Alföld - 48. évf. 7. sz. (1997. július)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Kass János

Lipták Györgyről

Konokul, következetesen - lépésről lépésre küzdi le a nehézségeket, - hódítja meg a fel nem tárt, fel nem fedezett fehér foltokat, az Amundsen-i energiákkal megvert és megáldott Lipták György.

A XX. század jégmezőin, jégtorlaszain botorkáló művészek között - ő egyenesen halad. A célt látja maga előtt és vaskövetkezetesen jár a maga választotta úton, a teljes csönd, a közöny, a kietlen környezet ellenében.

Konok és kíméletlen önmagával. Aszketikus. Szerzetesi önfegyelemmel, érzéstelenítés nélkül vállalja a kísérleti alany szerepét, saját kísérleteiben!

Berepülő pilóta, ismeretlen technikát ad, ismeretlen légtérben mozog. Ugyan hova repül?! Ugyan hova repülünk, ugyan ki lát a jövőbe?! - Ki tudja a következő évezred mit tartogat a számunkra?

Az emberiség közös sorsa nem kínál napfényes jövőt, az aszketizmus indokolt. A második világháború óta kísérletként használt emberiség, csak a brutalitásban és a közönyben múlta fölül önmagát.

A művészet is válságban van, mert az önmagát mechanikusan ismétlő divatok nem tűrik az egyéniségeket. Aki a maga útját járja, az egyedül marad, de ki gondol az utókorra, arra, hogy a jövő majd minket igazol.

Ma mindenki a mának él, ma akarja betakarítani, amit lehet. Ezért is fontos, hogy a maga által taposott utat, az új ösvényt vágó művész érezze azt, hogy nincs teljesen egyedül. A sikernek két arca van: hol ezt, hol azt az oldalát mutatja.

A következetes munka, az önmagát generáló energia, a létrehozott művek sokasága törvényszerűen kivívja helyét, mércét és mérhető minőséget, művekkel bizonyítható egyszemélyes Lipták György-i életművet, öntörvényű vallomást valósít meg.

Szorongással és szeretettel kísértem, s kísérjük pályafutását, kibontakozását, magára találását.

Kiállításainak rendszeresen ismétlődő sora, már egy nagy ígéretként induló ifjú művész, napjainkban megért termését tárja elénk. Kortársai közül kiemelkedve, a maga területén jelentős műveket, jellegzetes, egyéni hangú, sajátos liptáki világot alkotott, de hatott rá a maga választotta nagy mesterek sora.

Hieronymus Bosch, Goya, William Hogarth keserű és kíméletlen igazmondása, az egyenes beszéd vállalt öröksége. A XX. századi gyötrelmes felismerés, hogy a sötét középkor változatlanul jelen van! Nincs remény! Mert nem csak az úgynevezett történelem ismétli hatványozottan önmagát, de a gyűlölet, az indulat, a szenvedély bennünk is munkál. Szúként rágja szét jobbra és jóra vágyó énünk.

Nem várhatunk segítséget immár senkitől. Mit tehet a művész? "Falra festi az ördögöt", e szólás-mondás igaz. Vízióit, rémálmait, élményeit lerajzolja, lefesti, megírja. Szeizmográfként jelez: baj van! Torzulnak a kapcsolatok, az eddig egyszerűnek tűnő jelenségek, de torzul a jellem is! A közöny, a tehetetlenség lepedéke terül el, fedi be, s teszi egyhangúvá fontosnak vélt dolgainkat.

Jót akarunk minden erőnkkel, és a jobbat mégis valami furcsa ellenenergia kiforgatja és ellenünk fordítja cselekvéseinket. A jóból rossz kel ki. Záptojás! Csirke helyett krokodil!

A fehér, a fekete elveszti erejét, szürke maszat lesz. Unalom. E posztmodernnek nevezett káoszban a kőbaltás indulat száz lóerővel vág neki reggelenként az útnak. A mindennapi betevő koncért, azaz profitért. A harc kíméletlen.

A Hieronymus Bosch-i példabeszéd, a mindent deformált nagyító alatt vizsgált világ itt nyüzsög körülöttünk, mi is részesei vagyunk. A ma művésze, így Lipták György is, innen merít. Élményei e "tékozló ország" jelenéből táplálkoznak. Műveivel - nem ráolvasással, varázsigék mormolásával - bizonyítja, van még remény, és a közöny, cinizmus szürkehályogján is néha áthatol az, amit művészetnek nevezünk.

A jelen egyenlő a rohanással, a részletek eltűnnek - az indulás és az érkezés között nem történik semmi.

A meditációra, a száműzetésre, nincs idő. Pedig a kis részletekből jön össze a tanulság - a mű, ebben segít nekünk a művész, mikor műveivel kiemeli a fontosat, a lényegest.