Alföld - 48. évf. 7. sz. (1997. július)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Szirák Péter

A periféria poétikája?

(A Bodor Ádám-olvasás)

Bodor Ádám Sinistra körzete (1992) bizonyosan módosította Krasznahorkai első két regényének, a Sátántangónak és Az ellenállás melankóliájának olvasási tapasztalatát.1 E szövegek egymásra vonatkozása rávilágít a honi irodalmi befogadás közelmúltjának és jelenének némely jelenségére. Mindenekelőtt arra, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján az ellenbeszédszerű, ideologikus értésmód vezető irányzatai az irodalmon kívüli "nagy kérdések" megválaszolásának - önaffirmációt bújtató - retorikájától hajtva elhanyagolták a recepciós stratégiák megújításának literátori feladatát. Az értelmező nyelv konzerválása, az olvasásmódok versengésének "elutasítása"2 nem segítette az írói-olvasói önreflexiót, az alkotói korrekciót, megújulást, annál inkább növelte a kultikus értésformák változatainak (Ottlik, Mészöly, Esterházy) hegemóniáját, az irodalmi folyamatokkal való "párbeszédkészség" deficitjét.3 Bodor kezdeti magyarországi "kanonizálása" sem nélkülözte a deklaratív beszéd retorikáját,4 mégis elmondható, hogy a kilencvenes évek elején a Garaczi-recepció mellett a Sinistra körzet volt képes leginkább alakítani az értelmező nyelvek versengését.5

Az irodalmi kommunikációba való hatásos belépés uralhatatlan kondicionáltságát igazolja, hogy a pályakezdésen és írói hírnevének megalapozásán már jóval túllévő6 Bodor Ádám írásművészetét Az Eufrátesz Babilonnál (1985) című kötet megjelenése után kanonizálta a kritika. Az egyidejű befogadás egyik meghatározó szólama már felismert térségi tapasztalatok tematizálásában érdekelt, regionális feltételezettségű beszédformaként értette Az Eufrátesz epikai világát: "Bodor Ádám témái egy nem teljesen ismeretlen emberi, természeti és társadalmi tájat ölelnek fel, melyet a kelet-európai groteszk, abszurd irodalmi hagyomány fedezett fel (...) sikerül az elbeszélés, az elmondás puszta fenntartásával, ezzel a pokoli malommal érzékeltetni a kelet-közép-európai táj egyik fő jellegzetességét, hogy eredményes kisérletek folytak és folynak a történelemérzékelés megszüntetésére. A balladisztikus novella ilyen értelmében az archaikus és brutális szabadságnélküliség formája."6 Akárcsak a Sátántangó recepciós műveleteit, a Bodor-novellisztika értelmező nyelvét is kezdettől fogva meghatározza a politikai parabola rendszerkritikai aspektusa és történetfilozófiai transzcendálhatósága. Az Eufrátesz és a Sinistra körzet szövegvilágainak újraképzésében kétségkívül középponti szerepet kezd vinni a fenti idézet táj-metaforája, a befogadás dilemmája azonban mindinkább az lesz, hogy e metaforika miképpen kontextualizálható. Más szóval: az vált kérdéssé, vajon rákényszerül-e tartósan az olvasási reflexió arra, hogy az ábrázolásesztétika "elretorizált", de átmentett realizmus-fogalmát és annak implikációit szótárában tartva vonja meg a parabolai gondolatalakzat határait7, vagy mód nyílhat az értelmező nyelv megújításával az esztétikai tapasztalat "felnyitására", meggyőzőbb értelemkonstrukció létrehozására. Hiszen még a Sinistra körzet egyidejű olvasási műveleteit is döntően irányítani látszott a hatvanas-hetvenes évek prolongálódott elvárásrendjének azon sajátossága, amely a nyelvi megelőzöttség tapasztalatának "kizárásával" őrizte meg a mű újraképzésének mimetikus szerkezetét.8

Ebből a távlatból a megelőző novellák és a Sinistra egymást értelmező szövegközi viszonya rávilágíthat az elvárás és tapasztalat távolságát felmérő olvasói reflexió alakulására. H. Nagy Péter tanulmánya a recepciós stratégiák folytonosságát és megszakítottságát mérte fel9. A Bodor-olvasást többek között az elbeszélés nyelvtanában megfigyelhető motivációs ("ok- és célhatározói") rés, történet és elbeszélés távolítása irányítja: az elbeszélő nem "fér hozzá" a szereplők szándékaihoz, a cselekvésaktusok okaihoz (A borbély; A fűtő fivére; Milyen is egy hágó?). Szintén a kontinuitást erősíti a mesei hatásfunkciókkal való kisérletezés, a "tájmegjelenítés" szimbolizációs karaktere és az állati létforma metaforikája (Figyelmes hajóskapitány; Vissza a fülesbagolyhoz; Gyergyó éghajlata; Eső). A novellákban a narratív funkciók hemingway-i redukciójához és az utómodern fragmentarizáltsághoz hasonuló elbeszélés-szervezés a kafkai elvont parabola epikai imaginációjával jár együtt. Bodor a magyar epika olyan eltérő hagyományait örökíti tovább, mint a - századfordulós novellisztikát is újraíró - (korai) mészölyi példázatosság és a tárcával és karcolattal kapcsolatot tartó, groteszk hangoltságú örkényi poentírozott kispróza. (Az Eufrátesz Babilonnál; A részleg; Tudnivalók a szénégetőkről; Sírfelirat helyett; Wolf; Mord ember; Új bútor). Az így kondicionálódó interpretációs stratégia a Sinistra körzet olvasásakor némi megújulásra szorult, mindenekelőtt azért, mert az összetett metaforarendszer, a szimultaneitás és a "dezintegráló narratív váltások"10 mintegy megszakították a Bodor-olvasás történetét, reflektáltabb olvasói szerepet írtak elő.

A Sinistra körzet jelentéspotenciáljának termékeny "felmérésére" inkább azok a kritikák vállalkozhattak, amelyek nem az előzetes, "kívülről bevitt" világtapasztalásoktól és erkölcsi döntésektől tették kizárólagosan függővé a művel való eredményes párbeszédre lépést.11 Simon Attila kritikája azért képes a familiarizált ideologémák "segítségét" elhárítani, mert az epikai világképzés szegmentumaira kérdez rá úgy, hogy azokat nem valami ismerttel azonosítja, hanem valamilyen másságként konstruálja meg. A világszerű hatásfunkciók mellett részletesen elemzi a szimbolizációs karaktert, vagyis a nyelvi imaginációt is, így hozza létre a politikai példázattól eltávolodó elvont parabolai olvasatot: "a Sinistra körzet igazi tétje így talán nem pusztán egy totalitárius berendezkedés embertelen voltának bemutatásában és radikális elutasításában, még csak nem is a kelet-közép-európai lét szociális berendezkedéstől független, történeti dimenzióiban, tágabb érvényű modellálásában rejlik, hanem a létezés alapjait feszítő egzisztenciális problémákban, az emberi szituáltság mélyebb - társadalmi rendszertől már nem érintett - tragikumának felmutatásában: kiismerhetőség és idegenség, rabság és az autonómia lehetősége, a belsővé váló külső elnyomás, megváltás és megválthatatlanság csomópontjainak kérdező megragadásában."12 Simon elemzi a magyar elbeszélő próza ("erős") történetszerű hagyományától való elkülönböződés tendenciáit, és éppúgy vizsgálja a cím etimológiai lehetőségeinek és a szöveggel folytatott "párbeszédének" integratív poétikai felhasználhatóságát13, mint ahogy Angyalosi Gergely is. Utóbbi a tér-metaforika nyelvi-kultúrantropológiai feltételezettségét és konnotálhatóságát is játékba hozza: "a körzet szó szerepel a mű címében is (Sinistra-sinistre és körzet vonzzák egymást?) Az idők feneketlen mélyéről üzenő emberi tapasztalatra utal a szavaknak ez az egymást keresése. A túlélés lehetőségét mindig az adta meg, ha sikerült a csapást, a balsorsot, a gyászt egy szigorúan körülhatárolt területre - körzetre - korlátozni. (...) Aki kimondja: katasztrófa sújtotta körzet, az mindig kívül van ezen a területen. Kívülségében viszont nagyon is fenyegetve érzi magát a környezet lététől, ezért arra törekszik, hogy szigorú határok közé szorítsa."14 Angyalosi olvasatában a Sinistra epikai imaginációja úgy rendezi át a fenti világtapasztalás rögzített paramétereit, hogy éppen a kint-bent, jó-rossz stb. dichotómiái által szervezett nyelvi világok érvényességének viszonylagosságát demonstrálja.15

Az utólagos Bodor-recepció történetében ez idő szerint az egyik legösszetettebb, szemiológiai távlatú olvasási alakzatról Pozsvai Györgyi írása számolt be16. A műalkotás rétegzettségének motivikus aspektusára, alakzati összefüggésrendjére figyelő recepciós stratégia igen termékenynek bizonyult az elbeszélés tér-idő dimenziójának, módusz- és frekvencia-jelenségeinek, integratív metaforikájának, valamint elemi retorikai eljárásainak megkonstruálásában. Noha az intertextualizáló igény alapvetően kiszorulni látszik az interpretáció horizontjából, az értelmező és értelmezett nyelv így létrejövő összjátéka - akarva, nem akarva -, de a Bodor-olvasásnak egy nem reflektált szövegközi feltételezettségét mégis csak feltárja. Nevezetesen a Mészöly-szövegek által implikált olvasói műveletek igen kiterjedt hasonlóságát. Az aszinkronitás és akronologikusság, a fikciógeneráló imaginárius tapasztalat, a "világteremtő" látványleírás, a metaforikus-konnotatív nyelvhasználattal járó szemantikai polivalencia17 szereputasításai mellett az archaizáló természetmítosz és az animalizáló metaforika18 jelentéspotenciálját említhetjük.

Bodornál azonban Mészöly paraboláitól (és saját korábbi szövegeitől) némiképp eltérően "retorizálódik" a fiktív, a reális és az imaginárius összjátéka.19 A Sinistra nyelvi játékterében a fikciót "előző" értelemrendszerek evidenciájának kétségbevonása, az imagináriusnak a szóhoz juttatása nem a valószerű és a fantasztikus ellentétén, hanem e kettő különbségének viszonylagosításán, eltüntetésén alapszik. Az olvasó identifikációs lehetőségeit éppen az határozza meg, hogy a fenti különbség megkonstruálásának refigurációs műveleteit a szöveg "visszatartja". Az elbeszélő a történetkonstrukció szintjén - néhány "csomópontot" meghagyva20 - nivellálja a történetelemeket, s ezzel szoros összefüggésben feloldja a "hétköznapi-valószerű" és a fantasztikus nyelvi világ határait.21 E kettő interpenetrációjából adódó beszédforma a másképp kondicionált befogadói elvárásokat oly mértékig frusztrálhatja, hogy az olvasó támpontokért -továbbra is érvényesnek tekintett - fikción "kívüli" értelemrendszereket hív segítségül.22 A Bodor-mű beszélője a bekövetkezések okait rendre homályban hagyja, rejtélynek minősíti, vagy "eltünteti": "Állítólag megjelentek a csonttollúak, nyomukban az erdővidéket telente meglátogató láz, amelyet Sinistra körzetben ki tudja miért, tunguz náthának neveztek. (...) Soha nem derült ki, megpillantotta-e a túloldali lankákon azt, amit keresett, a csonttolút vagy a bokorról bokorra közeledő tunguz nátha valami más jelét, és az sem, miért pont engem, az egyszerű erdei gyümölcs-gyűjtögető idegent vitt magával aznap az ukrán határra. (...) - Embernek fia, Andrej - vett elő sziszegve. - Miért nem mondta nekem, ezredes Borcan nem él! Miért is. Megvontam a vállam: csak."23 A kauzalitás "egyszintűsítése" nem ritka megoldás, általában együtt jár az állati és emberi késztetések egyenrangúsításával: "Éjszaka a vadludak ébresztettek, őket akkor ősszel a keleti rónaságot elborító füst terelte Sinistra ormai fölé. (...) Idegeket borzoló nyivákolásuk mindig magányomra ébresztett, s eszembe juttatta Aranka Westint."24, illetve az értelmező nyelvben "még" jelenlévő valós-fantasztikus különbségének felfüggesztésével: "amikor egy napon Dobrin City fölött, mint egy hatalmas denevér, átrepült egy széltől hajtott magányos fekete ernyő - egyedül ő, a hegyivadászok parancsnoka használt portyáin ilyet -, mindenki megtudta az ezredes nincs többé."25 (Az idézet megmutatja, ahogy a "racionális" és "irracionális"okozatiság kitölti egymás réseit, miközben "szóhoz jut" az animalizáló-antropomorfizáló diskurzus is: Puiu Borcan ezredes egy szemléjéről nem tért vissza. Egy napon Dobrin City fölött átrepült egy fekete ernyő. Mint egy hatalmas denevér. Az ernyő magányos volt. Az ernyőt /mégis/ a szél hajtotta. Egyedül csak a hegyivadászok parancsnoka használt ilyen ernyőt. Következésképp: mindenki megtudta, hogy az ezredes meghalt).

A Sinistra körzet elemi retorikai képlete a kihagyás és a sorrendcsere mellett az ismétlés és halmozás alakzataira épül. Ez utóbbi elsősorban a körzet térképének és a természet burjánzásának metaforikus hatásfunkcióját erősíti meg. Mégpedig a szöveg többnyelvűségének rovására. A látványleírás, a természet "beszéltetésének" retorikája nagy fölénnyel értelmezi az emberi cselekvéseket. A Sinistra az elbeszélés perspektíváinak összjátékában egyfelől viszonylagosítja a nembeli szférák lehatárolhatóságát, utat nyitva az egymást kölcsönösen ironizáló szótárak interakciójának, másfelől a természet "közönyével"26 példázza a világgal való emberi együttalkotás csekély lehetőségeit. Vagyis kettős "félreolvasásra" ad módot. Ahogy az egyidejű befogadás is tanúsítja, nem számolja fel annak feltételeit, hogy az olvasó a "tragizáló" utómodern elvárásrend negativisztikus bizonyosságának távlatában alkossa meg. Ugyanakkor heteronóm jelentésintenciói révén "el is csúsztatja" ezt az erőteljesen kanonizált olvasásmódot a létértelmezések elvi többértelműségére és pluralitására apelláló recepciós beállítódás irányába. Bodornak a megértés regionális feltételezettségét is fokozottan aktivizáló műve legalább annyira visszatekintő27szemléletű, mint amennyire az újítás erényeivel is bír, legalábbis, ami az epikai imagináció olvasási retorikáját illeti a magyar nyelvű irodalomban. Ennek megítélése nyilván nagy mértékben függ az összehasonlítás távlatától. A századközepi, utómodern-katasztrofista példázatosság Sátántangó által "aktualizált" hagyományához képest a Sinistra az irodalmi beszédformák szabadabb interakcióját a térségi kötődés oldásával segíti elő. Ugyanakkor az majdnem bizonyos, hogy a vele csak távoli összefüggésbe hozható, ún. latin-amerikai irodalom polifón imaginációjához hasonlítva, a Bodor-mű aligha tartozik a "posztmodern periférikus centrumának" alakító tényezői közé.28 Vagyis éppen az általa "felnyitódó" kettős távlat alakulástörténete fog majd dönteni a magyar irodalmi kánonban elfoglalt helyéről.

Jegyzetek

 

1. A Sátántangó epikai imaginációjának összetettségét a Sinistra körzet olvasója nyílván máshogyan ítéli meg, mint a nyolcvanas évek közepén "kanonizált" befogadó. A Krasznahorkai-recepcióban a szegénység-tematikát (és annak "transzcendálhatóságát") preferáló történetfilozófiai-ideológiakritikai értelmező nyelv "játékterét" pedig Tar Sándor írásművészetének - ez idő szerint meggyőző értelemkonstrukcióknak meglehetősen híjával levő - fogadtatása rendezheti át.

2. A recepciós stratégiák megújítatlanságának következménye a kanonizációs hatóerő számottevő csökkenése volt. Ez a beszédrendbeli pozíció ismét csak az "irodalmon kívül" kereste irodalmi hatásvesztésének okait. Vö. Balassa Péter: Csúcstechnológia és erőpolitika az irodalomkritikában. ÉS 1996. május 17. 3.

3. Vö. Bónus Tibor: A Nincs alvás! és a prózakritika. Jelenkor 1996/1. 75-87.

4. "ma Bodor a magyar novellista" Balassa Péter: Bodor Ádám novelláiról. Az Eufrátesz Babilonnál. In: Balassa: A látvány és a szavak. Bp. 1987. 180.

5. A Garaczi-recepció alakította a Mészöly- és Esterházy-olvasás megújulását, a Sinistra körzet fogadtatástörténete pedig egyrészt "elfedte" a Sátántangót, másrészt befolyással volt Darvasi László elbeszélő prózájának kritikai kontextusára is.

6. Az 1936-ban Kolozsvárott született Bodor Ádámnak négy kötete jelent meg Romániában. Milyen is egy hágó? címmel a Magvető adta ki válogatott novelláit 1980-ban. 1982-ben áttelepült Magyarországra.

7. Balassa I. m. 175. 178.

8. "Bármilyen szokatlan, mégis épp ezt nevezném a magasrendű realizmus egyik kiindulópontjának, lehetőségének, amikor tehát az elbeszélt dolgok rendje véletlenül sem hasonlít a köznapi valóságra, hanem mélyebb, valóságosabb, fel nem ismerhető szerkezeteket imitál: az igazi realizmus a legrejtélyesebb és a legvalószínűtlenebb, régen tudjuk." (Balassa I. m. 179.) "ezt a könyvet olyan ember írta, akinek személyes tapasztalatai vannak a közép-kelet-európai börtönökről és munkatáborokról, s hogy e tapasztalatoknak nyilván radikálisan levonta keserű konzekvenciáit." (Márton László: Az elátkozott peremvidék. Bodor Ádám: Sinistra körzet. Holmi 1992/12 1874.) "Nyilvánvaló, hogy Sinistra körzet nyers amoralitása egy eléggé meghatározott földrajzi hely, kontinensrész történelméhez illeszkedik. (...) itt a nagyralátó ideáloktól és az önérzetes eszméktől mentes létezéstechnika kialakítását megkönnyítette a római kereszténységtől eltérő vallási tradíció, amely szerint a tekintély a mindenekfelett-való, nem az igazság vagy a méltányosság vagy a jóság." (Ács Margit: Az erdő démonikus vonzása. Uo. 1882.) "Bodor Ádám könyve egyidejűleg idézi fel a totális diktatúra irracionális léthelyzeteit és a kisebbségi sorban megsemmisülésre ítélt magyarság vízióját. (...) a szocializmus korszakára visszatekintő történelmi regények valószínűleg hosszúra nyúló sorát nyitja meg." (Bodor Béla: Andrej a rengetegben. Uo. 1884-1885.)

9. "ha az elbeszéltség mozzanata úgy kerül előtérbe, hogy döntően nem a nyelviséget, hanem életvilág és fikció viszonyát reflektálja, akkor történet és szöveg megkülönböztetése helyett történet és valóság kapcsolatára irányul az esztétikai észlelés. (...) A nyelvbe vetett bizalom fenntartása megkönnyíti az ilyen poétikai döntéseket: ez az elbeszélői magatartás teszi lehetővé a parabolikus regények számára, hogy az értékek rendje a maga rejtettségében is éppoly világosan felismerhetővé váljék, mint a jelentés szilárdsága. A többértelműség így többnyire szándékoltan is arra korlátozódik, hogy vajon csak a létező szocializmus világára vagy általában a totalitarisztikus berendezkedésekre vonatkozik- a példázat (Déry), illetve hogy egyetemes vagy csak térségi létparadoxonok fejeződnek-e ki benne (Örkény)." Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. Bp. 1993. 107.

10. H. Nagy Péter: A társadalmi lét animális árnyalatai. A Sinistra körzet a Bodor-novellák kontextusában. Alföld 1994/6. 35-43.

11. H. Nagy I. m. 37. 39. 41. Nem véletlen, hogy az "írói" dilemmákat rekonstruálni igyekvő értelmező számos "hibát" vél felfedezni a műben, mert az egységes elbeszélői távlat és az összetett jellemkép elvárásai felől olvassa a Sinistrát. Vö. Márton László I. m. 1876.

12. "Szokványos erkölcsi felfogásunkat egyébként az Elvira Spiridon-ügy is borzolja." Ács Margit I. m. 1881.

13. Simon Attila: Bodor Ádám: Sinistra körzet. Alföld 1992/9. 74.

14. "A tételezett egység legfontosabb konstituáló tényezője a cím által is kiemelt epikai tér állandósága: a történések színhelye Sinistra körzet. Sinistra beszélő név (szótári jelentései: baljós, baljóslatú; vészes, vészjósló, vészterhes; végzetes; gonosz, sötét, gyászos; az azonos tövű főnév pedig elemi csapást, szerencsétlenséget jelent), ami azt sugallja, hogy a helyszín pontos földrajzi meghatározása szükségtelen (...), hiszen a mű világában szimbólumként funkcionál, modellszerepe van." Simon I. m. 70.

15. Angyalosi Gergely: A kiismerhetetlen remekmű. (Bodor Ádám: Sinistra körzet). Hiány 1992/8. 18. Az ilyen értelmű, kulturantropológiai távlatú érvelést a Sinistra "hatástörténete" is visszaigazolni látszik. A magyarországi olvasók jelentős része a Nyugat-Kelet metaforika "köztes terében" szituálja magát, ezért is válik fontossá a Sinistra-tapasztalat eltávolító lokalizálása. Ennek legkevésbé rafinált változata szerint: a körzet nem bennünk van, nem nálunk van, hanem máshol: a Balkánon, Romániában.

16. Vö. Angyalosi I. m. 19-20.

17. Vö. Pozsvai Györgyi: A lét-körzet tájai. Jelenkor 1995/6. 515-526.

18. Vö. Pozsvai I. m. és Thomka Beáta: Mészöly Miklós. Pozsony, 1995. 16-34.

19. Az animalizáló (pontosabban: antropomorfizáló és dezantropomorfizáló) szókincs Mészölynél és Bodornál egyaránt hasonlatszerkezetekben aktualizálódik, s a nembeli határok értelmezhetőségének viszonylagosságát hozza magával (Jelentés öt egérről, Film, Vissza a fülesbagolyhoz, Sinistra körzet).

20. A fiktív, a reális és az imaginárius relacionális fogalmairól ld. Wolfganag Iser: Das Fiktive und das Imaginre. Perspektiven literarischer Anthropologie. Frankfurt/Main 1993. 18-51.ill. 158-291.

21. Andrej Bodor megérkezése - fiával való találkozása - szökése - visszatérése.

22. Bényei Tamás erről az eljárásról írja: "a fantasztikust és a hétköznapit is megfosztja hagyományos effektusától, és ellentétes retorikai kódhoz rendeli hozzá. (...) Brian Mchale (...) a kontrasztív banalitás retorikájáról beszél és joggal jegyzi meg, hogy valami chiazmusra emlékeztető inverziós logika működik itt: a természetfölötti hétköznapivá válik és fordítva." Bényei Tamás: Apokrif iratok. (Mágikus realista ragényekről). Kandidátusi értekezés. /Kézirat/ Pozsvai Györgyi előbb a "kódok" egymásra utaltságát hangsúlyozza, majd végül mégis az "alapkódra" való ráterheltségként érti az elvont jelentésképzést: "A szinte megérinthető tárgyi, faktikus mozzanatok, a rideg szociologikum és az aszketikus precizitású környezetrejz teremti meg ama másik szféra hitelét, mely nem a miméziselvvel összhangban konstituálódik. Tehát a valószerű világban történő körültekintő eligazítás (a reáliák szívós teherbírása) szolgál támpontként ahhoz, hogy a befogadás során az olvasói intellektus könnyedén átlendül ama határmezsgyén. A parabolikus műalkotás realisztikus támpilléreire a metamorfózisok boltozata feszül." (I. m. 519-520.)

23. A Sinistra-olvasásban jellegzetesen ilyen "monologikus" interpretátori eljárás a lokalizált (balkáni-romániai) politikai parabola megkonstruálása, illetve a műnek a befogadó stabil morális elveivel való szembesítése.

24. Sinistra körzet. Bp. 1992. 5-6. 13.

25. I. m. 12.

26. I. m. 28-29.

27. Bodor könyvében a táj konstatáló hangon leírt "florírozódásában" oldódik fel/tűnik el (már mindig) az emberi szenvedés és aspiráció, más szóval: az emberi távlat. A "tragizálás" retorikája tehát nélkülözi az aspiráció/hübrisz/vereség/értékvesztés stb. történetét, a metafizikai csüggedés alaphelyzetét, legfeljebb a lét közönyére, embertelen vidámságára apellálhat.

28. "Egyáltalán nincs kizárva, hogy léteztek olyan alkotók, akiknek művészi jelentősége felülmúlta történeti szerepüket. Arany Jánosnak éppen ebben a vonatkozásban lehet némi rokonsága Brahmsszal. Mindketten jelentéset alkottak egy-egy korábbi időszakra jellemző műfajban, s anélkül, hogy gyökeresen megváltoztatták volna a balladának vagy a szimfóniának az elődöktől örökölt kereteit. Az is elképzelhető, hogy a legutóbbi évek között is akad olyan alkotás, amelynek művészi értéke vitathatatlan, holott írásmódja inkább értékőrző, mint újító. Bodor Ádám Sinistra körzetét említeném hevenyészett példaként." Szegedy-Maszák Mihály: Az irodalom történeti és elméleti vizsgálata. In: Szegedy-Maszák: "Minta a szőnyegen". A műértelmezés esélyei. Bp. 1995. 13.

29. Vö. Hans Robert Jauss: Az irodalmi posztmodernség - Visszapillantás egy vitatott korszakküszöbre.

Literatura 1994/2 121-138. ill. Carlos Rincón: Borges und Garcia Marquez oder: das periphere Zentrum der Postmoderne. In: Postmoderne - globale Differenz, hg. v. R. Weimann und H. U. Gumbrecht. Frankfurt 1991. 246-264.