Alföld - 48. évf. 4. sz. (1997. április)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Peer Krisztián

Tavaszi fáradtság

Rég megszámoltam, lakásom hány út.

Bőrömre csíkos minta feszül,

az ablakon nincsen rács.

Hangtalan a léptem, iránya

váratlanabb cigarettám fröccsenő hamujánál.

Harcban állok a zenét halkan élvezőkkel.

Lakhelyem az állandó árnyék,

a nappalok kurta kígyója oda el nem ér.

Varázsigém morzsolgatom, ilyenkor

egyszerre vagyok a cselekvés, a történés és a létezés.

Bírd ki szivem a sok virrasztást!

Bírd ki agyam a sok ébredést!

Kecsegtet a múlt, hogy megoldható,

de akik szerettek, soványnak szerettek.

Idegi alapon terjeszkedem.

Miért vagyok nőügyekben pancser?

Mért nem elég pár alkalmi ismeretség?

Legénylakásomban az üvegek végtelenje,

cigarettáim közt alig akad hiányzó láncszem;

és aki hirdet, magányát hírdeti.

Bírd ki szivem a sok virrasztást!

Bírd ki agyam a sok ébredést!

Megint egy nap hiába volt,

érvényes újra a bevásárló cetli.

Vétkes mulasztásomat hirdeti a vekker,

és étvágyamban a szünetek,

nem segít a harmonikus kávé,

sem a természet praktikája,

zavaros szememből nincs mit kihalászni.

Megdermedt zsebkendő reccsenése,

az első gyanús mozdulat -

kicuppanok a világra, síkosan és gömbölyűen.

Megtelik a tüdőm, és csupa fül vagyok.

Bírd ki szivem a sok virrasztást!

Bírd ki agyam a sok ébredést!

Kivártam mit hoz az olvadás:

tavaszi fáradtság, farkasvakság,

az első zömök virágok.

Bizonyíték nincs, de vannak erőteljes csodák.

Eljön majd értem egy ember,

akit nem bír le ez a sértődékeny égöv,

és ő a fénysorompók ura.

Állok majd előtte, megszeppent vagány;

leszek, aki voltam: szegény parasztivadék,

kit nem hoz lázba más, csak a talajminőség

és a terméshozam. Mondom,

legnagyobb bűnöm volt a betyárbecsület.

Mondom, a zsaruk mindent tudnak,

én az alibimben bízom, ők a bizonyítékokban.

Mondom, maradt még jártányi erő és talpalatnyi föld.

Mondom a nevem.

Bírd ki szivem a sok virrasztást!

Bírd ki agyam a sok ébredést!

Támaszunk, a konzerv

Ha eszébe jutok is, én vagyok a legkisebb gondolati egység -

ami a kőműves fejében megfordul két tégla között.

Ha találkozunk, viselkedni kezdek, keresem a témát,

friss kedvét szegénykének titkolnia kell.

Aztán a szokott kanbuli, számolatlan poharak,

érzelmi élet, melyben egyetlen támaszunk a konzerv.

Mondom: Leszarom, hogy mi van a nővel,

csak boldog ne legyen. Boldog egy olyannal,

aki beleült a készbe, lenyalintotta a szörpösüveg nyakát,

igénybe veszi bútoraimat, ráadásul kész emberként érkezett.

Tudja, mellettem a nő elfecsérelt egy iskolaévet,

műveli a kicsikét - vak kertész:

beszabadult a valaha nevemet viselő kertbe:

tüske marasztalja, ösvény elveszíti,

sarlója elvágja az ujját.