Alföld - 49. évf. 6. sz. (1998. június)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Tornai József

Holdfogyatkozás

Sugártalan

Megnyugodtam ama gondolatban

ki szétbomlott az most bonthatatlan

ki külön volt most ott van az Egyben

s a megmentett az most menthetetlen

s a muskátli földre-vert szirmára

úgy nézek mint aki arcod látja

a nap is egy nő hiánya fölöttem

te vagy sugártalan fénybe-kötözötten

s az üresség csordultig-telt álma

veled ömlik világűr-szobámba

 

Az utolsó

Az utolsó amiről sose tudjuk hogy az

amiről aztán kiderül mégis csak

az volt ez az utolsó a mi esetünkben

mindig ott ólálkodott a démon szüntelen

körülöttem forog Baudelaire és már

valamilyen állat vagy személy mindenesetre

élőlény formáját öltötte prédájára

a nem-lévőre lesve ez a mi Utolsónk Tokajban

vetette ránk magát augusztus volt éppen

egy éve ráébredt hogy külön-külön

nem létezünk csak ha ugyanazokra a húrokra

vonják az időnket négy láb négy kar

és két öl különös zongorájára és ez ott

megszólalt hajnalban pontosabban az

utolsó hajnalunkon akkor persze és még

hónapok múlva is azt hittük végtelen számú

utolsók állnak előttünk és hogy a legutolsóra

egyáltalán nem kell fölrémülnünk még

tehát úgy éltünk mi akár a szerelmes hattyúk

a fényben nem választottuk el egyik

napot a másiktól egyik aggodalmat a másiktól

nem volt semmi jele hogy az az augusztusi

lesz az utolsónk csak most mikor előre-

hátra nézek és nem látom hogy jönne az

időnket most fagy rám az az utolsó

amely az utolsó volt

 

Nincs-kezed

Beethovent Chopin-t se hallgathatom

már csak sírva pedig tudtam nagyon kell

figyelnem ujjaid lüktetését míg a hegedűk

közül kitört a zongora csillagszilánkos

zeneteremben a tölgyfák alatt

néha belezakatolt egy-egy vonat

az áhítatunkba csak gördülne idegeinkbe

még nem vigasztal meg soha se Chopin

se Beethoven nem lehet a fájdalom

kötését rakni a fájdalomra zenével fertőtleníteni

a zenétől elüszkösödött sebeket

de nincs-kezed egyszer betakarja

 

Hova

Hova lett a szőrmekucsma alól a homlokod

a violaszirom-arcod hova lett arany nyakláncod

alól a nyakad két izzó gyűrűdből a makacs

ujjaid hova táskád szíja alól a vállad

melltartód alól a két pünkösdirózsa-melled

gyöngyházszínű bugyid alól a hasad delelője

szemérmed éje láng-festett blúzod alól a derekad

fleur du fleurs illatú hálóinged alól

az aranymáringó-bőröd hova szoknyád alól

piruló feneked hova zizegő harisnyád alól a combod

sebes lábad kopogó tűsarkú cipőidből mindig

lakkozott körmével a lábfejed hova hova lett

szöveteid-húsod alól a lelked-szellemed

istenbe lobbant vissza vagy ismeretlen révület

hulláma táncoltat beérhetetlen gyümölcsű

zenére de hova

 

Az ősz szárnya

Nem tudtam hogy neked ennyi idő

méretett ki ó jobban megközelített

a halál mint én elsúvadó fény nekem most

már mindegy leszakad az ősz szárnya

megöli a hideg szél a tücsköket

és a felhők helyettem sírnak

nyitva maradt ablakodon hangyák

másznak be és vörhenyes falevelek