. századtól megjelenő vallásos naplókat, melyeket asszonyok és fiatal lányok vezettek, s amelyekről Verena von der Heyden-Rynsch a Nouvelle Revue Française 1997 áprilisi számában azt írja, bennük az Istennel folytatott bensőséges és misztikus párbeszéd, az író önmagában és önmagával való beszéd formájában párlódik le. Rónay, a tudatosan vállalt töredékekből építkezés révén-melynek a hitelességét az adja, hogy "a nem-teljes még a legelviselhetőbbnek tűnik" --, sokkal inkább egy követhető és követendő keresztényi magatartást és nemes irodalmi értékrendet igyekszik körvonalazni, semmint a bensőséges napló középpontjában lévő "problematikus én" létfilozófiáját teremtené meg.

*

.

E vaskos Napló újból fölveti azt a már számtalanszor fölvetett, és igen sokféle szempontból megválaszolt kérdést, kinek írja az író naplóját? mire szolgál az olykor személyes vallomásokat, olykor a későbbi művek szegletköveivé váló részleteket összegző mű? ki olvassa, miért és hogyan ezeket a szinte végeláthatatlanul kígyózó, sokféle irányba sodródó-forduló sorokat?

Mint tudjuk, leggyakrabban egy-egy lelki vagy alkotói válság idején merül föl az írókban a gondolat, hogy valamiféle naplót vezessenek, amely, az önmagába szálló és önmagát komolyan faggató írónak kitűnő terepet nyújt arra, hogy föltárja belső válsága okait, számot vessen kudarcaival és kötelességeivel. Rónay esetében némiképp más a helyzet. Az irodalmi élet margójára szorult szerző a lelki kényszeren túl, elsősorban is publikálási nehézségei miatt kénytelen a naplóíráshoz fordulni, mint az ellenőrizhetetlen és cenzúrázhatatlan gondolkodást és elmélyült önvizsgálatot biztosító műformához, mert a hallgatásra ítéltség időszakában, a Vigíliát és az Új Embert leszámítva, nincs számára más kitörési pont, ahol létre vajúdhatná gondolatait és hallhatóvá tehetné hangját. Ennél fogva az eltántoríthatatlan és megvesztegethetetlen írói lét egyetlen esélyeként az asztalfióknak való írás marad, s legyen a mesterséggyakorlásnak ez a formája bármily kedvet szegő is, a megmaradás, a túlélés, a méltósággal vállalható élet érdekében, e parancsot adja ki Rónay önmagának: "Össze kell egyeztetnünk azt, akivé lenni szeretnénk, azzal, akik vagyunk; azt, aki vagyunk, fegyelemmel, szorgalommal kell felemelni afelé, aki lenni akarunk. Nem hagyni, hogy züllesztő aránytalanságok érvényesüljenek bennünk, hogy önmagunkat meghatványozó indulatok uralkodjanak rajtunk".

Fölemelkedni --, mily gyakori ez a szó Rónay naplójában. Fölemelkedni Istenhez, hogy az ember képes legyen a megváltás ígéretét magára vonatkoztatni, érdek és gyűlölködés nélkül szeretni, s a kegyelemben részesülni; fölemelkedni az emberi lét legmagasabb fokára, a humanisták által képviselt erkölcsi és bölcseleti szellemiség szintjére, melynek emlékét és valóságos lehetőségét semmiféle erőszakos hatalom, se fasizmus, se kommunizmus nem tudta eltüntetni a tisztességes gondolkodók tudatából, bármennyire igyekezett is. Így válik nála a naplóírás a politikai tébollyal szembeni erkölcsi ellenállássá, a hatalmi gőggel és ostobasággal vívott láthatatlan harc megnyilvánulásává, annak ellenére is, hogy a Rónay-féle alkotók éppen hitük és természetük folytán nem "szabadságharcosok", csupán egy le- és szétzülleszteni szándékozott szellemi kaszt éber és megtörhetetlen őrei. Így válik nála a naplóírás a mindennapi létharc igazolásává és az elszántság forrásává, olykor pedig az imát és a rendszeres hitéletet is magába olvasztó liturgiává. Vagy annak az életbölcseletnek a summázatává, amit egy rémítő kétségeivel vívódó barátnak szeretne megírni egy levélben arról: "hogyan hiszek s mennyivel jobb és okosabb és igazabb hinni, mint nem hinni; mennyire az a primér, a természetes, hogy higgyünk, s mennyire természetellenes és mesterkélt -- s talán nem is egészen jóhiszemű és őszinte dolog-nem hinni".

*

Rónay Naplója a tekintetben is rendkívüli, hogy mások napló- s levélrészleteinek bőséges idézése és az idegen nyelvű irodalomtörténeti munkák szemelgetése közben nem akármilyen leckét ad pontos szövegértelmezésből és a nyelvi éberség fáradhatatlanságából --; a magyar nyelvnek ezt a biztos ismeretét és mesterfokon történő alkalmazását emeli ki Rónay esetében Tüskés Tibor is: "az igazi fordítónak persze elsősorban annak a nyelvnek kell tökéletes birtokában lennie, amely nyelvre az átültetés történik".

Bár az esszé- és tanulmányíró már válogatásával is megmutatja olvasójának mely író és melyik mű iránt érzett vonzalmat, milyen írói erények és kvalitások ragadták magukkal és bűvölték el egy időre, mégis, a kezdeti benyomások és az írás közben csiszolódó vázlatok rögzítése idején, számtalan olyan művet kénytelen elolvasni s részleteiben fordítani, melyek irodalmi eszményétől és ízlésétől távol állanak, részben a tájékozódás végett, részben azért, hogy olvasóinak megkönnyítse az eredeti szöveg ellenőrzését és saját ítéletalkotását, mely nem feltétlenül esik egybe az övével. Ám más írók és gondolkodók erőfeszítésének tisztelete és az irodalommal szemben érzett alázata folytán, ezeket a szövegeket Rónay éppoly fegyelemmel és műgonddal tárja elénk Naplójában, akár legkedvesebb írói szövegeit.

Mi sem jellemzőbb Rónay tájékozódási igényére és alaposságára, felkészültségére és példaadó kritikusi magatartására, mint az a mondat, amelyet Naplójában ír egy helyütt arról az erőfeszítésről, melyet egy-egy öt-tíz oldalas esszé megírásáért tesz mindahányszor: "kénytelen leszek egy kicsit szűkíteni a dolgot s lemondani arról, hogy egy-két mondat kedvéért öt-hat könyvet elolvassak". Éppen ez a pontos és igényes jegyzetelés, már a műhelymunka során sallangmentességre és világosságra, lényegmegragadásra és egyszerűségre törekvés veti fel azt a kérdést: milyen érdeklődésű és felkészültségű olvasót képzelt maga elé a szerző? Mert hogy leendő olvasóiról mégiscsak kialakított egy határozott képet, egyfelől az bizonyítja, hogy a jegyzetek beköttetése és feleségének ajándékozása előtt többször is átgépeli a korábban leírtakat; másfelől e vaskos naplóból hiányoznak a személyes természetű vallomások, az őszintén megvallott vagy az őszinteség látszatával elfedett bűnök feletti lamentálások, a körmönfont lélekelemzések, melyek a bensőséges napló sajátjai, ennek persze megvan a maga oka. Az érzelmi fölindulásokat és nagyon is személyes véleménynyilvánításokat, egyébként csak egy-egy szívbe markoló verssor vagy másoknál felfedezett teológiai ficam olvastán, netán egy helytelen műértelmezéssel vagy jellemhibát mérsékelni vágyó mentegetőzéssel szembesülés pillanatában fedezhetjük föl. Rónay egyáltalán nem kedveli sem a szerecsenmosdatást, sem a kritkusok másik gyakori hibáját, a rövidlátásból fakadó túlértékelést.

Az irodalmi életből kiszorult Rónay, elsősorban is magamagának ír, könyvtárak rejtekében meghúzódva a méhek kitartó állhatatosságával gyűjtögeti mások gondolatait, hogy kommentárjaival értelmezze valamennyit és Naplójában a véglegesség igényével tisztázza jegyzeteit, így gyakorolva fáradhatatlanul mesterségét. Az olvasmányélményekből és a bőséges jegyzetekből a napló lapjain formálódnak a sajátos Rónay-esszék, s amikor a "szép esszé" írására való törekvést "szajhatempónak" minősíti, nem tesz mást, minthogy egy általa magasra állított mércéhez igazodik, mely megoltalmazza a "felhígulástól", a könnyebb ellenállás irányába haladástól. Az is valószínűnek tűnik, hogy a napló keretei között sem megszokott fáradságos idézetgyűjtést és az időrabló kommentárírást azért veszi komolyan, hogy elhárítsa azon kritikákat, melyek esszéi kapcsán felkészültségét vonhatnák kétségbe, merthiszen az őt kirekesztőknek és a "behódolóknak" nem óhajt sebezhető pontot nyújtani; sőt, azon írói erényeit és értékeit igyekszik nekik megmutatni, amelyek csöndes magányában s napfénytől elzártságában érlelődtek meg, akár a nemes aszúbor íze évek hosszú sora alatt a hegyaljai pincében. Végső fokon azt is mondhatjuk, hogy Naplójában a humanista tudós, az érzékeny és értő ítész etikus magatartásából és mesterségbeli fortélyaiból iparkodik példát mutatni egy felnövekvő nemzedék számára, melyet a politika tudatosan és cinikusan szándékozott megfosztani a Nyugat-nemzedékek és az európai irodalom nemes hagyományaitól és eszményeitől. Erről a Rónay-képviselte magatartásformáról leheletfinoman írja Lengyel Balázs: "a kor alantas előírásai és követelései ellenében, mocskait visszautasítva védte a művészet erkölcsi külön- és felülállását".

Az általa elképzelt olvasó éppen olyan szenvedélyes könyvfaló és megfontoltan ítélkező, alaposan felkészült és műre figyelmező kritikus, mint amilyen Rónay maga is.

*

Rónay, ha a napló- és esszéírást nem is tartja egyenértékűnek a műalkotással, mégis nagy műgonddal vezeti naplóját, amelyben egy-egy életmű vagy alkotás megközelítéséről szóló gondolattöredékeit görgeti mindaddig, amíg a kibontottságnak azt a fokát el nem érik, mint amilyet az egy kőtömbből kifaragott Rodin-szobrok.

A formátlan anyagból való gondos kibontás, mely egyszerre feltételezi az egész átgondoltságát és a részletekben az egész megláttatásának erejét, s a biztos kézzel faragás technikai bravúrját, Rónay egyik legfőbb erénye. Az általa papírra vetett szavak nem egy pillanatnyi hangulatot idéznek föl, nem egy múló lelki állapotot festenek le, ennek okán mondatai sem nem zeneiek, sem nem festőiek, hanem a tömörségre, összefogottságra, kevés forgácsolással a lényeg kibontására s a jellemző vonások megragadására törekvés miatt, feszesek, letisztultak, arány- és mértéktartók, nem a megjelenítő személyiségét, hanem a megjelenítettet, az ábrázoltat elevenné varázsolók: ebben rejlik hitelük.

Talán ez a fajta esszéíró véna indokolja azt, hogy a szorgos jegyzetelés évei alatt egyetlen pillanatra sem feledkezik meg az író egyik legfőbb udvariasságáról: a stiláris igényességről, amely egyszerre tanúskodik a nyelvi éberségről (erről a ma már kevésbé fontosnak vélt írói erényről) és a francia esszéstílus közérthetőségében történő beszéd- és gondolkodásmódról, amely nehezen viseli a "mélyenckedést", sokszor talán a szerzőn kívűl senki más által sem érthető "elméncségeket". Bár a Naplóhoz előszót és jegyzeteket író Reisinger Istn fontosnak tartja kiemelni a jegyzetekből azt a passzust, amelyben Rónay elhatárolja magát a Gyergyai-féle "remegő kezű" tollforgatóktól, mivelhogy véletlenül sem szeretik az egyértelműséget és a következetességet sem, egy bizonyos idő távlatából úgy látjuk, hogy a sors fintora folytán, vagy még inkább a kortárs írók nyelvi éberségének lankadtával, a bosszantó grammatikai ficamaik szaporodtával, épp a stiláris igényesség és a nyelv feltétlen tiszteletének okán, Rónay maga is azon írók táborába tartozik, akik ellen visszafogottan, de határozottan egy másféle eszményt képviselt.

*

Rónayra, akinél a műveltség ösztön és csöndes építkezés, a lét teljességébe kapaszkodás és a teremtés bőséges ízeinek élvezete az ínyencek választékosságával, amelyre időnként az egyszerű, régi ízek föltétlen szeretete is jellemző, s akinél a műveltség folytonos mérlegelés és számvetés, perújrafelvétel és isteni ítélőszék elé állás, önnön fejlődésének ellenőrzése és mások figyelmének felkeltése a minőségre, talán ugyanúgy illik az, amit ő maga állít Riviere-ről valamelyik jegyzetében: "egyik legfőbb ‘tövise' a túlságos tudatossága"; noha ez a tudatosság, miként sokan leírták róla, sohasem a professzoros fölényesség vagy gőg megnyilvánulása, sokkal inkább a biztos ítéletalkotásból való példamutatás és az általa megingathatatlannak, örökérvényűnek tartott erények és értékek vállalása.

Rónay, felismerve azokat az adósságokat, melyekkel a magyar irodalom tartozik a klasszikus művek fordítása vagy a róluk szóló elmélyült esszé- és tanulmányírás terén, sokat vállal magára a kötelezettségekből, és saját maga igyekszik kifizetni a hátralék egy bizonyos részét, ezért is dolgozik megszállottan, s afféle "munkamániás" emberként, ahogy egy helyütt maga tesz róla említést, jól is érzi magát a pontosan fizető adós szerepében: "Van egy bizonyos jóérzés: érezni azt, hogy az ember bírja a munkát, össze tudja foglalni a szétágazó dolgokat és bár sokfélét vállal, mégsem aprózódik el: ez van most újra bennem; s bizonyára mindennek az a forrása (...), hogy érezzük magunkban Isten jelenlétét s igyekszünk Isten jelenlétében élni". Rónay szenvedélyes és "mindent faló" olvasó lévén, azon írók táborába tartozik, akik hihetetlenül sokat és gyorsan olvasnak, ám bármilyen táplálékot is szívnak magukba, nyomban átáramoltatják azt szellemük és lelkük rostáján, s a szövegből egy másikat hoznak létre, igazolva Michel Butor megállapítását: "A legtöbb író-tudatosan vagy öntudatlanul-híres régi művek ráncait kozmetikázza"; vagy egy más helyütt leírtat: "A mű megkettőződik. Minden olvasó az adott jelekből az ábrázoltat nemcsak újraformálja, de igyekszik újraírni is". Addig nincs is baj ezzel a fajta olvasási szokással és szövegtermeléssel, amíg az ítélőképesség, a józan megfontoltság, az önkontroll, önnön erényeink és hibáink ismerete nem hagynak cserben bennünket; úgy tűnik Rónayt, épp alapos fölkészültsége és óvatossága oltalmazza a kétes értékű és gyanús ítéletmondástól. S leszámítva azt a néhány esetet, amikor is valamiféle nyilvánosságra hozni nem kívánt, mégis a lélek mélyén lappangó indulat ragadja magával egy pillanatra, Rónay megbízható kritikus, s csak a napló műfaji sajátosságából fakadóan tűnik úgy, hogy az én némelykor indokolatlanul nő mások fölébe s vet sorvasztó árnyékot rájuk.

Erről a néhakori szubjektivitásról az egyik Németh Lászlóról szóló bejegyzés tanúskodik például: "Így, ezzel a Németh László-s nagyképű nemzedékesdivel, ezzel a zöldfülű, prófétáló programkodással", ám ezt a talán kissé könnyelmű elszólását egy másik kíméletlenségében is igaz ítélettel igazítja ki: "Mi az, ami annyira feszélyez ... Németh László modorában? Leginkább talán a föltétlen igazság hangsúlyozása, sokszor... önteltsége: én mondom, tehát így van; én csak tudom. (...) Szomorú és szánalmas, amikor valaki többre tartja a saját igazsághirdető ... gesztusát és hangsúlyát az Igazságnál, melyet hirdetnie szolgálnia kellene". De nem minden tanulság nélküli egy másik példa sem, amely Móricz Zsigmond egyoldalúságot ostorozza; mintha Rónay megfeledkezne arról, hogy időnként maga is egyoldalúan szemlél bizonyos dolgokat: "A csíksomlyói, szegedi búcsúsok megmutatták neki a magyar népnek azt az arcát, amelyet ő, aki megbűvölten, mindig csak a tiszaháti pogány-kálvinista arcra meredt, nem látott addig s nem ismert; a látvány nyilván megzavarta; de lett volna elég rugalmasság benne, hogy egyoldalúságát korrigálja s teljesebb, hívebb képet fessen a magyar népről?" A Rónay-féle ítélet zavarba ejti az olvasót, mert felrémlik benne az úgynevezett "marxista kritika" nagyon is szűklátókörű és időnként több mint veszélyes szemlélete, mely éppily vehemenciával és igaztalanul kérte számon egyes íróktól azt, hogy miért is nem festenek "hívebb képet" a magyar népről. Ez is csak azt igazolja, hogy még az egymástól oly különböző irodalmi szemléletek, mint a Rónay-képviselte és a rossz emlékezetű marxista felfogás, mily közel tudnak kerülni időnként egymáshoz a számonkérés okán, noha eltérő ideológiai indíttatásból és értékrendszerből kiindulva mondanak "gyanús" ítéletet. Végső fokon igazat kell adnunk Lengyel Balázsnak, aki a Rónayról szóló esszéjében azt írja: "a kritikus végső soron a legmélyebben a saját ízlésének van kiszolgáltatva"; bármennyire is nyitott és tágas Rónay szemlélete, a fenti példákból is jól láthatóak a tagadhatatlanul meglévő határai.

Egyébként a napló a tekintetben is végtelenül személyes és elfogultságoknak is helyet adó műfaj, öntörvényű magánbeszéd, hogy nincs jogunk számon kérni az írójától azt, kit és miért vett föl jegyzetébe, kit és miért hagyott ki belőle, miként persze azt sem, ízlése és vonzalma okán ugyan miért tart egyeseket nagyobbnak, mint mi, másokat pedig, kiknek elvitathatatlan jelentőségéről meg vagyunk győződve, miért becsül alá. A naplóírónak joga van ahhoz, hogy efféle szubjektív kijelentést tegyen: "Whitmann jellegzetesen az a költő ... aki kitalál egy hangot s azt fújja végig; egész műve ez az egy hang, ez az egy hang a halhatatlansága", igaz, a mormogás jogán túl is, nekünk pedig lehetőségünk adatik megfogalmazni ellenvetésünket, így teremtve egyféle termékeny párbeszédet naplójegyzet és olvasói reflexió között. Például Chesterton kapcsán; ha ugyanis Rónay "híres talpraesett hasonlatait" olvasva azt kérdezi ironikusan: "Ki mer olyan ‘fakír' lenni, hogy kijelentse: azért szívesebben venne egy-két komoly érvet, bukfenc helyet tényeket? -- ezzel nyomban oda sorozná magát a sok ostoba kritikus, filológus és életrajzíró közé. S ez is egyik fegyvere ennek a dialektikának", mi pedig saját logikájával mérve az általa képviselt kritikusi eszményt, azt kérdezhetjük: ki merne oly Istentől elrugaszkodott lenni, hogy kijelentse, olykor szívesebben venne olyan érvet Rónaytól, amely nem feltétlenül a katolikus teológiából származik, csakhát e merészségével rögtön a pogányok, az erkölcstelenek és ateisták közé sorozná magát, s ez pedig az ő dialektikájának a fegyvere.

A nyughatatlan szellem, szertelensége és felfedező szenvedélye, mindenre rácsodálkozása és tájékozódási vágya folytán állandóan földi táplálékot keres, a maga és olvasói, vagy éppen tanítványai számára, nem azért, hogy "jól értesültnek" tartsák vagy lenyűgözzön másokat olvasottságával; nem, sokkal inkább azért, mert ilyen természet lévén képtelen levegőtlen térben élni, s ezen felül mindig iparkodik megajándékozni olvasóit egy múlhatatlan élménnyel, hiszen a szellemi ajándékozás gesztusa megismétli az isteni "ingyen kegyelemből" részesedést: Rónay pedig, nem is titkolt meggyőződése szerint, ezt tartja az írás lényegének. Ennél fogva Rónay egyszerre ízlelgeti Chopin zenéjét és Móricz paraszthőseit, Gide őszintétlen vallomásait és Mednyánszky tájképeit, egzegéták szövegmagyarázatait és Kazinczy leveleit, Victor Hugo verseit és Valéry költészettanát, a romantika zsenikultuszát és Berzsenyi archaikusnak tetsző nyelvezetét. Különben is, ez a sokfelé irányuló tájékozódási igény, egy idő múltán nála is azt eredményezi, hogy "a könyvek olykor a saját szerzőiknek a szerzőivé" válnak, amiként ezt Chateaubriand kapcsán írja.

*

Nyilván, mint minden napló esetében, a Rónay Naplójában is egyszerre érdekes magának a naplóírónak a személye (illetve az az arc, amely a töredékek és jegyzetek szövete mögül sejlik föl, megmutatva némelykor olyan vonásait is, melyeket az olvasó csak egy személyesebb hangvételű írásban ismerhet meg), és a jegyzetek életművet kiegészítő, árnyaló, nem ritkán megvilágító értéke, mely a hitelességből és az őszinteség egy bizonyos fokából fakad.

Rónay Naplóját olvasva azt tapasztaljuk, hogy időről időre kedvét szegi az írónak a saját énjével folytatott végtelen párbeszéd, talán ez indokolja miért is nem vezeti napi rendszerességgel a vele történteket, másfelöl természeténél fogva sem lelkesedik az olyan naplókért, "amelyek szinte újságszerűen regisztrálják az eseményeket, hozzáfűzve némi személyes kommentárt", vagy azokért, amelyekben a közlés szándéka meghamisítja a naplóíró magatartását s ráveszi, hogy "szerepet játsszék s kifelé, a közönségnek írjon, tükörben nézze önmagát". A saját énnel folytatott párbeszéd keltette elégedetlenség, a szellemi élet porondján megmérettetés és az értő vagy éppen ártani szándékozó társakkal való disputa hiánya, gyakorta vezet Rónaynál a naplóírás időszakos felfüggesztéséhez, a hosszabb-rövidebb ideig tartó szünethez, ami, egy bizonyos idő után persze, éppoly elviselhetetlenné válik, mint a hiábavalóság kergetésének tűnő naplóírás. "Megint egy hónap szünet. Hogy miért? (...) ide is beleívódott a teljes fölöslegesség, hiábavalóság érzése; az ember végül elunja, hogy magamagával beszélgessen s egy füzetbe rója elvetélt cikkeit és tanulmányait. (Ha jól emlékszem. Gide nevezte naplóját tanulmányok temetőjének). Bizonyos dolgok érdekelnek, foglalkozom velük, nagy vonásokban már többé-kevésbé látom is a probléma megoldását, s ezzel a magam számára el is intéztem; a részletek kidolgozása, a rendszerezés, a megfogalmazás: mindez már olyan munka s olyan szívósabb kitartást igénylő fáradság, amihez kellene valami célnak lennie előttünk, a közlés, a megjelenés valaminő lehetőségének".

Rónay, maga is, különösen naplója első kötetében, sokat foglalkozik a napló műfaji sajátosságaival és irodalmi értékével, tudva azt, hogy még azokon a tájakon is számtalan kételyt és fenntartást fogalmaztak meg az önkifejezés e megnyilvánulásával szemben, ahol évszázados hagyományai és kiemelkedő teljesítményei vannak a naplóírásnak. Az egyik alkalommal, eltöprengve a két évnyi kihagyás után újból fölerősödő naplóírás kényszerén hangsúlyozza:"hasznos dolog, rendszerességre, benső, lelki és szellemi fegyelemre nevel. Sajnos, közben az embert megejtheti a kísértés, hogy pózoljon. Ezért kell a lelki és a szellemi területen maradni: úgy fogni föl az írást, mint valami műhelymunkát"; máskor pedig a naplóírás iránt is vonzódó író legfőbb dilemmáját lezárva, ekként inti önmagát is: "Ne naplót írjunk művek helyett, hanem elsősorban műveket. A napló maradjon meg műhelynek, tükörnek, lelkiismeret-vizsgálatnak, önellenőrzésnek, s afféle emlékezetnek; legyen valóban ‘eszköz", mégpedig kettősen: az írói alkotás felé egyrészt, a magunk személyiségének kialakítása felé másrészt".

*

 

"Ezt a ‘szerep' szót ... ‘claudeli' értelemben használtam: nem élek hiába, nekem is van helyem és rendeltetésem abban a ‘világtervben', melyet Claudel... annyiszor és olyan szépen emleget"-írja Rónay, aki az isteni világtervben megtalálta a helyét és szemernyit sem bánkódott azon, hogy a háború utáni években kettébe tört ígéretes pályája, s jó időre, szinte a hatvanas évekig, a csöndes építkezésre kényszerült. Sőt, a Vigília szerkesztőjeként, egy olyan tudatosan vállalt "szerepet" testesít meg, amelyből a katolikus etika és szellem hagyományos értékeinek ápolását és őrzését, a hatalom szűkkeblűségével és ideologikus elvárásaival szemben, az egyetemes szellem örökkévalóságához ragaszkodást tekinti elsődleges kötelességének, még ha ez a feladat nem is ígér számára könnyű egzisztenciát és látványos sikert, mely, amúgy is csak az általa visszautasított gőgöt és fölényességet, önhittséget és önimádatot erősíti egyes írókban, az alázat és szolgálni tudás helyett. Ez a "claudeli szerep", amely a vallásos eszmékhez és erkölcsi elvekhez való igazodás mértékét jelölik ki számára, a mindenen átható szeretethez fordulás útjelzője is egyben, s meghatározza írói és irodalmári alapállását, melynek tökéletes summázatát találja egy Gide-hez írott Claudel levélben: "Nem lehetünk mindannyian szentekké, de kötelességünk mindig, életünk minden pillanatában megtennünk minden tőlünk telhetőt; s őszintén szólva, lényegében ez a szentség, hogy fiúi módon fölébe helyezzük az égi atya akaratát a miénknek", vagy: "Milyen nagy felelősség van rajtunk, írókon, akik az emberek vezetői s a lelkek irányítói vagyunk! Már pusztán azáltal, hogy megvilágosíttattunk, világosságot árasztunk. Kiküldettünk, a mindenség összes többi része által, s megismerésre és az igazságra, és nincs más igazság, mint Krisztus, aki az Út és az Élet, s a kötelesség, hogy megismerjük és szolgáljuk őt, számunkra még rettenetesebben sürgető, mint mások számára".

Egyébként e claudeli szerep -- mely mifelénk, ahol a protestáns irodalomnak és kultúrának évszázados hagyományai vannak, óhatatlanul is egészen másfajta akusztikát kap, mint Franciaországban --, és nem utolsó sorban a műveltségösztön oltalmazza mindvégig Rónayt attól, hogy oly gőgös megvetéssel és misztikus rajongással ítélkezzen bárkiről is, mint tette azt időnként Péguy, vagy ami ennél is rosszabb, olyan militáns vagy kombattáns legyen, mint Maurras, aki az individualizmust, a felfokozott éntudatot, mint a "judeoprotestantizmus" szellemiségét gyökerestől irtaná ki, ha tőle függene.

*

 

Rónay, érthető okból és bocsánatos módon, valamennyi regényt és regényírót is egyetlen nézőpontból szemlél és ítél meg, nevezetesen abból, hogy miként, mily erős lelki fölindulással és erkölcsi megtisztultsággal képes a nagyon is gyarlón emberi és Istentől eltévelyedésből fakadó bűnöket leleplezni, és mennyire veszi komolyan a Teremtő és általa teremtett lét előtti alázatot, a kegyelemben részesedésért való önfeladást és az istenmegtapasztalást követő szeretetet. Legyen bármily mértékben hívő is egy író, miként Julien Green, François Mauriac, Charles du Bos, vagy az istenélménnyel viaskodó lélek, mint Riviere, Suares, Jouhandeau, ha saját írói sikere vagy a jellemformálásbeli hiányosságai okán föladja az üdvtörténet végiggondolását és nem kellő megvilágításban ábrázolja a szeretet éltető erejébe vetett hitet, éppoly kegyetlen elmarasztalásban részesül, mint a vallástól -- s Rónaynál a vallás hangsúlyozottan mindig is csak a "katolikust" jelenti-oly mértékben eltávolodott, erkölcstelen, bűnös állapotban leledző író, mint a protestáns Gide, vagy a szabad választás csapdájáról, és a tudat szándékos megtévesztéséről, az önbecsapás bonyolult működéséről filozófiai rendszert teremtő Sartre.

Az, hogy Rónay nem tartja sokra Gide életművét, ízlése és szíve joga. A naplóíró erkölcsi eszményének és katolikus hitelveinek ismeretében nem túlságosan nagy meglepetéssel olvasom a Gide-ről tett, s a lapok sokaságán át többször is visszatérő elmarasztaló bejegyzéseket, amelyek, hosszú és jól kiválasztott napló- és levélrészletek fordításán keresztül, a jelentéktelennek tűnő, mégis nyilvánvaló őszintétlenségeiben és jellemgyöngeségeiben csípik nyakon az egykoron szeretni vagy csodálni vélt írót, s mely jegyzetek kíméletlen kegyetlenségükben is pontosan mutatnak rá Gide bonyolultan összetett "őszinteségére" és alkotásmódszerére. Zord bírálata ellenére sem vádolható Rónay szemernyi elfogultsággal sem akkor, amikor Gide zavarba ejtő nárcizmusáról e kijelentést teszi: "Néha olyan Gide, mint egy hervadó színésznő, aki régi fényképeit nézi, régi szerepeit, könnyes szemmel, ebben az utolsó, már kicsit kopott, giccses szerepben"; vagy amikor erkölcsi értetlenkedéseit elemzi: "De hogy a felesége valódi hősiességével szemben ilyen gőgösen, ilyen pökhendien értetlen, hogy ezt a lemondást, szenvedést, aszkézist ő, az öreg Gide, a szánalmasan kujonkodó pederaszta, akiben annyira nincs semmi méltóság már kis kalandocskái szemétdombján, s aki képtelen a maga bűnös és ízléstelen comfort-jából kilépni, egyszerűen comfort moral-nak minősítse: ez némi kételyt támaszt az olvasóban... "; vagy amikor önző dicsőségvágyát leplezi le: "Hazug, írott őszinteség, színjáték az utókornak, melyben a ripacs nem is kendőzi ripacsságát".

Ám az éles szemű és a műveket többnyire elfogulatlanul és lényegre tapintóan bíráló kritikus, időnként háttérbe szorul a vallásbölcselővel és szigorú moralistával szemben -- egyébként nemcsak Gide esetében --, és az efféle értékítélet: "Furcsa mennyire csak olyannak tudja elképzelni magát, amilyen, s mennyire ragaszkodik mindenesül ehhez a magamagához, mennyire nem becsvágya az, hogy jobb legyen. Hiányzik belőle a morális sarkalló erő, ösztön, akarat" --, nagyon is jól világítja meg azt a fajta szemléletet, amely a teremtő képességnél és a mű esztétikai értékénél is fontosabbnak tartja a művész erkölcsi elveit és magatartását. Noha Rónay éppen a francia irodalomból vehetett volna elégséges példát arra, hogy az eltérő ideológiai és erkölcsi elveket valló művészek, mondjuk Villontól Robbe-Grillet-ig és a sokféle alapállásból ítélkező kritikusaik is mily természetesnek és üdvözítőnak tartják a másságot, s az egyes művek megítélésekor mily nagyvonalú gesztussal lépnek túl a magánember botlásain. Nem hallgathatom el, hogy a Claudelt ostorozó sorok olvastán: "S mennyivel föltétlenebbül tudnék egyetérteni Claudellal, ha egy kissé kevésbé volna elfogult s egy kicsit több volna benne a harag helyett a szeretetből fakadó szánalom", vagy: "... de azért mégis jobban szeretnék valamivel több alázatot, valamivel kevesebb fölényt és sokkal több valódi részvétet és szeretetet. Még Gide iránt is. A bűnös, eltávolodott, konok Gide iránt is. Nem azt a ‘kálvinista nyakassággal' vetekedő katolikus nyakasságot, mely oly könnyen dobálja a megbélyegző jelzőket és abszolúthangsúlyú, soha egy szemernyi latolgatást, vívódást, habozást el nem áruló, eleve megfogalmazottnak tűnő ítéleteket" --, egyre erősödik bennem egy sejtés, vagy talán a sejtésnél is mélyebb érzés, mely azt súgja, minden bizonnyal él és munkálkodik Rónayban valamiféle feloldhatatlan lelki görcs, elrejthetetlen undor és nyíltan bevallott megvetés Gide-del szemben, ha "szeretetből fakadó szánalmat", s "valódi részvétet" emlegeti, noha, a szavak árnyalatainak kiváló ismerője lévén, pontosan tudja mit jelent szánalomról és részvétről beszélni egy olyan író esetében, akivel szemben, érezhetően az a legfőbb kifogása, hogy nem volt hajlandó megtérni.

S ha a gide-i életmű hatásánál nagyobbnak és veszélyesebbnek is tartja a kortársakra és az utódokra gyakorolt káros befolyását - gyanítom ezért tér vissza újra és újra a Gide-élményhez --, az apologetikussá vált vagy gyengére sikeredett "katolikus regények" tanúsága okán, talán mégsem ártott volna Rónaynak többet merengenie azon a gide-i kijelentésen, hogy épületes és üdvözítő eszmékkel is lehet rossz műveket írni. Noha Rónay többször is rátapint a katolikus írók megoldásainak gyöngéire, a helytelen teológiai vagy lélektani kiindulópontból származó tévedéseikre, mégis töretlenül hisz az üdvözítő eszmék műteremtő hatásában, erről tanúskodik egy hitvallásszerű vallomása is: "De a kereszténynek, aki író, akkor sem szabadna megfeledkeznie a keresztény szeretet parancsáról, ha ír. (...) a kereszténynek, hogy úgy mondjam, föladata nem az alázat volna-e?"; s az épületes eszmékbe vetett hite fogalmazódik meg az NRF jóhírű kritikusává vált Riviere kapcsán felmerült kételyében is: "Egyébként pedig az a bizonyos Riviere-féle magunkféltő aggodalom vajon ... nem puszta kitérés-e az elől az erkölcsi elkötelezettség elől, melyet a keresztény élet kíván? És Gide is-és Suares is-nem elsősorban "erkölcsi szabadságát" félti-e, s nem ezt leplez-e szellemi szabadsága és egyénisége féltésével?". Dehogyisnem, válaszolhatjuk nyomban, ugyanis a legtöbb író tudatosan tér ki bizonyos erkölcsi "elkötelezettség" elől, nem feltétlenül azért, mert megátalkodott és Istentől elrugaszkodott lélek, aki az ördög védőügyvédjeként a bűn prófétájává óhajtana válni, sokkal inkább arról van szó, hogy az irodalom birtokának a határait nem szándékozik egybemosni az etikáéval vagy a dogmatikáéval, ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy művéből száműzné az erkölcsi kérdéseket. Sőt, épp ellenkezőleg, a szekularizáció után és jó néhány filozófiai eszmeáramlat hatására, minél távolabb kerül az ember a hit- és lelkiélet gyakorlásától, s minél mélyebben éli át a lét egzisztenciális válságát, annál alapvetőbben és elementárisabb erővel merülnek föl az írókban bizonyos erkölcsi kételyek, aggályok, gyanúk és szorongások, amelyek okát és következményeit iparkodnak feltárni (olykor akár a materiális és ateista elvekbe merevedett társadalom egészének a bírálatáig elmerészkedve, miként Jean-Richard Bloch és Társa vagy Martin du Gard Jean Barois-ja esetében láthatjuk).

Az "erkölcsi szabadság" védelme persze nem, vagy nem mindig jelent egyet a szabadosság, az erkölcstelenség felmagasztalásával; s ne higgyük, hogy mondjuk Jean Genet, aki a legvisszatetszőbb és olykor a legundorítóbb bűneiről ír megdöbbentő őszinteséggel és részletességgel, örömét és gyönyörűségét leli a bűnben, s a "bűn romantikáját teremti meg", hiszen néhakori vulgáris beszéde, rítussá emelt szexualitása ellenére is mérhetetlenül vágyakozik a tisztaságra, a képmutatástól mentes emberi viszonyokra, s a bűnmegvallásnak, a kegyelemvárásnak nem is akármilyen mértékét fedezhetjük föl akár A tolvaj naplójában is.

*

Az irodalom -- ritka kivételtől eltekintve-nem eszmék és hitelvek, hanem a gyarló személyiség és a művet teremtő szubjektivitás megnyilvánulása; az utóbbi évszázad regénytermését figyelembe véve pedig úgy tűnik, hogy az irodalom egyik legfőbb témája az egyre inkább problematikussá váló énnek hol a Roger Martin du Gard-féle önbecsülés szabta keretek, hol pedig a Montaigne által is társadalmi közízlés keretei között történő, olykor bonyolult tükröztetésen keresztül való bemutatása válik. Az írói én szemérmesebb vagy gátlástalanabb pőrére vetkezésével együtt jár a rejtekező Én láthatatlan vonásainak és elfojtott vágyainak a markáns megfestése; a lélek kiürítése során pedig sosem történik más, minthogy az író saját vélt vagy valódi bűneit teszi elméje bonckése alá, mert úgy véli, többet árulhat el és tárhat föl az emberi természet és a sokféle sors lényegéről, mintha egynéhány erkölcsi elv hatalomra jutását vagy tündöklését ábrázolná. Ez az írói törekvés pedig inkább viszi közelebb az irodalmat a pszichológiához, mint a teológiához, amin persze lehet keseregni, megütközni és zohorálni is, csak egyet nem lehet: rangján és értékén alul kezelni.

Bár Rónaynak elevenen él emlékezetében, hogy Mauriac, mindig is visszautasította a "katolikus író" jelzőt, s olyan írónak vallotta magát, aki katolikus, ám valahányszor csak a claudeli szerep és a világtervben rendeltetés tudata -- vagy éppen lelkiismeretfurdalása-felerősödik, "papossá" válik szemlélete, mert az irodalmárkodást másodrendűnek tudja az üdvtörténetben részvétellel szemben. S ennek okán-az általa nem igen kedvelt Sartre-ral ellentétben --, nem a hősök mozgásterének és szabad választási lehetőségének szűkre szabottságáért, önállóságuk és akaratuk korlátozottságáért kárhoztatja például Mauriacot, hanem azokért a jellembeli hibákért marasztalja el őt, amelyeket a katolicizmusával és a szigorú családi hagyományokkal vívott küzdelme közben, a tilalmakkal szembeni engedetlenkedései, a testi kísértéseknek tett engedményei következtében fedezett föl természetében, s amelyeket, az ördögűzés okán, saját természetéből kölcsönzött oda nekik. A Napló tükrében persze Jouhandeau sem jár jobban, mint Mauriac; az csupán a legenyhébb, ha nagyon is tanulságos elmarasztalás róla és hőseiről, hogy képtelenek önmagukat feláldozni, hiszen "a vallás -- s ez benne a sátáni-Jouhandeau-nál a kevélység és önzés köntöse, kagylója, csigaháza", állítja Rónay, aki (s ez is mennyire jellemző rá!) a kíméletlen kritika gyakorlása közben is pontosan a megbírált személy lényegére tapint: "Nem számunkra érdektelen -- nem érdekes-Jouhandeau, hanem ő maga érdektelen az ügyben, amit ábrázol: nem ítélkezik, nem akar se megróni, se javítani; egyszerűen megmutatja a dolgokat, sorsokat, embereket, úgy, ahogyan ő látja őket". Azon el lehet merengeni, hogy e távolságtartásnál, elfogulatlan és tárgyszerű ábrázolási módnál vajon kell-e több is, avagy hogy egy író tagadhatatlan erényei olykor nem éppen a "hibáiban" érhetők-e tetten.

Rónay sok-sok "katolikus író" művét és szemléletét faggatja Naplójában, hogy közelebb vigyen bennünket a "katolikus regény" lényegéhez, s e téren gyakorta és bőségesen idéz Julien Green naplójából, de azt látjuk, hogy a valódi írói vénával megáldott Green is van annyira bölcs, óvatos szerzet, hogy a regényírás és vallás kérdésében finoman a lényegére tapintson: "Számomra van valami rémítő a gondolatban, hogy apologetikus regényt írjak. Szívesebben nem írnék soha, mintsem hogy olyan képzeletszülte művet gyártsak, amelynek az volna a célja, hogy bármit is bizonyítson". Bár egy naplóban elvileg bármiről és bármit le lehet írni anélkül is, hogy a naplóíró az éppen alakulóban lévő ítéleteit igazolná, vagy a saját személyiségének formálása közben támadt elvárásait pontosan indokolná, arról azért szívesen olvastam volna, mit is ért Rónay a "katolikus regény" fogalmán, mivelhogy létét eleve föltelezi s olyan vélt vagy valós értékeket tulajdonít neki, melyek minden "pogányszemléletű" mű fölébe emelik. Tudom, vannak olyan olvasók, akiket tökéletesen kielégít az a magyarázat, hogy az elmúlt évszázadok során létrejött egy tekintélyes mennyiségű és minőségű katolikus irodalom, s léteznek katolikus vallású írók, akik katolikus tematikájú regényeket, poémákat, drámákat és esszéket írtak; nekem viszont továbbra is vannak eloszthatatlan aggályaim a tekintetben, hogy van-e egyáltalán katolikus, protestáns vagy zsidó regény.

Ha összegzem azokat a naplóban szétszórtan olvasható kritériumokat, melyek révén egy feltételezett "katolikus regény" elvárásai és szabályai megfogalmazhatóak, kénytelen vagyok a Green-féle óvatosságra helyezkedni, és-lehet hogy sommás-summázatként megkockáztatni azt a kijelentést, ha valamennyi regény olyan beállítottságú és szemléletű lenne, mint amilyennek Rónay szeretné látni általában a regényt, vagy mindenki Ágoston-féle Vallomásokat írna -- amelyek egyáltalán nem tűrnék meg maguk mellett mondjuk a Rousseau-féle Vallomásokat --, vagy szinte kivétel nélkül mélységesen unalmas, egyhangú, hitvitázó és persze az épületes eszméket piedesztálra emelő műveket hozna létre.

*

A nem is akármilyen írói nagyságot, mint egy Jacques Maritaint megtérítő Léon Bloyt (akit a századelőn felháborít az elképesztő méreteket öltő laicizálódás, s ennek okán dühödten támad a hadállásait veszni hagyó egyházra, amiért nem hoz nagyobb erőfeszítéseket, hogy ne csak a "sekrestye poloskáinak" nevezett vének maradjanak meg a nyáj kötelékében), Rónay nem a katolikus hitelvekhez való feltétlen ragaszkodásáért, a napi rendszerességgel végzendő szigorú ön- és lélekvizsgálatot követeléséért ítéli el, hanem a türelmet és pardont nem ismerő, dühödt militáns magatartásáért, s azért a katolikushoz nem méltó szereplési vágyért ostorozza, amely az önimádathoz, az önistenítéshez vezet Bloynál, s ami azt vonja maga után, hogy amíg saját hibáit kinevezi erényekké, addig a mások legkisebb bűneit is halálosnak és kárhozatosnak kiáltja ki. Rónay becsületére legyen mondva, maga is elborzad Bloy visszatetszést keltő, olykor hátborzongató megnyilvánulásai olvastán, melyeket bőségesen idéz naplójában, mint elfogadhatatlan megoldások példatárát.

E Bloy-idézetek némelyikétől, protestáns lévén, magam is meghökkenek, s elképzelem, hogy André Gide, akinek még saját istenhitével és evangéliumhoz fűződő viszonyával szemben is kétségei voltak, mily riadtan húzhatta be a nyakát és mily elképedve olvashatta a protestánsok Bloy-féle meggyőzésének módozatait, melyek a Montaigne-korabeli heretikusüldözés légkörét, a tömegmészárlás emlékét idézték föl: "Ezeknek az eretnekeknek a kevély tudatlansága s megvetésük vallási téren a pontos fogalmak iránt ... hihetetlen, kimeríthetetlen és orvosolhatatlan. Isten hatalma kellene hozzá, hogy legyőzze ezeknek a férgeknek a gőgjét. (...). Mégis, emberileg, úgy képzelem, a félelem igen jól megmattolná őket, s minden protestáns, ha égetéssel vagy csak egy kis kegyes vagyonelkobzással fenyegetnék, subito katolikus lenne", vagy: "Nos, ezeket, trágyává kellene tenni, és a gyermekeik legalább protestánsok lennének".

Úgy tűnik, hogy Bloy és Maurras urak, nem egészen ugyanazt értették a krisztusi szeretet és a megbocsátás fogalmán, mint testvéreik a keresztben: a protestánsok; s úgy tűnik, hogy a protestánsok és zsidók elleni heveny epeömlésüket az sem csillapította, hogy nem is akármilyen gondolkodókat taszítottak el az anyaszentegyháztól, elég csak egy Montaigne-re utalnunk. S noha Rónay egyáltalán nem óhajt egy gyékényen árulni az erőszakos hittérítőkkel (bár tisztán látja kombattáns katolikus testvérei haragjának okát és indítékát, s naplójában több helyütt maga is zsörtölődik a kommunisták vallásüldözésétől visszariadt és a porladását tehetetlenül szemlélő egyháza gyöngesége miatt), azért a Napló olvasóját mégiscsak meggondolkoztatják azok a tiszteletadás mellett visszafogottan elhangzó mondatok, amelyeket a költőtársról, Nemes Nagy Ágnesről ír: "Olyan tisztán és keményen, mint benne, még nem találkoztam a protestáns lélekkel. Végső fokon egy rideg börtön rabja, s ezt a börtönt elnevezi szabadságnak. Milyen tehetetlenség: állni egy lélek előtt, aki nem nyit ajtót a kegyelemnek, vagy akit elkerül a kegyelem?", vagy: "Mit tehetünk mi katolikusok egy racionalistáért? Más síkon élünk és más az anyanyelvünk; ugyanaz a szó mást jelent neki és mást nekem. Azt mondom: szeretet; lágyságot vagy vajákosságot ért. Erkölcs! -- vágja vissza. És be van zárva az erkölcsébe. Szinte hallom, ahogy szárnyát tördeli a rácson...".

Nincs okom kétségbe vonni Rónay jóhiszeműségét, ám az ilyen könnyedén odavetett, s hűvös, magabiztos fölénnyel tett megjegyzések olvastán, mint: "Mauriac tudja, hogy üdvösségünkben nekünk is közre kell működnünk és cselekedetek nélkül a hit halott; hiszen végtére is katolikus, nem kálvinista", világosan látszik, hogy valahányszor egy-egy protestáns művész alkotását kell megítélnie, a kelleténél több felleg gyülekezik látómezejének horizontján, minek okán sötétebbre, árnyékosabbra s nem árnyaltabbra festi az általa festeni kívánt képet.

*

Ki tudja, hogy a naplóírás közben fordítói képességeit és esszéírói törekvéseit tökéletesítő Rónay, aki azon a véleményen volt, hogy a naplóírás nem csupán rendszeres műhelymunka és az ötlet formába öntésére tett kísérlet, de szellemi megtisztulás és bizonyos múlhatatlannak vallott erényekhez igazodás is, ezért "dolgozni nemcsak az eredmény érdekében kell, hanem szellemi életünk higiéniája érdekében is", s akiről azt írja egyik kritikusa, hogy "a pontosságot többre becsüli a díszítésnél, a kifejező erőt az ornamentikánál",

vajon miként vélekedne arról a társaságról, amelyhez akarata ellenére sodródott, de amelynek a művészi teljesítmény tekintetében semmi szégyenkeznivalója nincs a Nyugat első nagy nemzedékével szemben. A tájékozódás irányultsága és az egyetemességigény, az alkotással szembeni alázat és az írói hivatásnak mesteri szintre emelése, a humanista magatartásnak és az emberi jellem szilárdságának a zord körülmények közötti vállalása, az eltérő irodalmi eszmények ellenére is sokkal közelebb állónak mutatja Rónayt akár Gyergyai Alberthez, akár Szerb Antalhoz, mint az őt követő írók és irodalmárok java részéhe, akik széthúzásból és gyűlölködésből, pártoskodásból és gyors igényességfeladásából, párbeszédre képtelenségből és toleranciahiányból nem is akármilyen példát mutattak, mihelyst lehetőségük nyílott arra, hogy a politikai földcsuszamlást követően más törésvonalak mentén szerveződjenek.

Mennyire megszívlelendő és hasznos tanács volna az utódoknak az a néhány mondat, melyet az 1956-os esztendő végén írt Rónay jegyzetei végére, mintegy önbuzdításként és az újbóli csigaházba menekülés mottójaként: "Dolgozni, akármi történik is, megőrizni a munka fegyelmét és a tevékenység igényét! Nem megalkudni -- amennyire rajtunk áll-a körülményekkel, s a korral; élni a magunk szellemi életét, ha kell, a ‘kor' ellenére is, hiszen végeredményben a kort is így szolgáljuk a legjobban!" S bár némelyek gyávasággal, félénk háttrébe húzódással is vádolhatják őt, aki jószerencséjének, vagy mint ő írja, az isteni gondviselésnek köszönhetően nem vett részt tevékenyen a forradalomban, de eltűnődhetünk azon is, vaj' nem éppoly tisztességes és etikus írói magatartás-e az általa választott, amiről szintén egy 56-os töredékben vall: "Igen: írni, alkotni. Íróként szolgálni az országot, a vallásomat, Istent és az embereket", mint azoké, akik másféle természetűek és indíttatásúak lévén, valóban résztvettek az eseményekben, hogy akként szolgálják nemzetüket.

Rónay Naplóját talán azért sem haszontalan el-, vagy újraolvasni, hogy az elődök teljesítményéről, az irodalmi örökségről, a szóval teremtés felelősségéről és a mesterségbeli tudás folytonos csiszolásáról megfeledkezni látszó utódok belássák, talán nem ártana néhány évnyi vagy évtizednyi csöndes belső építkezés, melynek során magukba szállva komoly önvizsgálatot és számvetést tarthatnak. S persze azért sem fölösleges a naplónak a tüzetes átböngészése, mert megszabadulván a durván egyszerűsítő és a marxistának nevezett erőszakos ideológia kényszerétől, s még a személyes jegyzetekbe is beszüremkedő és öncenzúrára serkentő befolyásától, szabadabban és árnyaltabban vitatkozhatunk olyan alkotásokról és irodalmi értékekről is, amelyeknek egy adott korban akárcsak a fölvillantása is múlhatatlan erénynek és fölbecsülhetetlen bátorságnak számított.