Alföld - 48. évf. 11. sz. (1997. november)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Juhász Béla

Végleges vázlatok

Alexa Károly: Eleitől fogva

Tanulmányok, esszék - írja a cím alá Alexa Károly. Kötete végén pedig "utószó helyett" az akkor 70 éves Mészöly Miklóshoz írott alkalmi levélesszéjét közli. Benne végleges vázlatoknak mondja írásait, baráti küldeménye "fragmentum és töredék". De a könyv, melyet kezünkben tartunk, méltó fragmentumok gyűjteménye. Csak az számít, írja Mészölynek, "hogy van-e értesülésed a feladatról, s odaadod-e magad neki". A kötet "iratai" azt tanúsítják, hogy Alexának van ilyen értesülése. Témáit időszerű feladatként kezeli, "ügyekben jár el", miközben önarcképe is rajzolódik. De elképzeljük egy odaadás egészen annak szól, amit e szép könyv voltaképpen sugalmaz: az irodalomtörténész elhivatottságának.

Alexa Károly egyfajta értelmiségi mindenes szerepében találta fel magát. Egyénisége, gondolkodói beállítottsága nyitott volt a legkülönbözőbb kihívásokra. Érdeklődésének különleges sokrétűsége, vállalkozó kedve gyakorlatias feladatok felé sodorták. Örökös szellemi nyugtalansága nem engedte neki az egyetlen életfeladatra való koncentrálást. Sokirányú éber készenléti állapota motiválta választásait. Ha csupán szerkesztői "művét" nézzük, elmondhatjuk: aligha volt, van magyar irodalmi szerkesztő, aki annyiféle lapnál vállalt volna hosszabb-rövidebb, de soha nem túl hosszú időre meghatározó szerepet. Szellemi életritmusa nem a megállapodottságnak kedvez, hanem a váltani akarásnak, a merőben új feladatok keresésének.

A kötet címe zsoltáros dallamot idéz, illik a szövegekhez, a nyitó darabokhoz különösképpen. Utal ívelő időre is, valami összefoglalásra. De a szerkezet nem a kronológia linearitását követi, a dolgozatok tematikus csoportokba szerveződnek. Az első írás 1970-ben jelent meg, az utolsó 1995-ben. Negyedszázad termését olvashatjuk tehát, pályaképvázlat formálódik előttünk, a szerző érdeklődésének irányaival, témáival és gondolataival, irodalomszemléletével, hagyományvállalásával, történeti és esztétikai értékrendjével, értékhangsúlyaival.

Alexa Károlyt irodalmunk egésze érdekli, nem választ magának szisztematikusan vizsgált korszeletet, műnemet, vagy műfajt, elméleti problematikát. Szemléletét erős történetiség és mégis mindig jelenérdekűség jellemzi. Témái kezelésében mindig autentikus, irodalomértelmezéseihez széles történeti-művelődéstörténeti ismeretanyagot mozgósít. Műértő érzékenysége, nyelvi kreativitása meggyőző. Ítéleteiben példásan toleráns. Amivel láthatólag nem ért egyet, azt is kész "termékenyítő eszmének" nevezni. Nem folytat éles polémiát, nem cáfol direkt formában, a pozitív állítás a fő módszere. Értékrendje szilárd hagyományokon nyugszik. Szívesen kutatja-elemzi a "kelepcés magyar múlt" tényeit, gubancait. Mi érdekli igazán? Saját meghatározása szerint: "Rögeszmék, műfajok, beszédmódok, az észjárás változatai, formák, csökött mítoszok, létezési stratégiák, vallomásos közérzet víziók... Anekdota és kisvárosi-vidéki élet, bujdosás, abszurditások, rezervátumok, várakozás és kalandhiány, démonok és táji géniuszok, apokalipszis és kegyelem..." E spontánnak tetsző felsorolás is tanúsítja: szinte minden. Ennek a mindennek azonban van egy közös nevezője: a valóságos élet, ahogyan a jelen a múltból jön...

Nemzeti történelmünk rejtelmei igézik, irodalomtörténetünk művekben megjelenő különlegességei. A sorsláttató műveket keresi, mindig az ember érdekli, az alkotó ember, sosem az alkotás önmagában. Nemcsak a művek "megalkotottsága" vonzza, mint végeredmény, hanem az alkotási folyamat is, a mű "életrajza", az emberi történet, a működő energiák, azok forrásai, motivációja. Hiányokat fedez fel, méltatlanul elhanyagolt témákat, pótolni akar, minden írásában egy darab igazságot felmutatni. Legjellemzőbb mozdulata az etikai gesztus. Nem követ divatot, amit valódi értéknek vél, annak állandóságára szavaz. Irodalomelméletünk fejlődési szakaszai nem mutathatók ki tanulmányaiban, szinte belerejti szemléleti folytonosságába óvatos megújulási kísérleteit is. Elhatárolódása egyértelmű, éles, talán védekező: "nem rokonszenvezem... ama tudományos akrobatikával, amely külön nyelvet teremt magának, hogy annak leple alatt fogalmazzon meg olyasféle ítéleteket, amelyek nagyon gyakran banálisak vagy az élettől és a műtől idegenek." Lehet talán, hogy ezzel a radikális elhárítással olyasmitől is megfosztja magát, amivel új felismerések, interpretációs lehetőségek birtokába juthatna.

A kötet bemutatkozó tanulmánya: A misztika stíluselemei a régi magyar költői nyelvben (1970) - tüzetes filológiai munkával készült. Kódexeink szövegeit vizsgálja, középkori kolostori irodalmunk stílustörténeti értékeit kutatja. A misztika stílusában fedezi fel "a későbbi vallásos és szerelmi líra nyelvi előzményét." E felismerés jegyében nagy líratörténeti vonulatot elemez kódexeinktől Balassin át Csokonai költészetéig, "az új esztétikum lehetőségeinek" a megteremtéséig. Második tanulmánya (Kopcsányi Márton prózája) még jelzi a régi magyar irodalom kutatásának folytatását. Az ellenreformáció szellemi közegében vizsgálja Kopcsányi prózastílusát. Számos érdekes felismeréshez jut el, hozzájárulva "a korról vallott felfogásunk finomításához".

Szerzőnk érdeklődése ezután a 19. századi magyar irodalom felé fordul, amit néhány verselemzése jelez. Nem az ún. nagyversek újraértelmezésére vállalkozik, hanem az árnyékban maradt művek értékeit villantja fel. Kölcsey Csolnakon című költeménye "kevésbé ismert, kevésbé méltatott", "nem remekmű, de fontos vers". Hogyan közelít hozzá? - "a kor sugallta költői szándék felől". Módszeréhez a vers szövegének leíró birtokbavétele éppúgy hozzátartozik, mint az érzékeny nyelvi, verstani, poétikai elemzés. Kettős értékrendszerben gondolkodik, az esztétikai mellett nyomatékosan számontartja a történeti értéket. Kölcsey költeménye esetében így: "Noha történeti értékei a nagyobbak, esztétikumát sem becsülhetjük le". - Arany János: A lepke című verse sem "kapta meg azt a figyelmet a költő méltatóitól... ami megilletné." Noha "rejtelmekkel teli vers ez, poétikai, líratörténeti és létfilozófiai gondolatok sorát tárja az elemző befogadás elé". A költemény értelmezése az értéktényezők megvilágítására koncentrál.

Jóval később keletkezett két dolgozata Tompa Mihályról. Évszámuk (1994-95) jelzi, hogy éppen ezek az írások a kötet legfrissebb munkái. Módszertanuk nem tér el szembetűnően a korábbiaktól. A pipishez című verssel is azért foglalkozik, mert bár a "legjellegzetesebb Tompa-versek egyikének" tartja, a szakirodalom nem törődik vele. Felfejti Tompa egész madár-mitológiáját, hiszen ez a vers hozta be költészetünkbe a ritkán emlegetett madarat, a pipist. Hangsúlyozza a történeti értéket, összegzésében pedig a költő eszmei-erkölcsi üzenetét emeli ki. A másik dolgozat Tompa Mihályról készített arcképvázlat, benne "a személyes sors és a költői mű rejtélyes összefüggéseit" nyomozza. Szerzőnk valami időszerűnek érzett feladatot igyekszik teljesíteni itt is.

Talán meglepő, hogy a verselemzések sorában feltűnik az 1951-es Úttörődal tüzetes analízise. Korjelző mozgalmi dal ez, ma már csak mentalitástörténeti adaléknak számít. A "versszerző" nevét is elhagyhatónak véli, csak a "tünet" érdemel figyelmet. A vizsgálódás adatokat kínál "a locus communis természettanához", a "történeti elvű poétikai kutatásokhoz (1980!) egy részjelenség, egy költői közhely körüli vizsgálódásokkal..." A dolgozat egyébként egyedüli a maga nemében, és nemcsak tanulságos, de érdekes olvasmány is.

Gozsdu Eleknek Weisz Annához írott, műalkotássá emelt hatodfélszáz levelében is az emberi-művészi sors jeleit elemzi, a lélekműködés szerkezetébe világít, létminőséget dokumentál. A beteljesületlen szerelem mint a "hiány esztétizálása" jelenik meg az interpretációban. - Meghökkentő gesztus tárgy és műfaj tekintetében egyaránt, hogy szerzőnk a tanulmányok első csoportjába beleszerkeszti Elek Judit: Mária-nap című filmjéről írott cikkét. Persze a film témája, az a bizonyos névnap 1866-ban volt, "történelmi időben", a kiegyezés előestéjén. Irodalmi kategóriákkal közelít a filmhez, voltaképpen irodalmi-történelmi elemzést végez, kapcsolódva mégis a ciklus egészéhez.

A legújabbkori témák a kötet harmadik, záró fejezetében jelennek meg, "Magyar közérzet" cím alá rendezve. Nagy élménye Alexának Hamvas Béla, "szellemiségének mágiája" tartósan foglalkoztatja. Úgy vélekedik, hogy "csak közelíthetünk az ő irataihoz", a definitív meghatározások, ítéletek kísértését eleve elhárítja. Hamvas "egyszerre és egyként nyitott Isten és a világ felé" - amiben nem látott ellentmondást, mutatis mutandis: Alexa Károly sem. "Megengedő" olvasásmódja megértésre törekszik, nem vitára; számára Hamvas iratai a legnemesebb meditációs támpontok".

Jellemző Alexa nyitott elfogadás-készségre, ahogy egyfelől Cseres Tibor történelmi regényeit elemzi és értékeli, másfelől Bodor Ádám Sinistra körzetét és Krasznahorkai László műveit interpretálja. Cseres Foksányi szoros című regényét értelmezve tudja, hogy a történelmi regény "kétes nagyepikai műfaj lett", és az írónak "újra kell gondolnia a történeti információ mozgósításának lehetőségeit". E problémajelző közelítést azonban nem viszi végig következetesen az elemzés-értékelés során. A Hideg napok sikerét korábban az biztosította, hogy benne a históriai információ szuverén, teljes emberi történetekben jelent meg, a művészi kompozíció uralta az anyagot, esztétikai szférába integrálódott a tárgyias történetiség. Cseres későbbi történelmi regényeiben, a Vizaknai csatákban is, a históriai információ kerül domináns szerepbe. A nemzeti önismeret eszméjének szolgálata a történelmi tényregény felé viszi Cserest. A történelmi regény helyett a regényesített történelem felé. Alexa az "eszme" értelmezésére koncentrál, ezért mondhatja, hogy a Foksányi szoros "művészi érvényessége azon áll vagy bukik, hogy az egész magyar történelmet értelmezni tudja-e az Óromániába szakadt vagy rekedt csángók sorshelyzetével..." A történeti információ és az epikai megformáltság viszonyának tüzetesebb taglalása a művészi érvényesség kérdéseit más dimenzióba emelné.

A Foksányi szoros-ról Alexa is leírja, hogy "A regény egyszerű, ha tetszik "naiv" - de megkeresi a módját annak, hogy mégis "mesterműnek" nevezhesse. Itt voltaképpen az ábrázolt történetiséget, az eszmei koncepciót méltatja. Krasznahorkai László regénye esetében megfordul a dolog, hiszen eltűnik a konkrét történetiség. A Sátántangó "a lenyúzott valóság démonológiája". Cseres valóságos embereket mozgat regényterében, Krasznahorkai figurái ellenben olyanok, "mintha emberek volnának". De a megítélés szerint Cseres is, Krasznahorkai és Bodor Ádám is "vérbeli epikusok". Utóbbiak műveinek elemzésekor azonban nagyobb figyelmet fordít a megalkotottságra, a megformáltság különlegességeire, a teremtett epikus anyag kuriozitásaira. Végeredményben a Sátántangó "kreált világának esztétikai telítettségét" állapítja meg, magasra értékelve az írói teljesítményt. De azért itt is a "sorsrajzolatokat" keresi, a valóságelemeknek a cselekménytelen történetekben is megjelenő "plasztikus képét" dicséri. A Sinistra körzet-ben az epizódok szerepének fölértékelődése a cselekmény rovására, az epizódok "éles rajzolata, informatív-realista hitelessége" meghatározó értékteremtő tényező marad.

Alexa Károly Az őrület mint romantikus szerepjáték című, átfogóbb témájú esszéjében a művészi személyiség, a művészi szerep és az őrültmaszk használata közötti összefüggéseket keresi, sok felismeréshez, találó észrevételhez jutva el. A Világkép és novellaforma a XIX-XX. század fordulóján című dolgozatában viszont úgy szűkíti vizsgálódása tárgyát, hogy végül is kevesebbet nyújt, mint várnánk. Érdeme viszont, hogy - jellemző módon - nemcsak a jól ismert nagy életműveket vizsgálja, hanem "a kisebbek szétszórt teljesítményét" is gondos figyelemben részesíti. A Két dióhéj című antológia apropóján pedig az emigráció prózájáról beszél, méltányos értéktisztelettel, de a kizárólagos esztétikai dekódolást nem érezve alkalmazhatónak. Az emigráció létformája inkább a "vallomásos, a mitologizáló beszédmódnak" kedvez, epikusának helyzetét paradoxnak látja. Az antológia elbeszélései nem is reprezentálnak "kimagasló, jellegadó, meghatározó formátumú alkotót."

A kötet szerteágazó tematikája minden irányban avatott szerzőt állít elénk. Ügyekben nyilatkozik meg, állásfoglalása, mondanivalója markáns, beszédmódja könnyedén éri el a befogadói tudatot. Ám az olvasó végül is eljut az alapvető kérdéshez: hogyan tovább? Föltételezhető, hogy Alexa Károlyt is ez a kérdés foglalkoztatja leginkább. (Kortárs Kiadó, 1996.)