Alföld - 48. évf. 12. sz. (1997. december)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Bacsó Béla

H.-G. Gadamer a hűtlen hermeneuta?

A hermeneutikát, főként annak Heidegger korai előadásaiban kialakított formáját mostanában igen sok kritika éri. Mint ismeretes ezek az előadások meghatározóak voltak Hans-Georg Gadamer hermeneutikájának kibontakozásában is. Egyik legkorábbi Heidegger előadás szövegének publikálásakor a következőképpen fogalmazott Gadamer: kétségtelenül ez képezte filozófiám kibontakozásának vezérfonalát (v.ö. Gadamer 1989.)

Nem a kritika elhárítása, s nem is valami puszta védekező álláspont kiépítése a célom, hanem bizonyos hangsúlyok és bizonyos olyan szempontok érvényesítése, amelynek figyelmen kívül hagyása még egy olyan jelentős értelmezőt mint John D. Caputo is tévútra vittek. Caputo Radical Hermeneutics című könyve három irányban értelmezve alakította ki saját radikális álláspontját: Heideggernek a fakticitás hermeneutikájaként kibontott létmegértő filozófiája, a gadameri filozófiai hermeneutika és Derridának a hermeneutika dekonstrukciója irányában. Az alábbiakban nem szándékozom végigkövetni a radikális hermeneutikát mindhárom irányban, hanem pusztán azt kívánom vizsgálni, hogy mennyiben jelentette a gadameri Platón olvasat éppen annak a radikális oldalnak, azaz a fakticitás hermeneutikájának a megőrzését, amit Caputo nem csak Gadameren kér számon, kijelentvén, hogy Gadamer ezt a hermeneutika későbbi kibontásakor veszendőbe hagyott menni, hanem a Lét és időt követő Heidegger ú.n. létmitológiáján is. Ezt egy nemrég megjelent írásában a következőképpen fogalmazta meg Caputo: "Vitathatatlanul igaz, hogy a központi belátás közös forrását képezi a heideggeri fakticitás hermeneutikája mind a gadameri, mind pedig a radikális hermeneutikának. Csakhogy a radikális hermeneutika megkérdőjelezi Gadamer hűségét Heidegger jóval radikálisabb oldala iránt (miként kérdőre vonja Heidegger hűségét önmaga jóval radikálisabb oldala iránt is!)." (Caputo 1997. 15. o.)

Kézenfekvőnek tűnik, hogy legelőször is megvizsgáljuk, hogy Gadamer valóban elárulta-e a heideggeri hermeneutikát, máshol kifejezetten reakciósnak nevezi azt. Magam a kelet-európai ideológiai gyanúval élés és gyanúsítás visszacsengése miatt nem használnék ilyen kifejezéseket, ha nem szerzőnk beszélne így: "Gadamer betrays the hermeneutics of facticity" (u.o.) A lényeges azonban az, hogy valóban elfelejtődött, illetve maga Gadamer talán nem fektetett elég hangsúly arra, hogy hermeneutikáját, amely kétségtelenül a húszas évek elején tartott heideggeri előadásokból vette kezdetét, erőteljesebben ehhez a kezdethez kapcsolja. Vagy inkább úgy fogalmaznék az Igazság és módszer magnum opusában ez nem világlik ki oly erővel mint az első Platón könyvben, illetve számos kései előadásában és tanulmányában. Gadamer nagyon is jól tudja, hogy itt nincs helye többé a hegeli abszolút szellem (legyen az akár a hagyományként felmutatva) és önmaga tiszta átláthatósága fogalmainak, aki egyszer megértette a fakticitás hermeneutikájának jelentőségét, az csakis a hermeneutika destruktív radikalitása felől értheti meg azt, ami van. S ami van, ami jelen van, nem a prezencia bevilágított színpadán örökkön-örökké mutatkozónak az önélvezete, hanem azt a rejtélyt hozzáférhetővé tenni kívánó megértés, hogy valami jelen van mint radikálisan más lehetőség, mint valami, ami értésre vár. "A fakticitás hermeneutikája azon rejtély előtt áll, hogy a jelenvalóságba (Da) vetett jelenvalólét önmagát értelmezi, önmagát folyton lehetőségekre, az eljövőre (auf Kommendes) vetíti ki, mely valakinek az útjába kerül (begegnet)." (Gadamer 1995. 64. o.)

Akkor nézzük meg ennek a kezdeti hermeneutikának néhány olyan aspektusát, amely fontos lehet Gadamer hermeneutikájának a megértése szempontjából is. Heidegger a következőképpen kezdte 1923-as freiburgi előadását: "Fakticitás »saját« jelenvalólétünk létjellegét illető megjelölés. Pontosabban a kifejezés azt jelenti: mindenkor ez a jelenvalólét (a »mindenkoriság« fenoménje; v.ö. elidőzés, nem-megfutamodás, valaminél-jelen-lenni, jelenvaló-lenni), amennyiben létszerűen önnön létjellegében van »jelen«." (Heidegger 1988. 7. o.) Ez pedig végső soron annyit tesz, állítja Heidegger, hogy a jelenvalólét nem a szemlélet számára szolgáló tárgyként, nem is a tudomásul vétel vagy hasonló birtoklás módján van, hanem mindig valamiként a mindenkor lehetséges lét módozataként van jelen. "Sein - transitiv: das faktische Leben sein!" (u.o.) Az embert ez a soha teljességgel birtokba nem vehető lét tünteti ki, illetve ez állítja újra és újra a megértés elé. A lét tehát túlmegy, meghalad és lehetetlenné tesz egyetlen végső tárgyszerű megjelenítést. Az ember, ahogyan van, ahogyan leledzik egy világban, a benne értésére váró kitérésének, kisiklásának, szorongáskeltő idegenségének kitett. A hermeneutika nem több és nem kevesebb, mint a mozgásban levő, kitérésre kész és így nem uralható létünk megértésére tett folytonos kísérlet. A megértés "das Wachsein des Daseins für soch selbst" (Heidegger u.o. 15. o.), a jelenvalólét megértőn és éberen fordul önmaga felé, de mint Gadamer ugyancsak hangsúlyozza, minden megértés valaminek valamiként történő megértése és ezzel egyidejűleg megértése önmagunknak. A megértés nem tárgyiasító. Ludwig Landgrebe egy jóval későbbi visszatekintő írásában joggal jelölte ki a fakticitás felől történő hermeneutika alapvető fordulatát a következőképpen: "Heidegger értelmében vett fakticitás semmiképp sem faktumlét (világi faktum) Husserl értelmében. A heideggeri fakticitás minden lehetséges felmutatás alap-oka (...) A jelenvalólét léte ill. legbensőbb struktúrája, a fakticitás nem fogható fel egy a szubjektív sokféleségek közepette egységként konstituált tárgy sémájára, és ez annyit jelent, hogy az emberi jelenvalólét egyáltalán nem fogható így fel." (Landgrebe 1963. 38. o.)

Heidegger alapvető felismerés, hogy ennek a faktikus életnek, faktikus jelenvalólétnek a megértése radikálisan fogja a teljes megértéselméletet megváltoztatni éppen a tárgyiasítás, a végső meghatározás, teljes rögzítettség visszaszorításaként. Heidegger a fakticitásban a mindenkori teoretikus szemlélő tárggyá tétel ellenpontját ismerte fel: a bizonyosságra törő objektivitás bizonytalan menekvés a fakticitás elől (v.ö. Heidegger 1985.90.o.). Néhány évvel később a Lét és időben innen érthető meg az a lényeges, a hermeneutikai megértés szempontjából alapvető felismerés, hogy a jelenvalólét létéhez hozzátartozik a lenni-tudás, amely mint tudjuk lehető-létként úgy van, hogy valamiként már ért, ám soha sem úgy, ahogy lenni-tud. Soha nem feledhető az az olykor alig feltűnő elmozdulás, amely az önnön létét megértő jelenvalólétet állandóan érinti, nevezetesen, hogy miközben egzisztenciálisan már az, ami lenni-tudásában még nem (v.ö. Heidegger 1989 285-286.o.). Az ember önnön véges létében megértésével a megértendő (a lét) vonatkozásában soha nem tud az lenni, ami egzisztenciálisan. Heidegger a Lét és időben egyáltalán nem adja fel azt a radikalizmust, ami korábbi hermeneutikai előadásaiban megtalálható volt. Az ugyancsak Arisztotelészhez kapcsolódó Anzeige der hermeneutischen Situation 1922-es előadásban olvashatjuk: amit az egzisztencia mutat, soha sem kérdezhető közvetlenül vagy általánosan, mivel az egzisztencia csak önmagán válik (be)láthatóvá a fakticitás kérdésessé tételének kibontásában (Vollzug), abban ahogy a fakticitás mindenkori konkrét destrukciója a mozgás motívumai és irányai tekintetében megtörténik (v.ö. Heidegger 1989. 245. o.). Majd Caputonak tetsző módon - amire Gadamer szintén felfigyelt az Anzeigehez írott bevezetőjében - Heidegger Arisztotelész elemzése a mozgás, mozgásban-lét (kineszisz) felismerésére fut ki, arra, hogy a létező valaminél/valamire irányulón kívül van (Aussein auf etwas), ami felszámol mindenfajta végső intencionális ráirányulást, hiszen ez csak egy előzetes szándék, a valamiként már értett világ előzetes birtokba vétele (Vorhabe), ami a létet sokféle módon, a nyelv útján kifejező (logosz) lény számára önnön faktikus létlehetőségei közül csak egyet enged lehetővé válni egy nem-várt értelemlehetőség irányában. Az emberi létezés mint megértő, éppen a valamiként mindig - ám teljességgel soha sem - birtokunkban levőnek és értettnek vélt vonatkozásában kerül kívülre, azáltal hogy a faktikus életben nem közvetlenül és általánosan hozzáférhető értelem egy olyan tendenciát nyit meg, amely nem látható a maga nyilvánvalóságában. Ennek megértésére használta Heidegger az 1921-22-es Arisztotelész előadásában a kissé expresszionista megfogalmazást, eine gegenruinante Bewegtheit (v.ö. Heidegger 1985. 153. o.), a destrukció kikényszerítette ellenmozgás lényegében az értelmezésnek az a kibomlása (Vollzug), amely magát a kérdésesség elsajátított megközelítésmódjában teszi hozzáférhetővé. Az értelmezés destruktív ellenereje, a romossá és értelmetlenné váló (mert már jól értett) faktikus életet ebben a radikálisan másként hozzáférésben engedi lenni, azaz engedi, hogy mindaz, ami létezésének értelmét adta megrendüljön. Így és csak így érthető, hogy Heidegger a Hermeneutik der Faktizität előadásban a hermeneutikáról mint destrukcióról beszélt, ez a destrukció pedig talán a hideg hermeneutáknak is tetsző módon kerül megfogalmazásra Gadamernél - Abbau zur Freilegung (v.ö. Gadamer 1995.65.o.), egy olyan állagmegőrzésről van szó, mely nem azzal van elfoglalva, hgoy toldozgasson és javítgasson egy összedőléssel fenyegető épületben, hanem szabaddá tesz és hozzáférhetővé tesz olyan elemeket, amelyek időlegesen az értés stabilitását segítik, kibontják (a szó kettős értelmében) mindazt, ami beomlással fenyegetett. Az értelmezés kibontása egy olyan mozgás és mozgatottság, valami, ami megindít és arra indít, hogy szabaddá váljunk annak vonatkozásában illetve attól, ami rombadőléssel fenyeget. Ez a fenyegető, nem kiismerhető és nem közvetlenül érthető elem veti vissza az értelmező embert a létezés áramába, ez a nem kiismerhető, ami megfoszt az otthonos/ismert elemek vonatkozásában és azok birtoklásában való élettől, egy kezdeti nyugtalanságban (Unruhe) jelentkezik. A húszas évek elején Ágoston, olykor Pascal nyomán fogalmazta meg Heidegger ezt az életet magát, annak értelmezettségét érintő megrendülést, azaz beálló nyugtalanságot: "inquietum cor nostrum, die große unaufhörliche Unruhe des Lebens" (v.ö. Heidegger 1993. 62-63. o.), ez az életet átható nyugtalanság nem torkollik káoszba, hanem megnyitja, hozzáférhetővé teszi, vagy inkább kiélezi (Zugespitztheit) a szituációt egy nem a mi döntésünk eredményeképp előálló módon. Ennek a nyugtalanító és szorongáskeltő és következésképpen újra értelmezendő szituációnak az igazi mozgatója maga a szorongás, melynek egyik első korai megfogalmazását találjuk A vallási élet fenomenológiája című előadásban: "A szorongás irányát vesztett tapasztalata: nincs és nem lehetséges iránytvenni a tulajdonképpeni önmagából. A szorongás maga szab irányt." (Heidegger 1995. 268. o.) Ez a radikális kívül-lét meghiúsít minden önmagához visszatérő tulajdonképpeni, önazonos szubjektum-létet, az értelmezés a valamiként értett világ megrendülésével, a szituáció kiélezett/kiismerhetetlen jellegével szembesít, amelyet az önmaga-lét ebben a kérdésességben, mintegy önmagán, önmaga faktikus létén tapasztal. Az Arisztotelész előadásban így fogalmazott: "A nyugtalanság (Un-ruhe) és kérdésesség; az időben-kifejlés erői; nyugtalanság és mirevalóság. A nyugtalanság nyugtalanító aspektusa. A faktikus élet aspektusának fel-nem-oldott, el-nem-döntött közöttje: a környező-, a másokkal osztott-, az önmaga-világ, az egykori és későbbi világ között (zwischen Um-, Mit-, Selbst-, Vor- und Nachwelt); valami pozitív. (...) Nyugalom és nyugtalanság; fenomén és mozgás (v.ö. arisztotelészi mozgásfenomén)." (Heidegger 1985. 93. o.) Heidegger a tiszta fenomenalitás és időn kívüli tárgyszerű rögzítettség ellenében fordul a mozgás, a lét mint más kifejlése felé. A kineszisz azonban kiegészül az együvéfogó phroneszisszel, mely nem egyszerűen valami végső bölcsesség és a helyes válasz letéteményese az adott kiélezett szituációban, hanem annak lehetősége, hogy a megértő ember mind élesebben szembesüljön azzal, ami megértendő, vagyis a dologgal és annak elváltozni képes mivoltával, ami végső soron minden végső értelmezést destruál (v.ö. Heidegger Platon: Sophistes 1992. 197, 258, 367. o.).

Joggal mondta a Radical Hermeneutics szerzője, hogy a hermeneutika igazi fordulata és radikalizálódása az arisztoteleszi kineszisz Heidegger által történő újraértelmezéséhez kapcsolódik, ezt fenntartani, mozgásban és áramlásban tartani a jelenkori filozófia egyik fő ismérve és legfőbb kísérlete.

Caputo újabb írásaiban sem adja fel a heideggeri filozófia és közvetve minden esszencializmus "demitologizálásának" programját és ebben is kitüntetett helyet foglal el a "factical life" értelmezése. "A faktikus élet folyton-folyvást kitér/menekül a kiinduló elvektől/a kezdetektől, a végső léttől és a létező értelmétől (...) A faktikus élet nem nyugszik mintegy előttünk/nincs egyszerűen kéznél (vorhanden), nem tehető tisztán vizsgálat tárgyává. Kisiklik és mozgásban van, folyton meg/kivonja magát (entziehen), el-mozdul a puszta szemlélés elől." (Caputo Demythologizing Heidegger 1993. 44. o.)

Mennyiben maradt hű a későbbi hermeneutika a fakticitás alá foglalt új filozófiai program iránt. Gadamer az Igazság és módszer egy helyén a következőképpen fogalmazott: "Az önmagát a létlehetőségei alapján felvázoló jelenvalólét mindig már eleve »volt«. Ez az értelme a belevetettség egzisztenciálénak. A saját léthez való semmilyen viszonyulás sem tud visszamenni e lét fakticitása mögé - a fakticitás hermeneutikájának ez a volt a csattanója a husserli fenomenológia transzcendentális konstitúció-kutatásával szemben." (Gadamer: Igazság és módszer 1984. 190. o.) A megértés végső lezárhatatlansága, nem időn kívüli jellege, a megértendő/a dolog felől előálló destruktív kimozdítottsága, a kérdés nem szubjektum felől történő projektív kibontása stb. mind-mind azt mutatják, hogy Gadamer megértette mestere szándékát és azt kellően kamatoztatta saját hermeneutikájának kidolgozásakor. Így volt ez már a korai Platón-könyvben (1931) is. Mindjárt a filozófia feladatát megfogalmazó kijelentés is erre utal, ez ugyanis nem bölcsesség (szophia), egyfajta tudás adta rendelkezés önmagunk felett, hiszen az emberi lét éppen, hogy nem rendelkezik önmaga felett, a filozófia a magát meghaladni képes/önmagán túllépni képes embert önnön kérdésességében gondolja újra (v.ö.Gadamer Platos dialektische Ethik 1985. 7. o.). Gadamer igazi merészsége, hogy Heidegger 1924-es Szofista értelmezéséhez kapcsolódóan a szókrateszi/platoni dialógusforma antiesszencializmusát viszi tovább a dialektika értelmezésében, kijelentvén, hogy az nem egyszerűen a dolog puszta látása, hanem éppen hogy előállítja a dologtól való távolságot a róla való beszéd útján. A logosz kitüntetett sajátossága, mint Gadamer felismeri, a dolgot érintő sokrétű/megsokszorozott nyelvi kifejtés, amely éppen abból táplálkozik, hogy mind inkább arra törekszik, hogy felmérje a dologtól való távolságot (Sachferne), mely teljességgel nem szüntethető meg, "dies Vervielfachen des Einen ist eine positive Möglichkeit des Logos" (u.o. 16. o.) eredményezi, hogy Gadamernél soha sem egy végső/rögzített nyelvbe foglalt értelemről van szó, hanem a megértendő/a dolog felőli meg-megújuló kikérdezettségről, amelyre a logosz megsokszorozásával felel az ember. Ebben a dolgot felmérő, számot adó beszédben bomlik ki a tudás, amely mint már Heidegger hangsúlyozta nem "Wortwissen", azaz nem a már ismert és nyelvileg rögzített egyszerű továbbmondása, hanem a tudás állandó megrendülése a dolgok változni képes mivolta miatt. Gadamer egész hermeneutikájának alapelve nyilatkozik meg abban a felismerésben, amit úgy mond "Tendenz auf den starkeren Logos" (u.o. 35. o.), az a logosz csak is a dolog, a megértendő felől kap megerősítést, vagyis arra kihegyezett, ami benne megértésre vár. Miként Heidegger ő is kiemeli a megnevezés a névadás ideiglenes jellegét (onomatikus logosz), amit Gadamer "a világ első megértő birtokbavételének" (u.o. 52. o.) nevez, amit azonban éppen a dolog magával ragadó és kimozdító jellege rendít meg és ragadja magával a megértő embert (pathosz, Mitgenommensein). A megértés állandó határáthágás (perasz), egyben az alap megrendítettsége. Ezt nevezi Gadamer "Werden zum Sein"-nek, azaz a kifejlés elementáris létvonatkozásának, amely minden végső megértés hiábavalóságát is kimondja. Az 1931-es megfogalmazás jelenik meg egy jóval későbbi írásában Szó és kép - "így igaz, így létező", ami viszont már a művészet hermeneutikájának is fogódzót nyújt és egyben bemutatja a gadameri hermeneutika következetességét és kitartását a heideggeri radikális oldal mellett. Gadamer itt is a heideggeri olvasatot követi, amikor kijelenti, hogy a mű energeia, azaz úgy van, hogy célját/kiteljesedését önmagába rejti, ez az a "Volllzug-sein", amit úgy fordíthatunk, hgoy ön-beteljesítő-lét (célját magában hordó létmódú, telosz ekhei). A műalkotás ezért fed fel egyidejűleg, egy időben annyi belőle megértendő célzó beszédet (az egy művet célzó megsokszorozott beszéd=logoi), ezért igényel elidőző nálalétet, amely minden eddigi értelmezést destruálni képes. Gadamer úgy fogalmaz, hogy "valami kiderül számunkra, ha jól értjük a dolgot" (Gadamer: Szó és kép 1994. 248. o.) Ez pedig, ha az eddigiek értelmében jól értjük, a mű mint megértendő megszüntethetetlen elsőbbségét, másként és másként elő/feltűnő értelmét adja. Karl Ulmer az 1953-ban publikált doktori értekezésében, amit Heideggerhez írt, hasonlóan az energei és entelecheia felől értelmezte a műalkotást: "Ha valami a műben van, akkor az ezenközben képes megjelenni, anélkül, hogy már a maga teljességében megmutatkozna az, ami ő (van), tehát anélkül, hogy beteljesedett lenne. A műalkotás mint elénkbe-tűnő teljességgel különbözik az elénkbe-tűnéstől mint folyamattól. A mű az, ami célját magába rejti (to echon telosz) és éppen emiatt gondoljuk el ezt a létmódot a beteljesedés (he entelecheia) fogalma alatt." (Ulmer 1953. 12. o.)

A műalkotás a sokrétű kifejlés módozataiként van előttünk, ám ezzel nyilvánvalóvá válik, hogy soha sem egy-értelmű és örök időkre jelenlevő, minthogy a cél nem rajta túl levő, hanem önnön létezésében hordja. A mű így jelenti a lét egyfajta gyarapodását (Zuwachs am Sein, Gadamer megfogalmazása), melyet soha sem hagyunk magunk mögött. A műalkotás megütköztető és magával ragadó jellege - melyet Platón nyomán elevenített fel Gadamer a művészetről való gondolkodásban -, a mű rendíthetetlen elsőbbségét teszi nyilvánvalóvá, melyhez a megértéssel fel kell nőjünk. Ha erre képesek vagyunk, akkor elmondhatjuk kiderül mi is a dolog, amely megfogott minket.

Ez az alázat hermeneutikája, ahogy D. Michelfelder (v.ö. Michelfelder 1994.) fogalmazott, amely nem hiszi, hogy mindig előre sejti a rianást, a törés helyét, inkább odaadóan figyel arra, ami folyton kérdést intéz hozzánk, legyen az akár egy műalkotás.

 

Idézett művek

 

J.D. Caputo - Demythologizing Heidegger Indiana U. P. Bloomington 1993.

 

J. Caputo és R. Martinez - A Philosophical Propaedeutic: on the Very Idea of Radical Hermeneutics in. The Very Idea of Radical Hermeneutics kiad. R. Martinez Humanities Press NEw Jersey 1997.

 

H.-G. Gadamer - Igazság és módszer ford. Bonyhai Gábor Gondolat 1984.

 

H.-G. Gadamer - Platos dialektische Ethik in. u. ő. Griechische Philosophie G.W. 5. kötet J.C.B.Mohr (Paul Siebeck) Tübingen 1985.

 

H.-G. Gadamer - Heideggers "theologische Jugendschrift Dilthey-Jahrbuch 1989/6. Vandenhoeck/Ruprecht Verlag in Göttingen

 

H.-G. Gadamer - Szó és kép - "így igaz, így létező" in. u.ő. A szép aktualitása ford. Schein Gábor Twins kiadó 1994.

 

H.-G. Gadamer - Hermeneutik und ontologische Differenz in. Hermeneutik in Rückblick G.W.10. kötet J.C.B.Mohr (Paul Siebeck) Tübingen 1995.

 

M. Heidegger - Phanomenologische Interpretationen zu Aristoteles G.A. 61. kiad. W. Bröcker és K. Bröcker-Oltmanns Klostermann 1985.

 

M. Heidegger - Ontologie (Hermeneutik der Faktizitat) G.A. 63. kötet kiad. K.Bröcker-Oltmanns Klostermann Verlag 1988.

 

M. Heidegger - Lét és idő ford. Vajda M. és mások, Gondolat 1989.

 

M. Heidegger - Anzeige der hermeneutischen Situation in. Dilthey-Jahrbuch 1989/6. kiad. H. U. Lessing

 

M. Heidegger - Platon: Sophistes G.A. 19. kötet kiad. I.Schü ler Klostermann 1992.

 

M. Heidegger - Grundprobleme der Phanomenologie (1919/20) G.A. 58. kötet kiad. H.-H.Gander Klostermann Verlag 1993.

 

M. Heidegger - Phanomenologie des religiösen Lebens G.A. 60. kötet, kiad. M. Jung és mások Klostermann 1995.

 

L. Landgrebe - Der Weg der Phanomenologie Gütersloher Verlagshaus 1963.

 

D. Michelfelder - Filozófiai hermeneutika és radikális hermeneutika in. Athenaeum 1994. II. könyv 2. füzet. ford. Kovács Sándor

 

K. Ulmer - Wahrheit, Kunst und Natur bei Aristoteles Niemeyer Verlag 1953.