Alföld - 48. évf. 4. sz. (1997. április)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Zoltán Gábor

Elégtételt venni

Számtalanszor megfogadta, hogy soha többé: ezentúl villamossal jár munkába. Hiszen semmi sem indokolja, hogy taxival járjon. Elégszer láthatta, hogy míg a gépkocsik sora pöfögve várakozik, a védett pályájú villamos dübörögve vágtat, és a lenéző utasok szája szögletében kis gúnyos mosolyfélét is fölfedezhetett, ha odasandított.

- De csak ne sandítsunk - mondhatta.

Ámde a taxióra közben ketyegett, mégha ketyegést az újfajta szerkezet nem is hallatott, de kétségtelenül: számolt. Drágán mérte a veszteglést.

Járt tehát, míg járhatott, taxival.

Számon tartotta, melyik vállalat és csoport mennyiért szállítja, hogy melyik szervezet gépkocsivezetői mennyire hajlamosak az utasátverésre. És örült, ha a legjobbnak tartott cég kocsija akadt útjába; igaz, ritkán kockáztatott: többnyire telefonon rendelt kapujához taxit.

És habár várhatta volna a kocsit odalent is, általában az erkélyajtó üvegén át kukucskálva leste, ahogy a hívására ideküldött jármű a sugárútról a mellékutcába kanyarodik, majd leparkol. Az ablaktáblákra zsíros korom tapadt vastagon, de ő mégis olyan urasan érezte magát ilyenkor, mint ahogyan a lakás régi birtokosai érezhették magukat, konstatálva: a kocsi előállt, és ők indulhatnak a hivatalba. Ki tudja, vajon utasunk leszármazottja-e az egykori polgároknak, kik a bérházat építtették, és, míg módjukban állt, haszonélvezték; elég az hozzá, hogy polgárhoz illően lendületes léptekkel és ragyogó cipővel szelte át a nagyszobát.

A parkett pormacskái szerterebbentek.

Mikor pedig, egy emelettel lejjebb, az utas bemondta a címet, és hátradőlt, a pormacskák elnyugodtak új helyükön. Az utas egyedül élt, hazatértéig tehát nem kellett attól tartaniuk, hogy bárki is megzavarja pihenésüket, és lévén, hogy ahány ablak csak volt a lakásban, mind bezárva gondosan, huzat se volt várható.

Mosolyoghat-e a macska?

És mosolyoghat-e a polgár? Mosolyoghat-e, mikor a taxi útnak ered, hogy tekervényes megközelítések után a sugárút jókora darabján végigsuhanva, majd itt-ott vesztegelve, majd újabb tekergések után a polgár munkahelye elé hajtson? Mosolyoghat-e, mikor láb- és hátizmai sorra-rendre mind elernyednek, hisz tehetik: a gondosan tervezett ülés, mint valami hatalmas lény tenyere, erősen és ugyanakkor puhán támasztja, tartja testét? Rámosolyoghat-e az utas, ha polgár, a taxisofőrre?

Utasunk nem mosolyog. Utasunk arca nyugodt, merev. Csak valami igazán alapos megfigyelő vehetné észre, hogy a fegyelmezett-közönyös vonások felszíne alatt fürge kis mosolyok fickándoznak...

Dehát vannak-e igazán alapos megfigyelők?

És mikor letelik a munkaidő, az utas csakúgy lép az utcára, mint akárki más, tarthatna akár a villamosmegálló felé is, de micsoda szerencse... egy taxi fordul be a mellékutcába, és gurul, gurul hívogató lassúsággal éppen őfelé, és éppen annak a cégnek a kocsija, amelyik a legszervezettebb, a legmegbízhatóbb! Körülpillant: egyetlen ismerősét, munkatársát se látja. Nem véletlen, hogy nem látja őket: ő intézte úgy, hogy egyikükkel se kelljen egyszerre kiérnie. Szégyellné talán, hogy nincsen saját autója, sőt, még vezetői engedélye sincs? Netán abban lenne valami szégyenletes, hogy nem jól érzi magát a tömegközlekedési eszközök törzsközönségében? Vagy a mozdulat, a kicsi, de határozott kar- és csuklómozdulat, melyet a gépkocsivezető gyakorlott szeme rögvest észre is vett, azt lehetne gőgösnek mondani? Zakója, ahogyan megfeszült a hátán és meglibbent, az oldala mellett... És csuklója, az a finom, hosszú csukló! Néha megkísért bennünket a gondolat, hogy mégse a természet valamiféle gyárának selejtje vagyunk... Mindenesetre, lévén fizetésnap és egyúttal egy többnapos ünnep előestéje, a legtöbb kolléga még a folyosón van és azt vitatja, melyik csapszékbe menjenek.

- Senkinek semmi köze hozzá, hogy mire költök és mire nem - mondhatná, de valójában a címet, a lakcímét mondja, gondosan artikulálva, ám csöppet sem hangosan, a figyelmesen felé forduló gépkocsivezetőnek.

Szereti hallgatni a taxisok egy másközti beszédét. Az ugratásokat, a vicceket, az üzeneteket. Olykor fedőszavakat alkalmaznak: nyilván nem akarják kimondani, hogy rendőr, mikor egy rendőri ellenőrzés helyét tudatják egymással. Nyilván megvannak a kódjaik.

Bár termete miatt - az utas közel két méter magas, csupa csont, csupa in férfiú - kényelmesebb lenne a sofőr melletti ülést elfoglalnia, ő hátra ül, ahogyan a régiek is tették volt. Meg a miniszterek, történetünk idejében.

- Ötszázhúsz forint. - Nagyon is méltányos összeg, történetünk idejében. Az utas elégedetten nyúl a zakózsebbe, de...

- Ötszázhúsz forint - mondja a gépkocsivezető, valamivel később. Mi az?! Nem lett a számla kiegyenlítve, és illő borravalóval - ötven forint - kiegészítve közben? hogyhogy? Hiszen az utas, a kéz, a zakózseb, hiszen -

- Azonnal... Ötszázhetvenből fogok visszakérni.

- Nem adott semmit. - A taxis szája nem lett rendesen becsukva. Savanyú kávék, rothadó fogak szaga, mint tömör anyag, zúdul belőle, egyenest az utasra.

Úgy lehet, ínysorvadása is van.

Miért éppen ennek az embernek ne lenne ínysorvadása, kérdezhetnők.

Sokaknak van.

- Ötszázhúsz.

Az utas tudja, hogy kár minden szóért. Hiába is hivatkozna a cég autóin megtett sok-sok útjára - Hányszor is, de hányszor, csak ezen az egyetlen útvonalon, oda és vissza! -, és hogy rendes fizető volt mindig, és hogy a borravaló se maradt el soha, de soha, és, hogy a gépkocsivezető akár föl is hívhatná a kollégáit, igen, kérdéssel lehetne hozzájuk fordulni, hogy emlékeznek-e a címre és az utasra, hogy ugyan van-e, aki bármi rosszat is tud mondani róla, de fölösleges, tudja jól. Ami jön, jön.

Gumibot.

Rövidebb, mint a rendőröké, de valamivel vastagabb. Honnan kaphatta elő a taxis, és hogy már ott is a csuklószíj, ahogy kell, a csuklón? Ütlegelés közben, ha ki is csúszna a marokból, hamar ütéskész lesz a szerszám.

- Egy hülye buzi. Nem akar fizetni - hallja a taxist, alighanem a kollégákat tájékoztatja. Így is van, mert hozzáteszi a címet és egy számot, nyilván a magáét.

Most magyarázza, hogy egész eddigi élte folytán azt a kevés nemi kapcsolatát mind csak nőkkel bonyolította és szándékában se volt férfival soha? Hogyan bizonyíthatna? És mi köze mindennek ahhoz, hogy nem találja a pénzét, ami pedig nem is akármi pénz, hanem a fizetése, igen, emlékszik, a havi fizetése, és mellé tette azt a keveset is, ami épp nála volt, néhány száz forint, ami persze önmagában is elég lenne a taxis követelésének kielégítésére...

- Kell segítség? - hallja a rádióból.

Valamit érez, a fején. Nyomási inger. Talán fájdalom.

Ez volt az első ütés.

- Úgy látom, elleszek vele. - Ezt az ő taxisa mondta.

Ez van. Ezt most ki kell állni. A taxis elégtételt kell, hogy vegyen rajta. Így van rendjén, nem vitatható.

- Hányat fog ütni? - kérdezhetné, és valóban, miért is ne tudakolhatná meg az utas? De, bár semmi sem szól amellett, hogy ha nem akadékoskodik, kevesebbet kap, úgy érzi, jobban jár, ha együttműködik. Kissé szédül, és ez jól jön. A szédület megkönnyíti, hogy jámboran fogadja a második csapást is. Ha ügyes reflexszel oda kapta volna a kezét, ki tudja, talán el is tört volna néhány ujjperce, és a fejének szánt ütést se takarította volna meg, ez kétségtelen.

Ugyanakkor az is veszélyes lenne, ha közönye azt a benyomást keltené a gépkocsivezetőben, hogy ütlegei nem váltanak ki fájdalmat. Előfordulhat, hogy elveszti a nyugalmát, és az eddigi higgadt, megfontolt fenyítésről áttér az őrjöngő verésre... Sőt, az se kizárt, hogy vannak olyan eszközei is, amelyekkel nagyobb fájdalmat, súlyosabb sérüléseket lehet okozni, mint a gumibottal.

- Jaj... Kérem... - mondja tehát az utas. Ez megteszi a hatását: a következő ütés ugyanolyan erejű és ugyanolyan jól irányzott, mint a korábbiak voltak. Az utas, ha történetesen nem savanyú kávé- és rothadó fogszagban ülne, föllélegezhetne: eddig egyetlenegy helyen se kellett fölrepednie a bőrének, sőt, reménykedhet benne, hogy az ütések nyomai hamarosan eltűnnek majd. Hiszen a hajas fejbőrre céloz a taxis, úgy tűnik, következetesen. Pedig nem lehet könnyű ilyen szűk térben olyan pontosan meglendíteni a gumibotot! - Igen, az semmiképpen se lehet célja, hogy a véremet fakassza, mondjuk egy szemöldökfölrepesztéssel vagy egy orrbetöréssel, mert hiszen akkor bemocskolódnék az autó, és éppen vérrel, ezzel a nehezen eltűntethető nedvvel! - És, míg a soron következő csapásra várt, az is eszébe villant, hogy lesz ideje gyógyulni - Szerencse a szerencsétlenségben! -, a három napos ünnep... Reménykedhet benne, hogy a munkahelyén senki se fog észrevenni rajta semmit.

Megvolt a negyedik ütés is.

Nincs abban semmi meglepő, se kifogásolható, hogy a taxisok elégtételt vesznek a nem fizető utasokon. Tudjuk jól, hogy ezeket a bátor embereket gyakran megtámadják, sőt, nem ritkán az életüket is kioltják üzletfeleik. És azt is tudjuk, hogy senki sem arról álmodozik gyerekkorában, hogy taxis lesz, mint ahogy fogorvosnak se készül senki. A taxisok magukra és egymásra vannak utalva. Úgy segítenek tehát magukon és egymáson, ahogy tudnak.

Az utas maga is szívesen lett volna taxis, ha remélhette volna, hogy befogadja ez a kemény szakma.

Nem állíthatnók, hogy a gumibot ötödik csapása erősebbre sikeredett, mint a megelőzőek, bár az, hogy közvetlenül előtte a taxis e szavakat mormogta az utas arcába: - Nesze, te szemét, potya buzi -, arra utalhat, hogy agyát valami dühhöz hasonló önthette el hirtelen... Az utas attól fogva nem látott.

A fej előrecsuklott. A homlok nekidőlt az ülésnek.

A tarkó elébe hajlott az ütésnek.

- Semmit se látok - mondta magában -, rímeket látok.

Aztán egyszerre világosság támadt az utas elméjében - Úgy látszik, jót tett a fölrázás! -, hogy a zakózseb bélése el van szakadva, már régóta, és hogy észre is vette, nemrégiben, hogy a szakadás tágulóban.

- Várjon...

A tarkó föltárulkozó felületére nem lehet nem ütni. Az egyetlen szóból álló kérlelő mondat csupán az ütleg erejét mérsékelhette, teljesen elhárítani nem lehetett immár.

A kéz beóvakodott a szakadásba. A szövet bolyhai, csomók. A boríték.

- Tessék.

Látni még nem látott semmit. Hallotta, közvetlen közelből, ahogy a taxis kiemelt egy bankjegyet a többi közül - mikéntha az utas orthodox zsidó lenne, kinek tiltja a vallása, hogy pénzhez nyúljon ezen a napon, és a bérautós ily módon kénytelen kiszolgálni -, majd a maga tárcájából előkotorta a visszajárót, igen, az utas, aki ez idő szerint nem látott, annál élesebben hallott: négy darab százforintos bankjegyet és szintén négy darab húszforintos érmét perkált le, és helyezett a borítékba.

- Ötszázhetven - mondta az utas, és szerette volna fölemelni a fejét, de - egyelőre legalábbis - nem érezte, hogy izmai engedelmeskednének. Kapóra jött a taxis segítsége: álla alá nyúlt, és megemelte a kissé megviselt koponyát.

- Hagyjuk - mondta a taxis. - Felejtsük el.

- Ötszázhetven. Kérem!

- Ne erőszakoskodjunk. Felejtsük el. Jó?

- Jó.

- El van felejtve?

- El.

- Nincs harag?

- Nincs.

- Nem tudunk mást csinálni. Valahogy meg kell tanítani a sok hülye buzit.

- Meg.

Csönd volt. Kezdett visszatérni a látása. Egyelőre darabokban.

Van, aki mindig csak így érzékeli a külvilágot.

- Világos. Az én hibám volt. Nem varrtam be a bélést. Becsúszott. Ne haragudjon. Nagyon sajnálom.

- Rendicsek. El fogjuk felejteni.

- Tegyen el még egy ötvenest.

- Megbeszéltük. Nem?

- Tudom, hogy megbeszéltük. De én mégis szeretném.

- Ha ragaszkodik hozzá... Csak az a baj, hogy nincs tizesem. Nem tudok visszaadni. Vagy negyvenet ad, vagy hatvanat.

- Legyen hatvan.

- Azon ne múljon. Hatvan. Hatvan! ott születtem. Abban a városban. A szüleim még mindig ott élnek. Van egy kis házuk. Ismeri Hatvant?

- Nem mondhatnám.

- Akkor hiába is magyaráznám, merre...


Mi az, hogy véletlen? Egy szó, amit számtalanszor kimondunk és leírunk, pedig ahányunkat megkérdeznének, mind másképpen próbálnók meghatározni... Közelítsünk talán példák felől! - Véletlen-e, ha egy üstökös összeütközik a Földdel és elpusztítja? - Véletlen, állíthatják egyesek, mert hiszen a végtelen űrben oly sok helye van a kométáknak és a planétáknak, igazán elférnek egymás mellett. - Nem véletlen, állíthatják mások, mert hiszen a végtelen időben szükségszerűen újra és újra találkozniuk kell az anyag erre meg arra vetődött részeinek. - És véletlen-e, hogyha egy üstökös éppen azon időben borítja lángtengerbe a Földet, mikorra valami jövendölés azt beütemezte? - Igen, az bizony beszédes véletlen lenne, állíthatná valaki. - Nem, abban sem lenne semmi véletlen; mióta világ a világ, az emberek jövendölgetnek, és a rengeteg jövendölésből egy kevés be kell, hogy jöjjön. - És mit gondoljunk arról, ha valakinek egy reggel eszébe jut régi barátja, kit már évek óta nem látott, és arra gondol, jó lenne fölhívni, de nem tudja a telefonszámát, nem tudja a címét sem, nem tudja, hol dolgozik, és nincs már egyetlen közös ismerősük sem, akitől érdeklődhetne felőle, nos tehát, ez az ember a városi sokadalomban egyszercsak belebotlik a régi barátba; véletlen ez? - Úgy látszik, ebben egyetérthetünk. A példa valóban a véletlen egy jellegzetes esetét írja le... Véletlennek nevezhetnők talán azt az eseményt, aminek bekövetkeztét mi magunk nem véltük valószínűnek előzőleg.


Véletlenül éppen ekkor adta hírül a taxivállalat rádiója, hogy egy másik nem fizető utassal is gond van.

- Egy kis hülye buzi.

- Milyen?

- Fiatal.

- Menjünk?

- Gyertek. - És mondta a helyet. Jólesően feszült hang volt.

- Odamehetnénk - indítványozta a taxis. - Odaviszem.

- Most?

- Most. Most, hogy ilyen szépen megoldódott a mi dolgunk. Meglátja: érdemes. Útközben legurítunk egy jó kávét, rám is rámfér. Tudok egy tuti helyet. A feje?

- Köszönöm. Rendben.

- Akkor tűz.

A kávé valóban nem volt rossz. Hiába erőszakoskodott, a taxis fizetett. Sőt, ő maga hozta ki mindkét műanyagpoharat.

Kezdett összeállni a kép, amit látott.

- Majd ne dobja ki. Az asszony ezekbe palántáz. Paprika, paradicsom.

- Kiskert?

- Fólia. Ezeket a buzikat elővesszük. Némelyik csak egy verést kap, némelyiket használatba veszzük. Tudta, hogy jobban szopnak, mint a nők?

- Igazán? - Udvarias akart lenni, azért kérdezett vissza. Valójában egyáltalán nem voltak ilyen irányú tapasztalatai. Semelyik nemhez tartozó egyénekkel sem.

- Igazán! Mégiscsak más. Ezek tudják, hogy működik a fasz.

Erre nem tudott mit mondani. Szívesen védelmébe vette volna a nőket, de nem tudta, hogyan. Olykor nem árt, ha csöndben marad az ember, és lám, ezúttal is:

- Nem mintha a nők egyáltalán nem tudnák. Van, amelyik tudja. - Így tehát a taxis maga finomított egy keveset a kijelentésen. - Ön is kipróbálhatja. Aztán megmondja, jobb-e vagy nem.

- Dehát én nem is vagyok taxis.

- Majd azt mondjuk, a haverom. Az a helyzet, hogy megérdemli. - Aztán kisvártatva hozzátette: - És nem árt, ha eggyel többet kell szopni a nyavalyásnak.

Az utas, akinek régóta szünetelt már a nemi élete - amit pedig nem gondolt egyszer s mindenkorra lezártnak, ha valaki megkérdezte volna, hogy is képzeli a jövőjét, némi gondolkodás után azt mondhatta volna, hogy hamarosan megismerkedik egy harmincas éveiben járó nővel, aki értő partnere lesz a szerelem játékaiban, és akivel családot is alapítanak majd -, meglepve érezte, hogy nemiszerve erősen megmerevedett.

- Előre fogom engedni. Hm? Benne vagyunk?

- Ühüm.

Most derülhetett csak ki igazán, a maga valóságában, hogy milyen kitűnő vezető ez a taxis. Látszott, hogy siet, a lehető leggyorsabban hajtott minden útszakaszon, olyannyira, hogy az utas kénytelen volt megkapaszkodni a fogantyúban, de mégse engedte túl közel a veszélyt soha, gondosan körbepillantott, amikor kellett, és egyáltalán, a képtelen sebességtől eltekintve maga volt a közlekedésbiztonsági mintasofőr. Hamarosan meg is érkeztek a tetthelyre.

Az utas nem volt ismerős ezen a vidéken. A város jobb módú, zöldövezetben fekvő kerületeinek egyike volt ez, de a kerületnek mégis valami olyan zuga, már amennyire a korán leszakadó őszvégi estében, a közvilágítást nélkülöző utcában megállapítható volt, ami inkább volt lepusztultnak, mint jómódúnak nevezhető.

Egykori kert egykori kapuján hajtottak be. Furcsa volt a lecsöndesült motorhang, mikor fülükben még ott dübörgött a száguldás perceinek állandósult zaja.

Három másik gépkocsi hátsó lámpái világítottak a szürkés sötétben, vonzották az újonnan jötteket.

- Ahogy mondtam - szögezte le a taxis, keményen berántva közben a kéziféket -, maga az első. Nem számítva természetesen az előttünk érkezőket.

- Elég derekas tempóban jöttünk, azt meg kell hagyni.

- Hát igen. Beletapostam. Máskor nem szoktam ennyire, kímélni kell a verdát. Meg ezek a magyar utak is...! Múlt télen sok volt a felfagyás, van, ahol megmaradtak a kátyúk.

Az utas kikászálódott.

- Az ajtót... becsukjam?

- Csukja csak! A gombot nem kell lenyomni. És nem kell erősen. Hol a fenébe lehetnek?

De már szemükbe is tűnt, ott volt a kis csoport. Többen cigarettáztak, vélhetően már a dolog után voltak, feneküket az egyik autó oldalának döntve könnyed beszélgetésbe merültek. Egyikük nő volt, körülbelül harminc éves, telt, de arányos termetű, csinos bőrzekében. Vajon ő miért csatlakozott a társasághoz? Minden valószínűség szerint csak magáért a társaságért, a mulatságért.

És míg a taxis üdvözölte társait - nem maradtak el az ilyenkor szokásos hátba- és gyomorbaveregetések, könnyed kis ugratások -, az utas azt a valakit kereste tekintetével, aki miatt a többi, köztük maga is, idegyűlt.

Az illető magában volt, most éppen nem foglalkozott vele senki. Térdeplő helyzetben hagyták. Bokája összekötve valamivel, talán szíjjal, háta csupasz. Úgy látszik, az inget már letépték róla. Karjai alkalmasint elöl lehettek összekötve.

- Elhoztam a havert is.

Kézfogások.

Az utast zavarta, hogy nem tudta, ebben a helyzetben takargatni illenék nemiszervének ékszerű előremeredését, vagy, éppen ellenkezőleg, mutogatni. Tanácstalanságában végülis nem csinált semmit. Aki akarta, láthatta.

A taxisnő volt az, aki megjegyezte, kedvesen:

- Látom, ágaskodik már... Nem sok munkája lesz vele a gyereknek. - És még hozzátoldott egy jótanácsot: - Majd jó lesz visszatartani. Ha tudjuk.

Újdonsült barátja, a taxis rágyújtott közben. De nem feledkezett meg róla: vállon ragadta az utast és a gyereknek nevezett térdeplő elé vezette. Egészen közel, úgyhogy a gyereknek hátra is kellett egy kicsit hajolnia a közeledtére. Az utas láthatta most már, hogy a kezek valóban elöl lettek összekötözve, éspedig egy tarka mintás nyakkendővel. A taxisok, úgy látszik, mindenre ügyeltek: a térdek éppen egy tócsába mélyedtek, de aki a gyerek elé állt, annak cipőtalpa jókora fűcsomón találhatott kényelmes támasztékot; a kezek, a kezek pedig eléggé szabadok maradtak ahhoz, hogy elvégezzék a különféle, ilyenkor szokásos és megkívánt műveleteket.

A gyerek tudhatta már, mik a teendői, és lehetett is alkalma gyakorolni. Lehúzta az utas sliccén a villámzárat.


Ha akkor véletlenül nem néz föl, és tekintete nem kapcsolódik egybe az utas tekintetével, egészen másképp történik minden. Dehát fölnézett, a két tekintet egybekapcsolódott és ők megismerték egymást; megismerték, holott évek óta nem volt alkalmuk találkozni.

- Balázs! - a gyerek a nevén szólította az utast.

Igen, ő volt az: egykori barátjának, kollégiumi szobatársának fia.

- Bandi! - mondta az utas, és fölhúzta a villámzárat a sliccén. Annak idején, pontosan úgy, ahogyan azt mondani szokták, a térdén ringatta ezt a gyereket. A barátja fia. Éppen a kis jövevény, a csecsemő miatt megváltozott életrend volt az, ami meglazította a hajdan elszakíthatatlannak vélt szálakat - igaz, akkoriban még csak lazulásról lehetett beszélni, a szakítás jóval később következett be, a gyerek akkoriban már lehetett vagy tíz-tizenkét éves. Most mennyi lehet? Tizenhét? Tizennyolc? Több?

- Mennyivel tartozik? - fordult Balázs, az utas, a gépkocsivezetők felé.

- Kétezernégyszáz - mondta valamelyikük. - Miért?

- Az a helyzet - mondta Balázs -, hogy sajnos ezt a gyereket én ismerem. Az apja régi barátom. Ki kell fizetnem. Gondoljanak bele...!

Előhalászta a zakózseb hasadásából a borítékot, kiszámolt kétezernyolcszáz forintot, és elindult a kis csoport felé.

- Melyiküknél keletkezett az adósság?

- Nálam. De várjunk csak egy kicsit... Nehogy már lemaradjon a kolléga. Az, hogy maga, régi barát, ugye, nem bassza szájba a gyereket, az a maga baja. De az én kollégám idesietett és akkor most lemarad?! Igazság ez?

- Hagyjuk. Nem érdekes. Majd legközelebb.

- Idefigyelj! Előbb megkapja a magáét a gyerek, aztán megkapom a pénzemet én. Mindenki jól jár.

- Jobb is így. Lemondok róla. Még sokat kell hajtanom az éjjel.

- Több marad a Pirinek hazulra - mondta a nő. - Nagyon helyes.

Erre a gyerek taxisa hajlandó lett átvenni a pénzt.

- Elviszem magukat - mondta a Balázs taxisa, és Balázs kezdett valóban aszerint érezni iránta, ahogy itt együtt megjelentek: barátként. - Össze kéne szedni azt a gyereket.

Ami a Bandi nevű gyerek ingéből megmaradt, azzal nagyjából le lehetett törölgetni a sarat. A kabátja az ülésre lett terítve, mert azért csak maradt némi sár és vér, ami beszennyezhette volna a kárpitot. Aztán Balázs még ráterítette a maga zakóját. A szíjat nem volt nehéz leoldani a bokákról, de a csuklók úgy maradtak, ahogy voltak, összekötözve, lévén, hogy a selyem nyakkendő, szorosra csomózva, egyelőre kioldhatatlannak bizonyult.

- Hol laktok most?

- Oda most inkább nem mennék - mondta Bandi.

- Világos. Nem akarja, hogy a kedves család így meglássa - mondta a taxis. Már járt a motor. - Hát akkor? - Hallgatás. - Addig megfordulok.

- És mikorra tervezed a hazamenést?

- Ünnep után. Amúgyis elmentem volna valahová. Nem várnak, csak kedd reggelre. Haza se kell szólnom.

- És ahová mentél volna?

- Az egy buli lett volna, Kőszegen. Egy srác kocsiján mentünk volna, de már lekéstem a találkozót. Úgy volt megbeszélve, hogy nem várunk.

- Hát följöhetsz hozzám.

- Nem zavarok?

- Nem. Én is dekkolok. Rendbe kell szedni magam keddig.

- Odamegyünk? - kérdezte a taxis.

- Oda.

A taxis nem fogadott el pénzt. Kezet szorítottak, úgy váltak el a kapuban.

- Figyelted? - kérdezte Balázs a fiút, míg a lépcsőkön mentek, a lépcsőkön, hisz lift nem volt ebben a házban - volt köztük egy cigány is. Egy kis cigány. Ezek beveszik maguk közé a cigányokat.

- Aha.

- Rendes tőlük.

Bandi szívesen lemondott volna a nyakkendőjéről, amellett volt, hogy egyszerűen vágják el. Igaz, szoríthatta is a csuklóját, és már elég régóta. Balázs azért még próbálkozott. Leültette a gyereket egy hokedlire, és sorra próbálta a különféle konyhai eszközöket. Végül fáradozásai nem bizonyultak eredménytelennek: a nagyanyjáról rámaradt spékelőtű, a bogok közé tolva, meg tudta oldani a béklyót.

De régen volt, mikor ez a szerszám utoljára húsba hatolt, hogy szalonnadarabkákkal tegye ízesebbé azt! Spékel, spékel a tű, és nem tudja, nem is tudhatja, melyik sertés-, vagy birka-, vagy marhahúsdarab lesz az utolsó, amibe belehatol.

A gyerek ujjai hosszúak voltak. Körme se rövidebb, se hosszabb a kelleténél.

Balázs önkéntelenül végigsimított a csuklóba nyomódott ráncokon. Aztán kezébe fogta a gyerek kezét és dörzsölgette, hogy hamarabb kisimuljanak a ráncok. Bandi tűrte.

- A szüleid hogy vannak?

- Jól. Illetve eléggé félárbócon. Már nem szeretnek semmit se csinálni. Csak aludni. Különféle altatókkal kísérleteznek. Hogy melyikkel lehet tovább aludni. Régen jártak hozzánk emberek, barátok, te is tudod. Most már senki.

- Azt hittem, csak én maradtam le.

- Mindenki. Volt, aki anya miatt, volt, aki apa miatt. De szerintem nem bánja egyikük se, hogy most már egy barát se jár hozzánk.

- Mindig nagy cirkusz volt, amikor lefekvés lett volna.

- Hát persze. Veletek akartam maradni.

- És olyankor nem is szólt másról az élet, csak rólad. Nem lehetett többé értelmesen beszélni semmiről.

- Sajnálom.

- Hát még én.

- Elnézést.

- El van nézve.

Bandi kivette kezét a Balázséból. Aztán maga se tudta, mit csináljon vele. Ahol dörzsölgetve volt, kipirosodott.

Kezek, a konyhaasztal peremén.

- Akarsz fürdeni?

- Akarok.

Csönd.

- Mentek a nagy tarokkozások. Mindig volt puncs.

- Azóta se ittam puncsot.

- Én se.

- Pedig azt szerettem. És van is egy puncsostálam. Örököltem.

- És nem szoktál puncsot főzni?

- Nem is tudom, hogy kell.

- Én tudom. Sokszor segítettem csinálni. Hol a tálad?

- Benn a szobában. Megnézed?

- Meg - mondta Bandi, és fölállt. Nekitámaszkodott az asztalnak, hallgatott. - Mindjárt.

- A puncs egészen másképp vágja haza az embert, mint a többi ital. Puhán, kedvesen, de mégse észrevétlenül. Barátságos ital. - Csend. - Puncsot társaságban iszik az ember. Kellemes, víg cimborák között. - Csend. - Szédülsz?

- Már nem. Megfürdök. Hol a fürdőszoba?

- Mutatom. Az a helyzet, hogy rossz a kapcsoló, csak én tudom fölkapcsolni... Így. Látod?

- Ühüm. Tessék, a zakód. Kicsit olyan lett. Belülről.

- Nem baj. Holnap majd keresünk neked ruhákat.

- Kösz.

Balázs a fürdőszoba ajtaja előtt. Mik volnának a teendők, a házigazdai teendők...?

Odabentről a víz zubogása, a vén, hűséges bojler süvítése és aprócska hörgései.

Tiszta ágynemű.

A pénzt, a maradékot eldugni. Hátha lopós a gyerek.

Valami ennivaló...?

Meg kell kérdezni, éhes-e. Bekopog. Benyit.

A gyerek, pucéran, a kövön guggol.

- Hol a felmosórongy?

Elhányta magát, úgy látszik. Két tenyérrel lapátolta éppen a hányást a lefolyórácshoz, és tuszkolta, nyomkodta lefelé.

- Hozom.

- Csak beleültem a kádba, és már jött is. Épp csak, hogy ki tudtam hajolni... De föltakarítom. Teljesen.

- Jó, jó... Fürödj nyugodtan.

- Előbb fölszedem.

- Hozom a rongyot.

Balázs a vécében hányt. Mintha a múltak kútja nyílt volna meg előtte: mikor utoljára részeg volt! Mikor utoljára így kiadott magából mindent! Mikor így fájt a feje...

A konyhában, hideg vízzel, nehogy elszívja a fürdőszobából a meleget, lemosta az arcát.

Valami kendőt kellene hozni, borogatásnak.

Később megfürdött maga is.

Borogatták a fejüket.

Bandi áthúzta az ágyneműt.

Balázs félt, hogy nem fognak tudni aludni. Neki nem voltak altatói. Tequilája volt, azt meghúzták mind a ketten.

- Citromod nincs? - kérdezte Bandi. - Azzal szokták. Meg sóval.

- Só, az van.

- Citrom kell a puncshoz is. Holnap lemegyek, biztos van erre valami éjjel-nappali.

- És a sebeid?

- Majd eltakarom. Odafésülöm a hajam.

- Jó.

Elaludtak. Balázs valamikor az éjszaka közepén fölriadt. A hold bevilágított. Le kellett volna bocsájtani a redőnyt, gondolta. Most már mindegy.

A feje fájt. Könny gyűlt a szemébe.

Soha nem lesz már barátom, mint a Bandi apja volt.

Soha nem lesz nőm.

Soha nem fog senki az ajkával illetni, mondta magának, gúnyosan. Ne sajnáld magad, mondta magának, utálkozva.

Többfelé fájt a feje, és többféle módon. A pokolba kívánta a gyereket, hogy még tekintettel is kell lenni rá, nem gyújthat villanyt, nem járkálhat föl és alá, nem kapcsolhatja be a rádiót, nem csinálhat semmit.

A kis hülye.

Ha fölébred, hát fölébred. És anélkül, hogy szándékosan zajt csapott volna, de nem is nagyon óvatoskodva, kibújt az ágyból, és átment a konyhába.

A pormacskák készségesen engedtek utat neki.

A konyhában fölkapcsolta a lámpát, ablakot nyitott. A borogatást, azt meg az ágyon felejtette. Vissza kell menni érte.

A gyerek oldalvást fordult az ágyon, fölemelkedett. A holdat nézte.

Balázs nem szólt hozzá. Vette a borogatást és indult vissza a konyhába.

Még két nap, mondta magának, még két nap.

És két-három évtized, barát nélkül, szerető nélkül.

A nagyobbik baj, hogy ezennel a taxizgatásnak is vége. Egyetlen mulatságom...!

Ne sajnáld magad, hülye tetű! Majd mész villamossal, mint a többi. Lesz bérleted, arcképpel.

Megnyitotta a mosogatónál a vizet, belelógatta a kendőt.

Hasonlít a gyerek a barátjára. Évekig éltek együtt, a kolesban. Milyen idétlen szó, koles.

Behúnyta a szemét, látta a szobát a kolesban. A barátját nem látta.

Próbálta fölidézni a részleteket. A keze. Nem látta a barátja kezét.

A szeme. A szeme színe. Nem tudta, milyen színű volt a barátja szeme.

A haja fekete volt, ez megvan.

A gyerek haja barna.

A szeme? Milyen színű a szeme?

Reggel meg fogja nézni.

Két napig nézheti, a büdös francba.

Lépések a háta mögött. Nem fordul oda.

Még egy kendő, a vízsugár alá tartva.

- Itt állok, már egy fél órája, és áztatom. Azt hiszem, most már föltehetem a fejemre. Tiéd a csap.

- Kösz.

A gyerek hajszálai közt itt-ott alvadt vér. Holnap kiszedjük, gondolja Balázs. Lehet, hogy az enyémben is van. Várja, hogy fölnézzen a gyerek. Milyen lehet a szeme? Barna? Kék? Zöld?

A kék szeműek nem ilyenek. Barna vagy zöld.

Előbb-utóbb föl kell néznie.

Zöld?