Alföld - 48. évf. 7. sz. (1997. július)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Kálmán C. György

A csajszi meg a rendőr

Salamon András: A kutyák nem felejtenek

Zavarbaejtő munka: tradicionális, mégis új; egyszerű és bravúros; olvasmányos, a barthes-i értelemben olvasható is, éppen ezért kissé könnyű; ugyanakkor az olvasóban kérdéseket támaszthat, gondot okozhat a "természetes", mindennapi felmutatásának gesztusa. Nem ezt várjuk: melyikünk téved (el)? Zavarunkat úgy próbáljuk (jól-rosszul) leplezni, hogy görcsösen belekapaszkodunk valami elég biztosnak és megragadhatónak látszó vezérfonalba, sorvezetőbe, amelynek mentén haladva remélhetőleg valahonnan valahová el tudunk majd jutni.

Salamon András kötete a Zsötem és A kutyák nem felejtenek című írásokat tartalmazza. E szöveg közvetlen környezetében vannak további szövegek: "Salamon András", ez a név; a könyv műfajmegjelölése: "két filmnovella"; továbbá a két fülszöveg, az egyik "Kornis Mihály" aláírással, a másik aláírás nélkül. Ugyanide sorolhatnánk a címlapon szereplő fotót, amely Salamon András műve, és amelyen egy kutya feje látható, erős ellenfényben.

Ezek a szöveget környező szövegek több kiindulópontot kínálnának. A szerzői névről például megállapíthatnánk, hogy egyelőre nem mond semmit, legalábbis nem sokat; most még nem tudjuk közegbe helyezni, betájolni, alig tudjuk attribútumokkal felruházni; "ez az első könyve", írja a második fülszöveg. Ugyanakkor (ugyanonnan) tudható, hogy a szerző 42 éves, tehát viszonylag késői pályakezdésről van szó; s a címlapon szereplő fénykép, de különösen az első fülszöveg (Kornis Mihály) egy utalása, valamint a szövegek műfaj-megjelölése arra enged következtetni, hogy a szerző filmrendező ("akar lenni"). E ponton elgondolkodhatnánk a generációk problémáján, bevonhatnánk további szövegeket (jelesen két halmazt: a Salamon könyvével egykorú, s a szerzőnél többnyire fiatalabb elsőkötetesek szövegeit, avagy a Salamon nevű szerzővel egyidős, de többnyire többedik kötetes szerzők szövegeit).

Kénytelen Salamon könyve megvívni Kornis fülszövegével is. Elkerülhetetlen, hogy összevetéseket tegyünk Kornis és Salamon írásmódja között; meg kell kísérelnünk rájönni, vajon mit értékel (nagyra) az egyik szerző a másikban, milyen értékrend alapján. Két fontos kulcsot kapunk itt: a nyelvét és az "árvákkal" való azonosulásét. Ha Kornis írásainak értelmezésekor minduntalan a legkülönbözőbb nyelvi rétegek együttállása, a mindennapi beszéd változatainak vegyítése, felmutatása, átírása válik döntő elemmé, akkor Kornis bizonyára arra figyel fel Salamonban, ami ehhez áll közel; ha Kornis műveinek olvastán az olvasó újra meg újra szembenézhet az alávetettek, a kiszolgáltatottak s a hozzájuk való odafordulás lehetőségének (valamint a szánalom őszinteségének) kérdéseivel, akkor talán Salamon írásai is nekünk szegzik e kérdéseket.

Adódna továbbá, hogy a könyvben foglalt szöveget vessük össze Salamon András nem-verbális szövegeivel (filmekkel) (erre nem vállalkozom). Ugyancsak el lehetne gondolkodni azon, hogy a visszafogottan formabontó, a hagyományos fényképezés hagyományaihoz erősen kötődő címlap-fotó hogyan kapcsolódik a könyv szövegéhez; hogy a képen ábrázolt kutya és a könyv címe, valamint egyik szövegének egyik főszereplője miként reflektál egymásra. Vajon nem túl közvetlen-e ez a kapcsolat? Az az ábrázolásos viszony, amely a képet a címmel és/vagy a novella szövegével összefűzi, nem túl erőszakosan határolja-e le az olvasó (szöveg-)értelmezését, s tudunk-e szabadulni attól a benyomástól, hogy ez a szerző (és fotós) szándéka szerint van így? A címlap-cím-novellaszöveg kapcsolatának eme banalitása nem fogható-e fel vajon provokációként?

Kétségbeesett kísérletként fordulhatunk továbbá a műfaj meghatározásához. Figyelmünket ez a megnevezés - "filmnovella" - arra irányítja, hogy a szövegek műfaja valamiképpen eltér a "novella" hagyományától, hogy a szövegek film számára szolgálnak (bármilyen módon) alapanyagul; az olvasó mintha azt az instrukciót kapná általa, hogy vizualizálja az olvasottakat, hogy elhangzottként vagy látványként értékelje át, amit verbális szerkezetként sajátít el. (Másrészt a "film-" előtag óvatos visszakozásnak, mentegetőzésnek is tekinthető.) Ez a műfajmegjelölés úgy preformálja a befogadást, hogy keressük az elhajlást a műfaj konvencióitól, s egyben azokat az elemeket, amelyek a másik művészethez, a filmhez kötik. Nos, e várakozásunk minden bizonnyal csalódáshoz vezet. Nehéz volna megmondani, hogy Salamon szövegei mennyiben "filmszerűek", ahogyan arra sem igen lehet rámutatni, hogy mennyiben lógnának ki a novella hagyományából, bármit értsünk is ezen. E hagyományok eléggé tágasa, zűrzavarosak és elmosódottak ahhoz, hogy a velük való akár csak részleges szakítás is észrevétlen maradhasson.

Mindezeknél a szempontoknál sokkal érdekesebb lehet, ha Salamon könyvét azokkal a (szöveg-) hagyományokkal vetjük össze, a szövegek olvastán e szövegek mögé állnak. Nyilván mindenki valamelyest más hagyományt mozgósít: nekem eszembe jutottak például Móricz, Csalog, Tar prózájából az egyes szám első személyű elbeszélők; az a bizonyos "realista próza" (a terminussal kapcsolatos megszorításokat, fenntartásokat, ellenvetéseket most félreteszem). Salamon mintha ezeket a szövegeket írná tovább: nemcsak első, hanem sokadik pillantásra is úgy tetszik, két filmnovellájában olyasvalaki beszél, aki korunk és társadalmunk egy jellegzetes alakja, s hogy e novellák nem is tesznek mást, mint hogy ezen alakok tökéletesen elsajátított nyelvén a főszereplő nem is túl bonyolult történetét mondják el. Óhatatlan, hogy ekkor olyan közhelyek sokaságában fogalmazódjék meg az értelmezés, mint a "társadalom margója", a "látlelet", a "szociografikus pontosság", a "feltárás". Megy-e ennél tovább Salamon - avagy, talán pontosabban, mehet-e ezn túl Salamon szövegeinek értelmezése? Magyarán: az a nagy kérdés, hogy mennyire, milyen mélységben érdemes átlátszatlanként kezelni a szövegeket, kínálnak-e annyi érdekeset megformálásukban, kompozíciójukban, nyelvükben, hogy ezért jó szívvel félretegyük kétségtelen jellemző erejüket, szociológiai belátásukat, a történetek izgalmasságát, egyszóval: "valóságvonatkozásukat"?

Persze itt ismét némi elhatárolásokkal kellene élnünk; egyrészt jogosulatlannak tetszhet a szövegformálás efféle szembeállítása a világábrázolás, a referencia, ha úgy tetszik: a szociologikus érdek(esség) szempontjával. Ez az olvasói tapasztalat azonban igenis általános, és nem csak Salamon szövegei esetében. Nem lehet és nem is kell eltekinteni attól, hogy bizony ezen írásokat elsősorban az élteti, hogy ma, nekünk fontos társadalmi típusokról, konfliktusokról, beszédmódokról, világlátásokról szólnak, hogy csak ennek alárendelten vagy legfeljebb e mellett vagyunk képesek rámutatni arra, hogy hogyan teszik ezt (még ha olvasásunkat, értelmezésünket ez a hogyan természetesen eleve meg is határozza). Másrészt: a szövegek e fenti sora is kiegészítésre szorul, olyan szerzőket is Salamon hagyományának tudhatunk, akik a mai magyar nyelvhasználatot így vagy úgy tematizálják, akiknek szövegszervezésében az a nyelvi réteg, amelyet Salamon egyedüliként jelenít meg, készletükbe tartoznak. Ha Csalog a teljes megformálatlanság, az abszolút közvetlenség illúzióját akarja kelteni, a "nyers", a mintegy önmagától, találtan poétikus magánbeszéd "közreadásával", akkor Móricznál és Tarnál ez a törekvés igen-igen ritka; ha Kornisnál, Parti Nagynál, Esterházynál a nyelv sivársága, az alávetettség, tudatlanság, félelem, szegénység, beszűkültség nyelvi alakzatai mindig más nyelvekkel konfrontálódnak, szólamokká válnak, akkor Salamon csak az olvasó ellenszólamára hagyatkozik. Ha pedig ragaszkodunk a "szociografikus" megközelítéshez, akkor látni kell, hogy mindazok, akik az elbeszélő-főszereplőkön kívül bekerülnek ebbe az ábrázolt világba, csak úgy - annyira elmosódottan, vázlatosan, és olyan szempontok szerint - láthatóak, mint ahogyan ezt a lány és a rendőr nézőpontja, nyelve, elbeszélésének logikája megengedi. Salamon hihetetlenül következetes: sem (beszélői-szereplői) nyelvét, sem nézőpontjukat nem engedi egy pillanatra sem kinyílni vagy eltávolodni: beléjük vagyunk zárva, csak onnan, csak azon keresztül láthatjuk, fogalmazhatjuk meg a világot. Párbeszéd vagy a mások beszéde még idézett formában sincs jelen: a Zsötem elbeszélője csak levelekből idéz, továbbá egyszer egy pop-slágerből és egyszer egy német mondatot; A kutyák nem felejtenek hőse is csak nagyon ritkán, véletlenszerűen, s esetleg megbízhatatlanul adja tovább mások szavait.

Mindkét elbeszélő súlyos, meghatározó élményen van túl, onnan visszatekintve ad számot életének fontosabb eseményeiről, s az élmény közvetlen előzményeiről. Az egyik, a fiatal, kisvárosi lány, aki jobb életre vágyik, s akit barátja Bécsbe visz, hogy ott egy peep-showban keresse meg a kenyerét, barátnőjét, sorstársát kilöki az ablakon. A másik, a faluról pesti rendőrnek szegődött fiú, aki beleszeret egy terhes kínai lányba, szembeszáll a rendőrökkel, amikor azok a lányt zaklatják; éppen akkor szabadul ki a börtönből, amikor a lány szül, s együtt akarnak új életet kezdeni.

Salamon szövegeinek nagy erénye a cselekményvezetés. A végpont mindkét filmnovellában eléggé véletlenül érkezik el, nincs fokozás, feszültségkeltés, visszatartás, s bár a Zsötem elején van egy homályos előreutalás (ez szolgáltatja az alkalmat az elbeszélés aktusához), az elbeszélés látszólag cél, szervező középpont, a figyelmet irányító motívumok nélkül halad előre. (Noha a Zsötemben a címadó szám, a másik elbeszélésben pedig a fényképek, a fényképezés elő-előkerül, az olvasó - mint kiderül - tévúton jár, ha ezeket vezérmotívumoknak, rejtjeleknek, nyomoknak tekinti.) A nehéz döntések, a sorsfordító cselekedetek, a kilátástalan helyzetek vagy az újrakezdés elviselhetetlen terhei az elbeszélő-főhősök számára így lefokozódnak: csaknem mellékesek az események láncolatában, kiemelkedésük mintha csak abból fakadna, hogy éppen az utolsók a sorban, hogy történetesen itt ér véget a történet. Az élet megy tovább, a pont, ahol vagyunk, nem sokkal fontosabb a többinél - sugallják a novellák. Majd csak lesz valami, ahogyan eddig is volt. A cselekménynek ez a fajta mellérendelő elmondása legalább olyan erősen jellemzi az elbeszélőt, mint az a történet, ami elhangzik. Sajnos, éppen ezért némileg visszás a Zsötem végének erősen retorikus megoldása (az apróra tördelt bekezdésekkel): mintha váratlanul megemelkedne mégis az elbeszélői hang s vele az elbeszélő. A gesztus tehát kettős: egyrészt a szánnivaló, nevetséges és iszonyú emberi sorsot puszta rámutatással állítja elénk, a tökéletes azonosulásba rejtőző, az elbeszélő és hős ("mesterséges", "irodalmi") megosztását tagadó írással mintegy az olvasó etikai problémájává teszi a szánalmat, a kívülállást, a közönyt vagy az azonosulást, másrészt mégis megnyilvánul, átpoetizál, beleavatkozik az anyagba, s ezt alig leplezi. (Lehetne azt mondani: nem nagy dolog, hogy az egyik szöveg vége kissé furcsára, netalán következetlenre sikeredett. Csakhogy innen olvasva mindkét szöveg sok-sok helyén feltámadhat a gyanú, hogy hasonló esettel van dolgunk.) Salamon nem dönti el: hagyja-e magáért beszélni a készen találtat (amelyről persze sejthetjük, hogy nagyon is megcsinált, alakított, szervezett), vagy hozzányúl, besegít átbillenti oda, ahol már irodalomnak nevezik ezt a szöveget.

Salamon figyelemre méltó teljesítménye az a nyelv, amelyet tökéletesen elsajátított, melyet fölényesen ural; "a Sali nyelvtehetség", írja a fülszövegen Kornis Mihály. Valóban, az elbeszélők minden fordulata, hasonlata, mondatfűzése a helyén van; ahogyan Salamon András elbeszélői beszélnek, azt maradéktalanul egyneműnek, ezért hitelesnek, ha tetszik, szociográfiailag pontosnak érezzük. Ráadásul bizonyára kimutatható lenne, hogy micsoda különbségek vannak a dunaújvárosi, könnyed, laza életre vágyó lány és a faluról a nagyvárosba került fiatal rendőr beszéde között.

Mégis, az olvasóban újabb fenntartások fogalmazódhatnak meg e "nyelvtudással" kapcsolatosan. Végül is, nehéz, fáradságos, kényes dolog egy nyelvet mesteri módon elsajátítani, s a nyelv kifejezésre juttatja (mintegy magától) beszélője világát; csakhogy bármennyire is így van ez, a nyelvismeret önmagában mégiscsak mutatvány, látványosság, kunszt. Ha Kornis azt értékeli elsősorban Salamonban, hogy "nagyon tud a pasi rizsázni", akkor fájdalommal kell megállapítanunk, hogy a rizsázás egy ponton túl kevésnek bizonyul. Első vagy néhány olvasásra magávalragadó, lenyűgöző, izgalmas anyag, méltó az ínyenc tüzetes vizsgálatára; később azonban veszít erejéből, érdekes, de elhalványuló színfolt lesz, amelyen immár nincs sok látnivaló. Kifárad, kimeríthető. (Vagy Kornis téved tehát, vagy az én olvasatom nem elég érzékeny; vagy pedig Kornis számára a sajátságos beszéd mesteri elsajátítása önmagában érték.) Feltételezem, hogy ez a folyamat nem csak az én olvasásaim sorában játszódik le, hanem nagyobb időtávlatban, sokak olvasásában is: magyarán, nem hinném, hogy Salamon szövegei az egymást követő olvasásokban sokáig mélyülnének, s hogy így hosszú távon jelentőssé válhatnának.

Mindennek ellenére komoly tehetséggel megírt szövegek Salamon novellái: rálátnak a kor és a társadalom bizonyos szubkultúráira, a hozzájuk rendelhető nyelvhasználatra, világlátásra, gondolkodásmódra. Hírt adnak egy olyan világról, amelybe nincs bejárásunk (s ami azt illeti, valamennyiünk csak egy-két világban mozog otthonosan). Igen, ha tetszik, ez merőben szociologikus szempont. Holott Salamon könyve irodalom. Hát, ilyen bonyolult dolgok ezek. (JAK - Balassi)