Alföld - 48. évf. 12. sz. (1997. december)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Péter Márta

Felélni önmagunkat, zuhanni fölfelé

A tánc, a tánc..., valami vágy belül, föl, föl az elérhetetlenhez. Kiterjedni, kérni és akarni, választ kapni dolgainkra. Testtel kicsikarni a test fölötti szavát. A művészet valódi, egyetlen értelmét.

Akit a sors megajándékozott már e téren néhány igazi pillanattal, átélhette az érzékelt (színpadi) világ hirtelen oldódását, határtalanná tágulását, amely tágasságban egyszer csak oly könnyedén hozzáférhetünk addig rejtőző tudattartalmakhoz, vágyaink, késztetéseink sejtelmes mélyeihez. Az egész egy villanás, talán hamar felejtjük is, de akkor, az elvontság tiszta fényében maga az evidencia. A feltétlen tudás. A legkülönösebb pedig, hogy e pillanatban, a látvány csúcsán épp a közvetítő, a test tűnik el majdnem szemünk elől. Persze ott van mégis, de másképp, valamiféle jellé, jelentéssé váltva önmagát. Mi kell a nagy átalakuláshoz? A koreografikus forma, amelyben a lépések, mozdulatok rendje új egészként nyilatkozik meg, s a vállalt technika birtoklása elemi feltétel. A valódi fordulat, a minőségi váltás a test belsejéből, legbenső zsigereiből indul. Itt lappang az erő, mely a fenttel, a magassal kapcsolódik, és áramába vonja az egész személyiséget. Megteremti a hitelesség körét. Az érzést, a föltétlen kényszert, hogy a művészi én az örök nekifeszülésben, a szinte egyhegyű színpadi létben ragadja meg érvényes magát. Ebben, s csakis ebben a felfokozottságban izzik föl a sajátos élmény, egyfajta létminőség, amely felismerésként, elemien hat. E jelenséget követve jutunk a bizonytalan, illékony határig, ahol fölbomlik a tér, érvényét veszti a linearitás nyugalmas szabálya. Ahol a dolgok átlibbennek egy másik, tágasabb síkra, és egy arcon, egy testen, színpadi emléken hirtelen megcsillan a különös fény, a fizikain túl sejtett világ éteri nyoma.

Aki erről a legtöbbet tudhatott, tud?, nincs jelen, de kísért erejével. Magához ránt mindent, gondolatot, tétova figyelmet. És ez az erő tartja meg nekünk alakját is: áll, mintha földbe fúródna, mély gyökerekkel, mozdíthatatlanul. Gránit. Súlyos, tekintélyes, a telő idő nem ura, csak szépít rajta. Az örök Girej. A Mandarin. Vagy Agamemnon. Fülöp Viktor. Összeolvadt szerepeivel, vagy inkább beléjük feszült. Nem játszott. Nem kreált lélekjelmezt eszközül. Mindezeken túlnőtt. Önmaga őspontjában élt. Belőle érthető csak az Erő, a kiáradás előtti halálos koncentráció fenyegetése, és elérhető az idők előtti lét igazsága, hogy a tánc par excellence mozdulatlanság. Ebben sűrűsödik az összes mozdulat. Látom, amint Girejként heroikus daccal néz szembe a világgal. Sötét szemöldöke harciasan ível föl, s kanyarodik halántéka felé, arcát az ismerős, szikár mélyedés szántja meg hosszában, és az árnyékos, borús vonalak között a száj: ugyancsak vonal. Keskeny, zárt, lefelé görbülő. Fülöpöt nem érintették a színpadi divatok, még a szó is értelmetlenné vált, hiszen körülötte, vele és általa rangja lett mindeneknek. Jelenség volt, megismételhetetlen. És már a múlt időből kell szólítani: álljon ki a színre, legyen Girej, legyen Mandarin, Spartacus, legyen akármi, csak testesüljön, ízzon még tüze, mely táplálta méltóságát, haláláig.

A halálról sejtéseink vannak, az életet tán tudjuk, ám a kettőn túl létezik-e harmadik, negyedik, sokadik fajta lét!? Mi történik akkor, hol lehet megfogni a történést, ha egy test már ad absurdum látható, szinte irreális részletességgel mutatkozik meg, s ugyane pillanatban átsiklik az ellenőrizhetetlenbe? S mikor az élményt elcsípve gyorsan ébrednénk, máris az újabb áttűnés kapujában állunk. Ki mondja ezt meg? Ladányi Andrea? Neki mintha szabad járása lenne titkos folyosókon. A Boleró, a zenemű is csak általa, Ladányi testén újrafogalmazva mutatja valódi értelmét. A kiirthatatlan és felélhetetlen késztetést, amely sokadszor is ugyanabba a rendbe sodorja a hangokat, s egyre fokozva erőt, indulatot, végül izzó görgetegként maga hullik a mélybe. Haláltusa ez, halálos mérkőzés. Súly kell hozzá, megszállottság. bizonyos Őrület. Elszántság, hogy feléljük önmagunkat. Ladányi majdnem megteszi. a végső pontig hatol, addig, ameddig fizikai testtel egyáltalán lehetséges. Szublimátumát forrja, mondanám bensőmmel, mert éppen átalakul, de sohasem egészen, mert egyszerre van és nincs, látni meg nem is. E köztes létben a test kegyetlenül veti elénk emberi alkatunkat. Látni kényszeríti a vázat, a csontokat, porcos ízületeket, a feszülő inak és megnyúló izmok összjátékát, az erekben a vér zaklatott futását, és gyomortájt a szív lüktető nyomát. Igen, ezek a szinte preparált inak, ezek az erek... Szinte megbocsáthatatlan. Elvész tőlük a szoborjelleg, az idilli szépség ideája, amelyben sok ember saját, nembeli fensőbbségét csodálná. Aztán épp a látvány kíméletlenül konkrét tényeiből, a test ízenkénti magamutatásából jön az érzés, hogy ez már a lebontás foka, megyünk befelé, mind közelebb valamiféle ősi maghoz, s közben eltűnik a nő, a férfi, a megkülönböződés. A vonagló törzsből karok, lábak csápolnak a térbe, szétszabdalnak, magukhoz rántanak mindent, beszippantva, fölélve, elemésztve, ami csak közelükbe kerül, megsemmisítik a láthatót. S mintha már nem is az elgyötört, kimerült testet látnánk, hanem egy másféle parancsnak egzaltált testi rajzát, s még valami félmosolyt, az ajkak apró rándulását, talán ártó szellemek jelét. Igen, ez már a határ, a veszélyek hona, testtel eljutni eddig lehet, s még ez is kockázatos. Ladányi azonban merész utas. Egész lényét dobja oda a titkos erőknek.

Már nem ilyen nagyvonalú Kovács Gerzson Péter. Ő nem adja magát, inkább magának kényszerítené ki a világot. Nem megidézi, hanem vív a démonokkal. Sistergő hajlongások közben a földet tapodja, mintha azt kiáltaná: megdöglesz! Gyere csak, eltiporlak! Nem csituló indulat préseli ki belőle akár ezerszer is ugyanazt a mozdulatot, a zárlat fogva tartja. Bőrét fénylő máz lepi, sós lé mossa izmos tagjait. Liheg, szuszog, horkant, vonyít, és kipillant: élsz-e még te dög!? És tapodja tovább a valamit. Megveszekedetten, fröcsögő dühtől hergelődve alkotja művét, a nagy ellenfelet. Hogy aztán maga ölhesse le. Ez a valódi hatalom, az én mágikus köre. Ebben játszik a démonnal, amelyet a földön csak ember ismerhet föl, s ha fölismerte, muszáj megnevezni. Ez a megnevezési vágy, a monomániás akarat, akaratosság, mely nem enged, hajt a kimerülésig. Amely földre rántja, dobálja, marcangolja áldozatát, súllyal zúzza-emészti sejtjeit, karját, lábát megcsomózza, megrugdossa, kibelezi és ráröhög... És ekkor a küzdelemből az ember megint kipillant, hogy fölmérje, hol tart a meccs. Ezek Kovács Gerzson Péter egyedi váltásai. Ebből a folytonos kívül- és belül-levésből hullámzik elő sajátosan fanyar és gunyoros párbeszéde a szellemvilág lakóival. Tudja, hgoy a tét élet és halál, ám azt is tudja már, hogy az összes út a halálba vezet. Akkor hát élvezzük ki a nagy mutatványt!

A mélység vonz, akár kalandvágyból is, próbálni magunkat, de mit kezdünk a finomsággal, az éteri jelenéssel? Mit kezdünk ma a balerina, egy hattyúlány romantikából átúszó könnyed alakjával? Hogyan éljük meg testét, a teste a tüllruhában? Van-e közünk hozzá? A legszokásosabb talán a szépséget, kecses arányokat emlegetni. Meg olykor valami kifinomult erotikát is. Pedig e téren nincs hűvösebb nőalakja a színpadoknak. A fájdalmasan szárnyaló hattyúlány nem érzéki lény, sokkal inkább jelenés, káprázat régi időkből. Földrehullottságunk ellenképe. Örök vágyunk, visszavágyakozásunk teremtménye, amely eredetünkre emlékeztet és így testi gátjainkra is: a bűnbeesés fordító művére. Mindez bennfoglalt része e törékeny lényiségnek, elidegeníthetetlen tulajdona. Híján ezeknek eltűnt volna már a színházakból, vagy csak hervatag virág lenne a megcsontosodott színpadi keretben. Ám a balerina, az égies tünemény most is a felszárnyalás és lehullás metszéspontjában feszül, élve és igazán, s lelke mélyén még a leghidegebb néző is azt várja tőle, hogy erősítse meg hitét magas eredetéről. És igen. Néha, ritka kegyelemből egy-egy arcon, rebbenő kézen mintha tényleg elfoghatnánk a föntinek illanó nyomát, és ez szép, s benne valami fáj nagyon. A pályáról korán lemondó Szőnyi Nóra arca, alakja idéződik így meg: Villiként lebeg át a színen, vagy inkább csak lebeg. Lényében visszarezeg valami idő nélküli, tiszta állandóság. Az alázat boldogsága. A titkok ösztönös tudása. Az ártatlanság. Ez a végtelen, fölfelé ható erő emelte mindig centivel a föld fölé Szőnyi alakját, és tündökölt át gótikus arcán. És a másik, időtlenségbe révedő arc, Volf Kataliné. Finom csontú, fénnyel játszó, csodálkozó. A csodálkozás teljesen átjárja, még fájdalmát is lágyabbá színezi. Széttolja a mindenségben. Gisellje is csodával arcán libben át a másik világba, a kísértetmenyasszonyok birodalmába. Ott lejti majd, lebegi, e műfaj paradoxonjaként, a nemlétezés leggyönyörűbb táncát. S valahol ebben van a lényeg. Ezért lehet, hogy épp a könnyűség, az áttetszőség, a fizikaiság határig lehetséges hiánya őrzi leginkább e táncosnők, s bennük a balerina tűnő alakját.

Talán különös, hogy most még egy robusztus férfit is idéznünk kell, ám Juronics Tamás különös könnyedségével, hajlékony táncmódjával mintha szintén a gravitáció és az anatómia ellenében hatna. S nem csak magasságához, erejéhez képest, hanem abszolút értelemben is. Testében ott ragadt a tudás, a súlytalanság távoli emléke, a gáttalan bizonyság, amely legyűr minden ellenállást, föllazít, megerjeszt mindent körülötte. Áthatják egymást az elemek, átalakul az állag, kezes lesz, engedelmes, s ebben a régi-új folytonosságban, föld-víz-levegő szövetben hirtelen lehető lesz a mozdulatok árnyalatig finom vezérlése. A célszerűség hallatlan eleganciája. A teleologikus nyugalom. Ahol minden van, ahogy van, s lesz úgy, s csak úgy, mint lehet. Itt nincs harc, nincs ellenállás. Ez nem a ráció, hanem a test legősibb bölcsessége; ma is ott alszik sejtjeinkben, és néha álmodik, és mi vele álmodjuk a repülést. Juronics tánca ebből a másik világból köszön vissza, Sáremberként is. E szerep csak nekünk szerep, az előadó - a koreográfus - magát éli benne. Magát mutatja, szinte mámoros önátadását, amellyel a víz és a homokos föld lényegéig hatol, és amint e kettő sarát testére, lelkébe fogadja. Elveszi sorsát. Kiélvezi a szenvedést, a rossz minden adományát. Ebben az átjárhatóságban összeoldódásban kapcsolódnak egybe a dolgok, a jó, a rossz, a tűz, a víz, a föld a levegővel, s fordulnak át az új, közös minőségbe. És hirtelen olyan egyszerű lesz minden, és érteni, érinteni lehet az igazságot, hogy a mocsoktól megtisztulunk, a súlytól megkönnyülünk. És akkor majd fölemelkedünk és kilebegünk a világból.

Így lesz.