Alföld - 48. évf. 4. sz. (1997. április)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Tamás Attila

Imre László: Műfajok létformája XIX. századi epikánkban

Bizonyára a szellem számára nem túl tág mozgásteret kínáló pozitivizmus követésének óvatosság is részes abban, hogy az elmúlt évtizedek hazai irodalomtörténet-írása csaknem kizárólag egyedi életművek egymás mellé állítására vállalkozott. (Ehhez járulhatott még az is, hogy a politikai-világnézeti tényezők számbavételére és értékelésére is az életrajzvizsgálat biztosítja a legjobb lehetőséget.) A legnagyobb és a rövidebbre szabott összefoglalásokban is inkább bevezető vagy lezáró kiegészítések juttattak csak szerephez másfajta áttekintéseket. Az újvidéki Bori Imre könyveinek egy része vállalkozott még néhány modern stílusirány útjának föltérképezésére - nem elsősorban személyekhez kötődve - és a Gondolat kiadó nem magyar anyagra összpontosító stílus-kötet sorozata. Imre László nemrégiben megjelent munkája most más irányban hoz újat, azzal, hogy a műfajok egy részének útját szemmel követve rajzol ki irodalmunk múlt századi történetében olyan változásokat, amelyek figyelembe vételét a korábbi évek elmulasztották.

A különböző műnemi (műfajcsoportok szerinti) rendszerezések nem egyszer látványos, de mindannyiszor ingoványos talajon emelt építményeinél ezek a szorosabb kategóriák mindenképpen megbízhatóbbaknak mutatkoznak. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy egységessé formált fogalmi rendszerrel dolgozhat, aki velük közelít az irodalom sokféleségéhez. Századunk első felében B. Croce fejezte ki teljes szkepszisét mindenfajta műfaji osztályozás irányában, a későbbiekben R. Barthes is fenntartásokkal szemlélte az ilyesfajta rendszerezéseket, G. Müller pedig valójában minden műfaji megközelítés margójára odaírta a maga energikus kérdőjelét, figyelmeztetve az ilyen vállalkozásokban rejlő paradoxonra, elméleti elkülönítések és történeti alakulásmenetek ellentétére: "Az irodalmi műfaj történetének a dilemmája abban rejlik, hogy nem tudjuk eldönteni, mely művek tartoznak hozzá, nem tudván, hogy mi az adott műfaj lényege, s ugyanakkor azt sem tudhatjuk, mi képezi ezt a lényeget, nem tudván azt, hogy ez vagy az a mű az adott műfajhoz tartozik-e".

Imre Lászlót az elvi lehetetlenségek illetve abszurdumok tudomásulvételénél jobban foglalkoztatják a gyakorlati - bár ha nem is minden kételkedés jogát cáfoló - lehetőségek és feladatok. Annak ténye, hogy - bármennyire eltérjen is minden egyes mű minden többitől - az is szemmel látható, hogy az eltérések és a hasonlóságok mértékében jelentős különbségek vannak.

Némely művészi tárgyválasztások, hangnemek, szerkezet-kialakítások és külső funkciók viszonylag szilárd egységeket tudnak egymással alkotni, úgy, hogy utóbb majd más alkotók illetve művek számára is mintául szolgálhatnak. Viszonylag hosszú időn: - néha akár évszázadokon, vagy éppen évezredeken át is. Más szóval az örök változásban viszonylagos állandóságot képviselő sémáknak, sémaszerűségeknek a létezése is kitapintható. Ezeknek a virtuális alakzatoknak a konkrét realizációk sokféleségében természetszerűen elmaradhat vagy módosulhat majd egy-egy elemük, hogy esetleg valami másnak adja át a helyét - lehet, hogy a felszínen, lehet, hogy funkciójukban vagy éppen valamilyen "köztes tényezőjükben" eredményezve leginkább változásokat.

Esetleg úgy, hogy ezek inkább csak részlegesek, szerényebb jelentőségűeknek mutatkoznak: olyanoknak, amelyek nem kell, hogy teljes elnevezés-változást vonjanak maguk után. Elég például, ha valaki a regényhez az "új", vagy az elégiához a "modern" jelzőt hozzáillessze. Más esetekben (viszont) a teljes név kicserélésre szorulónak mutatkozik - ahogy például az ugyanarra a műtípusra korában alkalmazott "eposz" ("újszerű eposz") idővel átadta helyét a "verses regény"-nek.

Imre László korábbi monográfiája egyetlen műfajnak a történetét kísérte nyomon példás gondossággal, későbbi könyve egyedül Arany János életművének az egyik legismertebb műfaját: balladáit állította vizsgálódásainak középpontjába - most szélesebb területet pásztáz végig a szemével. Fél évszázad magyar irodalma narratív termésének az egészéből törekszik kiemelni a kor legfontosabb, legérdekesebb tényezőit.

Ennek során figyelembe veszi ugyan a múltszázadi pozitivista Brunetičre műfajtörténeti felfogását - mely az eredetileg metaforikusan használt "születés-virágzás-elhalás" megjelölést a biologizmus hatására "komolyan véve" is alkalmazta - óvakodik azonban attól, hogy ezt tegye a magáévá. (S ezzel mintegy dologi létet tulajdonítson bizonyos sémáknak, virtuális modelleknek.) Időtlen normáknak, kategorikus törvényeknek sem tekinti ugyanakkor a különböző műfaji jellegzetességeket. Azoknak az értékeket teremtő irodalmi folyamatoknak igyekszik utánuk járni, melyekben a műfajok - az esetleges látszat ellenére - "nem elhalnak-eltűnnek, hanem módosult formában, más műfajok keretei közt élnek tovább", és e "műfajok megújulásának, módosulásának lesznek az elősegítőivé". Mint ahogy a szivárvány egyes színei között sem húzódnak őket egymástól élesen elhatároló vonalak, ahhoz hasonlóan "néhány főbb műfaj...kronologikus alakulása...mellett" "a műfaji átmenetek megszámlálhatatlan és egymás mellett létező variációja jeleníti meg" álláspontja szerint "az irodalmi folyamatok igazi természetét", amelyek a műfajok "transzmutációit", "szétolvadásait" is tartalmazzák.

Számos érdekes jelenségre irányítja rá ennek során a figyelmet. Hogy mindjárt az elsők közül vegyünk egyet például: kimutatja, hogy a máskülönben régiesen ható, ilyennek elkönyvelhető romantikus színezetű "kísértetballada" - mint altípus - adott esetben (A honvéd özvegyében) Aranynak a maga korával nagyon is adekvát mély kiábrándulás-élményét segíthette kifejezéshez: elsőkén teremtve ehhez alkalmat. (Ha az a sarkítás talán túlzásnak is mondható, hogy e műfaji minta nélkül a költőnek "nem lehetett volna eljutnia" eddig; az átalakulások útjait aligha cövekelik ki ilyen mereven törvényszerűségeik.) Általában: itt is kitűnően elemzi az Arany-balladákat, nem csak arra hívva föl eközben a figyelmet, hogy milyen irányokban kapcsolnak vissza ezek régibb hagyományokhoz, hanem huszadik századi metamorfózisaikat is a figyelem előterébe hozva. (Dokumentálva, hgoy Ady ugyan részben joggal támadta kora irodalmi hivatalosságainak mind avatagabbá váló elvárásrendszerét azért, amiért az "veri a jövőt: balladát akar, balladát", az sem tagadható ugyanakkor, hogy ő maga is továbbéltette ennek különböző változatait Az ős Kaján, a Harc a Nagyúrral, a Sírni, sírni, sírni, A vár fehér asszonya, A halál lovai és más verseinek tragikus díszletek között zajló - néha bűnhődő balladahősökre emlékeztető - véget nem érő küzdelmeiben. Hogy azután majd Juhász Ferenc egyes alkotásaiban találjanak ezek további folytatásra. Míg például Bor vitéz balladája pedig zenei szerkesztésével tud Babits- és Weöres-versek strukturálási eljárásainak előttük járni.) Horváth Jánost idézve - aki szerint az írói mű nem elszigetelt egység, hanem átmenet múlt és jövő között - hangsúlyozza, hogy ugyanez a műfajokra vonatkozóan is elmondható. Itt mutat rá arra is, hogy a stílusok átalakulásának "üteme" akár egyazon írónál is szembeötlően eltérhet a különböző műfajokban (Petőfinél A helység kalapácsa és a Salgó ad erre jó példát), világossá téve ugyanakkor, hogy a történeti folyamatban lezajló irodalmi változásokban ő nem valamilyen abszolút értéknövekvés értelmében vett fejlődést lát, inkább csak "gazdagító szaporodást"-t, "szétágazó bővülés"-t.

A tág - időben Sterne-től és Rabelais-től Joyce-ig majd napjainkig terjedő, más vonatkozásban angol, német, olasz, orosz, ritkábban cseh és finn írókra is kiterjedő - vizsgálódások természetesen más érdekességekkel is szolgálnak. Köztük említhetők azok a megfigyelések, amelyek a balladának Kemény regényeiben játszott szerepére vonatkoznak. Velük kapcsolatban lehet indokolt a műfajok lehetséges keveredését tanúsító részleteket is kiemelni, ahol - az Özvegy és leányát tárgyalva - Imre László azt bizonyítja, hogy akár szatirikusság és végzetdráma-szerűség is összekapcsolható egymással egyetlen mű lapjain. Egy-egy alkotás egyszerre "több diakrón sor tagja" is lehet - figyelmeztet Eötvös történelmi regényét tárgyalva.

Sajátos értékét adják a kötetnek a - nem különösebben rangos szerzőkként "jegyzett", közelebbről ezért csak ritkán szemügyre vett - Nagy Ignác, Kuthy Lajos és Beöthy László regényeiről elmondottak. Anélkül, hogy megkérdőjeleznék esztétikai rangsorolásuk helyességét, meglepő újdonságot hoznak azok a vizsgálódások, melyek a regényforma átalakulásainak olyan mozzanataira bukkannak, amelyek bizonyos huszadik századi - esetleg éppen posztmodern - prózaalakulatok irányába mutatnak. (Ha közvetlen folyamatosság föltételezésére nincs is - legalábbis eddig - okunk, nem árt tudatosítanunk, hogy a változások nem mindig remekművekben érhetők leginkább tetten.) De, ha nem röstel is akár Lauka Gusztáv- vagy Pákh Albert-rangú szerzők írásait is bonckés alá vetni, természetes, hogy főként mégis a klasszikusok érdeklik. Hol csirázik a későbbi pszichológiai regény, hol jelenik meg a fekete humor, hol, hogyan növekszik meg "a nyelv főszereplővé válásá"-nak előkészületeként mind nagyobb mértékben a hasonlatok szerepe az elbeszélések menetében, hol indokolt már a leírásokban megjelenő jelképességre is odafigyelni - hol találhatunk majd korunk prózájában olyan sajátságokra, amelyeknek a múlt századi "aforizmásodás"-ban vagy az írói önszemlélés elemeiben ismerhetünk az előzményeire. (Az újszerűségek korai jelentkezési formáinak földerítéseit egészítik ki más oldalról a hagyományos funkciók módosult továbbélésének kimutatásai későbbi műfajokban; részben akár az eposzéi is - némely történelmi regényeken át egészen A Pál utcai fiúkig.)

Hogyan bontakozhat ki az adomából egyfajta "emocionális-vitalisztikus világmagyarázat", miképpen tudhat Mikszáth a mese és az anekdota, a legenda és a "titokregény" műfaji sajátságait egymással elegyítve kiegyensúlyozott egyéni alkotást formálni a Szent Péter esernyőjében, milyen viszonylatokba léphetnek egymással "műfajok és ellen-műfajok", hogyan kerülhet sor Eötvösnél a nagyromantika "kifordítására" - mindezzel egyetlen kötetből szerezhetünk ismereteket Imre László könyvének megjelenése óta.

Előfordul, hogy a mintaszerű elemzések rész-megfigyeléseinek gazdagsága lelassítja a fő gondolatmenetet, fellazítja "tanulmányfűzérének" (saját megjelölését használva) egész-szerűségét. Alighanem az itt szükséges tartamnál hosszabban időzünk el egy-egy Arany-ballada általában vett értékeinek számbavételénél is. (Az sem lesz teljesen világossá, hogy indokolt volt-e tárgyalásukhoz kétszer is visszatérni.) Néhol egy fokkal nagyobb nyomatékot kaphattak volna - róluk szólva - a jellegzetesen lírai mozzanatokról mondottak, vagy annak kérdése, pótol-e ezek mesteri drámaisága valamennyit a korabeli magyar drámaírás hiányaiból. (Talán A kép-mutatóban benne foglalt - majd Babits Mozgófényképében még határozottabb - elidegenítésnek, gunyorosságnak a vizsgálatára is nagyobb figyelmet fordíthatott volna. Az előadásmód erőteljesen hangsúlyozott vásári banalitásában vajon nem Aranynak önmaga későromantikájától való elhatárolódásának ismerhetünk a gesztusaira?) A finom, gondos és empatikus elemzések sem oszlatnak el talán minden kételyt afelől, hogy nem értékeli-e azért túl Imre László kedves regényét, "a létezéssel kibékítés" feladatait magára vállaló, "a legalapvetőbb emberi gesztusok"-nak megnyilatkozást biztosító, eleven és mégis megnyugtató ritmusban előre vivő Szent Péter esernyőjét? Lehet, hgoy lesznek, akik a műfajokban is érvényre jutó, a kötetben számbavett karakterjegyekben is túlzottnak fogják tartani a kiegyensúlyozásra törekvés Imre László általi hangsúlyozásának mértékét.

Az esetleges ellenvéleményekből kibontakozó vita megindításának érdeme azonban ebben az esetben is Imre László újabb könyvéé marad. Célját - irodalomtörténet-írásunk újragondolásának szükségességét fölismerve - a múlt század fejlődéstörténeti képének módosításában jelölte meg, s ezt elérte. Jó lenne, ha vállalkozása - más változatokban - folytatásra is találna.

(Universitas - Csokonai Könyvtár, 1996.)