Alföld - 48. évf. 10. sz. (1997. október)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Angyalosi Gergely

A kertépítés dilemmái

Babarczy Eszter: A ház, a kert, az utca

Babarczy Eszter sajátos jelensége a magyar irodalmi életnek. Megkockáztatnám, hogy az a szerep, amelyet betölteni látszik, önmagában is elemzést érdemelne. Ha pedig valaki vállalkozna erre az analízisre, nyilvánvalóan olyan következtetésekre juthatna, amelyek a Babarczy tanulmányaiban közvetlenül felvetett kérdéseken túlmenően nagyon sokat árulnának el a szellemi élet egy bizonyos szegmentumának belső átalakulásáról. Jómagam nem lennék képes e feladat megoldására; éppen Babarczy szövegeit olvasva jöttem rá, hogy milyen keveset tudok a nálamnál tízegynéhány évvel fiatalabb irodalmárokról, s hogy csoportéletükről, értékpreferenciáikról vagy éppen anyagi-magánéleti gondjaikról meglehetősen ködös elképzeléseim vannak. Többször és több összefüggésben megírtam már, hogy mennyire kedvem ellenére van a nemzedéki szemlélet, a generációkban való gondolkodás - talán azért is, mert az én évjáratom körül (vagyis az ötvenes évek elején) születettek meggyőződésem szerint nem alkottak generációt. Hála az égnek, tartottam és tartom ma is; ugyanakkor azonban valószínűnek látszik: a nemzedéki tudatnak ez a teljes hiánya okozta, hogy olyan nehezen vettem észre azt a radikális változást, amelyet éppen a mai harmincasok hoztak a szellemi életbe. Meggondolkodtató, hogy ők nagyon is ambicionálják a nemzedékké válást. Generációnak kívánják látni magukat, s ettől már önmagában is többé-kevésbé generációt alkotnak.

A nemzedéki tudat azt jelenit, hogy az ember képes saját korosztályát specifikus jegyekkel felruházni és ezen az alapon megkülönböztetni az előtte vagy az utána következő korcsoportoktól. Nyilvánvalóan van oka annak, ha ez az igény hirtelen tömegméretűvé válik; ismerjük a "hatvanas évek" közösségi mítoszát, amelyet azok, akik akkor már a negyvenhez közeledtek, vajmi kevéssé tudnak felfogni. Az az érzésük, hogy nem egészen ugyanabban az országban éltek, mint a "nagy generáció". Nos, most nekem van hasonló érzésem a nyolcvanas évekkel kapcsolatban. Kiderült ugyanis, hogy az akkor még alig (s jobbára csak az évtized vége felé) publikáló fiatalok egészen másként "eszmélkedtek", más világot láttak maguk körül, mint amilyenre én emlékeztem. Ha nem csalódom, mi idősebbek a hivatalos és a nem hivatalos nyilvánosság kettős koordinátarendszerében helyeztük el önmagunkat, akarva-akaratlanul ennek rendeltük alá kulturális tájékozódásunkat, szakmai igényeinket vagy igénytelenségünket és csoportéletünket egyaránt. Aztán a porondon termett egy társaság, amelynek egyik kohéziós tényezője - ha jól látom - éppen az, hogy hitük szerint ők már akkor sem ebben a koordinátarendszerben gondolkodtak. Mire a megélhetési kényszer, az irodalmi mezőnybe való belerendeződéssel járó kompromisszumok, a politikai reménytelenség idétlen konfigurációi kifejthették volna mérgező hatásukat, már össze is dőlt az a világ, amelynek összedőltében, valljuk be, kevesen reménykedtek. Ne firtassuk, mennyire reális ez az önmagukról alkotott kép. Annyi minden bizonnyal leszögezhető, hogy számukra az a politizálás (vagy még gyakrabban pszeudo-politizálás), az a fajta moralitás-kényszer (vagy még gyakrabban szőrszálhasogató moralizálás), amely a mi szemünkben évjárattól függetlenül az értelmiségi lét alapszövetét képezte, gyakorlatilag jelentőségét veszítette. Így látják magukat, és ez a látásmód a korábbiaktól lényegesen különböző mentalitást és viselkedésmódot involvál.

Ezen a generáción belül kitüntetett szerepe van Babarczy Eszter működésének. Esszéiben, cikkeiben, közéleti szereplésében, a korcsoport belső hatalmi dinamikájának befolyásolásában mintegy magába sűríti mindazt, ami nemzedékét vágyai és adottságai alapján is nemzedékké teszi. (Nem véletlen, hogy könyve néhány hétig szerepelt az Írók Boltjának sikerlistáján, ami - hazai non-fictionról lévén szó - aligha gyakori jelenség.) Mindenekelőtt az irigylésreméltó belső szabadságot említeném, az elfogulatlan tájékozódást, amelyet csak azok tudnak ilyen görcsöktől és komplexusoktól mentesen érvényesíteni, akik valóban otthonosan mozognak egész Európában, sőt Amerikában is. Persze azt, hogy előttük megnyílt a világ, nem csupán a történelem ajándékaként kell elkönyvelnünk; valószínűleg már a rendszerváltozás előtt is nyitottabban és ideológiai ballasztoktól mentesebben viszonyultak az irodalomhoz, a kultúrához vagy a tudományhoz, mint ahogy az akkor megszokott volt. Babarczy tájékozottsága, sokoldalúsága, nyelvekben és kultúrákban való otthonossága imponáló. Rendkívül magabiztosan nyilvánít véleményt; írásaiban nyoma sincs az értelmiségi szerepkörrel kapcsolatos, nekem oly ismerős mazochista kételyeknek és szorongásoknak. Nem érzi szükségét, hgoy mentegetőzzék valamilyen képzeletbeli morális instancia előtt, hogy bizonygassa saját tevékenységének értékét. Egyszerűen és sallangmentesen tudja, hogy amit csinál, annak egy bizonyos kultúrafelfogáson belül vitathatatlan értéke van; ezzel egyidejűleg az is természetes számára, hogy multikulturális (esetenként multikulturálatlan) világban élünk, amelyben a különféle nézetrendszereket és életstratégiákat lehetetlen valamiféle megnyugtató, nagy egységbe rendezni vagy egymással maradéktalanul kibékíteni.

Írásainak rokonszenves vonása továbbá, hogy mentesen mindenféle sznobizmustól. Noha jobbára a legaktuálisabb szellemi jelenségek és tendenciák foglalkoztatták, semmit sem fogad el kritikátlanul; azonnal észreveszi a befogadásban érvényesülő divat-effektusokat és könyörtelenül leleplezi az üres szólamokat vagy a dekórumként használt olvasottságot. Ahol szükséges, ott óriási szakirodalmat mozgósít, de sohasem öncélúan; ha az írás tárgya úgy kívánja, mellőzi a hivatkozásokat és saját töprengésére hagyatkozik. Könyvének furcsa címe azt jelzi, hogy a szemlélet egyfajta teljességére törekszik, miközben számol azzal, hogy kegyetlenül feldarabolt és feloldhatatlan ellentmondásoktól szabdalt térben kell működnie. A ház ugyanis az elmélet biztonságot nyújtó építményét, a kert az értő műélvezést, az utca az erkölcsi-politikai szférát jelképezi nála. Önmagát pedig olyan kritikusként jellemzi, aki "nem szeretne választani" a háromféle igényt kifejező térbeli metafora között, noha jól látja, hogy teljes harmonizáltatásuk a huszadik század végén gyakorlatilag lehetetlen. A kötet utolsó írása a szó szoros értelmében a "kertekről" a kertrendezés történetéről és hagyományairól szól, ám egyben szimbolikus jelentést is hordoz. Babarczy szerint a kritikusnak, ha nem is mondhat le sem a házról, sem az utcán való jelenlétről, mindenekelőtt a kertben kell tartózkodnia, annak kialakításán és formálásán kell tevékenykednie. Ha nem ezt teszi, akkor nemcsak a művek eleven valóságától távolodik el (mert vagy egy teoretikus rendszer, vagy egy morális felfogás szolgálatába szegődik), hanem képtelen lesz megfelelni a kritikussal szemben támasztható elsőszámú követelménynek: nem alakíthatja és gazdagíthatja többé a saját, s azon keresztül a mások kultúráját.

Ebben az elképzelésben nagyon sok, számomra rokonszenves elem található. Mélységesen egyetértek a műértő szerepének valorizálásával, sőt azzal is, hogy a műértőnek mindig némi gyanakvással és autonómiaféltéssel kell fogadnia mind az elmélet, mind pedig a moralitás megnyilvánulásait a kritikusi aktivitásban. Babarczy ugyanakkor pontosan tudja, hogy a kert, a ház, az utca komplementer szimbólumok: az elsőnek nincs értelme az utóbbi kettő nélkül. Ez metaforák nélküli nyelvre lefordítva annyit jelent, hogy illúzió rabja az, aki mindenféle elméleti alapozástól és morális (tehát végső soron politikai) vonatkozástól mentes esztétizálásról beszél. A kritikus számára azért a legmegfelelőbb hely a kert, mert onnan rálát a házra és az utcára is, egyszerre tartózkodik egy privát és egy nyilvános térben, ahonnan szükség esetén bármikor beléphet a teória épületébe vagy kiléphet az utca forgatagába.

Mondom, alapvetően egyetértek ezzel a látásmóddal, ha jómagamnak ellentmondásosabb és kételyektől terheltebb is a viszonyom a kritikus kulturális küldetéséhez. De hozzám szintén az olyan teoretizálás áll közel, amely nem szakad el radikálisan a konkrét művektől, valamint az olyan műélvezés, amelyik nem azona hiten alapul, hogy lehetséges érvényesen beszélni a művészetről vagy általában véve a kultúráról az erkölcsi vagy a tágabb értelemben vett politikai összefüggések teljes mellőzésével. Érdekes, hogy leginkább mégis ez a kötetnyitó írás ösztökélt vitára. A kötet egy sor olyan szöveget tartalmaz, amelyeknek egyetlen állítását sem kérdőjelezném meg (legfeljebb kiegészíteném, vagy árnyalnám itt-ott). Az említett kritikusi "ars poetica" kifejtésében azonban több olyan mozzanatot véltem felfedezni, amely ellentmondásban látszik lenni a fentebb kifejtett és reményeim szerint általam hűségesen reprodukált koncepcióval, illetve néhány konkrét hivatkozást és megállapítást, amellyel nehezemre esik nem vitatkozni.

Úgy látom például, hogy a nem-választás vezérelvként való hangsúlyozása nem akadályozza meg Babarczyt abban, hogy többféle összefüggésben kijelentse: mégiscsak választani kell. Lukács fiatalkori esszéfelfogásának elemzésekor jut arra a következtetésre, hogy feltétlenül el kell döntenünk, értelmezünk-e vagy pedig műértünk egy adott esetben. "Az értelmezés és a műértés feszültsége, azt hiszem, nem oldható fel. Választani kell közöttük - ezt a választás egyébként többnyire meghozza már a hagyomány, amelyhez a kritikus kapcsolódik, és a saját vérmérséklete -, vagy elfogadni, hogy a kritikus mindig két úr szolgája." Ezzel a számomra rejtélyes okokból merev szembeállítással némi tanácstalanságba ejti az embert: mi is hát az a titokzatos műértés, amelyről mindössze annyit tudtunk meg eddig, hogy lehetőleg kertben végzendő? Ellenpólusáról, az értelmezésről ugyanis néhány sorral később azt az információt kapjuk, hogy nem más, mint "a nyilvános és a közös jelentés keresése", amelyre egyébként "rossz idők járnak" relativista világunkban. A műértés fogalmát azonban ez sem teszi világosabbá. Értem, hogy azt valamiképpen individuálisabb aktusnak gondolja - de hogyan képzeli, hogy akár a legindividuálisabb befogadás meglehet értelmezés" nélkül? Hiszen az általa annyira kedvelt műértés szó utótagja is a megértés szerepét hangsúlyozza; hacsak nem valamilyen paradox módon szubjektív, vagy a képtelenségig fokozottan perspektivikus megértés-fogalomban gondolkodunk, a műértés kategóriájához hozzátartozik, hogy bizonyos mértékig másokkal megosztható, vagyis értelmileg artikulálható. (Nem gondolom, hogy ezt Babarczy Eszter ne tudná. Amit bírálok, az merev szembeállításból adódó konklúzió, melyet meggyőződésem szerint maga sem vállalna.)

Azzal, hogy az értelmezést a saját Lukács-interpretációja alapján határozza meg (vagyis azonosítja a "legmélyebb", a "végső" kérdések kutatásával), kissé elcsúsztatja a fogalmakat. "S mint mindig, ha a kulturális jelentések összezavarodnak" - írja -, "a műértő és a tudós kerül ki győztesen a konkurenciaharcból, az értelmező és a moralizáló kritikussal szemben." Ezt nem egészen értem. Miféle konkurenciaharcról, miféle győzelemről van szó? Miért azonos az értelmezés a moralizálással? (Amiből egyébiránt a műértés negatív definíciója következnék: olyan műélvezetről van szó, amely nélkülözi a megfogalmazható morális vonatkozásokat.) Furcsának találtam a konkrét példát is: A salemi boszorkányok kaposvári előadására hivatkozva számol be arról, hogy az őt mennyire felkavarta (s a többi nézővel együtt felemelte, leejtette, elbűvölte, megríkatta, aztán otthagyta, érzelmileg felkavarva, érzékileg felizgatva, elkápráztatva) "egy szál valódi jelentés, minden morális tanulság nélkül". Ez lenne hát a műértés birodalma. Nos: ezen a ponton újabb csúsztatás történik, mivel Babarczy összemossa az aktuálpolitikai (vagy bármilyen konkrét politikai) jelentés hiányát az általában vett jelentés, illetve morális üzenet hiányával. Persze nagyon érdekelne, miképpen éri el egy műalkotás ezt a frenetikus, felkavaró hatást mindenféle morális töltet nélkül; de ezt a példában szereplő befogadótól aligha tudhatom meg. A derék műértő valószínűleg túlságosan izgatott ahhoz, hogy beszélgetni lehessen vele. De az sem segít, ha megvárjuk, míg lehiggad: amennyiben ugyanis beszélni és magyarázkodni kezd, akarja, vagy sem, óhatatlanul átlép az értelmezői szerepkörbe. Ezt szerzőnk is tudja, ezért emeli ki, hogy a műértőnek csak a "valódi" jelentéseket kell nélkülöznie; ezek szerint a "nem-valódi" jelentések tartoznak a hatáskörébe? Hogyan kell értenünk ez a distinkciót?

Még zavarba ejtőbb, az az állítás, hogy a műértés megdönt egyéb "értelmiségi tabukat" is. Jelesül a magas-alacsony, a tartalmas-üres, az igaz-hamis szembeállításokról van szó; lévén ezek kialkolbólítvák, csupán az igényes-igénytelen, illetőleg a mesteri-dilettáns megkülönböztetés engedélyeztetik. Még mielőtt azonban a jó öreg homo aestheticus árnya járná be kísértetként az olvasó tudatát, Babarczy hirtelen visszatér ahhoz a szinkretikus szemlélethez, amely kiindulópontjául szolgált. Feltételezem, neki magának sem okozott nagy örömet, hogy a műértésről szóló eszmefuttatása végeredményként "egy színes, hatásos, állandóan technikai újításokkal jelentkező" művészet képét vetítette elénk, amely "alaposan"(?) "relativista" és »nem tör semmiféle "mélység" felé«. Kijelenti tehát, hogy valamilyen mélységre (ezek után milyenre?) mégis szükség van, csak abba nyugodjunk bele, hogy egyetlen jelentés sem (tehát mégiscsak kószálnak azok a fránya jelentések) tarthat igényt a legmélyebb vagy a legigazabb jelzőre, mint ahogyan nem létezik feltétlen morális parancs sem. Nyitott kapukat dönget, ugyanis ebbe már elég régen és elég sokan belenyugodtunk. Ebből a belenyugvásból azonban nem könnyű megtalálni az utat "az arnoldi szintézis lehetősége" felé, amely Babarczy szerint változatlanul nyitva áll, "csak már nem olyan magától értetődő".

Hát egyáltalán nem. Alig hiszem, hogy a romok békés szemlélgetése bármilyen szinten megfelelne a néhai Matthew Arnold igényeinek; legfeljebb azon a ponton találkozik velük, hogy semmiféle gyakorlati következménye nincs. Véleményem szerint hagyjuk Arnoldot békében nyugodni. Az általam elképzelt kritikus bizonyos szempontból jóval rezignáltabb, mint a Babarczyé, egyidejűleg azonban - talán éppen e rezignációból eredően - bizakodóbb is. Minden azon múlik, milyen következtetéseket vonunk le abból, hogy plurális, relativista, számtalan egymásnak ellentmondó vagy egymást részben átfedő diskurzus-típustól barázdált társadalomban élünk. Mondhatjuk persze, hogy az értelmezés kizárja a tudományosságot, a tudományosság a műértést, a műértés az értelmezést - és megint elölről. De mondhatjuk azt is, hogy a relativizmusból (és még sok minden másból) éppen az következik, hogy egyik diskurzus sem tud vegytisztán megvalósulni, vagyis egyik sem képes teljesen kizárni a másikat. Konkrét céljainktól függően törekedhetünk az egyiknek vagy a másiknak a túlsúlyára, de mindig tudnunk kell, hogy a többi fantomként ott lebeg a háttérben. Valamikor, főleg a hatvanas években a strukturalista vagy a szemiotikai szcientizmus delelőjén sokan vélték úgy, hogy a tudományos leírás radikálisan elkülöníthető az esztétikai és a morális értékelés minden formájától (ha a történelmi dimenziótól nem is, ez főleg az említett irányzatok ellenfeleinek rögeszméje volt). a szcientizmus különböző alakváltozatokban fel-feltámad, ehhez hozzászokhattunk ebben a században. Ma viszont az előfeltevés-mentes tudományosság elképzelése éppen olyan groteszk módon idejétmúlt, mint az az illúzió, hogy valaki bármiféle teoretikus posztulátum nélkül képes sokatmondó "esszét" írni műalkotásokról. Ha felismerjük, hogy nem az abszolút igazságot vagy a feltétlen morális parancsot képviseljük, tehát, hogy kultúránk határolt és nem tarthat igényt az egyetemességre, abból egyáltalán nem következik a lemondás sem a tudományos diskurzus áttetsző racionalitásáról és (esetenként) szofisztikált fogalmi apparátusáról (ez utóbbi éppen az előbbi szolgálatában állhat), sem a számunkra érvényes és igaz jelentések megfogalmazásáról, de még a személyes kultúránkhoz tartozó erkölcsi implikációk körvonalazásának igényéről sem.

Talán sikerült érzékeltetnem, hogy - legalábbis az én olvasatomban - feszültség tapasztalható Babarczy programadó tanulmányának relativált szintézis-igénye és a különböző diskurzustípusok fatális elválasztottságának víziója között. Ez utóbbi vízió alighanem ott lebeg jónéhány nemzedéktársának lelki szemei előtt, csak éppen az azt szerencsésen kiegészítő Babarczy-féle szinkretizmus ideálja nélkül. Valószínűleg ez állott annak a (kívülálló számára jóformán érthetetlenül heves indulatokat kavaró) vitának a hátterében is, amelyben a "tudományos" és az "esszéisztikus" beszédmód állítólagos képviselői feszültek egymásnak, s amely azután jóval túllépte a generációs határvonalakat, egészen a hatalmi- és befolyási övezetek határainak firtatásáig. Azért mondom, hogy "állítólagos" képviselőkről volt szó, mert a viták szokásos logikáját követve a felek néha olyan álláspontok heves védelmezésére kényszerültek, amelyeket e vita nélkül szerintem eszükbe sem jutott volna ennyire hangsúlyozni. Babarczy Eszter, mint kiváló esszéista és többféle humán tudomány színvonalas művelője, csakis köztes helyzetet foglalhatott el ebben a tusakodásban.

Az imént céloztam arra, hogy az elemzett tanulmány logikáját nagy mértékben befolyásolta Lukács Levél a kísérletről című ifjúkori tanulmányának Babarczy-féle értelmezése. Nos, érzésem szerint Lukácsnak ez a szövege azért remekmű, mert nem billent el annyira a "nagy filozófia" vagy a rögzíthető tartalmú "végső kérdések" irányában, mint amennyire azt műértő kertészünk sugallja. Többféle, egymásnak részben ellentmondó tendencia érvényesül a Levélben, de egyik sem söpri le teljesen a másikat. Lukácsnál például nem egészen világos, hogy ama bizonyos lényegszférában, ahová a forma szárnyain jutottunk, miféle viszonyok uralkodnak. Ez a világ minden kétséget kizáróan az igazság birodalma; az igazság mibenléte, létmódja azonban termékeny homályban marad. És ez a homály otthont ad olyan hangsúlyoknak is, amelyek inkább a relativitás, egyfajta pluralizmus felé mutatnak. Az egyik ilyen vonás a következő: Lukácsnak semmiféle nehézségébe nem kerül elfogadnia azt a tényt, hogy minden kornak más és más görögségre vagy reneszánszra van szüksége, noha "adatok mindig vannak", és nagyjából mindig ugyanazok. A kritika általa emlegetett iróniájához az is hozzátartozik, hogy amikor egy nagy kritikus "beleálmodja vágyainkat" egy hajdanvolt kor műalkotásaiba, akkor a tudományos kutatás új eredményeit, feltárási munkálatait és módszereit emlegeti. Lukács nem a pozitivista tudományosság-eszményt akarja száműzni; arra szerinte szükség van és lesz, és ebben a technikai értelemben nyugodtan nevezhető "tudománynak" a kritika (bár a maga részéről szívesebben használja a "művészettudomány" kifejezést). A pozitivista igazságfogalmat ellenben a helyére akarja tenni, és ez a hely mélyen az új forma-vízió igazsága alatt keresendő. Ám a nagyszabású interpretációk a Levélben még "békésen megférnek egymás mellett"; a pozitivista tudományosságban a jobb, a pontosabb, a használhatóbb munka az örök feledésbe taszítja silányabb elődjét; Lessinget viszont mindig olvasni fogjuk, még akkor is, ha egészen más véleményünk van a "tragédie classique"-ról, mint neki. Mondom, Lukács nem fejti ki, hogyan lehetséges ez a békés egymás mellett élés: vajon ugyanabból a közös, tökéletesen nem kifejezhető mítikus-metafizikai igazságból részesednek ezek az interpretációk, vagy pedig ennek az igazságfogalomnak a természetéhez tartozik, hogy elviseli a különbözőséget? Ha ez utóbbi felé hajlana Lukács, akkor vajon mi az igazsághoz-tartozás kritériuma? Világos választ nem kapunk; leginkább egy - meglehetősen avítt és tovább nehezen gondolható - metaforával látszik "felelni" erre a kérdésre: az "élőség", a "közvetlen elevenség" retorikai fordulatával. Az a kritikai (vagy művészi) teljesítmény bizonyul maradandónak, vagyis igaznak, amelyet elevennek érzünk. Ez persze tautológiának is felfogható: amit a múltból elevennek érzünk, vagy ami képest megeleveníteni a múltat (például egy "kísérlet"), az egyben igaz is, tehát maradandó.

A másik vonás, amely bizonyos értelemben "nyitva tartja" az értelmezés-horizontot, Lukácsnak az az elgondolása, mely szerint "a világnézet a maga meztelen tisztaságában, mint lelki szenzáció, mint motorikus ereje az életnek" csak kérdések, nem pedig válaszok vagy megoldások formájában jelenhet meg. A szimbólum, a sors, a tragédia sohasem fordítható le tantételekre: csak átélni lehet őket, de semmiféle értelmező gesztust hozzájuk tenni nem lehet. Ha viszont minden egyes individuum a maga kifejezhetetlen, tehát mások számára átadhatatlan módján éli át eme nagy formákat, akkor a nagy közös élményen, a nyitva maradó végső kérdések birodalmába való belépésen belül jut némi hely az individuális különbözőségeknek. Nem véletlenül említi Lukács többször is a középkori misztikusokat: a közvetlen igazság terébe mindegyikük a maga módján hatol be, hogy azután elnémuljon minden szó és megszűnjék minden kép. A kimondhatatlan és a kifejezhetetlen, a "Bildlosigkeit aller Bilde" mint örök cél kizárja a dogmatikusan ideológikus "egyetlen igazság" megfogalmazásának lehetőségét is. (Jegyezzük meg, hogy ez az orientáció elképesztően korán megjelenik Lukácsnál; 1902-ben, talán a legelső publikált színikritikájában már egyfajta elmosódottságot, vagy inkább "egy bizonyos határtalanságot" nevez a gondolat fő varázsának. Ugyanitt azt az elvárást is kifejezi, hogy a gondolat ne fejeződjék ki szavakban, sőt a kritikus se fogalmazza meg határozottan, hanem "vibráljon, reszkessen ott a gondolat az egész darabban mindig lappangva, sohasem kifejezve...") Summa summárum: még Lukácsnál sem minden egyértelmű, noha Babarczynak természetesen igaza van abban, hogy a határozott kontúrokkal rendelkező forma és az egyértelműség ideálja kölcsönösen vonzzák egymást.

Az elutasító kritikáról írott emlékezetes vitacikk lényegében az első tanulmányban kifejtett koncepcióra építi rá állításait, ennek megfelelően véleményem szerint ahhoz hasonlóan problematikus konklúziókra jut. Különbség persze akad, hiszen minden kritikusnak alanyi joga, hogy akár egész pályafutása során egyetlen negatív kritikát se írjon. Ha Babarczy mindössze annyit kíván közölni, hogy "nem szívesen ír" elmarasztaló bírálatot, akkor ezzel nincs mit vitatkozni; ha viszont az akarja sugallni, hogy az elutasító kritikát ab ovo nem lehet "kellőképpen" megalapozni, akkor már annál inkább. "Kellőképpen" ugyanis a pozitív véleményt sem lehet megalapozni, hiszen pontosan úgy van, ahogy mondja: "a kultúrák éppúgy elszaporodtak, mint a diskurzusok". Értem a logikáját: azért nem lehet tisztán elutasító kritikát írni, mert az ilyesmi csak akkor becsületes dolog szerinte, ha vállaljuk a megbírált művel együtt annak a másik kultúrának az elutasítását is, amelyen belül az adott produktumot esetlegesen pozitívan értékelik. Elutasítás és igenlés között azért nem lehet szimmetria, mert (és ez már pragmatikus szempont) a pozitív kritika mégiscsak esélyt ad egy toleráns és jó kedélyű, legfeljebb kissé rezignált "egységes kultúra" kialakítására, míg a negatív, úgy látszik, nem. Babarczy Eszter azért nem utasít el "tisztán" egyetlen művet sem, mert "mintha bomladozna egységes kultúránk".

Mintha? A cikk korábbi passzusaiban ennek a feltételes módnak nyoma sincs. Jómagam úgy látom, hogy a különböző kultúrák egymás mellett éléséből következhet egy olyan stratégia, amelyet a szerző részben sürget, részben nem kívánatosnak mond, nevezetesen, hogy megnevezzük saját kultúránkat és nyíltan kimondjuk értékpreferenciáinkat. Még akkor is, sőt éppen azért, mert saját értékszerkezeteinket semmiféle univerzalizmus nevében nem erőltethetjük másokra. Horribile dictu, abban sem az ördög művét látom, ha a bírált alkotással együtt az alapját képező kultúrát is elutasítjuk - amennyiben ez az elutasítás mindössze annak a kifejezése, hogy én nem kérek belőle, s ezért vállalom a felelősséget. De azért egy kicsit el van túlozva ez a kultúra-probléma. Babarczy meglepőnek találja, hogy nem szégyelli magát, amiért annyi mindent nem szeret, amit mások szeretnek és fordítva. De miért is kellen szégyellnie magát? Mintha elfelejtené, amit nyilván jól tud egyébként, hogy a kulturális közösség távolról sem csak annyit jelent, hogy egyetértünk bizonyos dolgokban, hanem azt is, hogy osztozunk azokban az ellentmondásokban és belső értékkonfliktusokban, amelyek az adott kultúra inherens részei. Ez magyarán mondva annyit jelent, hogy hevesen elutasíthatok egy olyan művet is, amely a saját kultúrám előfeltevései alapján, az általuk határolt téren belül jött létre. Még tovább megyek: ha elutasítok egy, az enyémtől eltérő értékpreferenciák és világlátás alapján megképződött produktumot, az nem feltétlenül jelenti a másik kultúra szőröstül-bőröstül való elutasítását; már csak azért sem, mert akkor értelmes dolog kultúráról beszélni, ha abba az esztétikumon kívül még számtalan más dolog is beletartozik. A kulturális pluralitás ugyanis nem monolit tömbök egymás mellett élését jelenit, hanem bonyolult, sokrétű kapcsolatrendszert, a kizárások és elfogadások sokrétű hálóját, amelyen belül ugyanaz a személy több konfigurációba is tartozhat egyszerre. (Hogy akkor milyen mértékben "ugyanaz a személy"? Nincs terem ennek a kérdésnek a kibontására, noha indokolt lenne, hiszen Babarczy kötetének is egyik kulcskérdése - amelyre egyébiránt szép és színvonalas válaszkísérleteket ad, főleg A hang című rész két tanulmányában.)

A másik, amivel vitatkoznék, az az állítás, hogy negatív kritikát már csak azért sem lehet írni, mivel a saját kultúráját becsületesen megnevező bírálatból mindenképpen úgynevezett "építkező kritika" lesz. Ez annyit jelentene, hogy amennyiben tisztességesen kifejtem a saját kultúrám és a lebaltázott mű közötti viszonyrendszert, akkor egy olyan építményt hozok létre, amely már nem is kritika, hanem az angolszász értelemben vett "criticism", s amelyen belül többé nincs is helye a negatív értékelésnek. Mégpedig azért nem, mert végül is a műről való beszéd átvált a saját kultúrám elemzésébe. Ez a "criticism" viszont vajmi csekély szerepet szán az ítélkezésnek. Fogadjuk el, hgoy az angolszász országokban ez valóban pontosan így van (noha egy anglista talán ezt is vitatná): a gondolatmenet akkor is az ítélkezést tiltó tudományosság versus értelmező és moralizáló kritika szembeállítását variálja újfent. Amit a magam részéről újfent nem tudok elfogadni, mert a legszárazabb leírás, a legtárgyilagosabb analízis mögött és észlelni szoktam a legkülönfélébb ítéletek jelenlétét. Nem kell azokat feltétlenül explicitté tenni, hogy működjenek. Szóval: értem és becsülöm Babarczy indokait, de a negatív kritika feleslegességéről nem tudott meggyőzni. (Cserébe én sem kívánom rávenni arra, hogy holnaptól iszonyú vérengzést rendezzen irodalmi berkekben.)

Nem azért időztem el ilyen hosszan az első két írásnál, mintha azokat vélném a kötet legértékesebb darabjainak. Hanem egyrészt azért, mert ezekben a szakma (és általában véve a humán értelmiségi lét) legáltalánosabb kérdéseit feszegeti rendkívül karakterisztikusan; másrészt, mert fontosnak és üdvösnek tartom a vitát, talán üdvösebbnek, mint az egyetértés és az elismerés kifejezését. Babarczy Esztert különösen becsülöm, amiért meg tudja tartóztatni magát a negatív kritikától: ugyanis minden adottsága megvan hozzá. Elegendő elolvasnunk az "Izmusok" sorozatban megjelent A posztmodern című szövegválogatásról írott bravúros bírálatát: félelmetes logikával és tárgyismerettel (amellett metsző iróniával) "küldi padlóra" a szerkesztő-előszóírót. (Talán azért, mert ugyanahhoz a kultúrához tartoznak.) A ház, a kert, az utca legtöbb tanulmánya előtt a magam részéről csak kalapot emelni tudnék. A modern képzőművészet problémáiról szóló cikkekből rengeteget lehet okulni - megvitatásukat a szakértőkre hagynám. Kissé könnyebb fajsúlyúnak, de azért okosnak és élvezetesnek találtam a filozófusokról (Wittgenstein, Rorty) szóló szövegeket. Nem találtam kielégítőnek a Mikor politika az irodalom? kérdésére adott választ, és borzasztóan élveztem az általam addig nem ismert Camille Paglia nevű szerző furcsa feminizmusának ismertetését (és általában véve a feminizmus kérdéskörének szellemes és józan tárgyalását). Alapvető fontosságúnak tartom a Tandori Dezsőről írottakat (A szent melengetett helye); az egyik legjobb elemzésnek tartom, amelyet valaha ennek a művésznek a gesztusrendszeréről publikáltak. Számomra külön izgalmas kérdést érint A belső tapasztalás, amelyben annak a sajátos megszólalásmódnak a poétikai státuszát igyekszik behatárolni a "hang" kategóriája segítségével, amely több fiatal prózaíró munkáit jellemzi. Ez a bizonyos "hang" külön tanulmányt érdemelne, hiszen Babarczy eredeti módon tesz kísérletet a személyesség-személytelenség oppozíció meghaladására, és nem egészen azt nevezi "hangnak" amit Genette vagy Todorov a hetvenes évek elején a "voix" szóval igyekezett megragadni. Remélem, ezekből az egymondatos jellemzésekből is kiérződik, hogy fontos és szép kötetnek tartom Babarczy Eszter esszéinek gyűjteményét. Olyan könyvnek, amelyre még sokan és sokszor fogunk hivatkozni - a házban, a kertben és az utcán egyaránt.

(JAK-Balassi)