Alföld - 48. évf. 4. sz. (1997. április)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Pomogáts Béla

Az új demokrácia állatorvosi lova

Látlelet az irodalom helyzetéről

Több mint egy esztendő óta töltöm be a Magyar Írószövetség elnökének tisztét. Ez a megbízatás már régóta nem közéleti megtiszteltetést, politikai befolyást és megkülönböztetett bánásmódot, hanem keserves napi robotot és alig elvégezhető feladatokat jelent: az írószövetségnek nincs garantált állami költségvetési támogatása és kivételes művelődéspolitikai státusa, viszont annál több kötelezettsége az írótársadalom ügyes-bajos dolgainak intézésben, a határon túl élő magyar írók fogadásában, a külföldi írószervezetekkel kialakított kapcsolatok ápolásában. Mindez természetesen anyagi eszközöket követel, az állami mecenatúra ezen a téren is igen szűkmarkúan működik - következésképp a pénzek (támogatások) felhajtása is az elnök ügyköréhez tartozik, és én, sajnos, nélkülözöm a pénzfelhajtói és bankári képességeket. Lehet, hogy az írószövetségnek egy „tocsikra" volna szüksége.

(Irodalom a társadalom peremén) A magyar irodalom,a rendszerváltozás következtében, megszabadult minden cenzurális ellenőrzéstől és kényszertől, ugyanakkor elveszítette különleges státusát. Minden közép- és kelet-európai (posztszocialista) országban tapasztalni lehet, hogy éppen az alkotás, a nyilvánosság szabadságának beköszöntése jár együtt az irodalom létezési formáinak anyagi ellehetetlenülésével: az írói megélhetés, a folyóirat-szerkesztés, a könyvkiadás, illetve az irodalmi élet társas és intézményes formáinak fenntartása ugyanis súlyos anyagi válságba került, és noha egyre-másra jönnek létre új folyóiratok és könyvkiadók, ezek fenntartása, folyamatos munkája rendkívül nehéz, és alkalmanként reménytelennek tetsző küzdelmeket követel. A cenzúra megszüntetése, az írói szabadság helyreállítása egyfelől, és az irodalom intézményrendszerének válsága másfelől - nos, ez is hozzájárul az írótársadalom, az irodalmi élet belső bizonytalanságához és zavaraihoz.

Az állami mecenatúra csak töredékesen működik, maga a társadalom, a civil szféra, a hazai polgárosodás viszont még nincs felkészülve arra, hogy az irodalom és az írók támogatója legyen. Nincs felkészülve erre, és talán nem is érdeklődik iránta, az új hazai „nagypolgárság" inkább nyugati kaszinókban és távolkeleti bordélyokban költi el extraprofitját, és rideg közönnyel szemléli a nemzeti kultúra létfenntartási gondjait. Korunk nem a Hatvany és Kornfeld bárók kora.

A magyar irodalom ilyen módon a társadalom peremvidékére került. Igaz, talán soha annyi irodalmi folyóirat nem jelent meg Magyarországon, mint manapság, de ezek, kevés kivétellel, szinte mindig a lét és a nemlét határán imbolyognak, és mindenképpen a mecenatúra jóindulatára szorulnak. Ez a jóindulat természetesen szelektív módon működik, és nem mindig a tévedhetetlen esztétikai vagy művelődéspolitikai ítélőerő birtokában dönt a támogatások elosztásáról. Az ideológiai és politikai elfogultságok ma ugyanúgy szerepet játszanak a kuratóriumok felállításában és működésében, mint a konzervatív kormányzás éveiben. Hasonló gondokkal küszködnek a kiadók: igen sok és igen sok jó könyv kerül az olvasók elé (elsősorban a könyvhét és a karácsonyi könyvvásár alkalmával), a könyvkiadók, közvetve az írók ugyanakkor ki vannak szolgáltatva a kuratóriumok jó- vagy rosszindulatának, és mind kevesebb gazdasági szervezet, például pénzintézet vállal szerepet a könyvkiadás támogatásában. Ahogy mondani szoktuk, a szabadság áraként az irodalmat kiszolgáltatták a piac rideg törvényeinek, és nemcsak a cenzurális hatalom omlott össze, hanem a kultúra biztonságát garantáló támogatási rendszer is.

Az intézményrendszer válságát igen sok jel mutatja. A „rendszerváltást" megelőző 1989-es esztendőben Magyarországon 120 millió könyvpéldány jelent meg, 1990-ben 92 millió, 1995-ben közel 45 millió, 1996-ban pedig már csak 43 millió. Vagyis a kiadott könyvek példányszáma a korábbi egyharmadára esett vissza. 1991-ben az úgynevezett előprivatizációs törvény, miközben garantálta a gyógyszertárak fennmaradását, nem védte meg a könyvesboltokat, következésképp a hazai bolthálózatnak mintegy a kétharmada odaveszett. Legutóbb a vidéki bolthálózatot szerezte meg egy vállalkozói csoport, és ki tudja, négy-öt esztendő múltán nem lesz-e ezekből a boltokból bankfiók?

Időközben a vásárlóközönség is tönkrement. Ugyanis kik vettek Magyarországon könyveket? Mindenekelőtt a „középosztályhoz" tartozó emberek: tanárok, mérnökök, orvosok, agrárszakemberek, műveltebb munkások és földművesek, és természetesen az alkotó értelmiséghez tartozók. Azaz olyanok, akik „bérből és fizetésből" éltek, és nem a vállalkozói piacon szerezték jövedelmüket. Ezek a rétegek lettek a „rendszerváltás" vesztesei, következésképp nekik kellett lemondaniok a kulturális fogyasztásról. A hazai könyvpiac radikális beszűkülésének ez a legfőbb magyarázata.

Van más is, így az adópolitika. Az 1992-ben még 0 adókulcsos könyvkereskedelemben két esztendő leforgása alatt megjelent a 12 %-os áfa, miközben ez Lengyelországban maradt 0 %-os, Csehországban 4 %-os, Szlovéniában 5 %-os és Szlovákiában 6 %-os. Az éves szinten 10 milliárdos forgalmat lebonyolító hazai könyvpiac ilyen módon mintegy 1,2 milliárd bevételt hoz az államnak, amely a két nagy könyvtámogatási alap (a Magyar Könyv Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap Könyvtámogató Kuratóriuma) révén ebből valamivel több mint 200 milliót, azaz az adóbevétel 16 %-át kapja vissza.

Mindennek következtében roskadoznak a kulturális élet intézményei. Különösen azok az intézmények, például folyóiratok járnak rosszul, amelyek magánalapítványokból (pl. a Soros Alapítványtól) vagy az önkormányzatoktól (mint általában a vidéki folyóiratok) nem kapnak támogatást. Az állami és a magán-mecenatúra támogatása csakis együtt képes arra, hogy fenntartson egy folyóiratot, azok a lapok azonban (például az írószövetség folyóiratai), amelyek csupán az állami kuratórium támogatására számítanak, alighanem gyors pusztulásra vagy lassú sorvadásra vannak ítélve.

Mára, úgy tetszik, a kultuszkormányzat is felismerte, hogy a helyzet tarthatatlan, és a művelődésügyi miniszter be is jelentett néhány fontos intézkedést. Ezekre mindenképpen érdemes felfigyelni és érvényesülésüket elő kell segíteni. A bejelentett intézkedések keretében jelentékeny összegeket szánnak az iskolai könyvtárak és informatikai foglalkozások támogatására: ez a könyvkiadók számára is közvetett támogatást jelent, ugyancsak támogatni kívánják a pedagógusok szakirodalom-vásárlását, és a felsőoktatási könyvtárfejlesztési programot. 2000-re, azaz az államalapítás millenniumára tervezik létrehozni a Károlyi palotában a Magyar Irodalom Házát, ott kapna új otthont az írószövetség is: remélhetőleg olyan módon, hogy a szervezet függetlensége és önálló működése teljes mértékben fennmarad. Ez utóbbi tervet még érinteni szeretném a későbbiek során.

Mindezek - és más további intézkedések tervei - bizonyára csökkenthetik az irodalmi nyilvánosság területén tapasztalható válságot, és remélhetőleg könnyíthetik az írótársadalom gondjait. Ugyanakkor további megoldásokat kellene előkészíteni az állami mecenatúra hatékonyságának, biztonságának és demokratizmusának erősítésére, meg kellene alapozni az írói lét biztonságát, minthogy az alkotói honoráriumok mára teljesen bizonytalanokká váltak (a legtöbb kiadó alig fizet tiszteletdíjat!), és az egykori Irodalmi Alap utódszervezete sem képes gondoskodni arról, hogy valamennyire is elfogadható legyen az írók szociális helyzete. Ez a szervezet, mint tudjuk, ugyanis mindeddig leginkább a saját tisztviselőiről gondoskodott, miközben az idősebb írónemzedékek a szegénységgel küzdenek. Nehéz lehet nem meghallani az irodalom panaszát, a politika-csinálóknak, úgy tetszik, mégis sikerül: megszokhatták, hgoy miként kell figyelmen kívül hagyni az ország panaszait.

(Az írószövetség körüli viták) Az irodalmi élet megkerülhetetlen érdekei közé tartozik az irodalom szervezeti intézményeinek, az irodalmi közélet kereteinek fenntartása. Ezek az intézmények nem képesek a velük szemben támasztott követelményeknek megfelelni, ha működésük pénzügyi tekintetben megalapozatlan és szinte folyamatosan az anyagi csőd réme lebeg köznapi munkájuk fölött. Mindenekelőtt a legnagyobb írószervezetről: a Magyar Írószövetségről beszélek, amely több mint félévszázada működik mint a magyar irodalom és írótársadalom érdekeinek védelmezője és szakmai, valamint közéletének műhelye. Az írószövetség 1945 júliusában jött létre, s tulajdonképpen most sajnálom igazán, hogy két esztendeje nem ünnepelte meg a félévszázados évfordulót. (Akkor még nem én voltam az elnöke.) Felhívhatta volna a társadalom és a politika figyelmét arra, hogy történeti múltjában milyen szellemi értékek rejlenek, jelenében milyen méltatlan küzdelmekre kényszerül, és jövője mennyire ki van szolgáltatva a politikai döntéshozók szándékainak.

Sokan úgy gondolják, hgoy az írószövetség mint intézmény, mint szervezet mára elavult, és még mindig vannak olyanok, akik szerint az írószövetség tulajdonképpen „zsdánovista" képződmény, amelyet a pártállami diktatúra hozott létre. Nos, talán megalapításának éve is jelezheti, hogy ez nincsen így, hiszen 1945-ben Magyarországon, ha nem is minden korlátozás és fenyegetés nélkül, mégis többpárti demokrácia volt, az eszmei pluralizmus elve pedig magának a szövetségnek a működésében is érvényesült, amit az is mutat, hogy első elnökei egy „triumvirátus" tagjai voltak: Kárpáti Aurél, Illyés Gyula és Gergely Sándor személyében, az első a polgári, a második a népi, a harmadik pedig az emigrációból hazatérő kommunista írókat képviselte, s mint ilyen, nem volt a legszerencsésebb választás, mondjuk, egy Balázs Bélához vagy Lukács Györgyhöz képest.

Nos, az írószövetség egy viszonylag rövidebb időszakot: az 1948-1953-as éveket leszámítva, sohasem volt egyértelműen az egypárti diktatúra eszköze. 1953-ban a szövetség ahhoz a néhány intézményhez tartozott, amely egyértelmű határozottsággal Nagy Imre politikája mellé állt, s kitartott emellett a reformpolitika mellett a miniszterelnök megbuktatása után is. 1956-ban az írószövetség volt a radikális átalakulások egyik szellemi műhelye, majd az október 23-i forradalom egyik irányító központja és a forradalom vívmányainak fenntartásáért vívott - igaz eredménytelen - küzdelem egyik szervezője, amint ezt a december 28-i taggyűlés és az ott elfogadott Tamási Áron-féle Gond és hitvallás tanúsította. A szövetséget éppen emiatt némította el és számolta fel a kádárista hatalom.

Ezután ugyancsak az írószövetség volt már a hatvanas évek végétől a reformgondolkodás egyik műhelye, a nyolcvanas években pedig, amint ezt az 1981-es és 1986-os közgyűlések is mutatják, a független, sőt ellenzéki értelmiség legeredményesebb, mert a legnagyobb nyilvánosságot megszerző fóruma. A szövetségnek igen nagy szerepe volt az úgynevezett rendszerváltozás előkészítésében, szellemi megalapozásában, következésképp 1989-1990-ben hatalmas politikai tekintélyre tett szert: akkor még elképzelhetetlen volt, hogy néhány esztendő múltán a Magyar Írószövetségnek saját létéért és évtizedek óta használt székházáért kell küzdenie, gyakran olyan ellenfelekkel, akik számára csakis a pénznek van értéke, és a történelem, az erkölcsi hagyomány mit sem jelent.

Annak idején: az 1986-os közgyűlés után, az uralkodó párt tett kísérletet arra, hogy az írószövetséget megosztva megtorpedózza a szervezet működőképességét, és végső soron felszámolja a szövetséget mint független intézményt. Akkor az írószövetség ellen tudott állni ezeknek a mesterkedéseknek, és valójában erkölcsi győztesként került ki a hatalommal folytatott viaskodásból. Az utóbbi hónapokban azután ismét viták, vádak és rágalmak kavarognak a magyar irodalmi élet és a Magyar Írószövetség körül.

Voltak szóbeli és írásbeli megnyilatkozások arról, hogy a magyar írók mai elégedetlen morgolódásai mögött valójában az lapul, hogy ezek az írók elveszítették korábbi kiváltságaikat, amelyekkel, úgymond, a kommunista rendszer, személy szerint Aczél György halmozta el őket. Hiszen, olvasom egy-egy helyen, az írók „magas honoráriumokat" kaptak, tetemes előlegeket vehettek fel, amelyekért aztán persze nem kellett megdolgozniok, alkotóházak fényűzése közepette tölthették szabad napjaikat, lakás- és autó-kiutalásokkal kenyerezte le őket a hatalom, és természetesen grandiózus székházaik voltak, amelyek most, hogy Aczél György jótékony szelleme kiköltözött belőlük, nyilván üresen ásítanak.

A jól kidolgozott és megalapozott sajtóbeli manőverek mintha arra irányulnának, hgoy az írók végre lássák be: rossz úton járnak, midőn holmi követelésekkel állnak elő. Hiszen Aczél Györgyöt kívánják vissza, az általa felkínált privilégiumokat. Vannak szerzők, akik mint lélekelemzők, az írótársadalom tudatalattija körül tapogatnak, titkos nosztalgiákat fedeznek fel, és Madách „civilizátorához" vagy Illyés „lélekbúvárához" hasonlóan osztogatják tanácsaikat. Ezek értelmében az írótársadalom ne zsörtölődjék, inkább húzza meg magát: fogadja el, hogy az irodalom intézményeit csak bizonyos korlátok között óhajtja támogatni a költségvetés, fogadja el a honoráriumok értékvesztését és az adók emelését, békéljen meg azzal, hgoy az egykori Irodalmi Alap vagyonát felélték vagy elvesztegették az utódszervezet sáfárai, békéljen meg azzal is, hogy az írószövetség létezési jogát mindinkább kétségbe lehet vonni, mondván, a mai modern időkben nincs arra szükség, hogy az írótársadalomnak átfogó szervezete legyen.

Mindezek után számot vethetünk azzal, hogy az írószövetségről nagyjából két - egymásnak radikálisan ellentmondó - kép él a jelen sajtójában: az egyik szerint a szövetség a szabadság zászlóvivője és a demokrácia élharcosa, a másik szerint jogtalan kiváltságainak fenntartására törekvő, elavult szervezet, az egyik szerint a szövetség már csak múltja és hagyományai következtében is megérdemelné a figyelmet és a támogatást, minthogy szimbolikus történelmi szerepe van, és ma is abban a szimbolikus kulturális térben tevékenykedik, amelyet a reálpolitikusok sem hagyhatnak figyelmen kívül, a másik szerint a szövetség csak nyűg a politika és a költségvetés nyakán, és lehetőleg meg kellene szabadulni tőle, hogy múltjával, jelenével ne zavarja meg az ambiciózus jelenkori törtetők terveit.

(A szövetség háza és otthona) A Magyar Írószövetséggel szemben hagyományosan komoly követelményeket támaszt az írótársadalom és évek óta most már a külföldön élő magyar írók közössége is. Az írószövetségnek mindenekelőtt az irodalmi és írói érdekek védelmét kell szolgálnia. Ezek az érdekek: az írók megélhetése és nyugodt alkotó munkája, az irodalom intézményeinek, a folyóiratoknak, a könyvkiadóknak, a könyvterjesztésnek, általában az irodalom nyilvánosságának az érdekei veszélyben vannak. Valójában egyetlen új magyar kormányzat sem vállalt tartalmas és következetes felelősséget a magyar irodalom ügyeiért, a pénzügyi megszorítások, mint védtelen területet, mindig a kultúrát veszik célba, és az irodalmi alkotásokkal szemben könyörtelenül érvényesülnek a piac törvényei. Ezért a magyar irodalom érdekeinek védelme határozottságot és közös küzdelmet kíván: az írószövetségnek e küzdelem szervezésében kell szerepet vállalnia.

A szövetségnek az irodalom szakmai közéletét és az írók társas életét kell szerveznie. A magyar írótársadalmat ma a korábbinál mélyebb és végzetesebb ideológiai és politikai erővonalak osztják meg, e megoszlás és e kívülről kezdeményezett megosztás fölött az irodalom szakmai felelősségének és az írók párbeszédének lehet talán hidakat építenie. Az írószövetségnek ezt a hídépítést kell szolgálnia.

A Magyar Írószövetség, amint ezt a határon túlról érkezett magyar írók jelenléte is tanúsítja, a teljes magyar írótársadalmat összefogja - a határok ellenére, a határok fölött. Az írószövetségnek tovább kell erősítenie ezt az összmagyar irodalmi szolidaritást, elérve, hogy nemzeti irodalmunk egysége minél természetesebb és tartalmasabb legyen.

Az Írószövetségnek szolidaritást kell tanúsítani a többi irodalmi és kulturális szervezet iránt, és a közös érdekek, a nemzeti kultúra érdekei jegyében össze kell fogni velük. Nem volna helyes, ha a magyar írótársadalmat - a politika mellett - egymással rivalizáló szervezetek osztanák meg. A Magyar Írószövetségnek az intézményi és szervezeti szolidaritás műhelyévé is kell válnia.

Mindezek a követelmények és feladatok szükségessé teszik, hogy az írószövetségnek önálló székhelye és megfelelő költségvetése legyen. Mindennek a megoldatlansága következtében került a szövetség súlyos, mondhatnám így is: válságos helyzetbe. Az írószövetség annak idején - 1945-ös megalakulása után - az egykori Vilma királyné úton (később Gorkij fasor, ma Városligeti fasor - ámbár maradhatott volna nyugodtan Gorkij fasor is!) kapott székházat, majd az ötvenes évek közepén, midőn feladatköre kibővült és három lap (Irodalmi Újság, Csillag, Új Hang) szerkesztéséért kellett felelősséget vállalnia, kapta a ma is otthonául szolgáló Bajza utcai palotát. Ezek az épületek állami (államosított) tulajdonban voltak, a szövetség használói jogokat kapott. 1957-ben, midőn az írószövetség ellenzékisége következtében tevékenységét betiltották, székházait elkobozták, majd 1959-ben, midőn Darvas József elnökségével a szövetség újjáalakult, visszakapta a Bajza utcai székházat; a másik az állam kezében maradt

Az írószövetség székházhasználati jogát sohasem kérdőjelezte meg senki egészen a legutóbbi időkig. Az 1990-es önkormányzati törvény a székházat a VI. kerületi önkormányzat tulajdonába adta, amely egy vagyonkezelő részvénytársaságra bízta az önkormányzati vagyont. ez házbért állapított meg az írószövetség számára, méghozzá mind többet, mára több mint öt millió forintot, amit a szövetség éves tizenkétmilliós minisztériumi támogatásából lehetne kifizetni. A szövetség ezért már évek óta a lakbérfizetési kényszer súlya alatt senyved: anyagi összeomlását eddig úgy tudta elkerülni, hogy a Művelődési Minisztérium és a Miniszterelnöki Hivatal vállalta helyette a házbér rendezését. De így is kapunk az önkormányzat vagyonkezelőjétől rideg hangú fizetési felszólításokat és kilakoltatási fenyegetéseket.

Midőn 1995 decemberében átvettem a szövetség elnökségét, igen magas helyről: a köztársasági elnöktől kaptam biztatásokat azzal, hogy a székházügy elintézése hamarosan napirendre kerül, később a miniszterelnök is ígéretet tett erre, a privatizációs miniszter pedig kilátásba helyezte azt, hogy az APV Rt - egy csereingatlan révén - állami tulajdonba veszi a székházat, majd az írószövetség használatába adja bérleti díj nélkül. Ezt a számunkra előnyös tervet az úgynevezett Tocsik-ügy borította fel: menesztették a minisztert, a privatizációs szervezet vezetőit, és az írószövetség székházügye, amint egy illetékes kijelentette, „lekerült a napirendről".

Időközben megjelent a színen a Magyar Irodalom Házának terve, eszerint a Károlyi-palota renoválása után ebben a patinás műemléki épületben hozná létre a Művelődési Minisztérium azt az új irodalmi intézményt, amely otthont adna az írószövetségnek, a Pen Klubnak, a József Attila-körnek és természetesen a már régebben ott lévő Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Ez a terv alkalmas arra, hogy hosszú távon megoldja az írószövetség elhelyezkedésének gondját, fontos érdek azonban, hogy a szövetség az új intézmény keretében is fenntarthassa teljes szervezeti függetlenségét és működésének autonómiáját, s ne kerüljön egy állami intézmény irányítása alá, mert ez az írószövetség államosítását jelentené, amit az egyesületi törvénnyel sem lehetne összeegyeztetni, és ellenkezne a magyar írótársadalom akaratával. Természetesen a Károlyi-palota átépítéséig biztonságban és háborítatlanul kívánunk működni tovább jelenlegi székházunkban, ezért elvárjuk, hogy a Bajza utcai épület sorsa is számunkra megnyugtató megoldást kapjon.

A székházügy rendezése mindazonáltal a biztonságos működésnek csupán egyik, igaz megkerülhetetlen feltételét jelenti. Szükség van az írószövetség mára ismét igen kiterjedt és sokrétű munkájának anyagi megalapozására is. Jelenleg az állami támogatás (amely korábban teljes mértékben fedezte a szövetség kiadásait) a szükségleteknek kevesebb mint a felére elég. Nem fedezi a székház közüzemi költségeiből álló működési költségeket sem, és nem támogatja az írószövetségi programok (évente százötven-százhatvan irodalmi est, szakmai konferencia, szakosztályi ülés) megrendezését, illetve a külföldről érkező magyar és nem-magyar írók fogadásának költségeit.

Ezért szeretnénk elérni, hogy az írószövetség munkája biztosabb anyagi alapokra támaszkodjék. Fontos érdek az állami mecenatúra bővítése, de szeretnénk számítani a hazai gazdasági és pénzügyi elit támogatására is. Ennek érdekében kívánjuk felállítani az írószövetség Védnöki Testületét: azokból a gazdasági, pénzügyi vezetőkből, akik elkötelezettséget éreznek a magyar irodalom és a Magyar Írószövetség iránt, és hajlandók támogatni tevékenységét. Szeretném remélni, hogy az új hazai elit nem kívánja cserbenhagyni a nemzeti kultúrát, és felelősséget érez egy olyan történelmi és szimbolikus értékeket hordozó szervezet iránt, mint amilyen a Magyar Írószövetség: a több mint ezer hazai és külföldi magyar író testülete.

(Írókapcsolatok diplomáciája) A Magyar Írószövetségnek igen nagy szerepe van és még nagyobb lehet a kulturális diplomácia területén. A nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi átalakulások után ugyanis szinte mindegyik közép-európai „posztszocialista" ország a Nyugat felé fordult, és önmagát úgy határozta meg, mint a nyugati civilizáció egy alkotóelemét. Nemcsak mi, magyarok törekedtünk erre, hanem a lengyelek, a csehek, a szlovákok, a horvátok, mi több, a történelmileg a keleti kereszténység és a dél-kelet-európai politikai kultúra körében elhelyezkedő románok, szerbek és bolgárok is. Ebben az erőteljes orientációs fordulatban talán két motívumnak volt fontos szerepe: egyrészt ezek az országok radikális módon szakítani akartak korábbi geopolitikai kötődéseikkel (a Szovjetunió akkor, egészen 1991 augusztus végéig még politikai realitást és bizonyos, noha egyre kisebb fenyegetést jelentett), másrészt minden új közép- és dél-kelet-európai kormány abban bízott, hogy az országos újrakezdést és felemelkedést tetemes nyugati támogatás fogja elősegíteni.

Az új nyugati orientációt a kulturális identitás újrafogalmazása kívánta megalapozni. Mindez megjelent a politika szimbolikus övezetében is. A berendezkedő demokratikus (féldemokratikus) kormányzatok mindenütt felélesztették az évtizedekig elrejtett vagy megtagadott nyugatias hagyományokat: az angol- vagy franciabarátságot, a nyugati civilizációhoz kötődő történelmi kapcsolatokat.

Az erőteljes nyugati orientáció nagyjából szétzilálta a térség országainak korábban jól működő és igen gazdag kulturális kapcsolatait is. Mindehhez hozzájárult a nacionalista ideológiák és stratégiák újjászerveződése, s az ennek nyomában fellépő kölcsönös bizalmatlanság, türelmetlenség és gyűlölködés. Mára szinte elképzelhetetlen, hogy szerb és horvát, szerb és bolgár írók és művészek közös asztal köré üljenek, és persze bonyodalmasabbá váltak a cseh és szlovák, a magyar és szlovák, a magyar és román kulturális, irodalmi kapcsolatok is.

A magyar irodalmi kultúrának, mint befogadónak és kapcsolatszervezőnek korábban egészen sajátos és kivételes helyzete volt a térségben, tekintettel arra, hogy a romániai, a csehszlovákiai és a jugoszláviai magyar könyvkiadás (és persze a budapesti Európa-kiadó) jóvoltából szinte minden jelentős román, cseh, szlovák, szerb és horvát irodalmi alkotás olvashatóvá vált magyar fordításban. Szinte azt lehetne mondani,hogy a legtöbbre tartott (ez nem mindig jelentette a legértékesebbet!) román, szlovák és szerb irodalmi alkotások két nyelven jelentek meg: eredetiben és magyarul. Egész író és műfordító nemzedékek nőttek fel ennek a közép-európai kulturális szerep- és feladatvállalásnak a nyomán. És természetesen a magyar irodalom is szerepet kapott a szomszédos országok könyvkiadásában.

A magyar irodalmi kultúra regionális érdeklődése (és természetesen jelenléte is) számottevően csökkent a politikai változások után. Tulajdonképpen csak olyan „szomszédnépi" írók recepciója történt meg, akiket korábban nem kívánt tudomásul venni a művelődéspolitika, így a lengyel Czeslaw Milosz és Witold Gombrowicz, a cseh Milan Kundera és a korábban is, de nem eléggé ismert Bohumil Hrabal, de a bolgár és román írók művei alig kaptak szerepet a hazai könyvpiacon, holott például a párizsi emigrációban élő és régebben börtönviselt román Paul Goma felfedezése és megjelentetése valóban időszerű lett volna. Hasonlóképpen szinte megszűnt a magyar irodalom közép-európai befogadása és jelenléte.

A közelmúltban Pozsonyban, Bukarestben, Szófiában, Helsinkiben, Ljubljanában és Zágrábban jártam, mindenütt találkoztam az írószervezetek vezetőivel, a román, a bolgár, a finn és a szlovén írószövetséggel megállapodást is kötöttem, mint a Magyar Írószövetség elnöke. Általánosságban tapasztaltam azt, hogy az irodalmi életben megélénkült az érdeklődés a kapcsolatok újraszövése vagy megerősítése iránt. Például Romániában készül, pontosabban már készen van egy igen igényesen összeállított 20. századi magyar szöveggyűjtemény, amely elsősorban a magyar gondolkodás történetét mutatja be, tehát esszéírókat válogatott össze: Babits Mihálytól Bíbó Istvánig. (Szerkesztője irodalmunk régi barátja: Geo Serban, aki kitűnően ismeri új irodalmunkat!) Ugyancsak a román írószövetség készül arra, hogy közreadja Esterházy Péter és Göncz Árpád egy-egy kötetét, Mészöly Miklós egy románra fordított könyve pedig (a budapesti Pont kiadónál) már meg is jelent.

Gondolom, nem kell különösebben bizonygatni annak fontosságát, hogy a román vagy a szlovák értelmiség magyar források nyomán: Babits, Bíbó, Göncz, Mészöly, Konrád műveiből szerezzen tudomást arról, hogy miként is gondolkodunk mi, magyarok, és ne a román és a szlovák nacionalizmus ügybuzgó és tevékeny propagandistáinak írásaiból. Ennek a nemzeti érdeknek az érvényesülését és általában közép-európai kulturális (irodalmi) jelenlétünket természetesen a térségben általános tőkehiány akadályozza: magyar könyvek kiadására, ahogy nálunk román, szlovák, bolgár vagy szerb írók lefordíttatására és megjelentetésére nincs megfelelő anyagi erő. A magyar irodalom idegen (elsősorban nyugati) nyelvekre történő fordítását előfogja segíteni az a fordítói program, amelyet a Frankfurti Könyvvásárra dolgozott ki a Művelődési Minisztérium. A közép-európai irodalmak magyarra fordíttatása azonban még egyelőre megoldatlan feladat, holott igen fontos volna, már csak kulturális diplomáciai tekintetben is. A kultúra, meggyőződésem szerint, talán még inkább mint korábban, stratégiai ágazat és diplomáciai organizátor lehet: fontos volna felismerni a benne rejlő lehetőségeket.

(Irodalom és társadalom) A jelen magyar irodalmi élete semmiben sem különbözik attól, amelyet az egész magyar társadalom él, amelyet élni kényszerül. Vagyis az irodalom világában is a pénznek, a kapcsolati tőkének és a politikai elfogultságoknak van szerepe, és még messze van tőlünk az az 1989-1990-ben megálmodott állapot, amelyben az irodalom - megszabadulva minden politikai befolyástól - teljes függetlenségben éli a maga alkotó életét, és az írók sorsát nem határozza meg sem a politikai, sem a pénzügyi hatalom. A magyar irodalom ma a társadalom, az új magyar demokrácia mostohagyermeke vagy talán inkább „állatorvosi lova", amely igen meggyőzően szemléleti ennek az új demokráciának a kezdeti visszásságait, betegségeit: a tőkehiány mellett a pénz mindent maga alá gyűrő uralmát, a nyíltszíni politikai ellenségeskedéseket és a színfalak mögött kiépülő-szerveződő kapcsolatrendszereket, befolyási övezeteket.

Az irodalmi kultúra ma a társadalmi lét peremvidékére szorult, és a nagyszabású és remélhetőleg megvalósuló kormányzati elképzelések (lásd Nemzeti Színház, Magyar Irodalom Háza és így tovább) ellenére a hétköznapi élet övezetében, tehát a folyóiratok megjelentetésében, a könyvkiadásban, az írószervezetek működésében, az alkotói lét szociális biztonságában igen súlyos gondok tapasztalhatók. Egyetlen privatizációs sikerdíjból (például Tocsik Márta nyolcszáz milliójából) egy egész esztendőre meg lehetne teremteni az irodalmi intézményrendszer anyagi biztonságát. Úgy tetszik, ennek felismerésére, belátására egyelőre még várni kell.