Alföld - 48. évf. 10. sz. (1997. október)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Lászlóffy Aladár

Homokórák

Két homokóra a kredencen:

a fogyó életet jelentem,

a fogyó életet jelented,

markolod, morzsolod és mented.

Markolom, morzsolom és mentem.

Két homokóra a kereszten.

Mint hó, mint só. Mint aprószálú

esőben önmagunkra várunk.

S mióta így megy ez, mióta!

Faust vagy Kant vagy Don Quijote

fejére áll, hogy újra élje

okosságát vagy három éjre.

Különös-félelmetes lenne

tudni, hogy mennyi maradt benne.

Tudom, hogy fejünk nem oly gazdag,

de érzem: bennem még havaznak.

Ki gondoskodott így a jóról:

adagolt világnakvalóról?

Valaki méri még a csendet,

melyet e havazás teremtett?

Mert porból lesz - vigyázz a porra!

Egyszerre üt két homokóra:

fejére áll, hogy odamérje

eszméletét az örök éjbe.

Tudom, hogy csak a sorsunk gazdag.

De jó, hogy benned is havaznak.

 

Mégis oly régi látszat-élet

Kántor Lajosnak

Kötelességeim ma reggel

listába vették önmaguk.

Álom-kolostorok, -kaszárnyák,

se himnuszuk, se gyászdaluk.

Elhuny egy ország lassan bennem,

pedig naponta ébredek

s a szél nem rázza úgy a fákat,

mint én a fáradt két kezet.

Mégis e régentartó élet

már csak hazám szép alkonyát

jelképezi: bennem is népek

vészeltek annyi mindent át,

magam is fiatalon haltam

s épp úgy nem lelik testemet,

mintha drégelyek, segesvárok

nyelték volna el estemet.

Hol van helyem honfoglalója,

ki elhitte: ha lángragyúl,

egy világ fog fényénél látni -

nem ő ég világtalanul!

Agg mesterek csúf rigolyái

s ifjú honok naiv tana,

azonos hullámhossza máig:

még egy-két év nem ártana

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

még ezer év nem ártana...