Alföld - 48. évf. 9. sz. (1997. szeptember)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Ferdinándi György

Tarte a l'homme

Egy darab kék kócbaba. Bóbita, tányérszem, húgysavmarta anyag. Fekete tiszti sapka. Indiáner. Kővel dobnak nem lesz kinek fájjon. Emlékeim egybemosódnak. Kézirataimat elkobozták, hajósládám a tengerbe veszett.

Itt állnak mind. Rakovszki Alfrédné. Szép, inas öregasszony. Lendíti a hintát. Ach so hoch mann sieht es kaum. Olyan magasra. Azám. Lajos bácsi is itt. Süteményt hozott. Kizárták. Lassan összeért a vállunk. Citrompótló, szódabikarbóna, itt a valódi celofán! Hüppögve zokog.

Tarka macska a kerekek alatt. Basilides Mária. Egyetlen autó volt a hegyen. Az angol követ kocsija. Merszosztén Argentínába került. Akár az úrigyerekek. Az almamelléki tanító sem tart azóta szobacicát. Rézinek hívták. Mért mondtad? - kérdi. Talán húsz éves lehetett. Leveszi pápaszemét, négy-öt magyar összehajol, körülményesen sírvafakad.

Ez itt Szegő Andor. A barátom. Ingkabátján viseli a fekete karszalagot. Kaposszegcső. Szorongatja a kézbesítetlen képeslapokat. A háttérben Knüppel prefektus úr. Nádpálca, lénia, mogyoró. Nyetabruta nyetasó. Építi az utat.

Engedd, hogy félaléltan rádnehezedjék testem. Godlblatt Ungvár. Ifjúsági rúdugróbajnokság. Kirchhoffer József tornatanár. Haja kihullott, hétrét görnyed a szójabab alatt.

Pilcsik Tógyer baktat az Üllői úton. Ott, ahol az a grund, ott állt a stadion. Palásti játékvezető, Krampusz, a borbély, Ártány, a vasutas. Csikós Gyula bácsi. És nicsak, Kispéter Mihálynak szobrot emelt valaki a Soroksári úton.

Sanctus Julius Bús, péceli lakatos. Két ujját lekapta a gép. Ül a kőbányai pályaudvaron, várja a vonatot. Tábori kis traktor. Legközelebb meglátogatom. Legközelebb. A másodperc századrésze maradt.

Angéla néni. Gubicza Jánosné, Kacsa utca tizenöt. Endrédinél zongorázott. Tóthnál a kiskörúton. Oh frajlájn Gréte, szeress egy kicsit belém. Később egyedül, amikor elhaltak mellőle, a dobos, a szakszofonos.

Németh Györgyi biceg. A szobának nincs ablaka. Egyszer ugyan besütött ide a novemberi nap. Karácsonyra azonban eltűntették a belövést, helyrehozták a falat. Tegnap még azt mondtam, jó estét édes, ma mégis elhagyom drágám, magát. A nevető-polkától Németh György koronaőr beszkárt-váltókezelő minden szombaton idegrohamot.

Zábránszky Pisti, kalauz. Vadászebet tart, sétál, pórázzal a hóna alatt. Szemrehányóan néz. Már nem ír. Hallgat. Amalia Jacksont hallgatja az Avason. Bordáim kosarában féltett arcokat őrzök. Pulpo-bár, Sashegyi-út, Vega Baja, Badacsony.

Testvéröcsém a Gare de l'Est-en. Stefáncsik Romuálddal verekszik. Összeszorítja a száját, sápadt. Koponyáján két fehér forradás. A füle mögött a masztoidit. Minden reggel, amikor tisztába tették, megcsókoltam az anyajegyet a térde alatt. Kiálltam mellette. Ezen most csodálkozom. Időközben megismertem magamat. Nézzük egymást. Mutogatni minek. Kiperegtek a kalászból a szavak. Még nyújtja a karját, amikor kifordul az alagútból a vonat.

Védtelen, durcás fiatalasszony. A vonat tetején Szakály-Hőgyészen szalonnát, krumplit batyuzott. Somfai az arcába ütött, lekurvázták az utasok a buszon. Püpőci volt a neve, orvosnak készült, egyszer egy pillanatra megfeledkezett magáról, azóta tudom, szép hangja volt, valaha énekelni is tudott. Kapál a kertben, felnéz, hunyorog, te jóég, én megbolondultam? Barna spaniel miért hallom ma is talán mer kacagott a pincében él vedlett izgága puli vau-vau néni mondd szépen nagyanya fiam fiam mit mond a kicsi. Ezt a fát én ültettem nagyapáddal. Akkor erre még senki se lakott. Ülünk a gesztenyesoron, megosztjuk a galuskát, sört kortyol, elfelezzük az adagot.

Színházba készültek keménykalap fekete felöltő csatakos. Tejért ment, elesett, magára borította az üveget. A muzsikusnak dalból van a lelke az egész világ szíve dobog benne. Kézenfog, vezet, érzem, a lépései milyen bizonytalanok. Az egyik felperes a másik menthetetlenül alperes a rendelkezésre álló évek alatt. Gyurkám mesélj könyörög a tolókocsiban inkább ő mesél akkora voltál mint ez a szalvéta fehér kendő ezüstgyűrűben retteg hogy elunja magát a látogató.

Gyengeelméjűek gyűrűjében Miklóska bivalyerős skizofrén Perenyei úr már nem kérdezi hány óra hány óra Gyuszikám hallgat néha verekednek az ápolók kulcsra zárják a folyosót egyszer sírva jött be vasárnap a kerítésnél megmutatták felhozták az onokám ágyára kuporodva vinnyog, megérintette a rácsnál, valami eszébe jutott. Apám éles jajkiáltása kitolják a kertbe ha süt a nap ha félrecsúszik felborul a kocsi homlokán horzsolás fekszik a küllők közt zuhanás közben fél ha magára marad. Estefelé értejönnek, Miklóska, Perenyei úr szuszogva cipelik már huszonöt éve skizofrének gyengeelméjűek körülállnak még a párnáját sem jól igazítom.

Itt állnak mind. Néznek. Várnak tőlem valamit. Erősen gondolkodom mit mondhatok hit remény szeretet e kettő kell nekem szó nélkül be kell állnom a sorba szabadság szerelem vezéreljen tégedet végezni szótlanul a magamét a másodperc századrésze marad. Perenyei úr megfordul becsomagoljam kérdezi bólintok bordáim kosarában meggörnyedek cipelem.

 

Holtidény

Megyek (állok?) valami keskeny folyosón. Elmosódott körvonalak, átlátok a falakon (nincsenek falak), bizonytalan, hogy világos van vagy sötét. (Szénapadlás? Tornaterem?) Minduntalan megszakad az adás. Már álmodni se tudok.

Az ébrenlét órái. Az ember keresgél, matat a múltban, végigveszi, mi marad. Nem sok: minden hét évben kicserélődünk, ha igaz. Így nem mondhatom, hogy egyetlen sejtemmel is történ volna valami. Karbantartom őket, kiszipolyozom. Nem csoda, hogy még az álom is elposványosodik, félbemarad.

Pedig általában egészen másként indul a dolog. A harmincas éveit taposó maga sem érti, mi történt, hgoy (a legszebb korban) az emberélet útjának felén minden különösebb ok nélkül mélypontra jutott: Szépreményű: gátlástalanabb korokban így címezték a fiatalokat. Szerencsés fickó, aki élete végéig szépreményű marad. Mert a túlnyomó többség készpénznek veszi, alig serdült fel, nekilát, hogy valóra váltsa a reményt.

Húsz év kiesés. Az életre még egy századmásodperc - egy álomnyi idő - se marad. Annak idején elég volt, ha sorravettem a terveimet. Elhittem (elhitték), előlegezték a bizalmat, a tágranyílt szemeket. Lehet, hogy valamiféle másodvirágzás lesz még azért (ha nem állok meg) úgy negyven után. Megérdemli a vállveregetést, aki ezen a hosszú holtidényen átverekedte magát.

Valaki áll előttem. Szürke, lapos arc, tele van szalmaszálakkal a haja. Átnéz rajtam, rossz zakóját egyetlen gomb takarja össze a hasán. Valami számonkérés-szerű van a jelenetben (nyilván a pajtában aludt), nem figyelmeztetem, kényelmetlen érzés, hogy itt áll és én nem szeretem (és én becsapom).

Költséges kín: tönkreteszi a holnapi napot. Szabott árakkal dolgozunk (mint a farkasok) álmatlanság húsz percent (negyven ha meginog az önbizalom). Álltam előtte, tudta, hogy én vagyok az oka, elbúcsúztatták (elbocsájtották), hosszantartó taps, érzékeny volt, jóhiszemű (hasznavehetetlen) belerokkant kezet ad néz (nézem) miért kellett, tényleg csak úgy lehet ha egymásba marunk?

Úgy látszik, igen. Nincsen benne semmi különös ha az ember magára marad. Nem mozdulok ki hazulról, ülök a medence partján, napozok. A vízben ápolt ötvenesek, izmos kamaszok. Sehol egy magamfajta. Gürcölnek valahol, nem hiányoznak, sápadtak, idegesek (nincsen hely számukra a nap alatt). A nyugágyakon süldőlányok, kismamák, asszonyok (a teremtés koronája), észre se vesznek, sütkéreznek, kacérkodnak, ápolják magukat.

Sietek (érzem a hátamban a szemét), szaladok. Kertváros, sosemlátott hosszú utak, késő délután, esett az eső, most megy le a nap. Sehol senki, mégis (kétségtelen) egyre szorosabb nyakamon a hurok. Új elem: mindez Anglia, az őrszobát keresem (a menekülés útja), félek. Állok az íróasztal előtt (legjobb lesz mindent őszintén) utolér (ő is ide!), csupa néma jelenet, vizesen koponyájára tapad (kifésülte a szalmát) a haja.

Émelygő ébrenlét. Pedig egészen másként indult a dolog. Táncolni jártunk, játszottunk, mint az ebek, nem bántuk különösebben, hogy a társadalom a (szerencsétlen) eszményi szerelmet szentesíti. A házasság ugyan felkészületlenül ért, mégsem mondható, hogy szolgálaton kívül helyezett volna (mint majd' mindenkit) ez a hivatalos (szerencsés) nyugalom. Serdülőket hajkurásztam (a lehetetlen ösztökél) - bölcs neveltetésemből ennyi maradt.

Már nem látok semmit (világos van vagy sötét?), jégpáncél, elfagy az arcom, a kezem. Megütött? (Melyik? Kicsoda?) Vernek? Jeges rémület, zsibbadok (vér?), érzem szájamban a sós meleget. Nem vallatnak, teljes a csend.

Az ég áldjon meg, ha még nem késő szabd alacsonyabbra igényeidet. Erőátcsoportosítás: húszas évei végén az ember egy szép napon észreveszi, hogy a nehézség, az érzelmi bonyodalom nemhogy serkentené, elkedvetleníti. Az új helyzet nem tűnik drámainak (új korosztályok a szorítóban, növekvő választék) - ellenállhatatlanságuk bizonyítékát látják benne sokan. Igaz ami igaz, eleinte nem kellemetlen érzés a potya.

Azután ez is elmaradozik. Gyatra gyönyör volt, az első komoly (szakmai) eredmény után emléke se marad. Senki sem oszthatja ketté magát: igazán igényes, aki az élvezetben is az. (Gőg? Lustaság? Önbizalom?) Az ember megengedi magának a legnagyobb fényűzést: többé nem ügyeskedik, nem hazudik. Az őszinteségnek (kíméletlenség, önzés) egy kézzelfogható eredménye van: az űr. Aki következetesen alkalmazza, hamarosan feneketlen légkútba zuhan.

Úgylátszik, tévedés volt. Szabad az út, mehetek ahová akarok. Az őrszoba üres, esett az eső (földszag, kristálytiszta levegő) most megy le a nap. Utolsó kétely: (ha nem itt, másutt) vannak, vagy sem? (A szénapadláson? A tornateremben? Az utakon?) És ha nem: ezentúl teljesen magam maradok?

Ülök a medence szegélyén, napozok. A kismamák ígérik a legkönnyebb, legízletesebb falatot. Ápolt ötvenesek, izmos kamaszok: a csöppségek mellé heverednek, gügyögnek, heherésznek, perceken múlik a bizalom. Azután már csak módszer kérdése: a lélekelemzés a célravezetőbb, vagy a zene (diszkréten bemutatni hogyan ropog az izom). Még fiatal vagyok, és beszélni már tudok (a legszebb férfikor) - mégis nyilvánvaló: neveletlenség lenne megzavarni ezt a tökéletes hangulatot. A kismamákat a férjükre emlékeztetem, még megkérdeznék, miért ülök itt (mért nem gürcölök valahol) (aktahegyek) mit keresek. Az arcomra van írva, de nekik ne (mindenkinek a maga magánya) másnak panaszoljam a nehézségeimet. Tapintatos, de nyomatékos alhang: a kimerültséget (az álmatlanságot) mindig megsínylik az intim kapcsolatok.

Mindez természetesen csak részben igaz. A valóság: én vagyok közömbös, szolgálaton kívül. Nem érdekelnek, ezért nem vesznek észre, innen a közöny, nem izgatnak, és ez az egyetlen, amit még tudomásul venni se szabad.

Kertváros, észak-déli irányú hosszú utak. Néma csend. Sehol senki. Anglia. Lassan felszívódó nagy nyugalom.

Holtszezon: húsz év kiesés. Csoda-e, ha megcsalják, ha magára marad? Asszonya nem várhat: elvirágzik, mire révbe jutott. Erre valók a diszkrét ötvenesek, úszómesterek, szépfiúk, kamaszok. Valami másról: emberibb életről álmodozott. Most az álom is elposványosodik, félbemarad. Begubódzik, dolgozik. Magányos, érdektelen ember. Néha morgolódik, elfelejti, az ébrenlét órái (tönkreteszik a holnapi napot).

Nem így képzeltem (mindegy). Nem ügyeskedek, nem hazudok. Megyek (állok?) valami keskeny folyosón. Elmosódott körvonalak, átlátok a falakon (nincsenek falak), már álmodni se tudok.

 

Camara Obscura

Hat betonlemez. Négy fal, mennyezet, alap. Test űr cseppfolyós fekete tér merev köb lebeg semmi zuhan. Kellő időben kellő pontossággal erős fénynyaláb feladat. Nemlévőből lévőt szavakat jelentést sorokat. Szegény üres félrevezető amnéziás elhasznált többértelmű nehézkes értelmetlen hasznavehetetlen silány pontatlan eszköz anyag.

Leírván tüstént elveszíti gomolygó ősköd jel magányos csillagkép feszes él feloldva híg hamis más nem létezik. Végtelenje és veszte árulás kell lehetetlen vigyázat sötétkamra fényt kap fekete nyomtalanul szánalmas savaborsa var sava bor hasonlatot mindig lehet de ezzel nem jutunk merre hová az első szavak szalmaszálnyi ártatlansága világűr belépni tilos.

Valami nagy tér tágas levegős házak háttér alullátás égbolt reggel napfény horizont. Kívül esik a kereten, de mintha piac lenne fény mozgás asszonyom arca az égen alulról fölfelé fekszem gyerek alacsony. Beszél vidám felel folytat pontos emlék mégsem találom társalgás én kezdtem igen olaszok (figyelem fókusz az űrben) vendégmunkások nem úgy mint mi másként helytelenül primitív lenézek a járda mentén sorakoznak napoznak mediterrán kulisszaszavak.

Tiszta, éles kép. Asszonyom arca az égen faggatom (ki mondta) emelkedek vagy ő süllyed (ki mondta) elfordul (honnan azonnal kicsoda). Már nem tudom mit mesélt nem marad csak a lényeg a lényeg hódításra szánt behízelgő magabiztos nem női férfiszavak. Várok csend elfordul hallgat feje mellettem a téren lassú egyenletes nyomás fekete-fehér már nem süt a nap.

Ennyi. Nincsen magyarázat. Még nem ért véget az álom inkább veszít erejéből kifullad átmenetileg megakad. Természetes a keret, indokolt a város, a piac. Mióta nem vagyok ott, fiammal járnak (alulnézet) bízom benne lefoglalja megőrzi (ötéves a fiam). A vendégmunkások ott ácsorognak a téren. Nem szeretem az olaszokat. Kiegyensúlyozott asszony nem keres kalandot bonyodalmat de éppen ezért józan sanyargatni sem tudja (akarja) magát a nyelvet nem értő nem kockázat idegen nem kockáztat hallgat hívásra jön rúgásra marad. Minden testi munkás tudja lelkiállapotokkal nem lehet felhúzni a falakat hórukk-emberek célratörők nem keverik a műfajokat.

Féltés forrása, kulisszaszavak. Mi lesz ha talál valakit mi lesz nemlétező társat hórukk-embert lehetetlent eszményi példányt végleteket egyesítő sosemvolt csodabogarat. Elfordul, hallgat. Egyenletes nyomás. Egyszerű minden. A magyarázat (gyalázat) tönkreteszi a lényege sivár zavaros lapos szégyen ami marad.

Szomorú az álom amely a szavakat befogadja. Szomorú a szöveg szövete szavak. Ősköd emléke sóvárgó sikoly elhagyni elhagyni a magyarázatot. Hasonlatot mindig lehet találni, de ezzel nem jutunk közelebb húzni törölni névelők névutók nevesincs gomolyag vesszők hol a vessző sem a kezdet sem a vég hol a pont. Néhány ige név megannyi csalás vesztegetés zsarolás húzni húzni elminiálni (visszaadni) a csillagokat.

Új erőre kap csalafinta fogás azt sugalmazza befejezte (nem teheti tudnom kellett volna: nem létezik nem tudtam) felülök ez itten az ágyam fehér fény hómező felülnézet nézem a falat.

Bal lábam bizsereg fekete folt a kisujjam alatt (nem sajnálja a részleteket) szőrtelen fehér libabőr befelé görbül lila daganat. Anyám! hallom a hangom háromszor anyám sikoly tör torkomra meglepetés tudom valahol nem jön nem jöhet hiába hívom. Vérmérgezést kaptam mondom-e vagy máris a magyarázat a lazuló szövetbe szavakat mert máris gyengül a kép felállnék járnék hátha csak elzsibbadt ami használaton (szolgálaton) kívül van helyezve rossznak érezzük pedig a funkciójukból kiemelt dolgok nemcsak rossz funkciót jelentenek hanem mindig egy olyan tételt is mely szerint az a bizonyos tevékenység (működés) nem létezik helyette más van hanyattfekszem még nem ért véget az álom de sötét van nem fehérek már a falak.

Zavaros képsor összefüggéstelen az elme nem látja át képtelen logikád láncát ha feloldod hasraesik a pőre gondolat mi köze káosznak misztrálnak a múlthoz nem liftakna légkút miért ne változtatna utat.

Lényegtelen mozzanat: nem az enyém az a láb csak a folt az enyém kátrány a kisujjam alatt. Szőrzetét villanyozás közben pörkölte le apám bénuló lábát lavórba emelte kis hengerrel pásztázta próbáltam én is csípett benedvesítette kezemben érzem húzom vonom fehér bőrén bakelit nyirkos fekete felirat. Idővel ugyanígy befelé görbült neki is ujjai fehér görcsben egészen a talpa alatt. Sikoltott-e nem emlékszem egyszer hiába szólt kopogott miért tették vele nincs az a förtelem ma is várom a választ helyette más van fehér folt világűr töltött galambdúc levegő kulissza-szavak.

Az álom bomlasztó ereje nélkül mi a valóság térbe időbe helyezett állítmány az alany hol a lényeg a valóság bomlasztó erejétől elsápad az álom a felháborodás mocsár állóvíz láp magyarázat (figyelem fókusz az űrben) úsznitudók gyalázata tintahalak.

Minél több véletlen rácsán úszva át. Marad az ágy vitorlás úszik lebeg inog hanyatt fekszem nem mozdulok a keleti féltekén relatíve hason Boroska őrmester nem üvöltött csóválta a fejét villanyt gyújtott felállították az árbócokat merre úsznak eveznek léte vizén az önkéntes urak.

Oldalt fordulok fázom világosodik a lepedőt derekamra csavarom az álom az álom kifújta magát mögöttem mozgás szuszogás némán szopja az ujját a fiam. Kacérkodás az ébrenléttel mint óceánok határa végtelen elmosódott nem érzékelhető Gibraltárnál meddig földköziek honnan atlantiak a habok Kogoutowitz Manó megmondaná (nagy vagy Csendesóceán! sírta dadog) a vessző a vessző már ott a vajaskenyérszagú népiskolában (sem mondott semmit de azt öt világnyelven) (tönkresilányította a feliratokat).

Háromszor hívom mozdulnék mászna türelmetlen várakozás mindjárt átgördül rajtam (langyos gomolyag) mindjárt mellemre magamhoz ötéves a fiam. Nem tudok megfordulni ott van mögöttem de egyre kevésbé még alig már csak távolodik kihűlő készenlét ólomsúly nem tartja meg amit fölfedez leírván tüstént elveszíti mi volt vonzás várakozás hiány távolodás kifosztottság végtelenje és veszte csupasz rázkódó vállak száraz öngyilkos zokogás átlendít a határon állóvíz ébrenlét elviselhetetlen közeleg menekülnék mennék vissza még nem szállt fel a köd a homály szétfoszlik szürke hajamba akad. Tömény űr helyett magyarázat fehér fény reggel nem tudom tovább ámítani áltatni magam.

Öregség szégyene kifosztott pőre magány ölelés melege borzongása lerohanja védtelen álmaiban. Felnőtt fiam derekamnak feszítette magát lányom hűvös bőre a trópusokon hátamon elnyúlva aludt ez a legkisebb vándorlás-részecske magunkból apának anyának elfogadott friss csupasz testük melegét őrzik a sejtek atomok homályos foltnyi együgyűség kiaknázatlan szerelem meghunyászkodó arconütött hatalom. Gazdátlan bárka ájult tutajos a tér üres órák évek hosszú hosszú napok.

Camara obscura. Hat betonlemez, négy fal, mennyezet, alap. Összefüggéstelennek tűnő eseménysor álom-mozaik. Feszes csillagkép volt menthetetlenül elárulták összezavarták a szavak. Egyetlen sikoly háromszólamú visszhang tér idő rabság hogyan hogyan egyidejűleg egymásra írni a szavakat! Árulás rémület kapaszkodó kéz görcsbe hűlő hazajáró gyalázat alkalmatlan (vigyázat kulisszaszavak).

Erős fénynyaláb kellő lehetetlen elég a finom szemcsék szövete eleve csalás nem lehet előhívni csak redukálni űrt produkálni lehet felrázni magára hagyni végtelenül ritkítva nemlévőből lévőt káoszt hiányt fehér kínt gomolygó ősködöt merre hová az első szavak szalmaszálnyi ártatlansága (árulása) camara obscura világűr a levegőnek visszaadva száztíz grammos famentes bouffont-papíron.