Alföld - 48. évf. 7. sz. (1997. július)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Balázs Attila:

A nagy szökés

(történet K. Z.-nek és minden csudálatos csecsemőnek)

Tikkasztó meleg volt. Csak állt a pálya közepén, s várta a labdát. Néha mozgott picit, hogy ne legyen nagyon lesen, de igazából az egész nem hasonlított bármiféle komoly igyekezetre. Bizonyos állatok, értesült már róla, lelassulnak hidegben, vele mindig ugyanez történt forróságban. Végtagjai ellehetetlenültek, s valami - az akaratánál sokkal erősebb - visszatartotta attól, hogy rendesen nekilendüljön abba az irányba, amerre épp kellett volna.

- Láci! - üvöltözte az edző rossz magyarsággal. - Láci, áz ányád picsáját!

Laci nem bírt futni, amikor merőlegesen érkeztek a sugarak a Bikarára, az egykori bikalegeltetőre, a későbbi edzőpályára. Csak állt és zihált, mint aki abban a pillanatban okádja ki a lelkét. A por fojtogatta, a csurgó veríték csípte a szemét, s elment a kedve mindenféle gólszerzéstől, amire egyébként - ha egy felhőcske akár, mint egy fügefalevél vagy gumiszálas ágyékkötő, de eltakarta a napot - nagyon is kaphatónak mutatkozott. Ez volt a Laci középcsatár egyetlen, de úgy látszik, kiküszöbölhetetlen hibája.

- Láci, áz ányád picsáját!

De hiába anyázott az amúgy is, a pigmentációjának genetikai defektjéből eredően, meg a rádolgozott fröccsöktől mindig vörös pofájú edző, Lacit mintha meglőtték volna. Csak vonszolta magát céltalanul, s még a neki továbbított labdát se tudta rendesen lekezelni. Laci ezekben a végesincs pillanatokban nem is tudta rendesen, hol van. Így soha nem is került be az első ligába. Laciból nem lett klasszis futballista.

Mert a nap túl gyakran érkezett majdnem merőlegesen a Bikarára? Fene tudja, valószínűleg nem is ez volt a fő baj. Az pedig talán nem is számított egyáltalában, hogy nem Lacinak hívták. A Bikara környékén mindenki Láci volt, esetleg Pistá, aki nem az arrafelé legelterjedtebb nyelvet beszélte.

- Ej, Láci, Láci, áz ányád..!

Az üvöltöző edzőt már rég elvitte az ördög, amikor - sok évvel később - bekanyarodott jobbra a Bikara közelében kiépült lakótelepen a szemafornál, majd megnyomta a gázpedált. Az edzőpályát nem lehetett látni onnan, de mivel hallani vélte a távolból a Nagy Vörösképű Mester röhögését, önkéntelenül behúzta a fejét, s mereven csak előre nézett, mint egy másik pályán teszik azt többnyire a zsokék. Vagy ha ők nem is, de maga a ló. Vagy a ló is figyeli a versenytársakat?

Mindegy.

Figyelte, miközben "elhúzott a szélen", hogy vannak-e rendőrök az út mellett, de egyetlen egy sem mutatkozott. Valamilyen oknál fogva azon a hűvös, esőre szagló szeptemberi délelőttön teljesen kihaltnak tűnt a lakóházak után következő gyárnegyed a csaknem egymásba nyomuló, egymásra torlódó hatalmas, mondhatni idomtalan hullámbádog raktárakkal, a kapuk előtt heverésző lompos, keverék kutyákkal és az üvegkalitkáikban szunyókáló portásokkal, meg a különféle felfegyverkezett őrökkel. Mintha ott megállt volna az egyébként - visszafelé? - nekiiramló idő. Mintha ott még maradt volna miről álmodni. Korcs ebekkel szigorúan őrzött álomterületen, törött cserép, rozsdás vasdarabok és mindenféle műanyag kacat, habarék és zúzalék között. Álmodni, meg mintha lenne ott még mit őrizni? Megannyi megválaszolhatatlannak, legalábbis nehezen megválaszolhatónak tűnő, fabatkát sem érő, vacak kérdés. Minek vesződni velük egyenesben. (!)

Csakhamar fékezett, s átzökkent az imitt-amott gyér fűvel benőtt, tarack felverte és tormalevelek árnyékolta ipari vágányon. Vonat sehol. Talán akkor járt még erre olyasmi, amikor azt az utolsó, remekbe szabott gólt belőtte a macedón "tökmagosoknak", melynek után az edző megszorította a kezét odabenn az öltözőben, s csak ennyit mondott:

- Hát, Láci, áz ányád..!

Lezárult ezzel ez a magvas, önismétlő "retorika". Az elismerő kézfogás búcsú kézfogássá lett. Láci többé nem jelent meg a heréskerti, második ligás focicsapat gyülekezőhelyén. Az utolsó bal fölső sarok emlékét azonban magával vitte. Koponyájában bekeretezte, s az ma is ott áll mint az elmúlt idők kimerevített darabkája. Időnként bepókhálósodik, miképp minden trófea. De azért még van. Aprócska négyszög a labdaszerű kerekségben. S ha egyszer lefoszlik erről a koponyáról a bőr és a hús, levegőt állandóan cserélve teljesen kiszárad, s csak a csont marad, a szilárd burok, talán akkor is, mint mondják, kagylókból a tengeré, hallatszani fog belőle az önfeledten ünneplő szurkolók morajlása, meg néhány petárdadurranás. Akár régi, céltalan lövések durranása a semmibe.

Egy lövés visszhangja, amely régen volt, következésképp tán igaz sem.

De azért rezgett a háló akkor, s ott ficánkolt a labda benne. Érvényesen, visszavonhatatlanul, mégis befejezetlenül, mint egy gyermekkori fals futam a lehangolt zongorán. Netalán a mélységesen szégyellett harmonikán. Elhomályosodóban, mint egy fagyos örömgrimasz. Kiújulván, felelevenedvén, miképp a félelem. Meg az izomgörcs. Amellyel nyomjuk a pedált. (Masszőr sehol.)

A gyárnegyedből kifelé - ó, ne nézz vissza, fiam! - még belepislantott a tükörbe. Látni vélte a "paprikagyár" hosszú udvarát - innen tényleg csak vélhette -, ahol középiskolás korában aprították a paprikát, a nagy húsosakat, negyedig vagy félig rohadtakat, fiúk és lányok, lányok és fiúk, és valahogy mindannyiukat összemelegítette ez a munka. Bár utálták derekasan, mégis sajnálták, amikor vége lett. Most mit mondjon? Egyszer mindennek vége van?

Nem, nem... Undorító, émelyítő ilyet mondani. De ez a csípős, paprikás érzés itt a torokban. Ez... Mintha a mag megakadt, netalán cigányútra szaladt volna.

A tükör üres. Örült, hogy senki se követi. De hát nagy öröm-e mindig az ilyesmi?

Vannak nagy örömök, meg egészen kicsik... Mint egy valódi agyaras szürke elefánt a régi fűrészporos cirkuszokban, illetve egy hitvány csótány csupasz, vonagló, koraszülött gyermeke az ágy alatt. Nagyanya éjjelije mellett.

A benzinkút közelében balra kanyarodott, amikor zöldre váltott a villany, s bekapcsolódott kifelé, a nemzetközi út felé vezető középerős forgalomba. Üzemanyag van elég - egyelőre. Célegyenesen tempózott a Duna-Tisza-Duna csatorna hídjának általa jól ismert irányában, s kezdte magát biztonságosabban érezni ebben a helyzetben. A kocsi egyenletes ütemben kapaszkodott felfele a macskaköveken. Arra gondolt, hogy felkattintja a rádiót, mert közelednek a déli hírek, de aztán letett róla. Úgy vélte, most jobb megmaradni ebben a kis félsüket, valamerre mégis haladó, csaknem hermetikusan lezárt különvilágban, amelynek van saját kormánya, vezérlőpultja és egyebe. Most senki és semmi ne nyúljon bele a nagy elhatározásba. Egyébként az egész csupán szerencse kérdése. S ne kérdezzünk vissza, hogy vajon az-e. (?)

A híd tetejéről futó pillantást vetett a csatorna jobb oldali kikövezett partjára, s talán azért, mert a fuldoklók... Igaz-e, hogy szempillantások alatt le tud peregni előttük az egész életük? Látta saját magát hollófekete gumicsizmában - amilyen valaha az utcamosóké és a siralomházi alkalmazottaké volt -, látta magát odalenn, amint éppen holmi görbe nádbotot lógat a víz fölé, másik kezével meg az orrát piszkálja. Szorult helyzetekben máig is rossz szokása. Aztán némi fürge nyúlugrásokkal jön az egész, biztos ez a ravaszság benne: hirtelen vágás következik, s egy miniszoknyás lány ül ugyanott szemérmesen összeszorított combokkal (netán apró áramütések a csiklóban?), s a tarka szoknyáját húzgálná a térdére, miközben az arra pöfögő kotróhajó legénysége delíriumosan füttyög és integet neki. Pedig nem is láthatják a finom kis, feketén fénylő pihéket a még friss, formás térdkalács körül. Utána szertefoszlik a kép, szinte az ő intésével egy időben. Az út kisvártatva lefelé lejt ott, ahol egyszer S. megcsúszott az apja kocsijával, kiesett belőle, s agyveleje szétmázolódott a kövezeten. Nem nagyon ismerte S.-t. Állítólag részeg volt, az út pedig jeges. De attól se kellett volna meghalnia. Ahogy ez a fejébe villan, óvatosan fékez.

A hídtól jóval messzebb megint fékezni kényszerült. Arra, amerre lassan kezdenek elfogyadozni az útszéli vadonatúj és rozzant házak egyaránt, s már csak egy kisebb felüljáró hiányzik a szemétrakásoknál ahhoz, hogy kijussunk a szabadba. Rendőr állt elé, s leterelte az út szélére. Megálljt parancsolt, de nem foglalkozott vele tovább. Csakhamar oldalról, a számára jól ismert klisai kiképzőközpont betonszalagjáról katonai terepjáró gördült ki a vele ellentétes sávba valami tojásfejű, pöfeteg őrnagyszerűséggel, s a terepjárót katonákat szállító teherautók hosszú sora követte. A katonák közül egyesek tompán, komoran, mások zavart mosollyal, kényszeredett jókedvvel, belőtt vigyorral ültek hátul két sorban, fegyverükkel a lábuk között. Mintha egy ismerős arc odafönt - ölében "halpikkelyes" harmonikával - hirtelen felragyogott volna, de erre ő villámgyorsan úgy tett, mint aki a mellette levő széken valami rendellenest talált, s épp azt kellene igazgatnia. A kísérteties konvoj elvonult, aknavetőkkel és muzsikával, pár basszus-ágyúval, a rendőr pedig intett erélyesen.

Így jutott ki a városból, amelyben született, amelyben felnőtt, amelyből gyakran elutazott akár hosszabb időre, de amelyet lényegében nem hagyott el soha. Így ment el abból a történelem során az Erőd alján szétterült, palacsintaként ellaposodott alföldi Városból, az Új Palántából, azaz Neoplantából - oh, minő római kori szocreál! -, amelyet utána évekig nem látott, s olyannak már sosem látta viszont, mint amilyennek búcsút intett. Vagy helyesebben: akkor valójában búcsút sem intett. Csupán véletlenszerűen (vagy nem?): a vörösképű, szódától böfögő edző és az utolsó gól emlékével.

Hogy "bikázna" bele...

Az autó nem akarta felmondani a szolgálatot. Jobban ment, mint valaha is, és szinte öngyógyítás-szerűen kilábalt minden bajából, amivel egyébként elő tudott hozakodni néha. A motor varrógép módjára működött, a fék fékezett, a fűtő fűtött, a hűtő hűtött, a törlő törölt, a jelző jelzett, a rugó rugózott, a sűrített levegő nem akart elillanni - előre a régi nemzetközi út hepehupáin. A régi útén, mert a szorongásból és szökésből szinte nosztalgia-kocsikázás lett. Egyenes irányú búcsúkör a Várostól felfelé, északnak. Semmiképp se a legalább Feketicsig (Feketehegyig) tartó úgynevezett autóúton! Ilyeténképp utolsó séta-autózás volt ez. Tényleg. A maga módján visszahozhatatlan és megismételhetetlen, akár bármi más, ami fontosnak tűnhet, és fokról fokra végig kellett csinálni. Teljes lelki lesüppedés, kátyúba keveredés nélkül, megengedhető hangulati ingadozásokkal, miközben elmaradozott a táj, kibontott cigarettásdoboz ficánkoló celofánjaként röppentek ki a résnyire nyitott ablakon és rohantak hátrafelé a különféle emlékfoszlányok.

Út Kelebiáig. Élestől Tompáig.

Aknavető és tangóharmonika, ehej!

Fény, mint mondják, általában van az alagút végén, de jó irányban haladunk-e? És egyáltalában ez-e az az alagút? Nem beszélve az útlevelünkről. Antropológiailag egyáltalában elfogadható kép van-e benne?

A nyulat azután pillantotta meg, hogy jócskán maga mögött hagyta Szenttamást (Srbobran) azzal a nevetséges CUKRAZDA feliratú törökkávézójával a macskaköves út mellett, a buszállomásnál. A szőrös barmocska a régi és az új út torkolata előtti bodzásnál várta, felegyenesedve, hosszú füleivel vitorlázva a kocsit is néha erősen oldalba kapó szélben. Erre ő nyomban fékezett, lekanyarodott a bodzabokrok melletti platóra, és kiszállt. Vén, sokat tapasztalt mezei bak lehetett. Aprósága ellenére. Puskát nem látván nála, meglepően közel engedte magához a valamiért csaknem megbabonázott, hozzája majdhogy megható beszédet intéző embert. Kíváncsi lehetett a szerencsétlenjére.

- Ó, Cuniculus népe, kiké a mező és mezőnek fölötte az tágas ég! Cuniculus, halld meg szavam! Most ugyan elmegyek, de...

A nyúl erre kilőtte magát oldalra, s elviharzott a szántásban, hátra sem pillantva.

Farkas a mezőn, szökik a préda.

Megkerülte a szél lengette, mindenféle viharok tépázta bokrokat, s takarásukban megállt szétterpesztett - cseppet sem napóleoni, most inkább talán kutuzovi - lábakkal, melyek kissé mintha remegtek volna, ám ez nem biztos. Kisvártatva aranysárga húgycsík jelent meg a levegőben, s kellemes, ugyanakkor nyugtató borzongás futott végig a gerincén. Birizgáló borzongás.

- Csiklóból indult - mondta magának félhangosan, mosolyogva. Azzal az időnkénti női mosolyával. Beleröhögve bambán a szélbe.

Feketehegy kijáratánál ismét rendőrök. Közülük az egyik golyószóróval. Nézték ugyan, de nem állították meg.

Kishegyesen (Mali Idjo ) önszántából fékezett le a központi templom előtt, a "szecessziós" macedón-albán tökmagárus bodegájánál. Közel ahhoz a történelmi (szemét)dombhoz, amelynek kanalasgépekkel lemetélt oldalából emberi csontok lógnak ki szikár sárgásfehérséggel az arrafelé lakók feje felett. Ők már nyilván megszokták ezt a mindennapi kicsiny morbidságot. Jó. Nagy zacskóval kért a semenkából, ebből a lényegét tekintve nyúl- és papagáj-eledelből. Majdnem annyit, mint amennyit akkoriban szerzett be a mérkőzések kezdetekor, amikor aktív labdarúgóból már rég passzív szurkolóvá vedlett, s vasárnap délutánonként kijárt a Vojvodina (a Vajdaság) "önálló" mérkőzésire. Ott toporgott a lelátókon, s később mindig csikaró gyomorfájás lett belőle. De valahogy nem bánta. Emlékszik, hogy néha, amikor potyázni támadt kedve, felment egyik barátjához, aki a stadion közelében lakott a kilencediken, s onnan nézték végig a meccset, amely hol így, hol úgy végződött, már nem is érdekes. Volt ott egy nagy tarka papagáj a konyhában. Mindig adott neki a tökmagból. Bizonyos idő elmúltával, a háziak mondták, a papagáj már várta. Pontosan tudta, mikor van második vasárnap, s hogy akkor esetleg feltűnhet ő a sózott maggal, amelyet a szkipetárok állítólag levizeltek néhanapján, hogy szebb és ízesebb legyen az áru. Franc tudja. A barát, Sumaher Ottó civil pilóta volt, s amikor ínséges, nehéz idők jöttek és a háború tárt szárnyú szörnyképe rajzolódott ki a horizontra, Ottó elrepült Hongkongba, ahol megtelepedett. Közöttük akkor már rég minden kapcsolat megszakadt. De szabad-e kérdezni: a papagájjal mi lehet?

Hülye, ámbátor nagyon is fontos kérdés.

Ezekkel az ilyen irányba felsorakozó gondolatokkal a koponyájában bandukolt el és állt meg Hegyesen egy emeletes ház előtt, s felpislantott annak egyik ablakára a muskátlis erkély felett. Se az erkélyen, se az ablakban nem mozdult senki és semmi. Pedig lakott ott egy jól az agyába vésődött történet, csillámló, vékony, sötét pihékkel a keresztbe font lábak illatos térdkalácsai körül. Szintén sötét, rózsaszínül sötét hegyes csecsbimbókkal a hófehér trikó alatt. Vagy már ez is csak képzelgés... (Egy később egészen Acapulcóig vezető, menet közben szétesett történet.)

Ekkor - rémületére - televíziós kollégák szólították meg:

- Szia, hát te mit keresel itt?

- Ah, semmi, semmi... Szabadkára igyekszem tulajdonképpen, délutánra már vissza is érek és felmegyek a Házba. Tulajdonképpen. Találkozunk. (A rossz tükrök házában...)

- Szevasz.

- Szevasztok.

Mindannyian el.

Mali Beograd (Kisbelgrád) után rendőrök. Megállni muszáj. Még ha egy kis rosszul kimanőverezett csúszás árán is. Papírok rendben.

- Hová?

- Szuboticára.

- Ivott?

- A fenébe, nem!

A fújóka tényleg nem színeződik el.

- Dovidjenja.

- Dovidjenja.

És aztán üres az agy. Csak a gázpedál.

Üres az agy, de még megvan. Ha olyan is, amilyen, azért nem loccsant még ki. Nem mázolódott szét a kövezeten, mint S.-é azon az ónos-ólmos reggelen, amikor azután a nagy erős apa is sírva fakadt. A Nagy Erős Szerb Apa. Száz évet öregedve, rázkódva, görnyedten. Még újabb háború nélkül.

- Háború? Derűre ború. Hm...

Villan a kés, lemetélődnek a nyúlfülek. Vér csöppen a csonkokból... Papagájtoll robban szerte.

(Hahaha.)

És a többi, és a többi.

Szabadka után, a határ előtt egy helyütt a magas, susogva zúgó nyárfák - zúgásukat a kocsiból is hallani vélte - arra az utolsó Duna-parti dínomdánomra emlékeztették keserűen, ugyanakkor riasztón egykedvűen, amelynek akkor még nem halványult el az emléke. Igencsak élénken élt benne az utolsó nagy zabálás, ahogy a zaftos darált hús balkáni módra serceg a parázson, véres, némelyikük - a laposak - véreskés-paprikás lét eresztve, ők pedig bort és pálinkát isznak: a barát(h)i társaság. Még egyben. T. az írófejedelem és neje, B. a grafikus házigazda és neje, valamint jómaga és a neje. Talán létezik valahol egy elmosódó polaroid kép erről; az agyagos-homokos, bokáig vagy térdig süppedékes, cuppogós sáv felett születhetett, a ház előtt, a hosszú faasztalnál - a fák árnyékában. (Fű-fa. Meg gomba. Mint száraz, fakó kutyaszar, szerte a fűben.) Talán a gyerekek is felfedezhetők rajta. Talán holmi tarka strandlabda is látszik a kompozíció szegletében. Idomtalan, színes, sérülékeny gömb, hámozott, meztelen narancs alakú, amelyet nem szabad rugdosni, mert nem arra való. Durranékony kerek légvár. Műanyag. Tornác és fehér fal, pácolt, redőnyös barna ajtó a háttérben. The Last Waltz. Emlékszik rá, erre a talán el sem készült fotóra. Mintha ott lenne most előtte.

(A rádió szól, kicsit harmonikázik, recseg félszegen, rejtjelesen még mondana valamit, a bemondó hebeg, de nem figyelnek oda.)

És amikor jóllakottan elernyednek valahányan, légszomjas sóhajtozás közben a beszélgetés elakad, valami kísérteties, majdnem apokaliptikus "kvadrofón" bufogás kezdődik a távolban, amely egyre erősödik, süvítő hanggal párosulva. Nem sok telik bele, csaknem a fejük fölé érkeznek a helikopterek, azok a mustárszín kövér szitakötők, a potrohukba lapátolt súlyos terhüktől szinte bukdácsolva. Nehezen kivehetők a lomboktól, de azért megfigyelhetők, ahogy húznak át a Duna felett libasorban, viszik - vissza - a sebesült, megdumált-demulált, rohamra indult "masszát" valahogy megreperálni, összefércelni, -drótozni, -kalapálni, viszik a kemény csontokat csonkolni-fűrészelni a kamenicai (kamanci) kórházba. Épp a tévé mellé.

És akkor nagyon, de nagyon, úgy tűnik, hogy visszavonhatatlanul, megfellebbezhetetlenül és végérvényesen: elromlik valami.

- Fiúk, itt nagy baj van - jegyzi meg a nők közül csendesen, lágy tremolóval valaki.

Megjegyzésére nem válaszol senki.

Pontosan ebben a pillanatban, az abroszra tekintve, piros vérfoltot vél felfedezni. S tán azért, mert akasztani való, rögeszmés őrült, vagy csupán azért, mert tényleg arra hasonlított, a vörös paca egyértelműen levágott, odacsapott nyúlfülre emlékeztette. Akkor ellenállhatatlan vágya támadt a felesége burjánzó hóna alá bújni, megszeppent - viszonylag még "frissensült, ropogós" - lánya mellé, ám valamiért mégis elmulasztotta megtenni. Azóta is mulasztásként tartja számon ezt a mulasztások hosszú, helyrehozhatatlan sorában. Mert a feleség édeskés, néha szúrós, bódító hónalja talán mégis a legjobb hely. Amikor baka volt - előbb Horvátországban, a síkvidéken, majd azt követően Szlovéniában, a hegyvidéken, ahol azokat a megpecsételő rangocskákat is lassan a vállára aggatták volt, mellére meg a mesterlövészi plecsniket -, a nej röpke látogatásai alkalmával mindig meg tudta cselekedni. Most miért nem? Mert az is fokozatosan hűlő szeglet? Homorulat? Hosszú-hosszú dolog ez is. Hosszabb, mint a súlyos "viking" faasztal. Ha fölsorakoztatnánk rá az összes pihekönnyű meg a kevésbé fajsúlytalan, rangos és rangtalan, meghódított és elhódított, igazából soha meg nem szerzett angyalt és angyalkát...

- Eh, egyszer úgyis a pokolban kötünk ki! Az lesz az igazi edzés. Dehát ezért?

Mindenesetre a rezgő nyárfák akkor még angyalszőr-gubancot, lebegő ezüst fanlabdacsokat eregettek, s mintha az abroszon felkapaszkodó, éhetetlen rusnya hernyónak is eleve lett volna valami értelme. Mielőtt agyoncsapta volna. Mielőtt annak kiloccsantotta volna a nyúlós zöld taknyát.

S akkor lassan, lehelet könnyűségével, de annál biztosabban, lepilinkélt az asztal közepére: a behívók riasztó motívuma. Ettől a perctől kezdve egymáson kezdték felfedezni a halálos kór jeleit, és ezt már nem hozhatta helyre semmi. Az ezüstösen csillogó késeken és villákon is kiütköztek a megérkezett furcsa vész lázas jegyei. Az eszcájg mintegy delejezetten táncolt a terítő fölött, s erre már nem lehetett eleget inni. Szinte megkönnyebbülésként érkezett a nyári zivatar, amely szétmosta az egybegyűlteket, hiába menekültek be a házba. Kijózanítva lesújtotta, ledöngölte őket. Odabenn senkinek se jutott eszébe táncolni. No Last Waltz. Mindenikük megfeledkezett arról, hogy ha nehéz taggal is, botlábúan, csűrdöngetően ha, de alkalmasint a parketta ördöge tud lenni. Csak gubbasztottak némán, mozdíthatatlanul, vagy egyre inkább mozdíthatóan. Egyelőre ki-ki haza. Aztán majd meglátjuk. Szia!

Lényegében kurva mód hallgatott mindenki.

Így valahogy.

A határ előtt a szél gyengült, az eső elállt, kibújt a nap, és tétova sugarait ijesztően hosszú, tekergő kocsisorra vetette.

- Bassza meg! - röppent ki száján önkéntelenül, ám felettébb őszintén a szitok.

Beállt a sorba. A jó fiú. Mindig is balek volt. A bátrabbak, szemtelenebbek elhúztak baloldalt, hogy iszonyatos kavarodást idézzenek elő az egykor ormótlan, kitarkított fémhenger pecabotra, mostanság viszont csak amolyan pecalécre emlékeztető sorompó előtt. A kavarodás aztán akkorára duzzadt, hogy lassan őt is elérte, vagy ő is elérte a gabalyt. Befurakodott a fergeteges káoszba, s az volt az érzése, hogy óránként csupán pár centit araszol előre. Pár métert, ha rámenős, egyébként tapodtat sem. Borzalmas, szinte kézzel kitapintható idegesség rezgett a levegőben. Úgy tűnt, valóságos állóháború alakult ki, miközben ő szinte szétkaparászta, marcangolta az orrát kibírhatatlan tehetetlenségében. Oldalról teljesen új gépkocsi-kígyó igyekezett beékelődni, de senki sem engedte. Nyomd a kuplungot, ereszd el, nyomd, ereszd, gázadagolás kicsiny fröccsökben... Akkor egy rimánkodó, kétségbeesett arc tapadt mellette torzan az üvegre. Lecsavarta az ablakot. Az idegen valahonnan ismerte őt, s könyörgőre fogta, netalán eresztené be, maga elé, mert hiszen majdhogynem rokonok, úgy szegről-végről, a fia valamikor már átjutott, de nem tudja, mi van vele, ő is menne, csakhogy ebben az őrületben nem lehet. Rövidke gondolkodás után biccentett, azonban mire a boldogtalanja visszaült az autójába, őt valósággal előrébb nyomták, úgyhogy csupán a visszapillantóból szemlélhette a csaknem kiborult, idősebb felebarát hasztalan igyekezetét, hogy valamiképp besoroljon. Aztán nem látta.

Már nem is tudja pontosan, mennyi idő telt el így. Évek múltán ki tudja. Nagyon hosszú, bizonyára hosszabb, mint a valóságban, amikor végre sikerült a különféle hangmagasságú és tartamú tülkölésektől csengő füllel - mintha időközben víz is ment volna a fülbe - odamanővereznie az üvegkalitka tolóablakához a jugoszláv oldalon. Vállas, fád pofájú, basedowos, mintegy felborzolt tollú, valószerűtlenül kerekre guvadt papagáj- vagy inkább bölényszemű, bajszos figura kuporgott odabenn. Valakivel beszélgetett, majd odafordult és szőrcsutakos kezét nyújtotta. Láci meg erre - kicsit mintha parkinsonos mozdulattal - átadta az útlevelet. A bajszos pofa - együtt hát a két kór! - sokáig lapozgatta, nézegette azt, köpött a tömpe ujjára, mintha mellé is nézgelődött volna - bizonyára rövidebb ideig, mint az a csuklóján éktelenkedő, vízálló japán búváróra digitális számlapja szerint történhetett -, majd végül pecsétet nyomott bele, s szinte megvető mozdulattal visszapasszolta a könyvecskét, továbbot intve. Más nem érdekelte őket, a fogdmegeket a határon. Ennyi volt. A sorompó nyitva.

Egyáltalában nem voltak kíváncsiak arra a pár megkezdett kéziratra a csomagtartóban, hovatovább arra a hatalmas rakomány kuszán összehányt, súlyosan rétegeződő emlékre sem, amelyet Láci ilyeténképp mintegy átcsempészett verejtéktől hátára ragadt, erősen büdösödő ingben. Megjegyzem, magyar oldalon sem. Az út szabadnak mutatkozón nyílt meg előtte. A sűrű, mindenféle nagyságú és színű, korú és márkájú, mutatós és kevésbé mutatós darabokból felhalmozott kocsitömeg lassan felszakadozott, feloszlott, s ha nem szívódott is fel teljesen, de sokkalta levegősebben haladt tovább az egyébként eléggé keskeny 53-as úton - Pest felé.

Alig maradt nyoma a tumultusnak. A motor változatlan egyenletességgel működött, a fénycsóvák pedig messzire előre bevilágították a terepet a közben leereszkedett nyirkos, nyálas sötétségben.

Soltvadkertnél (megint) fékezett. Megállt egy kivilágított csárdánál - nem pediglen CUKRAZDÁnál -, bement, leült és kávét rendelt. Erős, jól elkészített, tényleg doppingoló törökkávé helyett kapott holmi híg presszót. Pár kamionos ült a sarokban, abban a gyér, valószerűtlen fényben, a pléhburkolatú söntésnél pedig kopasz, krumpliorrú öregember bóbiskolt, mint akinek az az örök alvóhelye. A kamionosok valamiféle elegy nemzetközi nyelven épp két eléggé lerobbantnak látszó, szellemarcú, vagy inkább szellemtelen arcú éjszakai pillangóval alkudoztak, s mi több, mi kevesebb, ügyet sem vetettek rá. Csupán végigmérték, amikor belépett, de nem találtak benne semmi érdekeset. Mintegy vezényszóra fordultak vissza a két elcsigázott, asztal alatt szétvetett lábú, cipőikből kibújt púderbabához, akik közül az egyiknek félrecsúszott a parókája, de elcsigázottságában valószínűleg nem vette észre, a sofőröket pedig nem érintette meg komolyabban ez az apróság. Folyt tovább a diskurálás, az újonnan érkező ember meg a saját gondolataiba süppedt vissza. Most valahogy - érdekes módon - bántotta az útlevelét kezelő egyén megvetőnek vélt magatartása. Már-már az az esztelen érzés lett úrrá rajta, hogy a kávé után vissza kellene fordulnia, mert ilyen, lényegében mégiscsak simán, azért nem lehet - örökre? - elmenni valahonnan annyi mindenféle év után. Nem lehet, és nem. Vissza kellene lopózni és megint megpróbálni, hátha akkor valamitől meggyőzőbbre sikeredne a nagy szökés. Valamitől, nem tudni, hogy mitől. Ebben a pillanatban a szundikáló öregember váratlanul fejest lefordult székéről, s a csattanástól ez a veszélyes, "heroikus" vékonyka fonal - egyetlen pici pendüléssel - elszakadt. Összekotorászta a fémpénzt az akkor még létező filléresekkel, kitette az asztalra, s miközben látta, hogy a vénség a pincér segítségével, könyökét fájlalva, nyöszörögve feltápászkodik, kilépett a levegőre. Valaki egy tekercs papírral éppen guggolt a kocsija árnyékában, krákogva és aprókat poszogva, de ő úgy tett, mint aki ezt nem veszi észre. Kinyitotta az ajtót, beült, indított, s elhajtott.

Kecskemétnél kilyukadt a kereke.

Amíg a pótkerékkel bajlódott, fogalmazódott meg benne az, amit később majd elmond egy interjúban a hébe-hóba érdeklődők valamelyikének - előbb súlyos, vérszín boroktól részegen, majd később másnapos józansággal -, hogy tulajdonképpen a csengetések... Azok közül is különösképp az egyik szégyenítette meg. Ültek a feleségével valamelyik kései vacsora utáni éjszaka, valamivel a már említett Duna-parti nagy zsíros zabálás után, és éppen lehetséges esélyeiket latolgatták az elbizonytalanodó jövőben, amikor váratlanul csengettek. Nem vártak senkit, így hát ő gyorsan lecsúszott az asztal alá, s négykézláb a hátsó ajtó felé igyekezett, miközben Z. nagyon lassan, körülményesen ment ajtót nyitni. Ám szerencsére nem a rettegett behívót hozták, netalán az igencsak kellemetlen katonarendőrség kíséretében, hanem csupán egyik nagyon jó barátjuk érkezett, aki örült annak a lehetőségnek, hogy az ő nyilvántartottsága szempontjából úgymond ismeretlen helyen töltheti az éjszakát. Nos, amennyire vissza tud emlékezni, ez volt az a pillanat a sérelmek és félelmek réteges egymásra rakódottságban, amikor eltökélte, hogy valamit tenni fog. Vagy meglép, vagy önként jelentkezik. Az idáig "röcögőn" leírtak tudatában mondani sem kell, melyiket választotta. A jó barát aztán szintén lelécelt, azonban az a jó barát külön története, bár a sors úgy hozta, hogy ne legyen egészen külön történet. De mégis másik...

A pótkerék - a mellette fölényes nemtörődömséggel elhúzó gépek sietős pásztájában - bekattant a helyére. Leengedte a félrebillentett kocsit, kihúzta alóla az emelőt, s jól megszorította a három csavart (akár a mesékben). Az utolsó roppant egyet, de azért tartotta, amit tartania kellett..

Mint valamiféle hűlő, liluló klinikai halott, aki rézsút fölülről szemléli önmagát, jutott el az autóúton a dabasi leágazásig. A dabasi leágazás után bedöglött a jobboldali reflektor, ám akkor már nem volt messze a nagyváros fényeitől.

Az Ecseri piacnál, a felüljáró után - tompa püffenéssel - elütött egy kutyát, de hiába ment hátra, nem találta.

Így rugózott be a Fővárosba, holmi vélhetően kóbor, elcsatangolt ebnek, kivert kutyának az ő amúgy is kikezdett, megtépázott lelkén száradó tisztázatlan további sorsával. A szerencsétlen pária csupán a különben is lötyögő dudát tépte le az ütköző alól. Más kárt nem tett a Nagy Szökés narancssárga paripájában. A fura alakú, esernyőváltós, narancssárga francia 4-es "bakancs"-ban.

Már nem sokáig autózott az elgyötört Láci, amikor az utolsó lágyan emelkedő domb (valójában felüljáró) tetejéről baloldalt megpillantotta a kivilágított Fradi-pályát. Megdobbant a szíve. Mint egy a kapufa tövében elsuhanó labda nyomán, felhördült az odaképzelt közönség, aztán ismét csend lett.

És most egyelőre ennyi fért: két tizenhatos közé.

- Ha fiatalabb lennél, könnyebben átigazolódhatnál - mondta volt a Feleség.

Sajnos Láci már nem volt oly roppantul vadonatúj, lendületes és fiatal. Kitudódott, hogy néhanapján egyébként is voltak némi gondok a lendülettel. Ugyanakkor szemernyi kajánsággal röppent át az agyán, hogy bizony a felesége sem az az irtózatosan zsenge immár.

És aztán csak nyomta tovább a gázpedált az Üllői úton.