Alföld - 48. évf. 10. sz. (1997. október)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Jókai Anna

Szabó Magda, a varázsló

Szabó Magda, amikor ír, azt tesz az emberi világgal, amit csak akar. Mindent megkapott a varázslathoz: lenyűgöző nyelvi erőt, élmény-bőséget és a szükséges - bár fegyelmezetten titkolt - szenvedést. Van író, aki kihallja a múltból a szellemi üzenetet, van, aki sámánként elő-dobol valamiféle jövőt. Szabó Magda viszont ajándékot ad a történetnek; ön-tehetsége sziporkázó következtetéseit. A jelenben érlelt Én mintegy visszahat a múltra, kedve szerint, zseniálisan elbabrál vele, át-teremti, ami egyszer már megvolt, s már majdnem konvencionalitásba süllyedt. Vért kapnak a holtak, az író szavait szólják, az író gondolatait gondolják a jól ismert vagy éppen kitalált hősök és istenek; ez a varázslat, amikor Szabó Magda elhiteti velünk, ami megesett, csak így és ezért eshetett meg. A bűvölő szöveg, mint folyandár, elfedi a régi kövek eredeti, kopott feliratait, valami mást, valami szokatlan-érdekeset sugallnak a már-már elfeledett tények, lett légyen az Trója pusztulása vagy egy öregasszony halála, vagy éppen meghatározó alakja nemzetünk történelmének. Szabó Magda parancsot ad a választott témának, és a téma engedelmesen a tolla alá hajlik. Ez a nagy ön-kiárasztók tehetsége, a stílusbravúr különleges képessége. Elindul a mondatfolyam, árad és szerteágazik, s nem izmosodva a tengerbe veszik, hanem csavarosan önmaga eredetéhez visszatér, hogy majd ismét bejárjon újabb és újabb kalandos tájakat. Mondat-csobogás, amit a fülemben hallok, a művészi akaraterő elmossa az ellenkedést, sodorja, viszi magával olvasóját a megképzett írói világba, amely létjogosultságát azáltal nyeri el, hogy egyszerűen nem tehet mást az ember, minthogy odaengedi magát a szövegnek, a dúsan szőtt fantáziának. Felépül, rögződik a lélekben a második valóság, ahogy a szuverén alkotó, Szabó Magda látja. S ebben a valóságban a nő az erősebb nem. A Régimódi történetben Rickl Mária valamennyi férfinál erősebb, Jablonczay Lenke is törhetetlen. A nő hordozza a méltóságot - mint Emerenc Az ajtóban. A nő teremt történelmet A pillanatban, legalábbis egy bizonyos típusú, a masszából, az átlagból kiemelkedő asszony: Aeneas felesége, Creusa, szemben a mindenkori "tehénkével", a gyúrható, szentimentális Laviniával. Hecuba sem az a síron elomló, kezét tördelő özvegy, akinek megénekelte a história. "Mit mer az epika? - kiáltja Creusa -, hogy rögzítheti így Hecubát, aki olyan elkerülhetetlen és természetes tény miatt, mint a halál, feladja lépcsőzetes életstílusát és önmagát? Gyalázat!..." Persze, ezek a "példa-asszonyok" nagy árat fizetnek. Sohasem gyengülhetnek el, sohasem lehetnek gyanútlanok, nem élhetnek családi boldogságban, vagy csak úgy, bele a világba.

A pillanat páratlanul merész regény. Egy cseppnyivel kevesebb talentum, s már nem hinnénk el, Trója pusztulásakor nem Creusa maradt ott holtan, hanem Aeneas, éppen Creusa keze által lesújtva. Venus - az isteni anya - terve nem sikerült. Creusa nem tévedt el a ködben - Creusát nem lehet elveszíteni. Aeneas Kegyesatya, "a pirostollas gyászhuszár, a cirkusz hőse" sajátkezűleg kell, hogy őt megölje. De Creusa gyorsabb, éleseszűbb, habozás nincs benne. "Ez a szemmel láthatólag nem nőiesen viselkedő zöld ruhás nő szabályos, vívóiskolában tanult döféssel kurta tusa után" - leszúrja férjét, gyermeke apját, akit gyávának és gyengének ítél ahhoz, hogy megmentse Trója maradékát, és megalapozza Itáliában az új birodalmat. Önmegadás helyett önvédelem. Kényszer-szülte küldetés-tudat, okos ravaszság, ami még az isteneket is megtéveszti. Senki sem kétli, hogy a sisakrostély mögött Aeneas rejlik, taktikai okokból női alakot öltve. Creusa nagy színésznő; még saját magát is becsapja, így van jól, heroikussá kell válnia, s ez a heroizmus nem enged könnyeket, a lelkiismeretet csírájában elfojtja, mindent alárendel, hogy Trója régi dicsőségéből új dicsőség támadhasson. Szívében a szánalom irányítható, tartalékolt a maga idejére. Nem fél még a rettenetes Eszkiesz istennőtől sem, aki teljesíti ugyan a kérést, de a kérelmezőt tönkreteszi. Eszkiesz istennő - Szabó Magda által beleteremtve a mitológiába - rettenetes; voltaképpen kéretlen létéért és vénuszi bitorolt szépségéért hozza rá Jupiter a vastörvényt: adhat kegyeket, de az életet, vagy majdnem az életet követeli cserébe.

Creusa - az új birodalom érdekében - "átképzi" Latium társadalmát. Könnyű a dolga a királlyal. Latinus még a ráeső oldalfényt is élvezi, felesége, Amata becsvágyának hízeleg, hogy "anyóstársa" egyenes Vénusz istennő lesz - Amata sznob. Lavinia lemond a szerelméről, Cerderekú Turnusról, hogy az Aeneasnak képzelt fura alak nőül vehesse. Creusa, ha úgy tetszik, cinikus, vagy csak tárgyilagos. "Nyugodj bele - oktatja Latinust - az egész Itália területére kiterjedő, de a lezajlott ütközetek végén az egész Itáliát egyesítő háború elkerülhetetlen, s mert az emberöléshez nem elég a gazdasági helyzetre hivatkozni, morális indoklás is kell... a béke a természetellenes... szokják meg, hogy az ország csatatérré válása nem égi büntetés, hanem a támadó fél lelketlen magatartásának és megegyezni nem akarásának az eredménye..." A politika amorális játékait Szabó Magda kímélet nélkül fedi fel - nincs illúziója. Politikát, kis-vagy nagytörténelmet csináló embereit mégis kétfele osztja: az egyik típus élvezi a hatalom külsőségeit, a diplomácia álságos cselszövéseit, a kivételezettsége, s ezért elvet-barátot odavet. Ilyen Gyula, Géza fejedelem apósa (Az a szép, fényes nap). Gyula, az egykor kemény pogány egzisztencia, protokollárissá züllött. Számára nincs mentség; saját hiúsága a csapda. A másik, nemesebb fajta azonban, - ilyen a Kiálts, város! főbírája - egy közösségért kénytelen magán-mércével "szívtelen" lenni, még szeretteihez is, - nagyobb cél érdekében fogadja el a politikai szükségszerűség törvényeit. Mert nem mindegy - Szabó Magda tudja ezt! - egyéni sikerért vagy egy igaz ügyért áldozni fel másokat - lefokozni az embert eszközzé, illetve finnyásság nélkül alkalmazni az alantas eszközöket is.

A történelem egyébként sem idilli. "Ha valaki azt írja, mondja Creusa a szepegő Laviniának, hogy dicső vállalkozás volt a trójai háború, a vitézek pedig mindkét oldalon csodalények... kilógatom hálóban valami szirtfokon." S Creusával mondja Szabó Magda (aki később Vörösmartyt is röntgen-szemmel átvilágította): "Nekem ne legyen boldog és világoskék az irodalom, hanem fekete, mint az alvadt vér, hazudni bárki tud, honorárium nélkül is, de aki pénzt vesz fel érte, az igazat beszéljen..." S az a művészi igazság, amiről az író meg tud győzni. S ebben van Szabó Magda sajátos, roppant ereje: a ködlény, foszlékony Creusából teremt határozott Heroinát. Mi ez, ha nem alkotói varázs? Szabó Magda megveti az "udvari énekest", aki a történelmet fazonra cifrázza. "A vándor rapszódosz olykor éhen hal, az udvari dalnok soha, az megkeresi kis kenyerét versben, prózában... Az udvari művészek praktikusak." Creusa tanítgatja Laviniát, felkészíti a királynői hivatásra: "...meg kell tanulnod hazudni az arcoddal... a te bukolikus igazságmondásod, amilyen megható, olyan veszedelmes..." Iulus, a tizenkét éves fiúcska is rideg nevelést kap: "egy csepp könnye egy ütés" a kétnapos, élelem nélküli fogságban, egy gyerek-csínyért. Így edzik a jövendő uralkodóját. Ebben a közegben az erkölcsöt el lehet - sőt, el tanácsos! - felejteni, de a szabályt, a modort soha.

Creusa végül eléri, amit akart, frígek és latinok nagyhazáját, de elveszti önmagát. S a látogatás az Alvilágban, Cháron "második varázslata" a legiszonyúbb büntetés: Creusa azt látja meg, "ami valóban fontos volt az életében, amihez képest minden más csak epizód" -, az elmúlt és visszahozhatatlan boldogságot. A régi Trója nem jön vissza többé. A gyerekkor, az ifjúság édessége mindörökre oda. Nem a traumákra való emlékezet a legrosszabb, hanem az, amit az ember akkor érez, ha az eltűnt boldogságra emlékezik. Elhangzik a könyv legkeserűbb mondata, a sötét felismerés: "...az egész emberiség szalma a történelem máglyája mellett." Creusa - miközben tántoríthatatlanul végbevitte termét - a jóra éppoly közönyös lett, mint a rosszra. "Csak a tudatomig ér el, az érzésvilágomat nem zavarja." Távozásáról mindenki megcsinálhatja a maga verzióját - az égbe száll-e, Aeneasként, vagy ott kísért árván Trója partjainál. Creusa nyert és veszített: "Mit tettek velem a szörnyeteg istenek? Én nem tudok, csak egészen nagy dolgokat véghezvinni..." Felismerte a pillanatot, az égő Trója kapujában, amikor a Sors uszályát tartó kéz egy pillanatra megállt, s javára fordította. Mégis: kifosztottan marad - hősi tettek után. Az anyjához fohászkodik, hozzá menekül: "...erőm, büszkeségem, magyarázatom, holtodban is pajzsom, Hecuba... honnan tudtad, hogy a Nemesis forduló kerekét megállíthatja a porszem, ami belekerül, a pillanat?... Megyek utánad, Hecuba. Mert tévedtem, nemcsak egyetlen, több pillanat van, amikor a meglepődött Nemesis a váratlan zörejre figyel, és elfordítja rólunk a szemét; anyám, még a halált is újra lehet kezdeni, nemhogy az életet." Creusát az új birodalom - a feladat végeztével - voltaképpen hidegen hagyja. "...és száll az idő, és száll az idő, és szállnak az évek, száz év, kétezer év... járnak a szürke kutyák, hegyes orruk zöld holdra meresztik, hosszú sírással sírnak, mert senki a parton nincs kivülük, csak a csend meg a kő meg a por a magánnyal... Bűn és bűnhődés pillérei közt itt járt Creusa királynő." Fenséges szöveg. Kikezdhetetlen, végleges. Creusa az idegenforgalmi látványossággá alázott Trójába tér vissza, és a halott vidéket mindörökre vigyázza.

Mesteri munka: így benne lenni egy figurában, és mégis ennyire fölötte! A teljes latin-görög műveltséggel ily könnyedén, magabiztossággal, merészen bánni! Működik a varázslat: a nyelv varázslata is. Szabó Magdának óriási szókincse van, de ő nem elégszik meg ezzel: új szavakat, új metaforákat teremt, amelyeknek csak itt, ebben a történetben van életük, hitelük, mert hangulatilag kifejezőbbek, mint a valódi szó. S miközben A pillanatot, mint nagyepikai művet csodáljuk, felfedezzük az írói külön-bravúrt: az időmértékbe szabott közlést, a próza verssé-zengetését. Páratlan megoldás, gyönyörű. Fordítás ezt aligha tudja tökéletesen visszaadni.

Kegyetlen, zord föld. Kegyetlen, könyörtelen ég. "Égi szörnyetegek játékszere, mind, aki él itt." Még az Ótestamentum előtti, materializálódott istenek világa ez. Az Ananké, a Végzet világa, amelyet legfeljebb kicselezni lehet - de fölé emelkedni, mint az Újtestamentum óta a megszelídített Sorsnak, még lehetetlen. Még nincs megváltás. Creusa sóhaja: "Mikor jön a távoljövendőben az a zsidó, aki filozófiájában minden olyan egyszerű?" Itt még minden út Hádeszbe torkollik, nincs még a pokolnak kifelé nyíló kapuja. Itt még árnyak bolyonganak, itt még nyirkos homályban vesztegelnek a lelkek. De Caieta, a dajka már tud valamit: tud szeretni, egy másikért, a némává csonkított Cicusért odaáldozza testi épségét, iszonyú arcát halálig álarc alatt viseli. A "hős nő" mellett fölragyog az áldozatos szerető, a hűséges, a társ, előhírnöke egy világnak, ahol már nem a "fegyelem" kényszere, hanem a "kegyelem" irgalma is hat majd.

Caieta álarcot visel. Álarcot, amit még a gyermek Ilulusnak sem szabad mókából lekapnia. Mint ahogy nem szabad egy bizonyos ajtót kinyitni, a haldokló Emerenc ajtaját, kiszolgáltatva őt az idegeneknek. Emerenc Az ajtóban megint varázslat. Szabó Magda a hétköznapi látás számára egy pusztán kellemetlennek, elhanyagoltnak mutatkozó öregasszonyba beleálmodja a nagyságot; s az olvasóval is elfogadtatja a különcségben a méltóságot, a nyomorúságban a tartást. Emerenc, a házimindenes, szuverén lény; munkaadóinál is függetlenebb. Ő is megteremtette a saját külön-birodalmát, külön-hitét, mely naivitást nem tűr ("Azt csak maga képzeli, hogy várják odafenn... és minden olyan lesz, mint most, az angyal felviszi az írógépet.. s folytatódik minden.") Emerencet a rendszerek csak kihasználták, és pártfogoltjai rendre elfeledték. Emerenc szeretete pátosz nélküli, szikár, a cselekvésben megnyilatkozó. Bizalmat kér bizalomért. S még az élete megmentéséért sem lett volna szabad megalázni: a kaján, csámcsogásra kész külvilág szeme elé tárni, amit Emerenc titkolt: elesettsége bűzét, macskái mocskát, a fizikai leépülés roncs-telepét - nem lett volna szabad - még rosszul értelmezett felelősségből sem, még az ünnepelt hírességnek sem, rátörni az ajtót; fölfedni a jelen tehetetlensége által megalázott múltat. Nemcsak megragadni kell tudni a kínálkozó pillanatot, hanem ahhoz is tudás kell, magasabb tudás, hogy mikor helyesebb kihagyni. S nincs kíváncsiság vagy jóakarat, ami igazolhatná, hogy embertársunk legbelső szentélyére rányissuk a "hetedik ajtót." Ezért Judit is megfizet a Kékszakállúban, s megfizet Emerenc művésznője is: hazudnia kell, részben irgalomból, részben maga-mentésként a haldoklónak, lehazudni a vétket, aztán élni a fagyos dicsőségben, tovább. Legalább önmagunkban bevallani, hogy hazugsággal korrigáltuk, amit elkövettünk, ez már az őszinteség egy formája. A figurát átvenni, vele mélyre merülni - írói bátorság. Katabázis nélkül nincsen katarzis. Katarzis nélkül pedig magjavesztett üres héj a mű, elszárad a nagyidőben. A megvalló - bármily áttételesen is megvalló - vallomásos tudat irodalma azonban megmarad, mert sátrát nem a divatban, hanem az eredendően jóval-rosszal küszködő emberi lélekben veri fel. A saját vér átüt a varázslaton, kitörölhetetlen nyomot hagy, íróját a halhatatlanságban megtartja. Igen, ez az a valami, ami nélkül minden varázslat csak bűvészmutatvány, hókusz-pókusz, "vanitatum vanitas".

A varázspálca nehéz. Minden mozdulatnál minden ideg megsajdul. A varázsló minél magányosabb, működése annál káprázatosabb: - benépesíti a lepusztult teret.