Alföld - 48. évf. 11. sz. (1997. november)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Barabás Judit

Szövegfonatok

Tolnai Ottó: Végel(ő)adás

A fonadék és különféle változatai gyakran szerepelnek Tolnai Ottónál, konkrét és metaforikus jelentésben egyaránt, mitöbb: a szereplők hosszan tűnődnek a copf, varkocs és konty közötti finom distinkciókon. Az összefonódás, a különbözőnek végül egynemű és harmonikus egész benyomását kelteni képes kapcsolódása - a lehető legtágabb értelemben is - nemcsak visszatérő motívuma a szerzőnek, de akár e kötet kompozíciójára is alkalmazható. A füzér mint szervezőelv következetesen ismétlődik.

Dicséretes és szerencsés, bár már távolról sem meglepő, hisz hagyománya van, hogy a Prológus Kiadó egy, a köztudatban kevésbé eleven, még kevésbé színpadot látott drámai termésből válogat. A tartalomjegyzék, tehát a közlés sorrendje a keletkezés időrendjét követi. (Egyetlen, némileg zavarbaejtő kivétellel: a Bayer-aszpirin (1982) megelőzi a három évvel korábbi Végeladást. Talán műfaji egyedisége ugratta ki az élre a Ladik Katalinnak ajánlott monodrámát?) A két első mű - a már megnevezettek - kötődnek leginkább valamilyen hagyományhoz. A Bayer-aszpirin a drámai monológnak "fellazítottabb", szabadverses variációja, a Végeladás a halálra készülődés archetipikus határhelyzetén alapszik, de a tiszta, egynemű esztétikai minőségek helyett a tragikomikum lesz benne az uralkodó. A tűzálló esernyő (1987), a Paripacitrom (1991) és a Könyökkanyar (1992) fokozatosan szakadnak el a műnem hagyományosnak tekinthető, gyakori struktúráitól és szöveghasználati módjaitól. Az akció teljes egészében visszaszorul, helyét - a drámai teret - az annál bonyolultabban működő, többrétegű szöveg tölti be.

Miként Márton László is megjegyzi érzékeny és alapos tanulmányában - A kijelentés, amint gesztussá alakul; Holmi, 1997. április - Tolnai Ottó a líra felől érkezik a drámához, s lírikus voltát megőrzi e műveiben is. A logikai kapcsolatok, ok-okozati viszonyok radikális visszametszése s helyükbe egy metaforikus gondolkodáson alapuló szerkesztési forma állítása műfajelméleti értelemben köti őt elsődlegesen a lírához. Sajátos nyelvhasználatában az asszociációs technika, a betű szerinti és képes jelentés sebes váltogatása különös atmoszférát teremt: egyfelől természetesen létrehoz bizonyos szürreális lebegést - ezen túl Tolnai sosem lép: a jelentés totális lefosztása, az agrammatizmus nem eszköze. Ugyanakkor visszatérő tematikus motívumai okán is egyfolytában kötődik a realizmushoz, amennyiben a konkrét regionális és történeti meghatározottságok folyamatosan jelenvalóak és döntőek a számára. (Érdemes megemlíteni, hogy a vele több ponton találkozó Parti Nagy esetében az arányok mások: ott a valóságélmény erősebb, s ez talán onnan is közelíthető, hogy a Mauzóleum és az Ibusár szerzője legalább annyira prózaíró-epikus, mint költő, következésképp nála a metonimikus elv uralkodik a metafora felett.) Így jönnek létre "szövegvarkocsai" - a sokféle szálból, indaszerűen kapcsolódó megnyilatkozásokból összeálló, bizarr szépségű kész darabok.

A formai és műfaji eklektika, s az a tény, hogy szinte kizárólagos jelentéshordozóvá, hatáseszközzé a szöveg válik, azt eredményezi, hogy a megjelenítés sem képzelhető el a bevett, leginkább lélektani realizmuson nyugvó keretek között. Az, hogy Tolnai előadásra (is) szánt darabjai ritkán vagy sosem leltek színházi megvalósítókra, annak tulajdonítható, hogy nemigen létezik egyelőre nálunk olyan formanyelv és eszköztár, mellyel színpadra fogalmazhatóak lennének. Parti Nagy és Örkény drámái, melyekkel e kötet is joggal rokonítható, túl stabilabb valóságalapjukon s másféle, kevésbé lírizált szövegalkotó módszerükön, megtartják e műnem egyik alapkellékét, a karaktert. Akár felbomlásának vagy kiürülésének folyamatában, "antihősként", de jelen van a személyiség, gyakran belső konfliktusai, változásai lesznek az ábrázolás tárgyává. Tolnainál a Bayer-aszpirin és némileg a Végeladás kivételével szimbólumértékű figurák lépnek föl - miként a Paripacitrom főszereplője, a mindenkori áldozat és megváltó, vagy A tűzálló esernyő névtelen költő-értelmiségi alakja -, de leginkább egymás mellé rendelődő, többé-kevésbé egyenrangú szólamokat elevenítenek meg a szereplők. Ezek egymást is értelmezve teremtik meg, nagyonis átjárható, lebegő szerkezeteket építve azt az atmoszférát, létélményt, melyről a mű szólni kíván. Emellett fokozott jelentőségű a stilizált látványvilág, a tárgyi szférának újfent egyszerre konkrét és metaforikus kezelése, profánnak és emelkedettnek akár egyidejű jelenléte. (A Paripacitrom egyik ismétlődő eleme a narancs: gyümölcs, fegyver - bár annak elégtelen - s Nap-szimbólum egyszerre.) E sajátszerű, a hétköznapi közeggel bár lebegve, de állandóan érintkező, ám attól elrugaszkodó látásmód, jelképesnek és direktnek folyamatos egymásba játszatása, tehát egyfajta stilizált naturalizmus olyan színházi alkotókkal hozhatná kapcsolatba Tolnait, mint Zsótér Sándor, akinek produkcióiban ugyanez az érzékenység, szétválaszthatatlanul groteszk és tragikus reflexió tűnik föl.

Az ontologikus élmény, a tematika homogenitást és variációs jelleget egyaránt mutat. Az abszurdoid létfelfogásnak az a speciálisan kelet-közép-európai változata jelenik itt meg, melyet a már emlegetett Örkény és - például Mrozek képvisel. A kiszolgáltatott, "létbe vetett", s Tolnainál - Becketthez hasonlóan - mindig többé-kevésbé absztrahált emberi lényt a számára átláthatatlan szabályok szerint működő, elviselhetetlen és kommunikálhatatlan külvilág szélsőséges esetben radikálisan elpusztíthatja - ahogyan ez a Paripacitrom főszereplőjével történik -, de a lét esetlegessége, irracionalitása jóval sűrűbben kap groteszk, tragikomikus felhangokat.

A Bayer-aszpirin sok szempontból kivétel. A tudatfolyam szabad asszociációs technikája szervezi a szöveget; bármily meglepő a párhuzam, de a végeredmény igen hasonlatos József Attila híres-hírhedt pszichoanalitikus naplójához. A struktúra levegős és töredezett. Az emlékezet, a különféle tudattartalmaknak felszínre juttatása, e működésnek nyelvi eszközökkel való rekonstruálása jelzi a szerző erős vonzódását a két, Bácskából elszármazott nagyszerű unokatestvér, Kosztolányi és Csáth Géza iránt. Utóbbi inspiratív hatása közvetlenül és vállaltan van jelen az életműben.

Mindez sajátos történeti-földrajzi összefüggésrendszerbe ágyazódik. A kisebbségi lét s egyáltalában: az állandóan katasztrófára kész, s azt rezignált-ironikusan fogadó, hisz mindenáron és kizárólag túlélni akaró attitűd, ami Európa eme zivataros és intenzív tájékain oly jellemző, megintcsak indaként kapcsolja össze a sorjázó drámákat. A Könyökkanyar alaphelyzetében egy színpompás és igen vegyes balkáni utazóközönséget szállító kamion hajt bele a békés családi otthonba, A tűzálló esernyő szereplői hol özönvízre, hol tűzkatasztrófára, hol aszályra készülődnek, de leginkább mindháromra, a Paripacitrom helyszíne, az őrültekháza sokértelmű jelkép e térségben.

Sűrített, intenzív élményvilág rugalmas, érzékeny struktúrákba rendezve, nagyon expresszív nyelvi kifejezésmóddal, következetesen, ám kíméletesen elszakadva a realizmus talajától - olyan jegyek, melyek csaknem szavatolják, hogy a dráma kétféle létezésmódjából az érzéki megvalósulás sem fog hiányozni. Vizuális és nyelvi képzelőerőt, kreativitást egyaránt mozgósítanak Tolnai Ottó drámaként (is) minősíthető szövegei; minden bizonnyal hamarosan színházi alkotótársakra is lelnek.

(Prológus)