Alföld - 49. évf. 6. sz. (1998. június)
Megnyugodtam ama gondolatban
ki szétbomlott az most bonthatatlan
ki külön volt most ott van az Egyben
s a megmentett az most menthetetlen
s a muskátli földre-vert szirmára
úgy nézek mint aki arcod látja
a nap is egy nő hiánya fölöttem
te vagy sugártalan fénybe-kötözötten
s az üresség csordultig-telt álma
veled ömlik világűr-szobámba
Az utolsó amiről sose tudjuk hogy az
amiről aztán kiderül mégis csak
az volt ez az utolsó a mi esetünkben
mindig ott ólálkodott a démon szüntelen
körülöttem forog Baudelaire és már
valamilyen állat vagy személy mindenesetre
élőlény formáját öltötte prédájára
a nem-lévőre lesve ez a mi Utolsónk Tokajban
vetette ránk magát augusztus volt éppen
egy éve ráébredt hogy külön-külön
nem létezünk csak ha ugyanazokra a húrokra
vonják az időnket négy láb négy kar
és két öl különös zongorájára és ez ott
megszólalt hajnalban pontosabban az
utolsó hajnalunkon akkor persze és még
hónapok múlva is azt hittük végtelen számú
utolsók állnak előttünk és hogy a legutolsóra
egyáltalán nem kell fölrémülnünk még
tehát úgy éltünk mi akár a szerelmes hattyúk
a fényben nem választottuk el egyik
napot a másiktól egyik aggodalmat a másiktól
nem volt semmi jele hogy az az augusztusi
lesz az utolsónk csak most mikor előre-
hátra nézek és nem látom hogy jönne az
időnket most fagy rám az az utolsó
amely az utolsó volt
Beethovent Chopin-t se hallgathatom
már csak sírva pedig tudtam nagyon kell
figyelnem ujjaid lüktetését míg a hegedűk
közül kitört a zongora csillagszilánkos
zeneteremben a tölgyfák alatt
néha belezakatolt egy-egy vonat
az áhítatunkba csak gördülne idegeinkbe
még nem vigasztal meg soha se Chopin
se Beethoven nem lehet a fájdalom
kötését rakni a fájdalomra zenével fertőtleníteni
a zenétől elüszkösödött sebeket
de nincs-kezed egyszer betakarja
Hova lett a szőrmekucsma alól a homlokod
a violaszirom-arcod hova lett arany nyakláncod
alól a nyakad két izzó gyűrűdből a makacs
ujjaid hova táskád szíja alól a vállad
melltartód alól a két pünkösdirózsa-melled
gyöngyházszínű bugyid alól a hasad delelője
szemérmed éje láng-festett blúzod alól a derekad
fleur du fleurs illatú hálóinged alól
az aranymáringó-bőröd hova szoknyád alól
piruló feneked hova zizegő harisnyád alól a combod
sebes lábad kopogó tűsarkú cipőidből mindig
lakkozott körmével a lábfejed hova hova lett
szöveteid-húsod alól a lelked-szellemed
istenbe lobbant vissza vagy ismeretlen révület
hulláma táncoltat beérhetetlen gyümölcsű
zenére de hova
Nem tudtam hogy neked ennyi idő
méretett ki ó jobban megközelített
a halál mint én elsúvadó fény nekem most
már mindegy leszakad az ősz szárnya
megöli a hideg szél a tücsköket
és a felhők helyettem sírnak
nyitva maradt ablakodon hangyák
másznak be és vörhenyes falevelek