Alföld - 49. évf. 6. sz. (1998. június)
Itt van előttem egy könyv.
Japán művész fotóival, amerikai szerző előszavával. A kötet címe "Image of Fin-de Siècle - Architecture and Interior". Azaz: a szecesszió, a Jugendstil, a századforduló európai építészete. Japán szemmel, japán kamerával és japán érzékenységgel. A könyv 1988-ban jelent meg, egyidőben Londonban a Collins kiadónál és New Yorkban a Harper and Row-nál.
Egy másik kontinensről nézve Európát s e korszakot, korántsem elfogulatlanul, hiszen a szecesszió az 1800-as évek második felében megtermékenyült az Európába beáramló japán művektől (pl. Hokusai fametszeteitől), amelyek nagy hatást gyakoroltak e korra. Gondoljunk Toulouse-Lautrec-ra, a gödöllői Nagy Sándorra vagy Rippl-re.
A századfordulóra kialakult szecesszió hullámai elárasztották Európát, Moszkvától Brüsszelen át Edinburghig, de Bécs, Budapest, Párizs, Barcelona, Milánó, Prága és Berlin, mind nagyjából azonos időben, nagy alkotókkal kapcsolódott ebbe az áramlatba.
Nem vádolhatjuk részrehajlással sem a japán fotóművészt, sem az előszóírókat, sem a kiadókat. Így sorakoznak ebben a könyvben mérlegen az európai szecesszió nagy építészeti alkotásai egymás mellett és e felvonulásban a magyar építészek előkelő helyet foglalnak el! Lechner Ödön, Lajta Béla, Otto Wagnerral azonos számú művel szerepel, a skót MacIntosh, a barcelonai Antonio Gaudi és brüsszeli Victor Horta mellett.
A szépség, az anyagok minősége, a kvalitás - látva a műveket - magával ragadja a nézőt! Ez nem Kelet- vagy Nyugat-Európa, de egységes európai szemlélet, amely végighullámzik Európa legkülönbözőbb országain, gyönyörű alkotásokat hoz létre és megmozgatja a legmagasabb szintű teremtő erőt. Organikus világszemlélet kőben és anyagban, térben és három dimenzióban.
A könyv, a képanyag hallatlan örömet és ugyanakkor keserű gondolatokat ébreszt: akkor részt lehetett venni egy mozgalomban kisebbségi komplexumok nélkül, Európa teljes jogú polgáraként. Micsoda pokoli dilettantizmus eredménye e XX. századi kirekesztettségünk, hiszen még most is előszobában toporgó, várakozó, másodrendű, várólistás szemlélők vagyunk csupán. Bartók vagy Solti, a matematikusok, az atomfizikusok, Neuman János, Szilárd Leó, áttörték a közöny üvegbúráját.
A századfordulón viszont ez az európai magatartás természetesnek tartotta, hogy Marosvásárhelyen vagy Kőbányán, Aradon vagy Pozsonyban olyan értékű művészetet, épületeket és tereket hozzanak létre, melyeket a XX. század utolsó évtizede is Európa legjobbjai közé sorol. Lechner Ödön művei, a Földtani Intézet vagy az Üllői úti Iparművészeti Múzeum (előtte áll a mester szobra), a kőbányai Szent László templom vagy a Szent Erzsébet templom Pozsonyban.
Ezek a művek szinkronban voltak a korral, épp úgy, mint Kecskeméten a Cifra palota, Szegeden a Reök-ház, Brüsszelben a Horta-ház, Edinburghban MacIntosh Hill-háza: mind remekművek. Láthatatlan titkos szállal kapcsolódnak egymáshoz, visszhangozva a csodát, ahogyan a szellem, az alkotó erő megvalósul három dimenzióban. A legnemesebb anyagokat használták fel a belső terekben is, de az iparművészet minden területén, legyen az lakástextil, evőeszköz vagy más használati tárgy.
A néhány évtizedes virágzásnak az első világháború vetett véget itt Európában, de a mozgalom Amerikában még tovább hullámzott. Weimarban azután a politika törte ketté a kísérletezők kedvét. A harmincas években ismét a kiüresedett klasszicizmus telepedett a diktatúráknak kiszolgáltatott országokra.
A század elején Európával együtt, de a sajátos magyar körülmények között is világszínvonalon alkotott a magyar építészek sora s a ragyogó példákkal illusztrált könyv japán fotóművésze is egységesnek látta Európát, a stílust, a korszakot, a körülményeket.
Ami ezután következett, az Corbusier, Niemeyer hősies erőfeszítéseit, individualista utóvédharcait jelenti. Majd a beton, a panel gyorstalpaló tömegtermelése, gyorsétkeztetése jött el, annak minden beláthatatlan morális és pszichológiai következményével, és tett pontot a XX. század végére.