Alföld - 49. évf. 8. sz. (1998. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Balassa Péter

Egy józan monográfia

Pozsvai Györgyi: Bodor Ádám

Pozsvai Györgyi Bodor Ádám művészetéről szóló monográfiája a Kalligram Kiadó Tegnap és Ma sorozatának 12. kötete. Aligha tévedek, ha azt mondom, hogy feladata többszörösen nehéz volt. Bodor Ádámról, akit több mint egy évtizede közmegegyezésszerűen egyik legjelentősebb élő epikusunknak tarthatunk, s aki bizonnyal megújította, átformálta a magyar novellisztika amúgy is gazdag térképét, még nem készült átfogó értelmezés és értékelés. Ráadásul Pozsvai ahhoz az igényes, széles látókörű és tudományosan korszerűen felkészült fiatalabb nemzedékhez tartozik, amelyik nemcsak a hagyományos irodalomtudományos gondolkodással szemben, hanem a tegnapi kanonizációs törekvésekkel szemben is a posztstrukturalizmus, a radikális hermeneutika stilisztikai, retorikai és poétikai felismeréseit, eredményeit alkotó módon alkalmazza a kortárs magyar irodalom felmérésére. A könyv szerzője imponáló következetességgel, terminológiai koherenciára törekedvén nyújt részletező, egyben átfogó képet Bodor Ádám oeuvre-jéről. Szerkezetileg nem a hagyományos lineáris monografikus forma mellett döntött, hanem a poétikai alapok és időbeli módosulásaiknak mentén haladva mutatja be ennek a nagy és rejtélyes elbeszélő-művészetnek a sajátosságait. Amit a legtermékenyebbnek érzek, s ami mintegy vezérfonalként húzódik végig a könyvön, az a tudományos konzisztencia, logikus okfejtés és az irodalomközpontú érzékeny megértési erő alkalmazása Bodor enigmatikus történetmondói alkatára. Mert ennek a különleges művészetnek talán ez a vezérlő jegye: az evidenciaként hatni képes rejtély, az irracionalitás természetessége, illetve a természetszerű, a naturába ágyazott emberi sorsok kifürkészhetetlen így-és-másképp-nem lehetségessége. Ily módon már a fejezetcímek szerencsésen kapcsolják össze ennek érzékeltetését a tudós, narratológiai szabatossággal. Példák a fejezetcímekből: Szövegfolytonosság, Bodor Ádám poétikája, A narratív alaphang kimértsége. A prózaművészet alapmotívumai: az én és a másik: örök idegenség, A "mi" nyelvünk a tudás kelepcéjében, A nevek, a jelek és a nyomok enigmatikussága, Műfajmódosulás, Az elbeszélés álarcai, Szó és név nélkül, Jelek nyomában, Motívum/szólam-ívek stb.

Pozsvai Györgyi szerencsésen eltalálta azt a tudományos értekező és értelmező stílust, amely érthető nyelven a szakértő-interpretációs közösség és a tágabb olvasótábor számára még felfogható mérlegelés, latolgatás vagy vita tárgya lehet. Igen informatív és újszerű például, ahogyan bemutatja Bodor Ádám eredeti kulturális, irodalmi, szellemi közegét, az erdélyi kor- és nemzedéktársakat. Úgy is felfogható ez, mint a régebbi, ezirányú irodalomtörténeti összegzések csöndesen polémikus alternatívája, szerény és találó korrekciója. Kiemelendő Bodor korai kisprózájának minuciózus elemzése, például két karcolat, a Behavazott lábnyomok és a Milyen is egy hágó? analízisén keresztül. Jól nyomon követhető a Bodor féle narrációs alaphang, a nyelvhez való viszony változásainak sora, különösen a Sinistra körzet hosszas, kimerítően gazdag és invenciózus elemzésében, noha Pozsvai hangsúlyt helyez arra, hogy érzékeltesse: helyenként páratlanul egységes írói stílus bontakozott ki három és fél évtized alatt, a Sinistra ugyanannak a csúcspontja. Ennek az egyik fő jellemzője, ha lehet még mondani ilyet egyáltalán, az enigma és az evidencia, a természet és az ember mint maga számára is idegen mechanizmus egymásba játszása, a törvény anonimitása, kiismerhetetlensége és érthetetlen nyilvánvalósága, egyfajta magaslati levegő, hallgatóság, amely azonban nem a fenség, hanem a szükségszerűség némaságát árasztja magából. Mintha Bodornál az enigmatikus szűkszavúság és a nagyon is megtartott diszkurzív történetszerűség lenne maga a kimondhatatlan értelem, az értelem-hiány ostromgyűrűjében. Ahogyan a szerző írja nyelvünk és a tudás kelepcéjének korrelációjáról: "novellisztikája szerint a nyelv sem az én diszkurzív körülhatárolásának, sem a megismerésnek nem előmozdítója, hanem akadálya." Illetve: "Az olvasót mindenekelőtt az alapállítás fokozatos leépítése bizonytalanítja el. ...az elbeszélő a kívülállók nézőpontjának szüntelen modulálása és ütköztetése által a talányos helyzet hipotetikus és alternatív behatárolását adja... az olvasói pozíció ide-oda mozdul, hordozója pedig teljes tanácstalanságban vergődik... a szituáció átláthatatlanságában és a folyamatok fölmérhetetlenségében a megállapítások eleve kétségesek. Majd a váratlan evidenciává lényegül. Ezáltal az olvasói várakozások kielégítetlenek maradnak. A szövegben viszont elbeszélői magyarázatnak halvány nyoma sincs. ...Bodor novelláinak szövegvilága enigmatikusságában romba dönti a nyelv mítoszát és a mitikus elemek, illetve a jelképek egyetemes nyelvén szólal meg... A természet pedig kiismerhetetlen törvényeivel együtt minősül át, mint az egyetemes lét szövevényes rendjének metaforája, miután egyszerre mutatkozik ellenségesnek és barátainak..." Az enigmák, tehetném hozzá, rejtélyesen derengő alternatívák is, a valószerűtlen, a csoda, ami annyira jellemzi Bodor világát, mintha rendet követne, még ha kibetűzhetetlent is.

Összességében Pozsvai Györgyi nem csupán egy tudományos és oktatási szempontból is hasznos monográfiát írt egyik legnagyobb élő írónkról, hanem sok tekintetben példaadó egyensúlyt tudott tartani közbeszólás vagyis interpretáció, applikáció és nem-naiv irodalomkritikai bemutatás lehetőségei között. (Kalligram)