Alföld - 48. évf. 10. sz. (1997. október)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Juhász Erzsébet

Linzi Anziksz

1962 júliusának elején került sor arra a nevezetes látogatásra, amelynek alkalmával a szabadkai rokonok életükben először és utoljára meglátogatták Lexit, aki közvetlenül a második világháború után végképp letelepedett Ausztriában. Hogy előzőleg hol mindenhol járt, mikor hagyta el Romániát, a magyarok ideje alatt, vagy még előtte, hogy milyen hadseregben szolgált, honnan mindenhonnan szökött meg, arról akkor már nem esett szó. Lexi, ahogy Lina, az anyja (Sajtos Sándorné, szül. Rösch Karolina) jóvoltából mindig is nevezték, nem tartott fenn úgyszólván semmilyen kapcsolatot a családjával, mint aki hallani sem akar többé se Temesvárról, se Romániáról, se a tulajdon gyerekkoráról, noha, Sándor, az apja a szabadkai rokonok meglátogatása idején még élt. Rá két hónapra hunyt el, mintha csak arra várt volna, hogy megkapja Gitta lányának, Margitnak levelét, melyben az biztosítja, hogy Lexiék jól vannak, és Linz csodálatosa szép város. Lexiről az apja is csak annyit tudott, hogy jól menő fogorvosi rendelője van Linz belvárosában, elismert szakembernek számít. Feleségét Karinnak hívják, kisfiúk Alex, tíz vagy tán már tizenegy éves is megvan, erre Sándor nem tudott pontosan visszaemlékezni.

Margit ötlete volt az ausztriai utazás, de mivel egy szó nem sok, annyit sem tudott németül, kénytelen volt kisfián, Gézin kívül Emilt is meginvitálni az utazásra, s végül, hogy-hogysem, úgy alakult, hogy Emi is az utasok közé sorolódott. Cili, a nagynénjük szerint azért, hogy legyen kinek foglalkozni Gézivel, hogy Margit minél akadálytalanabbul adhassa át magát a családi viszontlátás örömeinek, hiszen Emil, aki ez idő tájt már igazi "nagyfiú" volt, ekkor fejezte be az első évet a Bölcsészkar magyar tanszékén Újvidéken, néhány írása is megjelent már nyomtatásban, szemlátomást többezer mérföldnyi távolságban tudta magát nemcsak attól a "tökkelütött kis klapec" Gézitől, hanem jószerével az egész családtól is.

Margit csak addig hasonlít az anyjára, míg meg nem szólal, szokta volt mondogatni Endre, ha szóba kerültek a családi témák, azt is gyorsan hozzáfűzve: milyen kár, hgoy folyton megszólal. Margit, akit gyerekkorában anyja Gittinek próbált becézni, már öt éves korában kijelentette, hogy olyan név nem létezik. Gitta tudomásul vette, hogy kislánya nem tűri, hogy becézzék, s ettől kezdve mindig mindenki Margitnak hívta. Endre szerint Cilinek volt igaza, aki fiatalabb lévén mindig nagynak látta Margitot, évtizedekkel később úgy foglalva össze a lényeget, hogy nem is volt soha gyerek, egyszerűen felnőttnek született. Margit mindig "magán kívül volt" valamiért. Ebben csak az volt a különös, hogy bármiről lett légyen is szó, "magán kívül léte" az indulatnak mindig ugyanazt a hőfokát produkálta. Amikor az esedékes ausztriai utazást megbeszélendő látogatott el Endréékhez, már a kapuban azzal kezdte, hogy magán kívül van az új szomszédai miatt, akik egy közönséges csőcselék, s vihariramban felsorolta, hogy hány legelemibb dologról nincs halvány fogalmuk se, beleértve azt is, hogy a legkisebb gyerekük nem is köszönt neki legutóbb, félrefordította a fejét, de ő, akit nem lehet ám becsapni! - pontosan látta, hogy a gyerek kiölti rá a nyelvét, nincs is szava. Majd hirtelen Emilhez fordulva, akiről úgy látszott, abban a pillanatban derítette ki, hogy már nem kisgyerek, s ez szerinte értelemszerűen annyit jelentett, hogy felnőtt, rögtön újabb felháborodásának engedett utat, egy szuszra elmondván (a többiek úgyis tudnak már mindent, amit tudni lehet róla egyáltalán), hogy látod, ez, ez a csőcselék jelentette fel szegény apámat 1945-ben, ezek lőtték agyon, ezek a kutyák az drága, egyetlen édesapámat, aki soha senkinek sem ártott, mindenkin segített válogatás nélkül, s ez volt a fizetség, ez volt a hála. Kiterelték őket a majsai hídon túlra, lelőtték, és gödörbe hajigálták őket. Ez, ez az utolsó csőcselék, nincs szavam.

A többiek azt is tudták, hogy Cili éveken át, sőt halála órájáig mindennap meglátogatta nagynénjét, a megözvegyült Gittát, s ő volt az, aki a maga ragaszkodásával úgy-ahogy lelket vert belé. Mert Gitta sem éjjel, sem nappal nem tudott többé kikeveredni abból a bűvös körből, amelybe ezek az események belesodorták. Maga előtt látta azt a mérhetetlen brutalitást, ahogy férjét elhurcolták. Rettenetes önmarcangolással idézte fel újra meg újra, hogy férje elpusztítása után őt még hónapokig hitegették, hogy munkaszolgálatra vitték, hamarosan hazatér. Tudta ő, pontosan tudta, hogy nincs már az élők sorában, mégsem volt képes elhinni, s vállalta, hogy a hatóságok gorombáskodjanak vele, érthetetlennek minősítsék aggodalmát, s végül, hogy értésére adják, gonosztevő után kutat, és kuss, hagyja most már abba, mert meg fogja keserülni, mars kifelé! Tudod, mondogatta Cilinek, Kristóf tényleg nagyon bogaras ember volt, nem volt könnyű leélnem vele harmincöt évet (Te még nem tudod, milyen rengeteg idő az, épp annyi, hogy a megszokhatatlan is elfogadd), de gonosztevő sose volt, s ha az lett volna is, én tudtam volna, mert Kristóf nem is akarta volna eltitkolni előttem. Sose volt benne semmi kímélet irántam, mindig nyughatatlan és elégedetlen volt az életével, s ezt valahogy meg akarta bosszulni szegény, s valahogy mindig rajtam bosszulta meg. A kliensein elvégre mégsem bosszulhatta meg, egykettőre elveszítette volna őket. Nehéz ember volt, de nem volt gazember, s hogy így végezze, ilyen kegyetlenül, ennyire megalázóan! Ez elviselhetetlen számomra, édes Cilikém. S nem elég nekem ez a kereszt, akkor itt van Margit, aki csak ordítozni tud. Nem direkt rám ordít, de örökké valami eszeveszett fölindulásban száguldozik a lakásban. A harmadik szobából is idehallom, úgy mondja. Ha összeházasodnának már Gézával, tán megnyugodna egy kicsit.

Emi, de még Emil sem tudta sokáig, hogy Erdősi Géza a második férje Margitnak. Jóval az ő világrajöttüket megelőzően veszítette el első férjét, akiről, Cili jóvoltából, megmaradt néhány fénykép. Hármasban voltak megörökítve ezeken a fényképeken. Margit, Viktor és Cili. Elképesztően fiatalok mindhárman. Cilire még csak-csak, de Margitra alig tudtak ráismerni. Nagyon elegáns volt minden fényképen, de az arcán nem volt soha egy mosoly, félelmetes, mennyire nem volt rajta semmilyen kifejezés. Viktort viszont hegedűművésznek nézték, szakasztott ilyennek lehetett elképzelni egy vérbeli hegedűművészt. Magas volt, nagyon sovány, hajlott orrú, szomorú nagy szemekkel. Szívbajban halt meg. Gézát, Margit második férjét valószínűleg senki sem vette komolyan a családban, még Cili sem. Tamburafejű, mondta Emil. Sose nézett senkire. Ha véletlenül szóhoz jutott Margittól, csak annyit érkezett kimondani, hogy "az a helyzet, kérlek szépen". S ha folytatta olykor-olykor, senki sem figyelt rá. Minden ruhadarabja régimódi volt, de rendkívül választékos ízlésről tanúskodott, és kifogástalan állapotban volt. Olyan cipőket hordott, amelyek évtizedekkel előbb voltak divatban, mégis vadonatújnak hatottak és csillogtak-villogtak mindenkor. Ezenkívül pecsétgyűrűt viselt, nagyot, cikornyásat, mely egy miniatűr habostortára emlékeztetett. Margit már elmúlt negyven éves, amikor Gézi megszületett. Mindig agyon volt öltöztetve, a legkisebb mozgástól is kipirosodott.

Senki sem szeretett hozzájuk járni. És nemcsak a perzsaszőnyegek rojtjainak tökéletes fésültsége miatt. Pedig nagyon szép lakásuk volt, és Gitta halála után még néhány patinás szegedi bútordarabbal is gazdagodott. - Ami Gitta bútorait illeti, én inkább az emlékezetemre hagyatkozom, Margit lakásában már nem ugyanazok - mondta egy látogatás után lehangoltan Cili. Margitéknál mindenkit hatalmába kerített valami tárgytalan, ám annál súlyosabb lehangoltság. Épp ezért volt oly meghökkentő, hogy épp Margit az, akiben családi érzés ébredt egyszeriben, s arra szánta magát, hogy meglátogatja Lexit, akit alig ismert. Gitta és Ila, de főleg az előbbi levelezett Sándorral, a gyerekek, azaz: Margit, Endre és Cili már nem tartották Lexivel és Rékával a kapcsolatot. A határ ezt különben is jócskán megnehezítette, sőt olykor hosszú évekre is lehetetlenné tette.

Margit nekibuzdulását Temesváron élő nagybátyjának szabadkai látogatása váltotta ki. Sándor nagyon szerette volna még egyszer életében viszontlátni Szabadkán élő húgait, de tizenvalahány évet kellett várnia, hogy útlevelet kaphasson. Gitta e látogatást kerek tíz évvel megelőzően meghalt, így Sándor már csak Ilával találkozhatott. Még félig-meddig gyerekfejjel is borzasztónak látszott a két testvér találkozása. Ila és Sándor harminchatban találkoztak utoljára. Akkor is Sándor látogatott el Lexivel, Lina, a felesége öt évvel előbb, tragikus körülmények között meghalt. Ila olyan közömbös arccal fogadta Sándort, mintha meg sem ismerte volna, s csak nézne, hogy mit keres itt ez az ember! Endre és Cili alig győzték úgy-ahogy elpalástolni anyjuk érdeklődésének borzalmasan feltűnő hiányát. Össze-vissza kínálgatták, agyonfaggatták mindenről, ami csak eszükbe jutott. Sándor pedig alig tudott mit válaszolni. Mondja el talán, hogy a tulajdon lányától szinte fél. Hogy Rékát mintha csak az tartaná életben, amibe az anyja belepusztult annak idején. Hogy lánya nem engedélyezi otthon a magyar beszédet, s amikor fölfedezte, hogy ő magyarul beszél az unokáival, s hogy azok egészen jól tudnak magyarul, olyan patáliát csapott, hogy Vasilenak kellett közbelépni. - Mit vagy úgy felháborodva? - kérdezte Rékától higgadtan a férje - mindent el fognak felejteni. Erről biztosítalak. Mindenki menjen a dolgára, ebből elég volt! - Erről beszéljen? Erről egyszerűen nem lehet beszélni. Sándoron látszott, hogy lélekben már régesrég lemondott erről a viszontlátásról, s ha nincs Réka, meg főleg Vasile, aki nagyon fontos ember, mert annyi utánajárás után végül is neki sikerült kieszközölnie apósa részére a várva várt útlevelet, ő már nem vállalkozott volna erre az utazásra, hiszen a vak is látja, őbelé már csak hálni jár a lélek. Annyira megtört volt, hogy senki sem tudta, az öregség teszi-e, s a teljes testi-lelki összetörtség, vagy mindehhez hozzájárul valami súlyos betegség is.

Sándor mindenre tömören és pontosan válaszolt, amit csak kérdeztek tőle, mesélte sok-sok évvel később Emil faggatására Cili, de aztán csak legyintett. Nem volt szívük tovább faggatni. Látszott rajta, hogy mindvégig sírással küszködik, s csak nagy önuralmának köszönhetően nem fakad sírva. Egyszer mégis előfordult. Láttam, a saját szememmel láttam. Úgy esett, hogy magukra kellett hagynunk kicsit a kér öreget. Épp be akarok lépni a szobába, amikor mit látnak szemeim: anya egészen ellágyult, hgoy ne mondjam, üdvözült mosollyal arcán mesél, egyre csak mesél, Természetesen - fűzte hozzá csúfondárosan Cili - apádról, Endréről mesélt. Amikor "az én Endrém" megjött az orosz hadifogságból, csont és bőr, félholtan, azt se tudtam, hova legyek, megkérdeztem, mit ennél, édös fiam, mire ő, s itt megintcsak elmosolyodott, mákos tésztát, édösmama. Ila úgy mesélte ezt, mintha a minap történt volna, szemlátomást teljesen megfeledkezve az azóta eltelt évekről. Sándoron viszont látszott, hogy pontosan tudja, mindez nem neki szól, mint ahogy a könnyek, melyek e pillanatban végigcsorognak arcán, már nem is a sajátjai, hanem mindenkié és senkié.

Valójában ekkor derült ki Lexi pontos holléte, a gyérülő levelekből előzőleg csak annyi, hogy külföldön. A többit már maguk is tudták: Lexi soha sem térhet vissza Temesvárra, apja viszont nem utazhat Ausztriába. Mindezt Sándor egyetlen legyintéssel közölte.

Margit szentül meg volt győződve arról, hogy ő "annak idején" rengeteget utazott, keresztül-kasul járta Európát, egyáltalán nem volt hajlandó magának beismerni, hogy mindez óriási túlzás. Így persze arról sem volt tudomása, hogy már két hónappal az esedékes utazás előtt olyan lámpaláz uralkodott el rajta, hogy pokollá tette mindenki életét maga körül. Géza teljes némaságra volt kárhoztatva. Igaz, ez mindenkinek csak utólag tűnt fel, amikor fél év múltán a felesége kezdett a nagy út után visszazökkenni a régi kerékvágásba. Meggyérültek az úti beszámolók végtelennek tetsző ismétlés-sorozatai, és elérkezett végre az ideje, hogy Géza is újra kifejezésre jusson a maga elmaradhatatlan "az a helyzet, kérlek szépen"-jével, melynek folytatása akárcsak bármikor előbb, ezentúl is folyton zátonyra futott az egyöntetű, szívós és következetes oda nem figyelés áthatolhatatlan torlaszán.

A család emlékezetéből szinte teljesen kitörlődni látszott ez az 1962-es ausztriai látogatás, nem kis részben azért, mert Margit fél éven át annyit beszélt róla, hogy lélekben és gondolatban mindenki fejvesztve menekült már, amint rázendített. Margit fölindultsága természetesen itt is megtalálta a maga tárgyát, méghozzá abban, hogy összehasonlította az ausztriai életkörülményeket az itthoniakkal. "El sem tudom mondani, mennyire dehonesztáló, mikor az ember rádöbben, hogy ő a szegény rokon." S aztán következtek a konkrétumok, mi minden van ott, s mi minden nincs itt, ebben a siralmas porfészekben, e primitív népség közepette, ebben a senkiházi útonállók által uralt országban. Cili csak erre emlékezett, jó két évtizeddel utóbb, amikor Emil faggatni kezdte erről az utazásról, s rögtön hozzáfűzte, hogy senki sem kételkedett abban, hogy nagy az életszínvonalbeli különbség, de akkor még valahogy mindannyian bíztunk benne, hogy egyszer majd itt is jobb lesz, ebbéli kételyeinket viszont meg akartuk tartani magunknak. Az, ahogy Margit ócsárolta a mi siralmas viszonyainkat, egyszerűen ellenszenves volt és bántó. Arra azonban - tette hozzá derűs hangra váltva Cili - sokkal jobban emlékszem, mennyit nevettünk apáddal azon, hogy Margit szegény rokonnak érezte magát Lexiéknél. Mindig rengeteg ruhája és ékszere volt, erre az útra pedig magára öltötte és aggatta szinte valamennyit. Nem hiszem, hogy az asztrahán bundájában kelt útra, hisz abban még Ausztriában is melege lett volna júliusban, mégis úgy látom magam előtt ma is, hogy az van rajta meg valami elképesztően régimódi kalap, kis tüllel, és sok-sok aranygyűrű és karkötő. Úgy maradt meg az emlékezetemben, mint egy fura lakodalmas ló. Sőt, mintha maga a trójai faló, ahogy becsempész benneteket az elérhetetlen nyugati civilizáció mesés világába.

Mégis, mintha az indulatos összehasonlítgatás és a "dehonesztáló" összegzés végül is csak arra szolgált volna, hogy - az utazás nehézségeit érzékeltetendő - Margit megérkezhessen végre Linzbe. A Főpályaudvarról a Landstrassén át egyenesen a város ütőeréhez érünk, mesélte, ez a Hauptplatz, közvetlenül a Duna-híd mellett. Hatalmas tér, 220 méter hosszú, 60 méter széles. Nagysága 1200 óta nem változott. Számos szép reneszánsz és barokk épület övezi. Zárt csarnokhoz szokták hasonlítani ezt a főteret, s valóban, harmonikus egységű, intim hatású térség ez, amelynek "ablakából" szép kilátás nyílik a Dunára és a túlsó partra. A térség közepén a 26 méter magas Szentháromság-szobor díszíti, keleti oldalán az 1659-ben épített Városháza áll, nyugati oldalán pedig a gazdag barokk homlokzatú Feichtingerhaus, szép árkádos udvarral, néhány házzal odébb a valamikori Weinssenwolf palota, mely 1660-ban épült. Nyugatra a Főtértől húzódik az Altstrasse, itt egy magaslaton áll az egykori várkastély. De a legszebb mégiscsak, ha az ember végigmehet egy igazi Promenáde-on! A várkastélytól délre, a hajdani városi erődítmények helyén van a Promenade, egy rendkívül kellemes sétálóhely a belváros szívében.

Fél éven keresztül tartottak Margit sétái a Ladstrassén át a Hauptplatzig, onnan a Promenáde-ig. A befejezést már mindenki fejből tudta, s nagy megkönnyebbüléssel nyugtázta, amikor Margit végre elérkezett addig, hogy - De ha arra gondolok, ahogy a Rudolf strassén felvillamosozunk Pöstlingbergbe, ahogy ülünk a Hotel Restaurant Pöstlingberg teraszán, a lábunk alatt terül el egész Linz és a Duna völgye, északon a Cseh erdő idáig lefutó halmai, délen az Elő-Alpok, majd mögöttük a Mészkő-Alpok, az Ötscher csúcsai, a több száz kilométeres Salzkammergut hegysora! - ha mindezt felidézem, nem éltem hiába! -

Ez a Margit teljesen megkergült, mondj már valamit Lexiről! - fordult Emilhez Cili, amikor rájött, hogy unokanővérének végeérhetetlen úti beszámolói egyetlen szóval sem érintik azt, amire ő egyedül kíváncsi. - Mintha nem is volna szeme, csak egy keret nélküli szemüveg villogna a helyén. (Néha lágyabban villog, máskor viszont olyan élesen, hogy azt hiszed, menten kiszúrja a szemed, ha idejében el nem fordítod ról a tekinteted.) Ezen kívül legalább ötvenkét makkegészséges foga van - foglalta össze megfigyeléseit Emil, s meghökkenve vette észre, hogy Cili tekintete mennyire távoli, holott ő, hivalkodóan nyegle válasza révén, arra számított, hogy nagynénje, némi korholás után, a kérdések egész özönével fogja elárasztani. Cili azonban azt sem látszott észrevenni, hogy ő már az ajtónál áll, távozóban. - Olyan új a lakásuk, mintha nem lakna benne senki - fűzte még hozzá, és becsukta maga mögött az ajtót.

Ami pedig a linzi sétákat illeti, Emil és Emi alig tudott odafigyelni valamire. Minden nagyon idegen volt, nem a város miatt (hisz az természetes, hogy idegen volt, mi más lett volna), hanem talán az ügybuzgalom miatt, ahogy Lexi és Margit nevezetességek megtekintésének szentelték magukat. Lexi városismeretének alapossága, s Margit hihetetlen igyekezete, hogy mindent megjegyezzen, olyan mesterkéltnek tűnt szemükben, hogy mintegy fellázadva e szakadatlan színjáték hamissága ellen, még annyi érdeklődést sem tanúsítottak Linz iránt, amekkorát egyéb körülmények között minden bizonnyal spontánul megtettek volna. Ekkor mesélte el Emil Eminek, hogy volt a gimiben egy osztálytársa, akit Majláth Zolinak hívtak, s egyszer, amikor történelemórán Napóleon hadjáratairól tanultak, illedelmesen jelentkezve (mindig illedelmes volt az ütődöttségig) elmondta a történelemtanárnak, hogy az ő apja látta Párizsban Napóleon sírját. Egy mauzóleumban van elhelyezve, ahová lépcsőkön kell lemenni. Egy kör alakú, márványmozaikkal borított terem közepén áll. Hosszú sorok várakoznak mindig a bejárat előtt. Ezzel Majláth Zolinak sikerült végképp megszilárdítania az osztályban az iránta táplált általános ellenszenvet. Nem is hívták aztán másként, mint Napóleon sírjának. A hosszú sétákkal járó tompultság ellenszeréül használták a továbbiakban e történetet. Kár, hogy Napóleon sírja nem Linzben van! Vagy: Ha Margit láthatná Napóleon sírját!, milyen kár, hogy stb. Az obligát gyönyörködés alól való kibúvásra Alex is szolgáltatott bőven okot. Szüntelenül karattyolt, felét sem értették, de nagyon igyekeztek, mindaddig, míg Karin le nem pisszentette kisfiát. Gézinek valami teljes bambaság ült ki arcára. Eminek csak annyi gondja volt vele, hogy időről időre rászóljon: Gézi, csukd be a szádat! A teljesen önállósult mindenen kívülállás jellemezte Gézi viselkedését. Senki nem szólt hozzá, ő sem szólt senkihez. Nyilván rájött, hogy csak így kerülheti el anyja kemény rendreutasításait. Hogy erre minden függetlensége ellenére is mennyire ügyelt, az abból derült ki, hogy időnként szökdécselt egy kicsit. Emil és Emi először a gyerek "hülyeségének" tudták be a dolgot. Később jöttek rá, hogy csak akkor kerül minderre sor, ha anyja rápillant véletlenül, vagy Lexi szemüvege élesen bevillan a szemébe.

Az egész ausztriai utazásból Emiben és Emilben a határátlépés "nagyjelenete" maradt meg a legelevenebbül. Szlovéniába érve Margit egyre nyugtalanabbul kérdezgette, megérkezte-e már Jesenicére, aztán, hogy átlépték-e már a határt. S amikor a várva-várt határátlépés tényleg megtörtént, Margit minden addiginál hevesebb fölindultsággal keblére csapta kezét, s elkiáltotta magát: Istenem, végre hazaértem! Emit is, Emilt is olyan váratlanul érte ez a felkiáltás, hogy abban a szent pillanatban nevetni kezdte, s azt se tudták, mit csináljanak, hogy Margit észre ne vegye.

Gézi, akiről akkoriban azt hitték, hogy az átlagosnál nehezebb felfogású kisgyerek, anyja felhevült kiáltása hallatán a füle hegyéig elvörösödött, (feltűnően nagy fülei szinte lángra lobbantak),a száját nyitva felejtve kapkodta riadt tekintetét egyikükről a másikra. S attól függően, hogy anyján állt-e meg a tekintete vagy Emin és Emilen, úgy váltakoztak arcán a kitörni készülő sírás és nevetés jellegzetes vonásai. - Az én drága édesapám Grazban született - mondta némi szünet után Margit, szemlátomást nem magyarázatnak szánta e megjegyzést, nem is a gyerekeknek. Magamagával kívánta megtárgyalni az apja származásának s szülőhelyétől való elszármazásának kibogozhatatlannak látszó útvonalait egészen életének borzalmas végkifejletével bezárólag.

Még azon az éjszakán ott a három negyedrészt üres vonatban Bécs felé Gézi egy pillanatban tőle nem várt, elképesztő gyorsasággal kiillant a fülkéből, és eszeveszett száguldásba kezdett a vonat folyosóján oda-vissza, oda-vissza. Fülei lángoltak, arcán újra a sírás és nevetés kitörését megelőző pillanat váltakozott, mintha már soha sem tudna eldöntődni, melyik is vegye kezdetét. A döbbenetes az volt az egészben, hogy noha szemlátomást álmodott, mégis hihetetlen makacssággal futkározott, és olyan erővel tiltakozott a fülkébe való visszavivése ellen, hogy senki sem bírt vele. Végül már Margit parancsoló kirohanásai is abbamaradtak. Mindannyian csak tehetetlenül nézték e fura szaladgálást ott a vonat folyosóján, mely a vonat sebessége folytán nem is szaladgálásnak tetszett, hanem mintha egy lángoló arcú kisfiút valami ismeretlen, hatalmas erő rángatna ide-oda. Talán ugyanaz, amely felmenőit rángatta több emberöltőn át Graztól Szabadkáig, Szegedtől az Isonzó völgyéig, Temesvártól Pozsonyig, Újvidéktől Aradig oda-vissza, össze-vissza. S hogy e pillanatban néhány évszázad mozgáspályája rajzolódik ki e Bécs felé száguldó vonat folyosóján, követhetetlen sebességgel reprodukálva néhai utak sokaságát, hogy ezt követően aztán mindez végképp átadódhassék a tovább már fel nem tartóztatható felejtés enyészetének.