Alföld - 48. évf. 8. sz. (1997. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Kőrösi Zoltán:

Történetek a csodálatos csecsemők életéből

 

Az utolsó debreceni eset

 

Állítólag a debreceni tudományegyetem legszürkébb alkonyati órái mindig azokra a péntek délutánokra estek, amikor a természettudományi kar beton és üveg kockaépületében egy bizonyos Hatvani László nevezetű tanárember, a szerves kémia professzora tartotta az előadásait. Némelyek szerint már az sem lehetett véletlen, hogy ezek az előadások éppen ezekre a délutánokra estek; elvégre tudja azt mindenki, hogy a pénteki alkonyat idején úgy lassul le az idő és úgy csukódnak le ólmosan a pillák, mintha a fáradt test az egész elmúlt hetet akarná kipihenni. Ráadásul ez a bizonyos Hatvani László valami okból soha nem engedett villanyt gyújtani a teremben, s nemegyszer megesett, hogy már az előadás kezdetén is félhomály ömlött az ócska zöld asztalokra és a nyikorgó, rozzant székekre, és a tanár úrból még az első sorban ülő diákok is csupán egy fel-s alá sétálgató feketés foltot láthattak. Ha pedig már őszre járt az év, mint éppen e történet idején is, és a szemerkélő eső szélfújta cseppjei maszatolták össze az ablakokat, hát mintha már össze is olvadt volna a kinti világ és a benti sötétség, igen, mintha a tanár úr az ide-oda hajladozó fák csúcsai közt lebegett volna, vagy mintha azok a lustán tornyosuló felhők is akár már a kopott asztalok fölött úszkálhattak volna.

Tudnivaló, hogy ez a Hatvani professzor ilyenkor általában az anyag születésének természetéről beszélt. Pontosabban az a Hatvani professzor mindig és mindenhol csakis erről beszélt; arról, hogy a csillagok nem is mások, mint csodálatos nukleáris kohók, amelyek belsejében az anyag átalakul, és hogy milyen gyönyörű az, hogy az ősrobbanáskor keletkezett hidrogénből és héliumból miképpen épülhettek fel a nehezebb elemek, és hogy egy-egy csillag halála, a csillag felrobbanása miként szórja szét a Világegyetemben a szenet, ezt az élet alapját jelentő elemet, hogy részt vehessen az új csillagok és új bolygók létrehozásában és az élet megszületésében is. És úgy mondják, hogy idáig jutva aztán ez a Hatvani professzor rendszerint megállt az ablak előtt, hüvelykujját a szürke mellénye zsebébe akasztotta, lehajtotta a fejét, mintha csak a linóleum mintái között akarná felkutatni a kérdéseire adható választ, állt így, görnyedt háttal, mozdulatlanul, majd lassan, mint aki a vízből bukik fel levegőért, úgy emelte fel a tekintetét, körülnézett a félhomályos teremben, és halkan, mégis valamiképpen csengő hangon ezt mondta:

- Ugye, ugye maguk is tudják, hogy mi a réges-régen elpusztult csillagok hamujából vagyunk, ugye maguk is tudják, hogy minden ember a csillagok gyermeke?

És aztán csak állt ez a Hatvani professzor, mint aki talán a válaszra várna.

És azt mesélik, hogy akkor, abban a bizonyos péntek délutáni félhomályban, amikor odakinn szemerkélt az eső, és a fel-feltámadó szélben kifordultak és visszalebbentek a fák levelei, mintha integetni akarnának, vagy jelet adni az este közeledtéről, és ez a Hatvani professzor is csupán egy elmosódó szürke árnyék volt az ablak előtt, ahogy ott állt, felvetett fejjel, a mellényzsebébe akasztott kézzel, akkor ezen az utolsó előadáson egyszercsak szép lassan előrehajolt a tanár úr, letérdelt, aztán pedig le is feküdt a linóleumra, az oldalára feküdt, a lábát felhúzta és a térdét a mellkasához szorította, összegömbölyödött, mint egy egészen kicsi, talán még meg sem született csecsemő, igen, éppen úgy feküdt, mint egy embrió az anyja hasában, még a hüvelykujját is a szájához illesztette, és a szemét lehunyta.

És hogy olyan csend volt akkor ott, abban a teremben, csupán egy ceruza gurult le egyre gyorsabban pörögve a padlóra, és kintről szűrődött be a szél suhogása, de máskülönben csak a Hatvani László tanár úr lélegzését lehetett hallani, a szuszogást, ahogy az a professzor öntudatlanul és mélyen aludt.

A diákok pedig ültek az egyre sűrüsödő homályban, aztán óvatosan, hogy zajt ne üssenek, lábujjhegyen lopakodtak ki a teremből, onnan, abból a szobából, ahol az ablak előtt akkor már nem is látszott más, csak egy kivehetetlen és kiismerhetetlen fekete folt.

 

A gyulai eset

Arrafelé, a késő őszi időkben, amikor már csak a hideg és nyálkás szelek söpörgetik a barnult levélcsomókat a járdaszélen, és az ablakokon vastagra, csíkosra hízik a pára, úgy mondják, nincsen is jobb annál, mint hogy az ember átpirosodott bőrrel, vízszagúan, nedves hajjal leül a termálfürdő büféjében, hátradől a bőrfotelban, mintha még az össze-vissza hullámok között lebegne, kibámul a vastag üvegen túlra, és valami fehérséget képzel oda, hó is lehetne akár, vagy csak a szem káprázik, éppen, ahogyan a fülben is ott van még a medence zaja, kiabálások és fújtatások, sípolás és fröcskölés, akár a csontszín kávéfőzőgép szuszogása, és ott fent, a sarokba illesztett vasállványon a már kora reggel kinyitott televíziókészülék egyhangú, álmosító duruzsolása, és úgy múlnak a percek és az órák, mint az eső is szemetel, múlnak csak, de ettől sem felállni, sem elindulni nem kell, csupán néha-néha kinézni az ablakon túlra, hallgatni az ajtó fölötti nagy, kerek óra kattogását.

Úgy mondják, ilyenkor vannak azok az idők, hogy már nincs értelme sem sietni, sem félni: és nincs vasárnap és nincs hétfő, de megszűnt a délelőtt és a délután is; bizony, ki ne látná, hogy a vizes törölközőből, az átforrósodott bőrről felszálló pára hízik cseppekké az ablaküvegen, a vízből lesz a víz, és közte van az ember, gondoljon erről bárki, amit akar.

Igencsak meglepő hát, hogy ez a történet állítólag éppen egy ilyen őszi napon esett meg a gyulai fürdőben.

Akkoriban a büfében, a pult mögött dolgozott egy bizonyos Rózsáné nevű fiatalasszony, akinek hétvégeken rendes szokása volt, hogy a gyermekét, egy Tibornak elkeresztelt kisfiút is magával hozta a munkába, s míg ő a kávékat öntözgette és a kockacukrokat potyogtatta, addig az a kicsi fiú vagy a pult mögött négykézlábazva játszogatott, vagy a forgófoteleket billegtetve töltötte az időt. Persze így, utólag kiderült, hogy volt egynéhány olyan vendég, aki nem gondolta ezt a Rózsánét a leggyöngédebb és leggondosabb anyának, már legalábbis akkor, ha a kávét kavargatva hátradőlve körülnézegetett. Mert ugye, azideig mégiscsak jobb, ha serényen jár a kávéfőző keze.

Azon a vasárnapon azonban egyszercsak megszűnt a kávék kihordása, mi több, ahhoz a Rózsánéhoz még szólni sem lehetett, mert megállt a fotelok között, a nyakát hátraszegte és még a szája is tátva maradt, állt csak fehér köténykében, bóbitában és fapapucsban, a kis kerek tálcát lassan leengedte és a televíziókészülékre mutatott. Mert úgy mondta aztán, hogy a Tibike van ott. Igen, a Tibike, az ő kisfia, aki az előbb még itt mászott az ablakpárkánynál, a filodendron és a vizipálma között, most nézze meg bárki, ott van a televízióban, ott megy a stúdióban, ahol a műsorvezető áll, kezében a mikrofonnal. Hogy fogta magát és egyszeriben bemászott a készülékbe. És ő ezt nem is hinné el egyáltalán, csakhogy az ember amit lát, legalább abban bízik. És nem is csupán arról volt szó, hogy a Tibike miként juthatott be a televízió belsejébe, de arról is, hogy ott, a kamerák előtt, a felvételi lámpák fényében ő hirtelen azt is meglátta a Tibikén, hogy micsoda kedves kis arca van, a kicsi hegyes álla, a nagy barna szemei, a tenyere meg, a széttárt ujjai, ahogyan a földre támaszkodik, olyan, mint két apró csillag. Hogy neki erre miért is nem volt ideje gondolni addig.

A történetben azonban az a legkülönösebb, hogy amikor ez a Rózsáné a televíziókészülékre kezdett mutogatni, és aztán a Tibikéről beszélt, akkor az összes fürdővendég, aki éppen a büfében üldögélt, az mind-mind értetlenül hallgatta. Illetve, valami ilyesmit is beszéltek utóbb, hogy nem egyszerűen már nem figyeltek rá, hanem állítólag ahogy a képernyőre néztek, hát mintha mindenki a saját gyerekét, vagy az unokáját látta volna abban a stúdióban. És nem is a Tibikét dícsérték, hanem arról áradoztak, hogy meg lehet nézni, mert az ő gyereküknek ugye, micsoda szép az arca, bizony ám, jó kiállású gyerek, szép is és okos is, nincs azon mit tagadni.

Talán ez az érthetetlen félreértés okozhatta, hogy amikor aztán elsötétült a képernyő, és a televíziókészülék elcsöndesült, hát csak hallgatagon üldögéltek a vendégek is a büfében. És mozdulatlanul, némán állt a Rózsáné is, a karját engedte le lassan.

Akkor volt, hogy onnan a sarokból, a páracsíkos ablaktól, a filodendron és a vizipálma mögül előmászott a Tibike. És a tenyere csattogott a műmárvány padlón, ahogy négykézlábazott szorgalmasan előre. Aztán meg a televízióban valami lovakat mutattak, homokos tengerpartot és egy nagy hajót, ahogy távolodva egyre csak kisebbedik, és fortyogni kezdett a kávéfőzőgép is, jött belőle a gőz, mint máskor is.

Hát, úgy mesélik, hogy így történt ott, a termálfürdőben az a vasárnapi délután.

És hogy kint is, az ablakon túlról is látszott, hogy nincs valami jó idő. Mert hideg van, és a nyálkás szelek röptetik a megbarnult leveleket össze-vissza.

 

A miskolci történet

Úgy mesélik, az volt az első langyos hétvége azon a tavaszon. Bizony, pedig akkor már jócskán áprilisra járt az idő. És még azt sem igen lehetett mondani, hogy a tél nyúlt volna hosszúra, hiszen rég eltűntek a falak mellől és a fák tövéből az utolsó töppedt hófoltok is, csak éppen egészen azideig valami semmiforma nyálkás hidegség töltötte ki a napokat; köd gomolygott reggelente, és még el sem múlhatott a délután, de már sötétedni kezdett, és estére az ablakok is bepárásodtak, az utcai lámpák körül meg mintha folytonosan esett volna az eső, vagy nem is az eső, csupán az összesűrűsödött levegő, akárha nem is akarna megállni már. Egyszóval hiába hajtogatták a kirakatokba tett naptárlapokat a virágárus kisasszonyok, hiába villogtak bármi tarka ingek a fényes belvárosi üvegtáblák mögött, nemigen akart megérkezni a tavasz.

Ám arra a hétvégére egycsapásra megjavult az idő.

A csütörtök délután még úgy múlt el, hogy abba az áthatolhatatlan gomolygásba vesztek a közeli toronyházak, aztán péntek hajnalra meg eltűntek a felhők, magasra nőtt és kéken ragyogott az ég, és a bükki erdők felől fújdogáló langyos szél olyan volt, akárha ott fent, az Avason minden levél és minden lomb csak éppen erre a reggelre bomlott volna ki, elviselhetetlen illatokat küldve a sófoltos járdák fölé a lakótelepekre, a nyitva felejtett ablakokhoz, az áporodott szobákba.

Érthető hát, hogy ebben a felfordult világban oly nagyon nem izgatott senkit a telefonok elromlása.

Történt ugyanis, hogy éppen erre a péntek reggelre felmondta a szolgálatot a város minden telefonkészüléke. Mi több, még a környékről, Tapolcáról, Szentlászlóról, Lillafüredről is hasonló hírek érkeztek. Mert hírek persze terjedtek, elvégre bizonyos elromlott készülékek miatt mégsem állhat meg az élet. A különös viszont az volt, hogy a jelek szerint mindössze a vezetékes telefonok körül támadhatott valami, de ott aztán úgy, hogy a kagylókból nem hallatszott más, csak mintha a vonalakban is a szél fújdogált volna, távoli sistergés és zúgás, s azon túl semmi sem. És a szerelők hiába kutattak, se akkor, se szombaton és vasárnap sem találták semmi okát a bajnak: a központokban éppoly hibátlanul működött minden gép, akár a rendes napokon, a lámpácskák jókedvűen villogtak, a kapcsolások tökéletesen dolgoztak, mint ahogy a vezetékek is sértetlennek mutatkoztak városszerte mindenütt. A kezeslábasokba bújt munkások nem is tudtak mit csinálni, tessék-lássék ugyan felnyitottak egy-egy aknafedelet, ellenőriztek egy-egy vonalat, de valójában teljességgel tanácstalanul topogtak.

Szombatig a helyzet csupán annyiban változott, hogy ugyan hiába hallózott bárki is a kagylókba, viszont többek állítása szerint az a bizonyos zúgás, amit még pénteken hallhattak, most már hol gyengébb, hol erősebb lett, igen, talán már nem is a szélre, inkább valami hatalmas víz hullámzására emlékeztetett. De hát szombat volt, sütött a nap, a mindenféle illatok, és a lassan átmelegedő aszfalt fölött remegett a pára, és odafönt is csupán apró, mozdulatlan felhőcskék lebegtek..., ugyan, kinek lett volna kedve zúgásokon szomorkodni, telefonok miatt dühöngeni?

Hát inkább sétálni és kirándulni! Persze, azt már sokkal inkább.

Szombat estére aztán már jónéhányan arról beszéltek, hogy igaz, eleinte nincsen más a kagylókban, csak zúgás és hullámzás, de ha valaki figyelmesen hallgatózik, mintha mindenféle nevetések és kiáltozások is lennének a háttérben. És hogy nincsen kétség, valami nagy disznóság történhetett, ha még most sem tudták a telefonokat megjavítani. Ki tudja, könnyen lehet szándékos is az egész. Méghogy amit a televízió és a rádió mondott be, hogy a hiba elhárításán már dolgoznak az illetékesek! Ugyan, ki hihetné el azt! Majd csak várni kell, mert aztán meg elképesztő dolgok fognak itt kiderülni. És hogy nagyon gyanús, mert azok a kiáltozások mintha gyerekhangok volnának, persze érteni nem lehet, mert valami össze-vissza nyelven, de hogy beszélnek, és gyerekek is, az egészen biztos.

Így múlt el a szombat. Másnapra, vasárnapra a zúgás már szinte teljesen eltűnt, viszont sokkal erősebb lett a gyerekzsivaj és a nevetés.

És hogy az időt nehéz nehéz pontosan megmondani, talán valamikor vasárnap délelőtt történhetett, de egyszercsak abbamaradtak a hablatyolások és gügyögések, és azok a gyerekhangok hirtelenjében értelmes mondatokat kezdtek el mondani. Illetve csupán két mondatot. Hol azt, hogy "a hívott számon előfizető nem létezik", hol pedig azt, hogy "a hívó fél ismeretlen". És közben a háttérben azért folytonosan lehetett hallani a kuncogásokat és nevetéseket.

A legkülönösebbnek viszont talán az tűnik ebben az egész ügyben, hogy a változásokat ugyan szerte az egész városban nagyon sokan észlelték, ám erről a legutolsó fejleményről már igencsak eltérően nyilatkoztak. Azaz volt, aki a gyerekhangok első mondatát hallotta csupán, volt, aki pedig csak a másodikat, sőt, olyan is akadt, aki szerint akkor sem volt az más, mint össze-vissza beszéd. De, bármilyen furcsa is, egyetlen egy miskolci sem állította azt, hogy ő mind a kettő mondatot hallotta volna.

Hát valahogy így múlt el az első tavaszi hétvége abban az évben Miskolc városában. Vasárnap éjjelre, de legalábbis hétfő hajnalra a telefonok szerencsésen megjavultak. Elhallgatott a zúgás, eltűntek a kiabálások és a nevetgélések. Bizony, éppen idejében. Hiszen a szombat és a vasárnap még pihenő lehetett, de aztán kezdődtek a szorgos hétköznapok.

A jó idő viszont megmaradt, és azért ez volt a legfontosabb. Sütött a nap, szikrázott az ég, csillogtak a sarkig tárt ablakok, és mindeközben a szél, az a folytonosan fújdogáló szél a tavasz őrjítő szagait hozta a város felé.

 

A városligeti eset

Sokan mondják azt, hogy elég csupán nyitott szemmel járni, s lám, újra és újra bebizonyosodik, tán nem is vagyunk oly nagyon magunkra hagyva, hiszen éppen, amikor a legkevésbé várnánk, némely dolgok közt felbukkannak a titkos kapcsolatok. Vagy csak az ember természete olyan, hogy a máskülönben talán össze nem tartozó események mögé is valami elrendelést képzel? És hogy amit már magabízóan egynek és egésznek gondolnánk, az csupán az egymás mellé sodródott részletek véletlen játéka volna?

A történetek szerint azon a szép május elsejei ünnepi napon, ahogyan az már lenni szokott, hatalmas tömeg hullámzott a délelőtti napfényben a virslisbódék, a söröspultok, a körhinták és a céllövöldék körül, és persze, hiszen még tizenegy órára járt csupán, mindegyre újabb és újabb mulatni vágyók is érkeztek. Az újpesti illetőségű Váczi család, azaz a férj, Váczi Géza, a feleség, és Gyurika, a menetiránynak háttal fordított babakocsiban békésen elszunnyadó kicsi fiú, nos, a Váczi család a harmincas számú busszal zötykölődött a Hősök teréig. Katonáék viszont, vagyis az ifjú Katona házaspár, és a Katona Imre karjából körbetekintgető kicsi Imre a földalatti vasúttal érkeztek rögtön a Széchenyi fürdőig, a sokadalom kellős közepébe.

És Vácziék, ahogy keresztülvágtak a téren, hát nem balra fordultak, hanem mentek tovább egyenesen, átsétáltak a hídon, hallgatták az alumíniumcsónakokban ide-oda billegő fiúk és lányok kiabálását, nevetését, hallgatták a fák közül, a Vajdahunyad váron túlról szüremlő zenét, ami persze összekeveredett a Műjégpálya ócska bádog hangszóróiból recsegő muzsikával, és a ringlispilek kattogásával, a magnetofonokra erősített hangfalak dübörgésével, a mindenféle árusok kiáltozásaival és csengőszóival, a vattacukros taligák zümmögésével és az itt-ott felbukkanó konflisok patkócsattogásával, a fák alá tolt hűtőládák zakatolásával.

Katonáék viszont a földalatti félhomályából a verőfényre jutva mindjárt a léggömbárusok, a játékosbódék, a még a fák ágaira is kiakasztott mindenféle színes trikók és fényes nadrágok, ide-oda lengedező ruhák között találták magukat, hogy aztán balfelé véve az utat valamiképp az állatkerti kerítéshez keveredve beállhassanak a kőelefántoktól egészen a gyalogátkelőig kanyargó pénztári sorba.

És a platánsornál a Vácziéknak meg kellett állniuk, hiszen az ünnep tiszteletére rendezett futóverseny éppen akkor rajtolt a tóparttól, hogy a futók az egész ligetet megkerülve majd ugyanitt érhessenek célba, ezért aztán a Váczi Géza a babakocsi, s persze a kicsi Váczi Gyurika vigyázását a feleségére bízva rövid kirándulásra indult a közelben felállított sörsátorba, hogy akár az utána kanyargó indulatos mondatokat is vállalva ott, a csíkos vászon alatt, a faasztalra könyökölve várja ki az útlezárás idejét.

Katonáék pedig, hogy már némely lökdösődések révén a bejáraton belülre juthattak, rövid tanakodást követően a vizilovak medencéje és a zebrák, az antilopok kifutója felé vették az irányt, mondván, hogy az ifjú Katona Imre épülését alighanem e vadállatok megtekintése szolgálhatja a legelőnyösebben. Az elbeszélések szerint a kijelölt úton mindaddig békésen is haladtak, míg a bölények lakóhelyével szemközti fabódéhoz nem értek, itt azonban, talán pultra rakott állatcsemegék, valami vásárlás, vagy tán egészen más ok miatt, ki tudhatja, senki nem mondhat biztosat, a fiatal pár mind hevesebben veszekedni kezdett, olyannyira, hogy végezetül Katona Imre mind az állatkerti séta, mind a fiatalabb Imre cipelésének gondját a feleségére átruházva hátat fordított a családnak, fennszóval hangoztatva, hogy nem csupán a napfény és a meleg és a bosszúság, hanem igenis amiatt fog valahol üvegsöröket fogyasztani, mert személyesen ő azt nagyon is megérdemli.

És úgy mesélik, hogy az izzadt trikójú, csapzott futók legjobbjai éppen már a platánsor végénél kanyarodtak be, hogy a villogó lámpájú rendőrmotorok felvezetésével elrohanhassanak a célig, amikor a fák alatt hirtelen kiáltozni és sikoltozni kezdett egy fiatal nő, és a gyermekét kereste. De voltak is, akik rögtön látták, hogy a futók között, mintha csak valami dombtetőről indult volna le, ott gurul egy babakocsi, nem is gurul, de kifejezetten száguld, noha nincsen mögötte senki, aki tolhatná.

Az Állatkertben pedig, a majmok sziklájánál, ahol mindig a legnagyobb a tömeg, a sokadalomban eleinte senki nem is figyelt arra a fiatal asszonyra, aki egyre izgatotabban kereste a kisfiát, és szólongatta és kiabált neki, de aztán valaki egyszercsak felkiáltott és a szikla aljához, a fal alatti betonra mutatott, ahol a zavaros vízű itató mellett éppen egy kicsi gyerek mászott négykézláb a megveszekedetten ugráló páviánok között.

És akik látták, sokszor elmesélték még, hogy az a babakocsi, ott a platánsoron úgy húzott el a fáradt futók mellett, mintha egy titkos motor hajtaná, mi több, időnként még kanyargott is, ha kellett az előzéshez, hogy végezetül győztesen szakíthassa át a cél piros szalagját.

Az a füles sapkába, könnyű kabátba és farmernadrágocskába öltöztetett kicsi fiú pedig úgy ült le ott a betonon, a páviánok között, és úgy tapicskolt a szétterpesztett ujjú kezével az itató vizébe, mintha csak a játszótéren a homokvár tornyát akarná szertelapítani.

És úgy mondják, hogy éppen már, hogy a babakocsi a célszalagot átszakítva a lendülettől a tó felé gurult, a tömegből egyedül volt képes felocsúdni egy ember, egy bizonyos Katona Imre nevezetű férfi, aki a fasor melletti sörsátorból a kiáltozásra előjőve rögvest felismerte a helyzetet, és magát sem kímélve az utolsó pillanatban a száguldó kocsi útjába ugrott. A majmok sziklájánál pedig, amikor a legidősebb pávián a dús, őszes sörényét rázva és egy göcsörtös botot felkapva a betolakodó ellen indult, és rikoltozva a kicsi fiú felé csapkodott, a veszéllyel és a magas fallal mit sem törődve hirtelen csak átvetette magát a korláton egy bizonyos Váczi Géza nevezetű bátor férfi, hogy a zuhanás után mindjárt két lépéssel felkapja a fiúcskát, s vele együtt maga is a sziklára kapaszkodva a kijárat felé meneküljön.

A feljegyzések szerint aztán a tóparton az elszabadult babakocsit megfékező Katona Imre azzal hárította el a könnyező Váczi Gézáné édesanya hálálkodását és tömeg ujjongását, hogy neki magának is kisgyermeke van, természetes, hogy mindent megtesz egy ilyen kisfiúért.

Az állatkerben tapsviharral fogadott Váczi Géza pedig, miután a sápadtan remegő Katona Imréné kezébe adta a sértetlen és láthatóan cseppet sem megszeppent Imrécskét, rövid szónoklatot intézett a szünni nem akaróan éljenező sokadalomhoz, hogy az értésükre adja, miszerint igazi áldozatra csak az lehet képes, aki a mindennapi életében maga is viseli a szeretetet, s ami a legfontosabb, önnönmagán tapasztalja meg az erőt adó felelősségtudatot.

És hogy vajon miféle titokzatos erő hajthatta azt az elszabadult babakocsit?

És hogy vajon miképpen juthatott át rácsokon és kőfalakon az a fülessapkás kisfiú?

Úgy mondják, a hőstettek után a Katona Imre nevű férfi visszatért a sörsátorba, Váczi Géza pedig szerényen elvegyült a sétálgatók között. És a május elseje abban az évben a ligetben úgy folyt, mint rendesen.

Vácziék a harmincas busszal tértek haza, Katonák most is a földalatti vasútat választották.

Affelől azonban, hogy miféle titkos kapcsolat köthetné össze az állatkerti majomsziklát a ligeti sörsátorral, nos, e tárgyban mindezideig hiába volt minden kutatás. Csak a találgatások maradtak.

Mert senki nem mondhat bizonyosat, de még csak valami vígasztalót sem.

 

A kisbalatoni titok

Vannak persze olyan esetek is, hogy mintha csak valami titkos szándék tenné, csupán töredékek és összeilleszthetetlen részletek maradtak meg az emlékezetben, s ki tudja, felbukkanhat-e még valaki, hogy a hiányokat kitöltse. És hogy méltán támadhat fel a gyanú, miszerint korántsem csak az emlékezni tudás végessége volna a titokzatosság oka.

Nos, valami efféle ügy az alábbi is, amelyről csak annyi bizonyos, hogy a legkeményebb télidőben, Fenékpuszta mellett, a kisbalatoni nádban történt. Itt, ahogy rendesen, amikor már beáll a fagy, és kellően meghízik a jég, a szokásos aratás volt, vágták a nádat. És azt is tudni, hogy havazott, és a fújt a szél, aztán meg a kombájnnal támadt valami gond, és a javításig kézzel kellett folytatni a munkát. Nem mintha ez más lett volna, mint a többi évben. Meg jobb is, ha már belekezdett, hát nem áll meg az ember; mert akármilyen vastag is a vattakabát, éppúgy becsúszik alá a hideg, mint ahogy a fülessapkába is betalál a szél, s az izzadtság akkor már könnyen a bőrre fagy.

És úgy kora délután történhetett, hogy az egyik arató, egy Pikó József nevezetű ember, aki a part felől vágta a nádat, egyszercsak felkiáltott. Vagyishogy előbb csak megállt, félredobta a hosszúnyelű nádvágó sarlót, toporgott, hajoldozott, és aztán kezdett csak kiabálni. Hogy jöjjenek ide a többiek is, mert van itt valami. Hogy hagyják már abba és jöjjenek ide. Mert ezt nézzék meg, és aztán arassanak tovább, ha még van hozzá kedvük.

És úgy mondják, hogy a többi munkások csak erősen vonakodva mentek át a Pikó Józsefhez, hiszen a kérdésre, hogy mi volna az, mit talált, Pikó József csak annyit válaszolt, hogy egy fészek, az van ott a lábainál. Márpedig aki nádat vág, az tudja, hogy egy fészek miatt nemigen lehet megállni. Mert hát a munka közben úgy potyognak el azok a füvekből, kiszáradt tollakból és nádszálakból összeszerkesztett kicsi alkotmányok, mintha kiürült tojáshéjak volnának. Csakhogy az a Pikó, az kiabált egyre, nem hagyta annyiban. És amikor körülállták, akkor már látták ők is, hogy annak a fészeknek valami furcsa, elnyújtott alakja van, igen, nem lehet azt másképpen látni, éppen olyan formája van, mintha csak egy apró bölcsőcske volna. És az összegyűjtött tollakon ráadásul mintha látszana is egy kicsi test nyoma, ami az imént még ott feküdt. És hogy az a nyom egyáltalán nem egy madarat formázott. De nem ám. Ha pedig bármelyikük, úgy, mint a Pikó József, lehúzta a kesztűjét, és belesimította a tenyerét a tollak fölé, hát mintha még érezhetett is volna valami meleget. Igen, valami langyosságot, amit még a fagy sem mulaszthatott el.

De persze hiába néztek akkor már körül, mert máskülönben olyan volt az a fészek, mint a madaraké, elhagyott és üres, körben pedig csak a még vágatlan nádszálak és a sűrűsödő hóesés.

Ám hogy valami igazság lehetett a dologban, az bizonyos, ugyanis akkortól, azon a délutánon ott Fenékpuszta mellett egyetlen egy arató munkás sem akadt, aki hajlandó lett volna levágni akár még egy nádszálat is. Egyre azt a bölcső formájú fészket tapogatták, a sarlókat és a nádvágókat pedig felhányták a kombájn tetejére. És az a legfurcsább, hogy beszélgetni viszont mindeközben alig beszélgettek.

Úgy mesélik különben, hogy még az aznapi éjszakán olyan hófúvás és szélvihar jött, hogy a Zala-hídtól végig Szentgyörgyig a jégre fektette a nádat. Nem is volt mit aratni ott már. És hogy másnap, amikor a munkásokat kivitték, se a nádnak, se persze annak a különös formájú fészeknek nem volt már semmiféle nyoma. Igaz, addigra már erősen gyanúsították azt a Pikó Józsefet is, hogy talán valami okból csak tréfát akart űzni a többiekkel. Mert hát józanul a többit úgysem lehetne elhinni.

Mondják, hogy a Pikó József végül el is ismerte a dolgot. Igaz, mások szerint pedig tagadott csak egyre. Az viszont biztos, hogy a nádvágásból kilépett, aztán meg a faluból is elköltözött. Igen, így van, hogy csupán töredékek és összeilleszthetetlen részletek maradtak meg az emlékezetben, és ki tudja, felbukkanhat-e még valaki, hogy a hiányokat kitöltse.