Alföld - 48. évf. 9. sz. (1997. szeptember)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Szentesi Zsolt

Ágh István: Virágárok

Ha e recenzió olvasója - nyilván nem véletlenül - abban a hiszemben lát neki írásomnak, hogy az ismert költő legújabb verseskötetéről kap információkat, akkor bizony téved. A Virágárok lírikusunk prózai műveit fogja egybe, méghozzá önéletrajzi ihletésű visszaemlékezéseit, múltidéző munkáit. Nem mondható újszerűnek ezt a műfaji (és műnembeli) váltás Ágh István alkotói pályáján, hiszen a korábbi években is több ilyen jellegű írása látott napvilágot (Utolsó terelés az őszi legelőn - 1989; Kidöntött fáink suttogása - 1990; visszaemlékezések; Rókacsárda - 1993; regény). Több mindennel is magyarázható e műfaji-műnembeli transzformáció. Legelsősorban természetesen azzal, aminek miértjét meglehetősen nehéz lenne megvilágítani: az alkotói érdeklődés, a belső ihlet, a személyiség attitűdje, az alkotói szándék megváltozásával, átalakulásával. Ennek hátterében nem pusztán az életkor előrehaladta állhat, vagyis az, hogy - amint ez több esetben is megfigyelhető - az alkotók egy jelentős hányada ötvenedik-hatvanadik életéve felé járva (Ágh István éppen jövőre lesz hatvanéves) erős késztetést érez múltja, élete önéletrajzi jellegű memoárszerű feldolgozására, megírására. Ágh István esetében az is magyarázatként szolgálhat talán (s ezt erősíti a már korábban is megfigyelhető váltás a líráról az epikára), hogy az a líramodell, melynek jegyében költőnk a korábbi évtizedekben alkotott, egyértelműen kiürülőfélben, kiüresedőben van. A váteszi költői alapmagatartáson alapuló líra -, mely a versbeni individuumot szinte megkérdőjelezhetetlenül helyezte és hagyta a verscentrumban, s mely képtechnikájában illetve világlátásában erőteljesen a népköltészetre támaszkodott, s ezt vonta párhuzamba részben az avantgárdé (szürrealizmus), részben a tárgyias líra elemeivel egy sajátos, rájuk jellemző, a láncszerűen egymásra épülő asszociációk megsokszorozásán alapuló ún. képfejlesztő technika segítségével - már a hetvenes években megmutatta egyrészt idejétmúlt voltát, másrészt líraelméleti, líratörténeti, valamint esztétikai problematikusságát. Ezt még inkább felerősítette a szocializmusnak nevezett rendszer felbomlása 1989 után, hiszen a demokrácia létrejöttével és kiszélesedésével az irodalomnak az a nemzeti sorskérdésekben, a megkésett és hiányos fejlődésben gyökerező, társadalmi feladatokat felvállaló iránya, amit ez a váteszi líratípus képviselt, egyszerre vált még kiüresedettebbé, s ugyanakkor feleslegessé. Hiszen ez a korábbi, részben heroikus, esetenként heroikus pózokban tetszelgő líra, mely egyszerre kívánt rámutatni a társadalmi-történelmi igazságtalanságokra, s valamiféle felsőbb sugallattól vezérelve (s önmagát a kiválasztottak tévedhetetlenségével szemlélve) megmutatni a helyes, a követendő utat, teljességgel funkciótlanná vált; a demokrácia rendszerének kiépülésével még azt a maradék erejét is elvesztette, amelyet a korábbi torz, zsákutcás magyar fejlődés következtében magáénak tudhatott. Hiszen mint líratörténeti képződmény egyébként jellegzetesen a XIX. század gyermeke volt; a romantikus líra gyökereiből táplálkozott, megfrissítve magát részben a népköltészet mélyrétegeiből, részben a XX. századi avantgárdé illetve modern líra képtechnikájából származó elemmel.

Nem tudható persze egyértelműen, hogy e röviden jellemzett líratörténeti átalakulás és annak következményei játszottak-e valamiféle szerepet Ágh István munkásságának részleges átalakulásában. Már csak azért sem, mert erre utaló szövegekkel nem találkozhatni a Virágárokban sem. Az azonban nyilvánvalónak tűnik a közvetett jelek alapján is, hogy szerzőnk e lírai paradigmát tekinti egyértelműen kitüntetett pozíciójúnak. Ezt mutatják értékpreferenciái, melyek a megidézett személyek kapcsán válnak láthatóvá, s természetesen az a megértő, odaforduló, szeretetteljes hangnem, ahogyan az ebbe az irodalmi modellbe tartozó alkotókról beszél (Szabó István, Sinka István, Sarkadi Imre, Kondor Béla, és persze bátyja, Nagy László).

A kötet írásait a szerző három nagy fejezetbe csoportosította. E felosztásnak nincsen semmi különösebb alapja, pusztán csak tematikai. Sem műfajilag, sem poétikailag, sem világképileg nem válnak el más egyéb módon a visszaemlékezések, csak e meglehetősen külsődleges (felszínes?) szempontból. Így a könyv eléggé homogénnek mondható, amely megállapításhoz itt még semmiféle értékaspektust nem társítanék.

Az első rész (A kuvasz terrénuma) a múltat a pályatársakra, közelebbi és távolabbi író- és művészbarátokra emlékezve idézi meg. A történéseket, a hangnemet és a beszédmódot tekintve közös sajátsága az írásoknak a líraiság és a tragikum keveredése. a megjelenített események szinte mindegyike halállal, a megidézett személyek halálával zárul. A legmélyebb fájdalmat talán testvérére, Nagy Lászlóra való visszaemlékezés zárlata tárja elénk: "Utolsó nyarán bodzabogyót hozatott velem hazulról fa- és bőrfestéknek. A hajdani Bak koma emléke juttatta eszébe, aki >maga varrta csizmáit, maga tímárkodta kecskebőrből. S lilára festette bodzalével<. >A PESTI BODZA SÖTÉT AZ ISZKÁZI VILÁGOS; BODZA FŐZVE MÉG TINTÁNAK IS JÓ; KEDVESEM BETEGEN FEKSZIK E HAJNALON SZERESS MOST SZERELEM.<

Nem tudom befejezni ezt az írást." (21-22.) E tragikus zárások - mely hangnem helyenként a művek más részeiben is felfedezhető - következtében az írások rekviem-jelleget kapnak, vagyis a megidézés az emlékezet természetes mozdulása, ám ezzel párhuzamosan a tiszteletadás, a gyász gesztusa is hangsúlyos szerephez jut. Így az elégikusság is jellegzetes jeggyé válik esetenként. A megjelenített alakok mindegyikéről elmondható, hogy koruknak ('60-as és '70-es évek) kimagasló alkotói/személyiségei voltak, akiknek életútja, viselkedése, világfelfogása, emberi kapcsolatai sok tekintetben modellértékűnek mondható. Kiváló művészek, helyenként zseniális képességekkel megáldott alakok ők, akiknek nagyjából hasonló sors jutott: egyedüllét, meg-nem-értettség, hatalmi önkényeskedés, alkohol. Egy külsőségeiben konszolidálódó világ illetve társadalom mélyén meghúzódó belső feszültségek nyernek itt közvetett megfogalmazást. Persze - tegyük hozzá - úgy tűnik, van ezekben felidézett a művész-gesztusokban és -cselekedetekben nem kevés manír, póz helyenként magamutogatás is. Ám az mindenképpen figyelemre méltó, mennyien választották közülük az önpusztításnak ilyen vagy olyan módját, - ami végsősoron a világban való otthontalanságuknak, létük korlátozottságának kifejezője. Az írások azonban mindezen vonásokkal együtt sem mondhatók alapvetően tragikus hangoltságúaknak. A megidézett múlt egy sok tekintetben megszépült/megszépített messzeségként áll előttünk. Talán egyedül az 1956 októberének híres/hírhedt Kossuth téri eseményeire emlékező Hulló levelek vére, valamint részben a Kondor-memoár, mely Sarkadi öngyilkosságát eleveníti fel, képeznek kivételt. Egyébként meghatározó a nosztalgia érzése, a már-már idillinek tűnő múlt. E hangulat pedig legelsősorban a korábban már emlegetett líraiságra vezethető vissza leginkább. Az emlékezéshez egyébként is többnyire a lírizálás kapcsolódik, ha abban a nosztalgia dominál; ám különösen így van ez, ha egy költő a visszaemlékező személy, akinek különös fogékonysága van a lírai jelleget biztosító képszerűségre, mely szcenikusság természetesen jellegzetesen Ágh István-i: a tárgyias látásmód mögött erőteljes hangulatiság húzódik meg, illetve az önéletrajziság személyessége a tárgyak konkrétságával és egyetemesebb-tágabb horizontok felé mutató időtlenségével kerül szintézisbe: "Nagymama eltávozása után szobájában mi aludtunk, laktunk, melegedtünk, álmodtunk a sötétbarna, tonett ívű ágyakon, a cseresznyefa keretű tükörből vágytuk növekedésünket; apánk halála, anyánk elköltözése után ellopták ezt a tükröt is, akár a kishordót, tortástálat, talicskát, lószerszámot, kaszát, mintha valami bűnt követtünk volna el, mert nem maradtunk otthon. Ez a szoba öreganyánk haláláig testvéreim csatatere volt vele." (9) Szabó Istvánról írva: "Utolsó írásaiban fölengedett, visszaváltozott cserszegi félelmeiből, Reza néni kenyértészta-temető siratódalaiból világbíró gyerekké; elbűvölik a szarvasok, szerszámok: balaska és a rezi köszörű; hálásan pezsgő málnaszörp, apja testévé személyesült csigaszeges bakancs és a sárga regények. Segítségére sietett Arizona Jack, ha bántották." (35) Huszárik Zoltán kapcsán: "A barna fotelek és a kanapé tonnássá nehezednek magányától, föl se öltözik, barna alsónadrágban nyit ajtót. Kapaszkodója a könyv, a grafikázás meg a lemezjátszó, az, amelyiket egyszer már lefoglalt a végrehajtó... Görög népdalok csalogatták a napfényes délre, tengerparti halászfaluba remetének, ha már száműzték, mért nem inkább Kréta szigetére?" (123)

A nyelvi megformáltság kapcsán azonban felvetendő egy jelentősnek mondható probléma. A visszaemlékező személyiség számára maga a visszaemlékezés aktusa, illetve a visszaemlékezés helyessége/pontossága egyetlen pillanatra sem válik kérdésessé. Akárcsak a váteszi líramodellt, az ebből kinövő, az ezzel szoros kapcsolatban álló memoárt sem jellemzi semmiféle értelmű és aspektusú bizonytalanság. Az emlékező problémátlanul idézi meg a múltat, saját énjébe, tudatába vetett hite ugyanúgy nem kérdőjeleződik meg, mint ahogyan annak elmondhatósága, nyelv általi kifejezhetősége sem. Ahogyan a verseket, ezen emlékezéseket is a felnagyított, centrumban lévő én uralja mind a magatartásbeli, mind a nyelvi pozíciót tekintve. E szituáltság, az emlékező ilyenformán történő konstituálása túlságosan is mindentudóvá teszi az elbeszélőt, aki ugyan személyességével erőteljesen hitelesíteni képes az elmondottakat, ám a túlzott omnipotencia ezt részlegesen súlytalanítja, problematikussá teszi. Arról nem is szólva, hogy az erőteljes személyesség azon kérdést is felveti, hogy vajon egy más aspektusú személyesség nem látna-e másképp. Vagyis végsősoron felvethető a kérdés: bizonyos-e, hogy mindez megtörtént, s ha igen, így történt-e? Nem mintha az elbeszélőt őszintétlenséggel kívánnám vádolni. De más nem élhette meg másképpen mindezt? Úgy vélem, a viszonylagosságnak, a bizonytalanságnak legalább egy minimális jelzése sokat tágíthatott volna a művek jelentéshorizontján éppúgy, mint ahogyan emelhette volna azok esztétikai értékességét is! Igaz ugyan, hogy a memoár szubjektív műfaj, ám a túlzott szubjektivitás illetve az abszolút problémátlan emlékezés (és az önmagát abszolút problémátlannak mutató emlékező) óhatatlanul az alapjelentések szűkülését eredményezi(k), ami pedig magának az emlékezésnek, a műnek a kérdésessé válását implikálhatja. Arról már nem is szólva, hogy mindez együtt jár a befogadóra gyakorolni kívánt hatás intenzitásának csökkenésével. Így a könyv első fejezetének írásai még kordokumentumként is csak részlegesen képesek funkcionálni, holott valamiképpen annak is készültek. De még ezen művek is jobbnak, értékesebbnek mondhatók a második fejezetben (Enyémmé lakott elhagyott) olvashatókénál, melyek, ha lehet, még szubjektívebbek, még személyesebbek. Itt a szerző gyermekkori, de főként ifjúkori lakóhelyeire emlékszik vissza. Ha az első rész írásainak kölcsönzött némi horizontot - s ezzel együtt olvasói érdeklődést(?) - az, hogy a korábbi évtizedek egy-egy jelentős alakját idézték meg, addig itt még ez sem mondható. A személyesség még erőteljesebbé válását (azaz hogy túlzottan csak az emlékezőről illetve életének egyébként teljességgel jelentéktelen figuráiról van szó) esztétikailag csak a korábban emlegetett líraiság képes némileg ellensúlyozni, valamint a tárgyiasság és az abból kibomló hangulatiság néhány szép - már-már költői - példája: "Évek réteges gátja duzzasztja föl a Tapolca-patakot, megállítja tükörképünk ifjúságát, az első szerelmet, s meglepődünk, mennyi minden éltünk át történettelen, vagy az ábrándok meséibe képzeltük át magunkat a muskátli keserű illatában, tündérkirálynővel Árgyélus királyfiként. Tél! Elkezdi rapszódiáját a havas-zöld xilofon, búgó, óriás kagyló a medence, porcelántál, kékesfehér, érlelődő bor lehel lelket a présházakba, kéményfüstök egymásba foszlása a mennyben, s a szőlőkarók mint néger atléták vágtáznak a vulkánok csúcsára, sűrűséggé feketednek odafönn, s a madarak első nászénekére aláárasztják a nyers kéregszagot; a mandulás fehér, kikötött léggömbök sokasága, lilás és frissfehér ejtőernyők a cseresznyefák, a meggyfák, ahogy az ég a meztelen földre ereszkedik. Neked szakítok ibolyát, fogadd el!"(225-6)

S jobbára ugyanez mondható el az utolsó fejezetről is (Forráskút délen), mely ez író külföldi utazásainak szintúgy túlságosan szubjektív megidézése; tágabb, egyetemesebb jelentéskörök csak egy-egy líraibb epizódban jelennek meg.

Végülis felvethető a kérdés: a visszaemlékezés mint műfaj, vagy az ilyesfajta visszaemlékezés lett problematikussá? Úgy vélem, a memoár-szerű írások még nem mentek keresztül a XX. század második felének műfajtranszformációs purgatóriumán. Pedig ha ma már nem lehet verset, regényt írni úgy, mint 50-100 évvel ezelőtt (nem azért, mert nem modern, hanem mert megváltozott, átalakult a világ), akkor ugyanez vonatkoztatható a fenti műfajra is. Megmerevedett, sémákba kövesedett műfajba nehéz életet lehelni. Ez Ágh Istvánnak is legfeljebb csak néhányszor, a líraiság révén sikerült, ám a hozadék, az eredmény sajnos csak viszonylagosnak mondható. (Kortárs)