Alföld - 49. évf. 3. sz. (1998. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Podmaniczky Szilárd

Elvetemült naplók (ö.)

(kispróza)

- Részemről vége.

- Részedről.

- Részemről. Valószínűleg vége. Nem várom a végét. Olyan, mintha vége lenne. A vége ez, semmi más, se ész, se talaj.

Aznap, amikor a férjét temették, nem volt víz. Délután temették, ebéd után. Aznap, amikor temették, kiástak a ház előtt a vizesek egy gödröt, egy ember fért el benne, szerszámmal. Aznap és másnap is, a temetés után, ott állt a gödör a kapu előtt, körbehányva földiszappal, darabos macskakővel, nálunk folyt a víz. Az asszony, a halott felesége dolgozni járt, minden reggel látta a gödröt, a földrétegeket, a rétegek súlyát és tehetetlenségét, a vastag vízcsövet, a fedetlen artériát, látta a férjét, mint egy halott férjet, aki rém mereven fekszik a szendvicskoporsóban, belátta, többé nem láthatja, többé nem eszik belőle.

Öt bajort agyoncsapott a villám, én otthon voltam, igaz, feszülten, mi lesz velük, az egyik leesett, a másik meghalt, a harmadik meg ki lesz, én magam vagy a hallásjós. Rád se gondolok többé, adíjosz- vagy adidasgörbe, erre a bajorra. A jelenlét: íme, a kezemet fürkészem, fűrészelem, bőr, hús, csont, van esélyem, odds (1:8,3), csak nyerek, magam mellettem, egy haláltubát. Lómészárszék, egy hely, amely fej, a ló nem ragad.

{FIELD}ˆ

[END RECORD FIELD

Kimegy az asszony a férje temetése napján és felásva találja a kapubejárót, ott van föld, macskakő, beton, atyám, légy enyém, kavics, zománc és találgatás. Mi halunk-e meg vagy csak nem látszik az a nagy gumitégely, amin a holtak ugrálnak, egyik soványabb, mint a másik, a halál-demonstráció, nem kell enni magam, a napban új erő, bár, bár, én a bárommal, más más bárral, de kicsi a leglegig, most szó, szóba öntöm fejtetőtájt, mit jelent la Paz. Ma megállt a holnap, a gumigyár udvarán recseg-ropog a hátam, öt éve ások itt, hiszen már öt éve ások, lemegyek, nem le, mélyértelmed, mint kilyukadt kesztyűk hegyén át eldobott munkakín, ám-register, voyager, remélem, magam a pó...

Alig hogy eltemette a férjét, népkölt. nőt férjbe, férj nőt oda már ne, halj dévó, csúcstek, apádfasírt, demóroma, egynagycsirkétnyomokalád, akad, ami kad.

Három évig, tokrákok és polipok a szél ellen úsztak, s szigonyaikkal megsebezték a tejfogú búvárt, akit tudományellenes magántöprengéseiből épp csak kilendített a láncfűrész tömény benzinszaga.

Néha nem vagyunk észen. Mutass rám s jelen vagyunk.

Kiszolgáltatott törperöpködés.

Ebből elég, néhanapon, amikor beszél az ember, szóra bírja magát, erről, nincs több szava, én se, szó, mintha én se népuralomra hajló uborkagyásszal, vlagyikavkaz, mondom megint, észenjáró apóhadak, sehova soha tovább.

Nem tartozom isten teremtményi közé.

Félő, lopva beszánkázok talán.

Lopva.

Törperöpködés.

(1 az isten, mert 2 túlságosan fáraszt, nem mondom jól,

lágy kaszt

durál befelé

néha géphang: is-is istenbazár

tenyerem vaj, arcom fúga

más a lágy zaj

más a nulla

Isten (1...) hulla

más a lágy zaj

máshogy fogod

máshol az ujja)

Nehogy megint fasírt legyen

eldőlt titkok egyetemen

figura-kép tanpadlógáz

Thomas Bernhard -,

apád faszát, tanpadlólap.

Furcsa, hogy csak nekem olyan különös?

A zenész olyan hangot ütött meg, ami visszaadta.

Lement a nap, kikötötték, vele van a bús sötétség, de az ember nyelve habzsol, ruhástul zuhan ki a gangról, csak (legalább) az isten verne meg, keresztezze őrült tervemet, de nem ver az így, felkérésre, inkább lapít, mint egy jérce, akkor int majd fegyelemre, ha leviszed őt is egy nyeletre. Nem is jön el, nincsen szája. Akkor meg azt ne dumálja. Kösse ki a napot, ha lemegy, legyen ő a bús sötétség, vagy buja, dús kövérnép, de ne akarjon fogyó agya miatt: (A boldogságot csak az találja, aki boldog, ecetterra.,: annyi esze sincsen, mint eltolt lovaskocsinak, ami, ha kioldják a féket, belerohan a lejtő alján veszteglő házba, ahol aztán uzsonnás tojások maradnak a forró padlófűtés felett, s az éléstárból a tavalyi csokikrampusz, festett lumíniummal együtt jöhet..., ecetterra, gyerekség ne legyen.)

Ez nem volt szép tőlem. Dehogynem. Nem tudja a bal kezem, mit csinál a jobb: skizó taps. Irány a tapsmarket, pénzért minden mindegy, alulivó kijelentem, nagy a huzat, ad egy, kettő: püspöklila gépzsírral fogaimat öltöztetve bekentem, hogy bárki se érezzen kétséget, én ne, ez a nyoma, egy gép végzett velem, kölcsönözve a fogait, a fogaimat, és kölcsönözve engem, őt, az arcára húzott templomi libabőrt, a fogaimnál megharapta a megharapott őt.

Nincs kész. Várok.

Kész van? Ideje.

Ha majd csak a nők népesítik be a földet, sokkal több sampont lehet eladni, és már nem születik senki, csak aki már a határon megvolt, az időhatáron, egyetlen génbank se lehel új spermaidiótát, legfeljebb önnemzés, menni fog, jól van, nyugodt leszek, legalább ez, nem kell kiszámolni semmit, hogy én vagy ő, mindig ő, én mondom, egyre kevesebb nő, de ez már nem fáj senkinek, csak egyenként nekik.

Víziók az elveszített idegsejtek helyett. Max. a nyelv vontat túl önhibáján kívülre. Zumm, ötös ikrek, mit nekünk tépőzáras strandpapucs.

Aki van, az felejti el: vonat lohol őszi alkonyon, bőg a nap az éghatáron, bömböl, mint tányérreszelékbe fúlt vak sajtgyalázó, levél hull a kopasz fáról, van, akinek minden megengedhető és megbocsátható. Egy kis isteni, még otthonról. Zumek, itteni, ötös ikrek, mindjárt az elején, friss jogsival, az első kanyarban, zumek, egy ötös ikrek a motorháztetőn, mindenki élő, mindenki holt, öt fiú az öt lány is, mondta (nekem) Mengyelejev, aznap hat fogát húzták ki (neki), rohadt élet, mondta, még ez is, eggyel több, ahogy gondoltam, borzongás az őszi szélben, s máris itt a holnap reggel, kásásan fehér presszóterasz, altatókat szolgálnak fel, tüzet adnak tablettákhoz, és így tovább, éveken át, amikor az úr rád kacsint, tudhattad volna, optika. A kacsintás (az egész) = optika. Mosónő a lét határán, csak úgy, megint, gőzvasút elé letett hideg mosórongyok, emlékszem, olyan kicsi volt a lábam, mint egy fittneszszalon, mondtam is, ha a koncentrációs táborok után maradt sarjak fogyitablettát árulnak nekem, akkor nekem nem halt meg a költészet. Minden költészet meghal, ergo életképtelen, mint minden, ad egy, minden él és ésszel felfogható, ad kettő, a közöny jobb híján erőltethetetlen. A nap, amint felkel s megnyugszik megint, a sötét az úr, egy liftaknában mi marad ebből, mi nem. Magyarország a légkondicionálók gyártásában soha, de soha nem lesz otthon.

Mor(t)ality education.

Akinek ki lehet taposni a vért a pucájából, az önmaga is ráugrik. Ha a féreg túl kicsi fába fúr bele, előbb-utóbb önmagán is átrág. A denevér soha nem láthatja magát tükörben, az őz pedig a fában. Az ember nem tudhatja, hogyha a világűrbe kilőtt információkra adott válaszban, a Beatles-tagok között nem szerepel John Lennon, akkor ez azt jelenti-e, hogy az űrkódok hibája ráesett, vagy Lennon maga mondta el nekik hiányérzetét? A keményebb csajok, akik elhagyatott raktárakban dolgoznak (minek?), azok mind pókálló rúzst kennek föl (hová?) a szájukra. (Minek?) sok a pók.

(sovány haiku)

Én mit...

adjak...

a semmiért...

cserébe...

Soha, egyetlen percre sem, egyetlen másodperce még úgyse, ennyi időre se, semennyire se, mégoly hosszúnak tűnő törtmásodpercre se, nem ma, sőt, kiterjesztve a múló időre, azaz: egyáltalán, soha nem tudtam megérteni, miről beszélek, beszéltem avitt, vagy amiről beszélhetek, beszélhetnék, ennek soha, mármint ennek a megértésnek soha, egyetlen lehetséges pillanata föl nem merült. Ami úgy tűnt, úgy is maradt.